Analyze this

2008.08.01. 16:57 - címkék: - 6 komment

Akkor második rész, folytatom az ismeretterjesztést a pszichoterápiás módszerekkel. Ha már így belelendültem. Részleteiben nem mindegyikben vagyok otthon, úgyhogy túl nehezeket ne kérdezzetek.

Van vagy háromszáz pszichoterápiás iskola/módszer, én most a három nagy, alapvető elméletet és ráépülő módszert kísérlem meg röviden és felületesen leírni.

Az első számú pszichoterapeuta Freud volt, akiben egyáltalán felvetődött, hogy beszélgetéssel lelki problémákon javítani lehet, és ezt pszichoanalízisnek nevezte el. Freud elmélete szerint (nagy vonalakban) a problémákért a személyiségben lévő belső konfliktusok a felelősek, amiket az ember ugyan maga előtt is letagad, de azért azok ott vannak a tudattalanban és tüneteket okoznak. A későbbi analitikusok kicsit különböznek abban, hogy melyik típusú belső konfliktusokat hangsúlyozzák inkább: Freud szerint az ilyenek főleg gyerekkorból erednek és főleg szexualitással kapcsolatosak, Adler szerint a hatalom vs. alárendeltség konfliktus a fontosabb, kedvenceim, az egzisztenciál-analitikusok szerint inkább a haláltól, a felelősségtől, a magánytól való ki nem mondott félelem. Az analízis klasszikusan úgy zajlik, hogy a páciens díványon fekve heti 3-5-ször arról beszél, ami eszébe jut, a terapeuta pedig ebből kihámozza a nemtudatos konfliktust, majd értelmezi azt. Az analitikusan orientált, vagy másnéven dinamikusan orientált pszichoterápiák az analitikus elméleten alapszanak, de más formát használnak: a páciens és a terapeuta egymással szemben ül széken, a terapeuta a klasszikus analitikusnál aktívabb, többet beszél, és heti 1-2 alkalom is elég. A dinamikusan orientált terápiák többnyire sokáig tartanak (évekig), és inkább olyan esetekre jók, amikor nem egy jól körülhatárolt probléma van, hanem a személyiség egészén akarunk változtatni, az emberi kapcsolatokkal, az érzelmekkel van probléma, vagy csak szimplán mélyebb önismeretre vágyik az illető. Én személy szerint nem nagyon hittem ebben, amíg el nem kezdtem járni, de mivel a gyakorlatban nagyon jól működik, így most már nincsenek kétségeim a módszer felől. Freud rendkívül kényelmesnek tűnő, híres díványa képünkön.

A második nagy iskola a kognitív viselkedésterápia, ez eredetileg két elmélet volt (kognitív és viselkedés), csak időközben kombinálódtak. A viselkedésterapeuták a korai analitikusok nagy ellenségeként azt találták ki, hogy egyáltalán nem kell foglalkozni azzal, mi van az ember fejében, csak meg kell tanítani "viselkedni", mint ahogy a kutyát idomítod. Pl. ha valaki fél a lakásból kilépni, és fokozatosan egyre nagyobb távokat tesz meg, először két métert a terapeutával, később egy utcányit egyedül, stb; vagy ha az anorexiás lány hízik egy kilót és akkor jutalmul elmehet moziba, az a viselkedésterápia.

A kognitív terápiát is megpróbálom röviden elmagyarázni. Az embernek vannak valamilyen sémái, attitűdjei, előfeltételei a világról, és aztán ezek alapján értelmezi a vele történteket. Ezek a sémák lehetnek olyan, téves beállítódások is, amik akadályozzák az örömteli életet. A terápia célja, hogy a diszfunkcionális sémákat felismerjük és megváltoztassuk, de mondok egy példát, úgy érthetőbb lesz. Ha Irénnek* az a sémája, hogy "engem nem lehet szeretni", akkor ha az élete során valaki, példánkban éppen Pista mégis kedvesen fordul hozzá, Irén azt nem tudja elhinni, mivel szilárd meggyőződése, hogy őt nem lehet szeretni. Ehelyett vagy szimplán észre sem veszi, vagy azt fogja gondolni, hogy a Pista hazudik, az osztálytársai bérelték fel, hogy hívja randira aztán majd jót röhögnek rajta. A Sanyi csak a pénzét akarja. A Laci csak dugni akar, utána meg jól otthagyja majd. A Gyuri már minden lehetséges módon bizonyította, hogy Irént, mint embert végtelenül szereti, de a Gyuri egy hülye, ő nem számít. Irén végül magányos, depressziós öregasszony lesz két macskával, akiket gyűlöl, hacsak nem sodor a jószerencse egy kognitív terapeutát az útjába, akivel közösen azonosítják a téves hiedelmet, a hiedelmet fenntartó logikai hibákat, és korrigálják azt. A cél az, hogy a páciens egy fokkal objektívebben legyen képes értelmezni a vele történteket: tehát oké, természetesen szomorkodjon, ha megbukik a vizsgán, de ha ötöst kap, akkor ne mondja azt, hogy "csak szerencsém volt", hanem bátran örüljön.
A kognitív- és a viselkedésterápiát gyakran kombinálják és CBT néven (cognitive behavior therapy) rövidítik. A CBT általában időhatáros, 10-15 ülés, viszont a kliens egy csomó házifeladatot kap, olyanokat is, amiket meg kell tenni (pl. pókfóbiás nézegessen pókos képeket), és olyat is, amit meg kell figyelni magán, átgondolni, leírni, naplót vezetni róla. Ez a terápiás forma főként körülírt problémákra jó, nem a személyiség változtatását célozza, nem annyira önismereti jellegű, és sok munkát kíván a pácienstől; viszont a hatékonyságát szorongásos és depressziós kórképekben tudományosan bizonyították, ami nem sok terápiás formáról mondható el. A saját személyes benyomásom, hogy a CBT egyszerűbb, kevésbé mélyreható, de gyakorlatiasabb megoldás: ha hideg van a szobában és felveszel egy pulóvert, az kognitív terápia, ha meg kihívod a fűtésszerelőt, közösen szétveritek a falban futó régi fűtéscsöveket és megjavítják a kazánt, az inkább analitikus megközelítés.

A harmadik nagy irányzat a rogersi terápia, Carl Rogers találta ki az ötvenes években. Rogers személyközpontú terápiája önmagában eléggé "lájtosnak" tűnhet, azonban ő írta le azokat a jellemzőket, amiknek minden (nem rogersi) pszichoterápiában is meg kell lenniük. Az öreg Rogers eleinte kertészetet tanult, és szerinte az ember, ugyanúgy, mint a növények, tudja magától, hogy hogyan kell szép rózsának lenni, csak mostoha körülmények között ez nem mindig sikerül. A rogersi terapeuta feladata, hogy a fejlődéshez, kibontakozáshoz megfelelő környezetet biztosítson, ez pedig az, hogy legyen 1. kongruens (=hiteles), 2. empatikus, 3. feltétel nékül elfogadó. Ebben a szellemben aztán beszéljen a pácienssel arról és olyan tempóban, ahogyan a páciens akar. A rogersi "hozzáállás" nagy hatással volt az egyéb, nem pszichoterápiás segítő kapcsolatokra (pedagógia, lelkészek), valamint felismerte, hogy ez a három alapkő minden pszichoterápiához kell. Nekem az a fantáziám a rogersi terápiával kapcsolatban, hogy az analitikussal ellentétben itt nem derülnek ki kényelmetlen és nagy megrázkódtatást okozó elfojtott konfliktusok, és a kognitívval szemben nem kell megerőltető házi feladatokat csinálni, így kellemes és megnyugtató lehet, de ilyenbe sose jártam. Egy ismerősöm járt a terápiás forma hazai meghonosítójához, és ő úgy fogalmazott, hogy semmi hatalmas változás nem történt vele, csak annyi, hogy sokkal jobban elfogadja önmagát.

Meg kell még említenem a sématerápiát, ami valamelyest kombinálja a kognitív terápia tényszerűségét az analitikus elméletek mélyrehatolásával; illetve az interperszonális pszichoterápiát, ami szintén kognitív terápia alapú, de érzelmekkel, emberi kapcsolatokkal is dolgozik.És ezen kívül még számtalan terápiás forma létezik, amik többnyire a fent leírt három nagy elméletből fejlődtek ki valamilyen úton-módon; és még egy nagy csomó terápiás technika, relaxációs technikák például, de azokról most nem írok.

Azon kívül, hogy kinek melyik terápiás forma fekszik jobban, nagyon fontos a terapeuta személye. Nem akarom azt mondani, hogy még a módszernél is fontosabb, de kis híján ezt mondom, mert elég fontos: nem is konkrétan az, hogy a terapeuta maga milyen, hanem hogy az adott két ember tud-e együtt dolgozni. Semmiképpen nem szabad olyan terapeutához járni, akiben nem bízunk vagy akit az első perctől kezdve gyűlölünk**: akkor szépen keresni kell másikat, mindenkinek más a stílusa. Ugyanígy nem is szabad olyan pácienst elvállalni, akivel nem érezzük úgy, hogy tudnánk együtt dolgozni. Értem én, hogy ez kicsit zavaró, és sokan próbálták már mérhetővé tenni a pszichoterápiás hatótényezőket, de mivel emberek beszélnek emberekkel, ezt tökéletesen nem lehet objektivizálni: van olyan ismerősöm terapeuta, akihez több embert is küldtem, az egyik azóta is odajár és nagyon elégedett vele, a másik meg idegbajt kapott tőle és pár alkalom után otthagyta a fenébe.

Egyáltalán nem vagyok képben, melyikek a jó pszichoterápiáról szóló weboldalak, úgyhogy csak a pszichoterapia.lap.hu-t linkelem, ott van számtalan.

*Kitalált személyek, a valósággal történő bármely egyezés a véletlen műve, valóság nem létezik.
**Bár, ha ez egy jó analitikus, akkor direkt örömhír, mert máris dolgozhatunk az indulatáttétellel :)

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította