They only want you when you're 17

2007.06.23. 22:21 - címkék: - 1 komment

When you're 21, you're no fun
They take a polaroid and let you go
Say they'll let you know
So come on

Be is teszek egy kissé fura Ladytron videót, ha már így szóbahoztam.




Nyáladzó kutyák, lila szoknya, cseh csaj

2007.06.23. 17:46 - címkék: -

Amúgy, vicces dolog ez az asszociatív tanulás, polgári nevén feltételes reflex. Tudjuk, ugye, ez az, amikor egyidejű eseményeket összekötünk a fejünkben, amikor Pavlov egyszerre csengőt ráz meg kaját ad a kutyáinak, és egy idő múlva már kaja nélkül, csak csengőszóra is vad nyáladzásba kezdenek, lásd az idevonatkozó Wulffmorgenthalert*. Én is állandóan csinálom, nem a nyáladzást, hanem hogy például tárgyakat meg illatokat meg zenéket kötök össze eseményekkel meg helyekkel visszavonhatatlanul, például rögtön lepereg előttem a fiatalságom, ha megszagolom a Guerlain: Champs Elysées nevű parfümjét vagy meghallom a Dire Straits Money for Nothing című számát példának okáért. És ezért nem szoktam nagyon szuveníreket venni, hanem ruhákat veszek más helyeken, és aztán jobban érzem magam a kombínón attól, hogy az Oxford Streeten vásárolt trikóban vagyok. Meg persze aztán hasonló okból kifolyólag kénytelen voltam Hajnalkának adni a lila szoknyámat, amit a Fiúval való első randikra vettem kifejezetten csábítási célzattal. (Kissé egyébként is érthetetlen, hogyan szerethettem bele első látásra egy hozzám nem különösebben illő szoknyába, amikor valójában nem is tetszik nekem a lila, dehát megesik az ilyesmi.) A Bangkok-Kanchanaburi két és félórás buszúton pedig oda és visszafelé is Jem: Finally woken című cédéjét hallgattam egymás után sokszor, persze annyira meguntam, hogy ma már csak néha veszem elő, de ha berakom, akkor máris melegem van és egy kissé kényelmetlen thai buszon utazom a szerelmemmel a harminc fokban februárban.

Csak arról jutott eszembe az ilyesmi, hogy emailezek a cseh csajjal (ő még kint van Utrechtben), ma például megírta, hogy az olasz fickónak új frizurája van. És akárhányszor az emailjeit olvasom és visszaemlékszem az ottani laborra, mindig egyszer csak felfigyelek, hogy jé, az szól a fejemben, hogy if you still love me please, forgive me, the crown of love is falling from me. Mert walkmanem vagy egyebem nem volt kint, úgyhogy miközben anno agyakat színeztem, az előző júzer által a gépre töltött zenéket hallgattam sokszor egymás után, gyakorlatilag Ladytront meg az Arcade Fire: Funeralt, és ha most a kinti munkára gondolok, elindul a fejemben ez a zene. Vicces.

*Klikk a képre, akkor nagyobb lesz.

Thank God It's Friday

2007.06.23. 12:03 - címkék: - 6 komment

Azabaj, hogy már elég öreg vagyok ahhoz, hogy idegesítsen, amikor az OTP-ben letegez az ügyfélszolgálatos faszi, de ahhoz meg még nem vagyok elég öreg, hogy hiteles módon helyretehessem valami "na idefigyeljen, fiatalember..." kezdetű monológgal, szóval tehetetlen voltam. De komolyan, attól, hogy mínuszban van a folyószámlám, még nem leszek a haverja.
Később nézegettem ruhákat, ez némileg vigasztalóan hatott a hangulatomra, ugyanis normális ruhákat nem lehet kapni sehol (ez azért jó, mert nincs semennyi pénzem, és így legalább nem vágyakozom reménytelenül arra a szuper kis tizenkétezer forintos felsőre), trapéznadrágok nincsenek, csak szűk szárú, neadjisten cica; normális felsők helyett meg polchosszan a nyolcvanas évek mintái kismamablúzokon, értem én, hogy a divat örök körforgása meg ilyenek, de azért ugyanazokat a már akkor is kínos hibákat nem kellene húszévente elkövetni, különös tekintettel a cicanadrágra. Az Audrey Hepburn-ös kis fekete-fehér ruhák nagy napszemüveggel meg kalappal mondjuk tetszenek, de magam sem tudnám komolyan venni magam egy ilyenben.
Még később bloggerekkel találkoztunk a szimplakertben, ahol felismerni véltem némi párválasztási trendet a diplomás, nagyorrú bloggerlányok és a nagydarab, humoros, nemblogger pasik vonalon, valamint a cselekmény egy pontján egy sábeszdeklit és klasszikus szakállat viselő idős úriember mászott át-, majd vissza a szimplakert tetőkorlátján ismeretlen indíttatásból. (Update: Suematra is látta, szóval minimum folie a deux.) Más nem történt. Nézzük meg ellenben a kedvenc tudományosmű-borítómat. Hát nem klassz? Ők írták.

 


 

What a wonderful world

2007.06.22. 17:03 - címkék: - 8 komment

Az elmúlt héten példának okáért olyan keresőszavakkal találtak rám az emberek, hogy: csótány,  tyúkszem, csipőprotézis, reménytelen szerelem, ágyszámcsökkentés, time to say goodbye, harántsüllyedés gyógytorna, cinizmus, etikátlan munkajog, őrült kényszerzubbonyban, anorexia, realizmus.
Szóval ennyire depressziv, lelombozó blogom van, nem jó ez igy, valaki egyszer narrativaelemzést végez a szakdolgozatához (történnek ilyen dolgok) és végem. Gyorsan le is irok olyan szavakat, hogy szerelem, nyári eső, szivárvány, munkahelyi sikerek, klassz ruhák, lottónyeremény, fagylaltkehely, győzelem, dicsőség, függőágy, álom valóra válik, pálmafás tengerpart, gyémántgyűrű, hegyi túra, világbéke, napraforgómező, boldogság, örök élet, ingyen sör.
Apropó lottónyeremény, ma egy pszichotikus öreg néni leirta nekem a jövő heti lottószámokat, szóval stay tuned.

Breaking news

2007.06.21. 17:36 - címkék: - 4 komment
Ha valaki esetleg Neil Gaimant véli látni a kettes metrón, az is lehetséges.

Szolgálati közlemény

2007.06.21. 00:14 - címkék: - 3 komment
Feltettem még pár zürichi képet, akit érdekel, megtekinthetőek ideát. 

Ezt nem én írtam

2007.06.20. 23:45 - címkék: - 4 komment
Nem.
Én egyáltalán nem gyűlölöm a hazámat.
Hanem fizikailag vagyok rosszul tőle. Fizikailag. Ahogy megfogsz egy fogantyút a hatos villamoson, úgy. Mert tízezer magyar fogta meg előtted és szorongta rá a szorongását a tenyeréből, és egyetlen se akadt, aki az előző tíz évben, vagy legyünk nagyvonalúak, az úgynevezett rencerváltozás óta egy meleg, vizes ruhával leszedte volna az előző tízezer magyar szorongmányát. Hazafelé a repülőgépen a svédek például adtak egy forró rongyot, hogy beletöröljem a kezem, mielőtt nekifogok a fagylaltomnak. Persze, nem rongy volt, hanem hófehér kis frottírdarab, kendőcske, törölköző.
Belgiumban pedig az erdő közepén - egy olyan helyen, amelyhez hasonlón nálunk baromi rosszkedvű kempinggatyás ember szokott bádogbódéból meleg kólát adni - minden tekintetben kifogástalan étterem állt, a kandallóban lobogott a tűz, és a tiszta szemű, végtelenül kedves, hetven körüli úr hófehér ingben és csokornyakkendőben magyarázta el, hogyan kúrálta Nagy Péter a rakoncátlankodó máját a helyi forrásból föltörő gyógyvízzel. Búcsúzáskor kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy családostul jöjjünk vissza, hozzuk el a gyerekeket is. És föltehetően azért, mert valamilyen okból azt hitte, angolok vagyunk, elmesélte, milyen sok angol költözött a környékre pár száz évvel ezelőtt.
Nem azzal jövök, hogy ott jobb, hanem, hogy itt reménytelen.

Németh Gábor, elég jól ír mondjuk. Meg idepasszolt ez a szöveg. Most kellene elmondanom, hogy szerintem nem reménytelen, csak kell néhány generáció, amíg kihal az emberekből ez a nekünk Mohács kell gondolkodás. Egy olyan kettő-négy generációt tippelek optimistán, kivéve, ha addig elvisz minket a globális felmelegedés. Dehát - a világ olyan, amilyenné tesszük, el is kezdtem ennek jegyében szelektíven gyűjteni az ásványvizes műanyagpalackokat, úgyhogy most várom, cserébe mikor változik át a Lakótelep rózsalugassá, vagy esetleg csiripelő rajzfilm-madárkákká a csótányok. Vagy csak essen az eső.
Viszont idén először a magyar egészségügy történetében, ma kaptunk a munkahelyünktől védőitalt pár karton ásványvíz képében, ugyan szénsavas, de ahhoz képest, amit tavaly javasoltak idevonatkozó kérdésemre ("Ott van a védőital, a csapból folyik"), ezt egész komoly fejlődésként kell elkönyvelnem. 

Valahol máshol eközben

2007.06.20. 08:21 - címkék: - 7 komment

 

 

Zürich, az meg olyan, hogy csuda. Hétvégén meglátogattam Anikóékat ott, akik egy hónapja disszidáltak, én meg már minimum két hónapja megvettem a repülőjegyet a meglátogatásuk céljából. Szóval csütörtök munkaidő végeztével kibuszoztam a reptérre és mindjárt megerősítést nyerhettem előítéleteimben, ugyanis a Budapest-Zürich járat utasainak nyolcvan százalékát tették ki szürke öltönyt és ízléses nyakkendőt viselő laptoptáskás úriemberek.
Később aztán kiderült, hogy Zürichben ugyan valóban vannak bankok, de főleg macskaköves utcák vannak, meg majdnem minden házon tetőkert, meg csöndes kis belső udvarok, meg egy hatalmas tó, hajókkal, amikre jó a helyi bkv-bérlet, és olyan tiszta, hogy látszik a kacsa lába úszás közben, ahogy viccesen lapátol, meg hegyek, amikre fel lehet menni libegővel, meg hegyek, amiknek hóval borított sipkái keretezik a látképet, meg kilátók, amelynek tövében az úri közönség Bratwurstot majszol, meg zöldnél zöldebb legelők diszkréten kolompoló tehenekkel, hogy komolyan azt vártam, mikor bukkan fel valamelyik lanka mögül a teljes Trapp-família dalolva.
Meg Starbucks.
Elképesztő, hogy ilyen körülmények között is lehet élni, na. Fura amúgy, hogy három hónap Hollandia nem váltotta ki belőlem ezt az érzést, de Hollandia nekem túl lapos volt asszem, a szó eredeti és átvitt értelmében egyaránt. Svájcban meg három napot voltam, annyi idő alatt nem lehetett megunni.
Összefutottam ezalatt a csavarhúzós fiúval is, aki mit sem veszített könnyedségéből, sőt, mi több, éppenséggel véletlenül Svájban él, St. Moritz-ban erdész, és olyanokat mesélt, hogy a faluban például mindenki síoktató, de ilyenek, hogy Edward herceg síoktatója, meg George Clooney síoktatója, valamint, hogy tegnap például az volt a feladata, hogy kicseréljen néhány táblát az erdőben. Jó messzire voltak egymástól a táblák, hegyet mászni is kellett, de ebédidőben pont kiért egy zöld rétre tehenekkel, ott lefeküdt egy kicsit és aludt egyet a biztonság kedvéért. Amúgy német-magyar kettős állampolgár ez a fiú, legutóbb össze is zavarta a vámosokat a négy útlevél, amikor együtt utazott Magyarországra a svéd-francia barátnőjével.
Mit mondjak még. Néztünk modern művészetet, amikor esett az eső, meg pop-art és comic-art galériát, bár az inkább csak egy bolt volt, de azért tetszett az Audrey Hepburn montázsuk. Láttunk szép autókat, meg azt a házat, ahol Lenin kiötölte a nagy októberi szocialista forradalmat egy kis virágzó fákkal teli térre néző szobában. Olyan hangosan csiviteltek a madarak ott a város szívében, hogy az már szinte zavaró volt. Egészen érthető egyébként, hogy ilyen körülmények között az embernek olyasfajta gondolatai támadnak, hogy amikor a bőség kosarából majd mindenki egyaránt vehet. Meg láttunk sárkányos kutat, meg vacsiztunk és boroztunk az erkélyen, meg sütöttünk racklettet egy másik napon, meg ettem a kedvenc kecskesajtomat, meg lebarnultam, meg fáj a lábam a hegymászástól ma is.
Hát nem, nem volt nagy kedvem hazajönni ezúttal.

 

Madarak jönnek, fekete könnyel megvéreznek

2007.06.19. 22:41 - címkék: -
Na, végighallgattam asszem körülbelül a világ összes nyomorúságát ma nyolctól ötig, oda meg vissza. Hogy iszik az anyja, olyankor agresszív, lelökte a lépcsőn. Hogy megalázza az apja nap mint nap, bár csak szóban, de az egész iskola előtt, és nem áll ki mellette az anyja. Hogy lebénult majdnem teljesen, kilencven éves, magatehetetlen, megpróbált öngyilkos lenni, kinyitotta a gázt, de megmentették. Hogy öt évig szorult ápolásra a felesége, és ő ápolta is, de aztán meghalt. Hogy átjött és leitatta a szomszéd fiú meg a haverja, és ellopta a megtakarított pénzét. Hogy iszik a fia, hogy heroinista a lánya. Hogy elköltözött az anyjához, de zaklatja a volt élettársa. Hogy meghalt az apja alkoholizmusban, hogy az anyja új pasija is iszik, és veri őt. Meg az anyját is. Hogy elhagyta a felesége, amikor beteg lett. Hogy vitte a közös céget is. Hogy soha életében nem volt strandon a bőrbetegsége miatt. Hogy egy ágyban találta a férjét a menyével.
Főleg hallgatok együttérzően, meg írok antidepresszívumot az olyan esetekben, amikor indokolt. Dögmeleg van, eközben. Egyszer jön valaki, aki "csak" szorong, annak örülök nagyon.
Hát, ilyenek vannak. Neve is van, Budapest.
Később meg még mindig dögmeleg van, napozok a buszmegállóban, a méter magas korláton egy kis, napbarnított csaj kuporog, lábait az alatta álló biciklin tartja, úgy néz ki, mint valami fantasy-szereplő, ugrásra kész erdei tündérmanó adaptálódott a modern környezethez. Én meg buszozok hivatalos ügyben a városban, sokáig ugyanaz a szőke nő ül velem szemben, majdnem teljesen úgy néz ki, mint a blogtogon, csak a professzionalitás magabiztos légköre nélkül, és a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról cédéborítóját olvassa rendkívül gondterhelt arckifejezéssel. Meg akarom találni Esztert, mielőtt megfázik, tüdőgyulladást kap, vízbe fullad, elgázolják, erőszakot követnek el rajta, mielőtt szájába nyomják az első marihuánás cigarettát és májgyulladást kap egy sterilizálatlan fecskendőtől. Mert akkoriban még a kapudrog teória volt a divatos, minden füves heroinista lesz, mielőtt még véget érne a mondat. Később elteszi a borítót a nő, és a lábamat nézi figyelmesen, nyilván azon töpreng, hol vettem vajon ezt a szép szandál alakú szandált, a nagymamám ilyenkor például meg szokta kérdezni, simán leszólít idegen embereket az utcán, hogy elnézést, ezt a szép sálat hol tetszett vásárolni. Régen, amikor még a soproni emberek többnyire mindent Sopronban vettek az Anyák Boltjában vagy az Ikva Áruházban, még működött is. Most úgy is fáj benne a lábam, mivel két napja edzettségi szintemhez mérten túl sokat gyalogoltam benne hegynek föl s le.
Utána meg leszáll a nő, és egy bácsi ül a helyére, de ő is érdekes, szürke szövetnadrág, papucs zoknival, kötélfüles hajléktalanszatyor, és mindehhez vadiúj Mátrix-napszemüveg, úgyhogy azt nem lehet tudni, ő mit néz. Órákkal később pedig, a város egy pontján szembejön a korláton ücsörgő kiscsaj biciklivel. Van tetkója is.
Ilyenek vannak. És: a nyolcvanhatos buszon van légkondi.

Felrázva, nem keverve

2007.06.19. 14:07 - címkék: - 7 komment

Változik a rendszer, nem fizet vizitdíjat a tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, titkosszolgálati dolgozó. Hehe.
1. mikor jön már rá valaki, hogy az is egy kicsit abszurd, hogy az orvosoknak meg fizetni kell?
2. honnan tudjam, ki a titkosszolgálati dolgozó? Vagy van ilyen igazolványuk, hogy a magyar állam titkos kormányügynöke? Rajta van a névjegykártyáján, hogy kém? Munkáltatói igazolást hoz a... van valami neve a magyar titkosszolgálatnak? Ilyen sokat sejtető rövidítés, mint a CIA meg a KGB?
3. Képzeljük el azt a szituációt, amikor valaki a pszichiátrián azt hangoztatja, hogy ő tulajdonképpen titkosügynök. Esetleg annyira titkos, hogy papírja sincs róla. Vicces helyzeteket vizionálok.

Csótányok, halál, inkák

2007.06.18. 17:08 - címkék: - 7 komment
Hol is tartottunk... ja, múlt héten épp rájöttem, hogy mi az istent keresek én itt, miután megkaptam a nyolcvanötezer forintos fizetésemet, majdnem megvert egy páciens és három órát aludtam ügyeletben, majd megint csótányokkal találkoztam a bolt mellett, mit lehet tenni, rám az alvásmegvonás ilyen hatással van. De már elmúlt. (Engem gyikká változtatott!) Ja, meg még azon gondolkodtam, hogy "meghalni sincs időm", és hogy pontosan ezalatt a szófordulat alatt mit is értünk, pontosan mennyi ideje nincs az illetőnek, szóval mennyi ideig tart mondjuk meghalni? A keringés és a légzés leállásától számitva nyilván öt perc szükséges az agyhalálig, de a keringésleállásnak is létre kell jönnie valahogy, az sem megy egyik pillanatról a másikra, szóval végül is arra jutottam, hogy még egy massziv és hirtelen tüdőembóliával is minimum tiz perc szükséges az embólia kialakulásától a halálig, vagyis akinek meghalni sincs ideje, annak tiz percnél kevesebb ideje van csak.

Visszatérve normális dolgokra, láttuk az inka kiállitást, ami szuper volt: tinédzserkoromban volt egy kedvenc művészeti albumom a Soproni Gyermekkönyvtárban, na, abban voltak ilyen nagy szemű, állatfejű, hatalmas pénisszel rendelkező istenségek meg a funkciónak első látásra tökéletesen ellentmondó ivóedények. Tárlatvezetéssel mentünk körbe (Múzeum Plusz program), ami külön klassz volt, mert igy nem kellett elolvasni a feliratokat, hanem jött velünk egy rendkivüli módon hörcsögre emlékeztető tejfelszőke történész fiatalember, aki szerintem gyakorlatilag mindent elmesélt az inka kultúráról, művészetről, vallásról, éghajlatról és politikai berendezkedésről, amit ma tudni lehet, és még jó humora is volt. "az itt látható háromésfélmétermagas istenoszlop a kecsua kultúra idejéből származik ez természetesen nem az eredeti csupán egy purhabból és tapétaragasztóból készült másolat a kidolgozása egyértelműen jóságos istenségre utal nameg erre utal azatényis hogy gonosz démonokról viszonlag ritkán emelnek háromésfélmétermagas oszlopokat szent piramisok belső szentélyébe a megtaláló régészek egyébként..." - és igy tovább, hihetetlen beszédtempóval. Remek volt.
Láttunk a fentieken kivül egyébként még inka szőrtelenitőcsipeszt, meg olyan csipketeritőt, amit pár évvel ezelőtt bátor magyar turisták "találtak" egy inka temetőben, valamint kiderült, hogy már az inka előkelőségek körében is a tágitó volt a menő.
Ami még nagyon klassz volt, hogy némely kiállitott tárgyakról reprodukciót is állitottak ki, amiket meg lehet tapogatni, ez elvileg a vak és gyengénlátó inkarajongók, esetleg a gyerekek kedvéért készült, tárlatvezetésünk során én csupán számos remekül látó felnőttet láttam lelkesen taperolni.
Szóval szuper volt, rég láttam ilyen jó kiállitást, menjetek.

Meg voltam Svájcban is, úgyhogy most épp oda akarok költözni, de "ez egy másik történet, amelynek elmesélésére máskor keritünk sort".  
 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította