Mindjárt hétfő lesz

2007.09.23. 18:05 - címkék: - 1 komment
Néztünk Life on Mars-ot is, ami egy nyomozóról szól, aki autóbalesetét követően hoppá, hirtelen 1973-ban találja magát. 2006-ból, mármint. Leginkább az a vicces benne, hogy 1973, cuccok, autók, környezet, hogy működött akkor a világ, meg persze az, hogy angolul beszélnek, mármint britül, és én azt mindig nagyon szeretem. A fennmaradó időben pedig vasaltam, csináltam ilyet, bár körtéből (nagyon gyors és egyszerű, főleg, ha a lusta ember diódarálás helyett tört formában vásárolt tört mogyorót tesz bele), és olvastam némi tudományt is, bár kevesebbet a tervezettnél, dehát ez már csak a hétvégék természetes velejárója.
Olvassátok az olvasónaplómat is néha, most írtam bele egy csomót.

I guess I'll just have to pull out my vibrator and read your blog

2007.09.23. 11:06 - címkék: - 3 komment
Néztünk új sorozatokat, mármint számunkra újakat, Californicationt főleg, egy ülésben a rendelkezésre álló részeket, elég jó. Különösebb történet mondjuk nincs, de hihetetlen jó szövegek, számos, elszomorítóan jó alakú (fél)meztelen nő, és jó szövegek.
John from Cincinnatit, ami fura, és még gondolkodom, egy rész után adjak-e neki még egy esélyt, mert... fura. Meg Dirt-öt, amire anyukám a múltkor azt mondta, nem fogja nézni, mert túl szemét, és ő utálja, amikor embereket bántanak és kikészítenek, és akkor arra gondoltam, hű, lehet, hogy ez nekem tetszeni fog. Tetszett is nagyon a skizofrén paparazzo a göthös macskájával, de kb semmi más nem tetszett, ja, egy pletykamagazinról szól a történet, és hogy hogyan kerülnek napvilágra sztárok kínos titkai Courtney Cox főszerkesztői működése alatt. És tényleg azért nem fogom nézni, mert túl szemét, és semmi másról nem szól, mint hogy óvatlan celebritások életét teszik tönkre, és ennyi, én pedig nem szeretem, ha emberek más embereket öncélúan szívatnak a filmvásznon, nem beszélve arról, hogy még a göthös macska is megdöglik. Kissé kegyetlen/elszomorító sorozatnak ott a Rescue me, és az még jó is.
Egyébként pedig a Terminátor 2-t néztem meg hirtelen felindulásból, rendezői változatot, ami sok pluszt nem hoz a vágott verzióhoz képest, bár amikor a T-1000-es kinyiffantja a család kutyáját, azt mondjuk benne hagytam volna. És hát Linda Hamilton minden akcióhősnők non plus ultrája, és el sem mosolyodik egyszer sem, nagyon klassz.

God is a dj, life is a dancefloor

2007.09.21. 17:46 - címkék: -

Alapvetően nincs problémám az elhivatottan vallásos emberekkel, különösen tisztelem a békés, derűs buddhistákat, valamint a békés, derűs keresztényeket (amíg nem kezdenek el mikrofonba énekelni a nyugati aluljáróban). Egyébként is irigylésre méltó érzés lehet, hogy a mennyei atya odafentről folyamatosan szeretetteljes figyelemmel kíséri életük minden mozzanatát, míg az ateistának be kell érnie néhány blogolvasóval. Gúnyolódást félretéve, tényleg jó lehet, ha van az ember életében egy ennyire erős viszonyítási pont, csomó bizonytalanságtól megvéd. De minden vallás meg bármilyen eszme azonnal unszimpatikussá válik, amikor akaratom ellenére akarják rámerőszakolni, ez már csak ilyen.
Szóval felszállok a tizenhetes villamosra gyanútlanul, és azon merengek éppen, hogy régen milyen jókat lehetett villamosozni ebben a városban, bezzeg manapság, a kettesnek lerövidült a vonala, a négyeshatos meg kombínó lett, amit utálok. És akkor gitárakkordokat hallok, és keresni kezdem a hang forrását, de lám, máris dalra fakad a villamoson három csengő hangú fiatal, egy lány, két fiú, egy akusztikus gitár, és elkezdik, hogy énekeljen az Úrnak az egész Föld, énekeljen az Úúúú-úúúr-naaak, és szó se róla, nem énekelnek csúnyán, hanem derűsen és kristálytisztán és jóakarattal. Gondolom, így próbálnak mosolyt csalni a fásultan zötykölődő zombiemberek arcára vagy derűt lopni azok szívébe, és cseppet sem zavartatják magukat, amikor az emberek nagy része az előzőekhez képest talán egy fokkal fásultabb közönnyel mered maga elé, kisebb részük pedig leplezetlen gyűlölettel bámulja a jelenséget.
Részemről a mély társadalmi igazságtalanságokon merengek, hogy ti. csengő hangú keresztény fiatalok nyugodtan dalolhatnak bkv-járműveken, ha azonban én üvöltetném kedvenc zenéimet egy táskamagnóból, már rég leszállított volna a sofőr, de ha három kopasz narancssárga zendítene rá a harekrisnára, szerintem azok se utaznának sokáig. És hogy a bkv-n utazás íratlan szabályai (békén hagyjuk egymást) alól miért kivételek vajon a vidám keresztények. És hogy milyen jó lenne, ha mégis lenne nálam véletlenül egy táskamagnó, és aztán azzal próbáltam elterelni a figyelmemet, hogy végiggondoltam, milyen számokat kellene max hangerőn játszanom itt az aktuális szituációban. Csak az evidenciákig jutottam, mert aztán egy templomnál a fiatalok leszálltak, szóval 5 szám, amit táskamagnóból üvöltetnék, ha jószándékú fiatalok akusztikus gitárral dicsérik Istent a villamoson: Rage against the machine: Killing in the name of, Joan Jett: Bad reputation, Beastie Boys: Sabotage, Skunk Anansie: Twisted (Every day hurts), Iggy Pop: I'm bored.
Sziámi Előrelátó csecsemős számot azért talán mégse.

Hálóing, spárgakrémleves, állandóság

2007.09.20. 15:13 - címkék: -

Elkezdődött a mozgáscsoportom, tegnap volt az első a nyári szünet után, jó volt nagyon, szeretek oda járni. Este tizenegykor értem haza és szomorú megdöbbenéssel konstatáltam, hogy a férjem nincs otthon, mert dolgozik, valamint, hogy semmi kaja nincs otthon, mivel nem volt pénzem venni, és reménykedtem, hogy a férjem majd vesz, csak nem számoltam azzal, hogy előbb érek haza, mint ő.
És hideg is volt nagyon.
Egyébként nekem általában semmi érzékem a hálóruhákhoz, szingli koromban ugyan még néha próbálkoztam, az ember nézzen ki dögösen akkor is, amikor álmából ébresztik, sőt, amikor fel sem ébresztik, de engem a csipke szúr, a hálóing a nyakamba tekeredik, a selyemben megizzadok, a szaténágynemű kettő fordulás után leesik a földre, szóval a lényeg, hogy feladtam és beláttam, hogy én csak nyúlott pamut pizsamaalsó - nyúlott pántos pamuttrikó kombinációban vagyok képes aludni, és egyébként is, az, aki szép, az reggel is szép, éjszaka meg nem nézegetni kell. Tegnap viszont a hidegre való tekintettel sikerült egészen trendin felöltöznöm, egy lenge, hosszú, fekete pizsamanadrágba, ami fölött csipkés, fekete, térd alattig érő, pántos hálóinget viseltem, rajta pedig derékig sem érő, rövid, cipzáras pulcsit. Meg piros papucs, úgyhogy megítélésem szerint egész vagányul néztem ki éjfélkor a konyhában, miközben megfőztem magamnak a konyhaszekrény mélyében talált vésztartalék instant spárgakrémlevest és régi Shape- és Elle-magazinokat lapoztam át hűtőre-mágnesezhető dögös csajt keresgélve. Fogyókúrát tervezek ugyanis, amelynek jelentéktelennek tűnő, ám elengedhetetlen kelléke a thinspiration, vagyis, hogy amikor ki akarom nyitni a hűtőt, előtte vessek egy pillantást arra, hogyan nézhetnék ki, ha nem nyitnám ki. Mondjuk, amúgy is kicsit aggódom, mivel fogyókúrás turmixszal akarom ezúttal csinálni (népies nevén: por), és úgy tűnik, nem lehet már sehol kapni a jól bevált poromat.
Mostanában egy csomó dolgot nem találok egyébként, például a magyar gyümölcsléforgalmazók ingatták meg a világ állandóságába vetett hitemet utoljára múlt szombaton, amikor granini narancsos-maracujás juice-t meg top joy szilvalét akartam venni és már a legöregebb eladók sem emlékeztek ilyesmikre. 

Messzemenőkig

2007.09.19. 23:30 - címkék: -
egyetértünk Kisfókával (és szeretjük, ahogy ír.)

Sötét, viharos

2007.09.19. 13:43 - címkék: - 1 komment

Rossz hírek is vannak, például átutalták a két héttel ezelőtti bécsi tartózkodásomra járó ösztöndíjat, ami kevesebb, mint amennyire számítottam (és amennyit fejben már rég elköltöttem). Ennek az az oka, hogy egyhavi szobabérletet kellett kifizetnem, bár csak négy, kétségkívül sötét és viharos éjszakát töltöttem a Szobában, de ez egy kollégium, ahol egy szobát csak egy hónapra lehet kivenni. Persze, nem vészes összegekről van itt szó, csak akkor miért kérdezte meg tőlem előzőleg a szervező pasas, hogy hány éjszakára kérek szállást? Figyelembe véve, hogy a szállás költségét később az ösztöndíjamból fogják levonni? És miért nem szólt előre, hogy csak egy hónapra tud foglalni? És akkor nem kellett volna hétfő hajnalban indulnom Sopronból, hogy spóroljak a szálláson, hanem kényelmesen megérkezhettem volna már vasárnap este. Wahh.

Ezenkívül kaptam elutasító levelet, amin kicsit mosolyogtam, mertugyanis azt a kritikát kaptam a lényegileg a magányról szóló és történet helyett inkább hangulati elemekből építkező novellámra, hogy nem izgalmas, kevés benne az akció és nem elég szórakoztató. Ami azt illeti, hát tényleg elég kevés benne az akció. Tetszik, mert ettől meg nem értett művésznek érzem magam, a levelet pedig beletehetem az elutasítólevél-gyűjteményembe, mint a mellékelt ábrán szereplő példaképem. Némi optimizmusra azért okot ad, hogy a legutóbbi elutasított novellámmal aztán nyertem egy pályázaton, bár be kell vallani, hogy egy olyanon, ahol, khm, nem volt annyira erős a mezőny. Szóval kicsit még gondolkodom, hova tudnám elküldeni, aztán ha nem jut eszembe semmi, vagy ha már nem férnek be a postaládámba a vicces elutasító levelek, akkor modern leszek és kirakom ide. Bizonyára többen olvasnák, mint az előzőt.

Amikor írtam a novellát egyébként, kint zuhogott az eső, és csomó ideig nem jutott eszembe normális kezdés, viszont el akartam már kezdeni írni, ezért elkezdtem a "Sötét, viharos éjszaka volt" mondattal, aztán később, amikor már kész volt az egész, átírtam. Lehet, ezzel örökre megátkoztam szegény írásművet. És ugye mindenki előtt közismert, hogy az említett mondat eredetileg nem Snoopy, ő csak plagizálta bizonyos Edward Bulwer-Lytton nevű angol viktoriánus regényírótól.

Főleg élő emberekről

2007.09.18. 17:39 - címkék: -

Az előző bejegyzést követően aztán nem sokkal később kissé eltévedtem a Kálvin téren, majd Luciával találkoztam, aki némi meglepetéssel jegyezte meg, mennyire zombi vagyok, de aztán ittam kávét és jobban lettem. Luciával jó beszélgetni, mert azon ritka ismerőseim közé tartozik, akik okosabbak nálam, de mégsem félek tőlük.

Arra jöttem még rá egyébként, egészen máskor, hogy embereknek van a legnagyobb súlya az életedben*. Persze, mindig is tudtam ezt valahol, meg közhely is, de amikor olvastam a lánykori naplóimat legutóbb, akkor egyszercsak tényleg feltűnt. Hogy az életem aktuális eseményei is alakítottak rajtam persze valamennyit, és azoktól is függött az aktuális hangulatom, de a legnagyobb hatása annak volt, hogy milyen emberek vettek körül.
És persze, vannak, akik nyilvánvaló és evidens, hogy hatottak rám és sokat tanultam tőlük, pasik, barátok, tanárok, de így utólag elolvasva a történetemet, egy csomó más ember szerepe/hatása is világos és szemmel látható. És mindeközben persze ragaszkodom hozzá, hogy én mindig magányos voltam és bizalmatlan, de azért lássuk be: a legtöbb zenét más emberek ismertették meg velem, a Peti dumált rá a Száz év magány elolvasására, először egy pasiról írtam verseket, és Niké hurcolt el síelni. A világ összes jelenségéről alkotott véleményem más emberekkel való viták során alakult. A naplómban simán követni lehet, hogy ha nem találkoztam volna vele, meg vele, meg vele, akkor most hiányozna belőlem ez vagy az.

(Vajon volt olyan, aki kifejezett rossz hatással volt rám? Hogy mondjuk, mittudomén, kegyetlenebb lettem általa vagy önzőbb vagy szűklátókörűbb vagy hazugabb vagy ostobább?)

A pszichológia létezése óta tudjuk persze, hogy személyiségünk a szociális környezettel való interakciók során alakul ki, csak más ezt tudni meg látni. Emlékszem, amikor már tanultunk anatómiát és le is vizsgáztunk belőle, és aztán elmentünk boncolásra, ahol az addigi preparátumok helyett kinyitottak egy igazi halott embert, és mennyire meglepő és lenyűgöző volt, hogy tényleg azok a szervek voltak benne és olyan elrendezésben, amikről tanultunk. Még a színük is olyan volt.

*Embereknek van a legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél. Ezen az éjszakán egyszer s mindenkorra megértettem ezt. Hagytam, hogy elröppenjenek a könnyű emlékek, amelyek kellemesek ugyan, de hozzám kötődnek csak. A guadarramai fenyőerdő. Az Ulm utcai napsugár. Csupa könnyű dolog, illanó, de teljes boldogsággal gazdag. Jól mondtam: teljes boldogsággal. De aminek legnagyobb súlya van az életedben, az a néhány ember, akit ismertél. (Semprun: A nagy utazás)

Most viccen kívül

2007.09.17. 16:18 - címkék: - 1 komment
Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy amikor ügyelek, olyankor túl sok időt töltök a kórházban (reggel nyolctól másnap délután négyig), de ma: a körülmények szerencsés együttállásának köszönhetően eu-konform módon életemben először délelőtt tízkor hazajöhettem.
Meg is próbáltam hasznossá tenni magam, azaz leszedtem a ruhákat a szárítóról, végülis sikerült, csak nagyon sokáig tartott. Pl. álltam egy pólóval a kezemben és gondolkoztam, hogy hova való. Egy idő múlva beugrott. Asszem. Azután levettem a szárítóról egy kék zoknit, majd elkezdtem keresni a párját, azaz percekig tanácstalanul bámultam a szárítón lógó 9 db fekete és 1 db kék zoknit. Jó darabig. De végül rájöttem, hogy a kék az.
Utána kimostam a fehéreket, és teregetéskor vettem észre, hogy közéjük keveredett 1 db sötétkék zokni, de hálistennek nem fogott. Utána tejet öntöttem a kávéhoz, és annyira lassú volt a reakcióidőm, hogy már rég túlcsordult a pohár peremén és kiömlött, mire az agyam feldolgozta a bejövő információt (mindjárt tele a bögre) és kiadta a megfelelő utasítást a kezemnek (tejesdobozt függőlegesbe visszaállítani). Úgy különben nem vagyok hülye, csak olyankor, amikor két órát alszom.
Szóval engem egy kicsit ilyenkor aggaszt, hogy mások ebben az állapotban pl. operálnak.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította