Némi nosztalgia, meg hogy ki a portás?

2007.07.13. 09:37 - címkék: - 10 komment
Nem bírom én ezt a stresszt, hogy beküldtem a novellámat öt napja egy magazinnak és nem válaszolnak, egyáltalán, az email ördögi találmány, sose tudhatod, hogy odaért-e vagy sem, még ha kérsz is visszajelzést (ami nekem persze sosem jut eszembe, csak utólag), akkor is kiikszelheti az illető, hogy nem küld visszajelzést, meg olyan is van, hogy válaszolnak, de a válasz nem ér el hozzám Valami Miatt, szóval ördögi gépek, bezzeg a tértivevényes postai levél, régi szép idők. Azt kellett volna tennem, mint anno a Galaktikánál, odamenni a valahova és némi sminkkel és dekoltázzsal fűszerezve a megfelelő fiatalember kezébe nyomni személyesen papíron, (nem mintha megjelentették volna), persze igazság szerint nem esem kétségbe, ha nem jelenik meg, mert tényleg akkora feeling volt azt írni, hogy az önmagában megérte, meg persze feltehetném az Internetre is, dehát, tudjuk, hogy van ez, a papír az papír.

Tegnap meg elmeséltem a kollégáimnak az álmomat, szerencsére pszichiáterek, úgyhogy azóta keresem a Portást. Így:
isolde: - És képzeljétek, tegnap azt álmodtam, hogy a kórházunk tizenegy emeletes volt és én beszorultam a liftbe a hatodik és a hetedik között, és nagyon féltem, hogy nem jutok ki. Aztán eszembe jutott a megoldás és felhívtam a mobilomon a portást, aki jött és kiszabadított. Gondolom, az elakadás azt jelképezi, hogy sosem szabadulok az egészségügyből és örök időkig havi százezer forintból kell evickélnem, és nem jutok egyről a kettőre.
Kollégák (kórusban): - Vajon ki a Portás, aki megment? A Főnök? A másik Főnök? Miért pont a hatodik és a hetedik között? Vajon kit jelképez a lift, aki fogva tart? Vajon ki a Portás? Vajon Te magad vagy a Lift? És az, aki megment? Ki a Portás?... Ki a Portás???

Szóval nem tudom, ki a Portás. Mindenesetre felhívtam Barnit tegnap, amitől jó kedvem lett ugyan, de a Portás biztosan nem ő. A Barni az az első szerelmem, tizenhattól tizenkilenc éves koromig voltam szerelmes belé nagyjából, és ezalatt elhanyagolandó időtartamnyit jártunk is ugyan, de főleg az volt, hogy én titkon verseket írtam róla a helyi lapba, meg rajongtam a zenekarért, amiben játszott, szóval nagyon romantikus és tinédzserlányos attitűddel viseltettem iránta. Az meg mekkora divat lett mostanában, hogy az emberek megkeresik az exeiket a wiwen, én nem vagyok a wiwen és többnyire nem is nagyon érdekel, mi van az exeimmel, ellenben Barnit felhívom a szülinapján minden évben, és megbeszéljük öt percben, hogy éppen hol tartunk, idén éppen mindketten boldog párkapcsolatban, túl sokat dolgozunk, de: azt csináljuk amit tizenhét éves koromban elképzeltünk, hogy majd ezt fogjuk csinálni, és ez jó. 

Van ez a régi mániám, végighajtani a Stefánián, hogy néha ki kell egy kicsit nézni a hétköznapokról és nagyobb perspektívából nézni az életet, és ez például egy ilyen dolog, ilyenkor a tizenhétéves szememmel nézem. És szoktam még az öregebb szememmel is nézni, emlékszem, amikor a Zichy Jenőben laktam és szingliblogot írtam és mindenféle gyakorlatokra jártam, ahova nem kellett bejárni, csomó új ismerősöm volt és csomó könyvet olvastam, és vettem egy piros cipőt, és bár akkor is mindenfélén rinyáltam, de tudtam, hogy ez most pontosan az az időszak, amire úgy fogok visszagondolni, hogy milyen boldog és gondtalan huszonéves voltam. Ez a mostani meg az, amiről majd azt fogom gondolni utólag, hogy hej, nehéz évek voltak azok, mindig volt valami mellékállásom, egyszerre csináltam a phD-t, a pszichoterapeuta-képzést, a mozgás sajátélményt, az önismeretet, meg készültem a szakvizsgára, és közben semmi pénzünk nem volt és tizedik emeleti panelban laktunk, nehéz, küzdelmes évek voltak bizony, mondom majd, büszkén, hogy ilyenek is voltak, aztán hátradőlök a nyugágyban, kortyolok kicsit a mojitómból, és nézem a tengert meg a vitorlásokat, vagy valami ilyesmi.   

Hétköznapok vannak

2007.07.12. 11:23 - címkék: - 5 komment
Nem történik semmi izgi. Illetve de, begöndörítettem a hajamat, hordom a szemüvegemet, és ma ingben jöttem, ezektől kb húsz évvel nézek ki idősebbnek, és a páciens, akivel tegnap fél órát beszéltem és mára visszarendeltem, nem ismert fel. (Nem demens és nem is gyengénlátó beteg.) Néha szeretem a külsőm megváltoztatásával összezavarni a környezetemet, meg hát, tudjátok, a nőnek az új hajviselet olyan, mint a kígyónak a vedlés, új élet, új lendület.

Tegnap meg átmentem gyanútlanul receptért a kórházunkban dolgozó allergológushoz, az úgy szokott lenni, hogy amikor beköszönt a parlagfű, akkor én felhívom a Magdit, hogy te, légyszi írd már föl a gyógyszerem, és akkor fölírja. Ezzel szemben most azzal fogadott, hogy fölírja, de először be kell vinni engem a gépbe, ahhoz jelentkeznem kell a felvételi irodán, ahhoz meg előtte el kell mennem a pénztárba és vizitdíjat fizetnem, persze, pénzt nem vittem, mert még soha életemben nem fizettem vizitdíjat, és bár a létezéséről van tudomásom, de eszembe sem jutott, hogy a receptért is kell, így aztán egyik asszisztensnő adott kölcsön háromszáz forintot, amivel lementem a pénztárba, aztán a nyugtával elmentem a felvételibe, aztán visszamentem a Magdihoz, aki odaadta a recepteket. Szóval kaland az élet. De már egy csomószor adtam vért életemben, és ha összegyűlik asszem harminc (?), akkor nem fizetek többé vizitdíjat <ördögi kacaj>. 

Meg még azon gondolkodtam, hogy az idén leszek ugye harminc éves, és bár szeretek ezzel dobálózni minden helyzetben ("Idén betöltöm a harmincat és tizenhét forintom van hó végéig!"), igazából nem érzem még mindig a súlyát, de mivel rengeteg sorozatot nézek, pontosan tudom, hogyan kell ilyenkor viselkedni, mi a társadalmi elvárás. Szóval a követendő viselkedésforma szerint listát kell írni, hogy mit akartam harminc éves koromig megcsinálni, és aztán pánikszerűen belefogni a lista teljesítésébe, viccesebbnél viccesebb helyzetekbe keveredve ezáltal. Nekem persze sose volt harminc-éves-korig listám, eleve nem is értem az életkorokat, mivel a cirkuláris időkezelés híve vagyok a lineárissal szemben, és szilárd meggyőződésem, hogy a lelkem mélyén mindig is tizenhét és hetven éves voltam és leszek, de nyugalom, nem filozofálunk, a lényegre térek: nincs listám. Úgyhogy elkezdtem írni, miket kellene harminc éves korom előtt megtennem, de aztán majdnem mindent kihúztam, mert regényt írni meg gyereket szülni ráérek két nappal a szülinapom után is, és soha nem is terveztem, hogy ezekre az első három évtizedben fog sor kerülni. Persze, írhatnék olyanokat, hogy körbestoppolni Európát, de ezt már tizenhat évesen sem gondoltam igazán komolyan, csak jó volt eljátszani a gondolattal, feltételezem, ezzel majdnem minden tinédzser eljátszik, legalábbis az én koromban így volt. És szerettem volna rasztahajat is egy időben, de már nem szeretnék, úgyhogy ezt sem írom fel. Vagy felírhatnám, hogy legyen autóm meg nyaralóm meg utazzam be Afrikát, de úgysincs rá pénzem, szóval tök felesleges (nem beszélve arról, hogy egyébként sem akarom beutazni Afrikát.)

Mindent összevetve tehát a végső listám ez:
1. Bungee-jumping.

Szerintem menni fog.

My outside look cool, my insides are blue

2007.07.11. 11:03 - címkék: - 2 komment

És azt gondoltuk volna, hogy a szilikonmellű nők boldogtalanabbak, mint kismellű társaik? Ezt megúsztam. És itt a TLC régi, de aranyos klipje a témában.

And the rent cheque is killing me a little more each month

2007.07.10. 10:16 - címkék: - 22 komment

Egy bajom van ezzel a bloggal, ez az erőltetett vidámsága. Hogy itt humorosan kell felfognom, hogy majdnem harminc éves létemre a hónap második felében tizenhét forintom van, és hiába, hogy sokat tanultam, okos vagyok és sokat dolgozom, mégsincs pénzem megcsináltatni a fogamat (ti. van benne egy csap, de venni kellene rá koronát). És hogy ötszáz forint paraszolvenciát gyömöszöl az ingem zsebébe a cigányasszony ("Tegye csak el doktornő, egy kis kávéra, maguknak is nehéz!"), és komolyan jól jönne ötszáz forint. És persze a humor remek énvédő mechanizmus, jómagam nagy tisztelője vagyok minden akasztófán poénkodónak, de szerintem ez attól még szomorú, és megalázó, és nyomorúságos. És frusztrál, és ezért rosszkedvű vagyok, és amikor rosszkedvű vagyok, akkor rosszabbul dolgozom és nem tudok írni sem, és ezektől még rosszkedvűbb vagyok, és akkor várom, hogy kapjak fizetést, hogy vehessek magamnak valamit, ruhát, könyvet, és akkor megkapom a fizetésemet pénteken, és a törlesztőrészletek meg csekkek után nem marad belőle semennyi. És akkor azon gondolkozom, hogy el kellene mennem gyógyszercéghez dolgozni, el is tervezgetem jól, de persze mindketten tudjuk, hogy úgysem megyek, mert már most túl sok energiát fektettem ebbe (kb. az orvoslásba) ahhoz, hogy lelépjek.
És azt is utálom, hogy nem tudok szomorú dolgokat írni, részben mert mindenki olvas, részben, meg mert hiányzik ez a képességem, hiába vagyok szomorú, az mindig csak rinyálásnak hangzik, és ahelyett, hogy együttéreznének az emberek, csak olyanokat kommenteznek, hogy mit rinyálok. Lehet, szünetet kéne tartanom, végülis mivel nyaralni menni sincs pénzünk, előreláthatólag tényleg egész nyáron csak rinyálnék, és tavaly is volt egy hónap, amíg nem írtam (mert annyira felhúztam magam egy olvasón :-), mégse keletkezett zavar a tér-idő kontinuumban.
És persze, nyilván lehetne rosszabb is, kereshetnék még kevesebbet, élhetnék egyedül egy gázkonvektoros albérleti szobában két macskával, akiket gyűlölök. Lehet, izgibb lenne a blogom.

Apropó tér-idő kontinuum, láttuk a Lost Roomot, ez egy sci-fi minisorozat (3 rész), amit végig paráztam és nagyon-nagyon jó.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította