Zene

2007.05.19. 15:39 - címkék: - 9 komment
Van az az embertípus, aki ugyan szeret zenekarokat, filmeket, de objektíven kezeli azokat, én meg a másik vagyok, a veleszületett rajongó. Nekem teljesen mindegy, milyen hibák vannak a Firefly-ban vagy hogy rossz film-e a Serenity, az első részben rajongó lettem, onnantól fogva csinálhatnak, amit akarnak. Meg én vagyok az, aki kb tíz évvel ezelőtt hónapokig pirítóson meg tejeskávén élt (gondolkodtam a zsömle és tejeskávén, mint József Attila, de ha egyszer volt kenyérpirítóm) és a Coca Cola Top 40 nevű borzalmas tévéműsorban statisztált és Kozsót hallgatott élőben playbackelni alkalmanként nyolcszáz forint fizetségért, csak, hogy elmehessen Bécsbe YES-koncertre, egyedül. És voltak a Soproni Éveim zenekarai, voltak köztük eléggé, khm, kezdők, amikért leginkább azért rajongtam, mert szerelmes voltam a kékszemű billentyűs fiúba (fogadok, hogy az egyetlen vagyok az országban, aki James Band-es pólót visel porszívózáshoz), és voltak olyanok is, amik ténylegesen jók voltak. A jók között volt a Step On The Blues Floor, akik azóta Blues Floor-rá rövidültek, pár évente hallom őket, és mindig egy fokkal jobbak, mint az előző alkalommal. Tegnap mondjuk kicsit aggódtam, mivel utánozhatatlan énekesnőjük terhesség miatt épp nem turnézik velük, egy srác énekel helyette, én pedig általában a női énekhangokat szeretem, de megint eggyel jobbak voltak, mint pár éve. Azt hiszem blues-rock a stílus, bár műfajmeghatározásban sosem voltam jó, egyszer lefordítottam egy fantasy-regényt, amiről később kiderült, hogy sci-fi volt, de ne térjünk el a témától: még mindig meglepően jók, meggyőzően játszanak Eric Claptont és Jimi Hendrixet, némely számoknál nehéz ülve maradni, lesznek a Volt-fesztiválon, menjetek.

Itt van a Város, vagyunk lakói

2007.05.18. 17:38 - címkék: - 5 komment
Kiülős helyek, rendes kávé... És ma például, Margit-híd budai hídfő (mondtam már, hogy imádom a hidakat?), tizenhetes villamos, induláskor egy kellemes férfihang a következőket mondja a hangszóróba: "Kedves utasaink, itt a kapitány beszél. Köszöntöm Önöket a BKV 17-es számú járatán. Menetrend szerint 17.32 perckor landolunk Vörösvári út végállomáson." Kár, hogy nem utaztam végig, ha szépen landol, tapsoltam volna.

Sokáig voltam távol?

2007.05.18. 09:40 - címkék: - 6 komment
Nagyon, nagyon furcsa itthon lenni. Az idegennek és az ismerősnek egy hátborzongató keveréke. Amikor nézed az ezerszer használt, itthoni kulcscsomódat, de végig kell gondolni, hogy melyik kulcs melyik rajta. Amikor automatikusan kihúzod a kávéfőzőt a kávé elkészültével, ahelyett, hogy lekapcsolnád, mert kint úgy kellett. Amikor ébredés után nyúlsz, hogy bekapcsold a zenetévét, mert már elfelejtetted, hogy itthon rádióra ébredünk. Amikor nézed a ruháidat, hogy jé, nekem van egy narancssárga cipőm is, már el is felejtettem. De az első bizonytalan egymásodperc után minden megvan újra, hiszen régi, begyakorolt mozdulatok, kulcsok, kávéfőzők. Pedig csak tizenegy hétig voltam kint, nem évekig, mégis olyan... szokatlan. Persze, lehet, hogy csak azért, mert a férjem rendet rakott és így tényleg kicsit nehéz felismerni a lakásunkat, nem pont ilyenre emlékeztem. De pont úgy érzem magam, mint aki hosszas kómából ébredt fel (nem mintha tudnám, hogy az milyen lehet.)

Egyébként sikerült a reptéren a 28 kilós bőröndömből 23 kilósat varázsolni a húgom által javasolt trükkel: felvihetsz a gépre egy kézitáskát, egy poggyászt, meg amit a duty freeben vettél - vagyis annyi nejlonszatyrot, amennyit akarsz, tehát a túlsúlyt át kell pakolni duty free-s nejlonszatyorba. Persze, ha belenéznek, nehéz lenne megmagyarázni, hogy melyik reptéri boltban vetted a nyúlott melegítőfelsőt meg a kognitív pszichológia-könyvet. Nem baj, így is egy vagyont kellett fizetni a plusz kilókért. Többször eszembe jutott Vámpír fedőnevű exkollégám remek összeesküvéselmélete, amely szerint a világot a Könyvek irányítják a háttérből (mint a Galaxis útikalauzban az egerek), és az emberiséget csak felhasználják arra, hogy könyveket szaporítsanak és terjesszenek szerte a világon. Nem csodálkoznék, ha az én külföldi tartózkodásom hátterében egy csapat utazgatni vágyó könyv állt volna. Majd ha kipakoltam, megmondom, összesen hány darabról beszélünk, de nem kettő.

I'm coming home now baby

2007.05.17. 09:48 - címkék: - 5 komment
Átadtam a szobát a néninek, aki körülnézett, megjegyezte, hogy a mosogatót mossam le mégegyszer, biztosítottam róla, hogy ez meg fog történni, úgyhogy visszaadta a depozitomat. A cseh csaj szerint meg kellett volna sértődnöm, amiért kritizálta a takarításomat, de, ugyan már. Az alakommal, írásaimmal, blogommal, eszemmel, orrommal, barátaimmal, hajszínemmel, humorommal, tájékozódási képességemmel, könyvízlésemmel, szakmámmal, kedvenc filmjeimmel és szülővárosommal ellentétben a takarítási képességemet nyugodtan lehet kritizálni, nem sértődöm meg. Ráadásul kaptam a Nénitől két kis porcelán fapapucsot szuvenírképpen. (Porcelán fapapucs, ez kissé érdekesen hangzik.)
Elbúcsúztam a cseh csajtól, nekiadtam a szobanövényemet, és megmondtam neki, hogy szedje össze magát és kezdjen el emberekkel ismerkedni, mert máshogyan lehetetlen itt túlélni hónapokig (októberig marad). Nem tehetek róla, bele kell dumálnom mások életébe. De ha egyszer annyira hibásan állt hozzá. Ahelyett, hogy eljött volna velem a görög vacsira, itthon maradt és négy órán keresztül skype-olt a férjével. Ami nem baj, csak így az a vége, hogy csak az otthoni kapcsolataiból él, itt nem épít egyet sem, nem ismer senkit, és szarul érzi magát. De nyugalom, ezt mind nem mondtam neki, csak azt, hogy menjen el az ING-meetingekre, mert ott helyes, kedves emberek vannak, olyanok, mint mi. Nem tehetek róla, rosszul éreztem volna magam, ha nem mondom meg neki.
Visszaadtam a kölcsönbe kapott biciklit, rossz volt. Mehetek busszal az állomásra. Nyilván amúgy is busszal mennék húszezerkilós bőrönddel (izguljunk, hogy felengedjenek a gépre az összes könyvemmel együtt), de már úgy elszoktam ettől, hogy az ember gyalogol, meg buszmegállókban várakozik, ahelyett, hogy tekerne a cél felé. Eddig mindig kissé értetlenül szemléltem a bringás szubkultúrát, de most kezdem érteni.
Szóval akkor, késői felkelés, zenék a munkahelyen, lazaság, bicikliutak, csatornák, vadul virágzó gesztenyefák, durva sajtok, gyümölcs a menzán, szarkák a kertben, ijesztően nagy galambok, hollók (bár ebben most kicsit elbizonytalanodtam, hogy tényleg azok-e), ausztrál fagyi, belga sörök, mindenféle élethelyzetben bicikliző hollandok, furcsa időjárás, színes agyak: szevasztok.

A birkák, ja igen, a birkákat közelebbről megnézve mozog a szájuk, tehát igaziak.

Ch-ch-ch-changes

2007.05.16. 09:51 - címkék: - 5 komment
Takarítanom kéne, de nem visz rá a lélek. Mert ugyan csak holnap megyek haza, de holnap itt munkaszüneti nap van (Krisztus mennybemenetele) (körülbelül minden nagyobb vallástörténeti esemény, amiről anno hittanórán egyátalán szó esett, itt munkaszüneti nap), ezért ma kell átadnom a szobát a Néninek, ahhoz pedig ki kell takarítani. Így aztán már félig rendet raktam, félig bepakoltam a bőröndömbe, félig meg nem, minden szanaszét, én pizsamában. (Hogy fogok otthon visszaszokni a koránkelésre, nem tudom. Itt többnyire egykor-kettőkor fekszem le és fél kilenc körül kelek, ami nekem a természetes ritmusom.)
Igen, szóval én alapból utálom a változásnak minden lehetséges formáját, és már akkor hisztiztem minden egyes alkalommal, amikor a munkahelyemen belül másik osztályra helyeztek. És ezen semmit sem változtat az, hogy körülbelül akárhova tesznek, ott hamar feltalálom magam, megszokom, beilleszkedem, felveszem a ritmust. Tudok alkalmazkodni új életkörülményekhez, és ez jó, és nem is az alkalmazkodást utálom, hanem magát a Változást, mint Eseményt. Elindulni és megérkezni nem szeretek, ott lenni már igen (az analitikusom erre egészen biztosan jelentőségteljesen nézne, mintha tudnom kéne, hogy ez mit jelent.) Amikor le kell szednem a képeimet a falról a régi szobámban, és ki kell raknom az új helyen. (Nem is szedem le soha, hanem otthagyom őket. Titkos világuralmi terveim között szerepel, hogy néhány évtized múlva a kórházunk összes szobájában olyan képek legyenek, amit egyszer én hagytam ott.) Van az a képességem, hogy amikor megérkezem egy üres szobába (sok albérletben, kolesz- és munkahelyi szobában megfordultam már), akkor nagyon hamar belakom azt, meghódítom, képek, könyvek, növény, zene, áramlik a csí, belépsz az ajtón és máris tudod, hogy én lakom ott. És amikor elmegyek, az olyan, mintha az Ismeretlen Nagyvilág visszafoglalná tőlem egy szeletét, mintha fel kellene adnom az állásaimat. Két nap múlva ebben a szobában már nyoma sem lesz annak, hogy én valaha itt laktam. (Leszámítva persze, hogy gyönyörűen ki lesz takarítva, amennyiben valaha rászánom magam.) És ez szomorú érzés, de valamiért mégis tetszik. Hogy köd előttem, köd mögöttem, isten tudja, honnan jöttem. Szél hozott, szél visz el, minek kérdjem, mért visz el. Szabadság-érzés.
De az ilyen ülünk a félig bepakolt bőrönd mellett és várjuk, hogy lehessen indulni, ezeket nem szeretem. Mondjuk nem tudom, ez pontosan miért jó kifogás arra, hogy takarítás helyett pizsamában blogot írok, de fogadjuk el.

People are strange when you're a stranger

2007.05.15. 21:39 - címkék: - 7 komment

Szóval az úgy kezdődött, hogy évvesztes voltam, ezért az oviban fiatalabb voltam a többi kiscsoportosnál. Fél év akkoriban kb generációs szakadék volt, komolyan, azt se értettem, miket beszélnek, úgyhogy többnyire ültem a sarokban, vártam, hogy délután legyen, és közben néztem, mit csinálnak. Az akkori megfigyeléseim többnyire ma is érvényesek. Ha egy mondatban akarom összefoglalni őket: az emberek furák. (Bővebben: az emberek furák, különösen a nők.)
Itt vannak mindjárt ezek a hollandok, akikkel együtt dolgoztam. Kedvesek voltak, egy bizonyos határig: vagyis nem barátkoztunk össze, hanem úgy viselkedtek velem, mint a külföldi kollégával. Nem hívtak el bulizni, de hétfőn megkérdezték, hogyan telt a hétvége. Nem hívtak el kocsmába, de az összes munkahelyen zajló szülinapi tortaevésre és egyéb partira elhívtak. Néha beszéltek velem angolul, más napokon meg csak hollandul röhögtek egymás közt. Ha nem találkoztam volna egy csomó külföldivel itt a koleszban meg az ING révén (és persze, ha nem írnék blogot, és ha nem szeretnék egyedül lenni), szörnyen magányos lettem volna. De ez így rendben van: a kollégáim voltak, nem a barátaim, nincs ezzel semmi probléma.
Erre ma – vittem nekik tortát, ettünk tortát. Az egyik srác egy műanyagpohárban hozott nekem meglepetésként egy ujjnyi unikumot, mert egyszer mondtam, hogy szeretem. Az egyik csaj odaadott egy képeslapot, amit mindenki aláírt, még olyanok is, akik ma bent sem voltak. Ezután kaptam ajándékot: két könyvet, akikről ugyan még nem hallottam, de úgy tűnt eléggé képben vannak a könyvízlésemben: először a Hitchhiker’s Guide to the Galaxy-t akarták megvenni, de aztán úgy döntöttek, az már biztos megvan nekem.
Megadtam nekik az emailcímemet, ha Pesten járnak, ugorjanak be, majd hazajöttem a koleszba, és máris kaptam egyiküktől egy emailt, hogy hiányzom és nagyon szomorúak, a cseh csaj majdnem sír. Mondjuk, a cseh csajt megértem, mert ő a kettővel félénkebb, blogot nem író verzióm, vagyis naphosszat egyedül van, nem jár aerobicozni, nem megy el olyan társasággal, ahol senkit nem ismer, így aztán az a vége, hogy senkit nem ismer. Nem nagyon volt közös témánk, kb egyetlen filmről, könyvről, zenéről nem hallott, de azért jól elvoltunk, röhögtünk együtt az olasz fickó rózsaszín trikóin, és ha most elmegyek, magányosabb lesz. De a hollandok? Ilyen jóban voltunk, csak én nem vettem észre? Szólhattak volna előbb is. Az emberek furák.

Egyébként épp a Mátrix megy a tévében, csak most reklám van. Ez milyen jó film basszus, még mindig! Zseniális. Szerencsére a második és többedik részét okosan elkerültem, úgyhogy nekem a Mátrix egy remek filmet jelent, nem egy közepes trilógiát, és ez így van jól.

Still 55 years to go

2007.05.15. 13:26 - címkék: - 4 komment
Ha mar az eletkornal tartunk, Lobonal talaltunk egy kvizt, ami megmondja, mikor fogsz meghalni, es mellesleg eleg vicces. En ekkor (es anno a thai asztrologus is ezt mondta, pontosabban azt, hogy 88, ha leszokom a dohanyzasrol, es 83, ha nem.) (Tobbnyire random le es vissza szokom.) :

I am going to die at 84.  When are you? Click here to find out!

When you're a stranger, faces look ugly

2007.05.15. 11:08 - címkék: -
Vasutallomas, keressuk a csomagmegorzot (hugommal), nem talaljuk. Odamegyunk az informacios pulthoz es megkerdezzuk a kedves holgyet.
(A parbeszed angolul zajlik, magyarul olvasok kedveert leforditottuk.)
isolde: - Jo napot, elnezest, meg tudna mondani, hol van a csomagmegorzo?
No a pult mogott: - Gdehnedaasbhg?
isolde: - Elnezest, nem ertettem.
No: - Gdehnedaasbhg???
isolde (elbizonytalanodva): - Oooo...bocsanat, nem beszelek hollandul.
No (levegoert kapkod): - Angolul mondtam!!!!!!!!!!! (Meg levegoert kapkod.)
isolde: - Jaj, bocsanat, bocsanat, csak nem ertettem.
No (nagyon, nagyon mergesen): - Egyenesen es a vegen balra!!
isolde: - Koszonom! Viszlat!
No: - Viszlat. Es angolul mondtam!!!!
Isolde es huga elmennek arra, amerre a no mondta, de nem talalnak csomagmegorzot. Vegul a feliratok alapjan megtalaljak, epp az ellenkezo iranyban.

Ez ilyen lelkizés lesz

2007.05.14. 17:31 - címkék: - 11 komment
Speaking of mai fiatalok, rájöttem valamelyik nap, hogy idén betöltöm a harmincat, és hogy ez biztos para. A cseh csaj most volt harmincegy, egész hétvégén depressziós volt, meg nemrég láttam azt a Scrubs-részt, amiben J.D. pánikol a 30-adik szülinapján. És hogy én soha nem szenvedtem az öregedéssel. A barátnőim már kb húszéves korunkban elkezdték, hogy úristen, már ennyi idős vagyok, már őszül a hajam (nekem is őszül a festék alatt, de az eredeti színét úgyis rég láttam), már ránc van a szemem alatt (nekem is van, régen használtam szemránckrémet is, de aztán kollégám, a Filozófus hosszan fejtegette nekem, hogy milyen szexi a szemránc és elhittem neki) (a narancsbőrről is fejtegette ugyanezt, de azt még nem hittem el sajna), meg egyáltalán, hogy milyen nyomasztó az évek száma.
Engem meg sose nyomasztott, kezdtem is gyanakodni, hogy biztosan inkább arról van szó, hogy valójában olyan hihetetlen mértékben nyomaszt, hogy inkább úgy, ahogy van, elfojtom az egészet, és nem engedem meg magamnak, hogy a felszínre törjön és az öregedésen parázzak, mert az akkora mindent elsöprő para lenne, amitől inkább meg akar kímélni a tudattalanom. (Tudom. Szakmai ártalom.) Mert hát úgy tűnik, az a normális, ha az embert ez zavarja. Úgyhogy most megint elkezdtem gondolkodni (nagyon ráérek), hogy vajon hm, milyen érzéseket ébreszt bennem az a mondat, hogy "idén betöltöm a harmincat"? És örülök, megkönnyebültem, és azt gondolom, hogy "hű, eddig megúsztam". Mármint, wow, idén betöltöm a harmincat, és még semmi szörnyűség nem történt.
Mert ha megkérdeztünk volna 17 évesen, hogy szerintem mi lesz velem harmincéves koromra, akkor rendkívüli önbizalmammal azt mondtam volna, hogy neurotikus, dagadt, agyonstrapált, rosszabb verziókban szűz belgyógyásznő egyedül egy lepukkant albérleti szobában, ahol nem működik a gázkonvektor (karácsonykor van a szülinapom, és már nem jött ki a szerelő), egy girhes macskával, ami épp elkóborolt, de amúgyis jobban szereti a szomszéd romaasszonyt; otthonkában vagy nyúlott melegítőben, és egy szelet kókusztortával a sarki cukrászdából, mert egész tortára nem volt pénzem, amúgy utálom a kókuszt, de már csak az volt.
Ez az igazság, biztos voltam benne, hogy vagy szörnyűségek fognak velem történni, vagy az optimistább verzióban egyszerűen semmi jó. És ahhoz képest, jó, szegénynek szegény vagyok, sebaj, money can't buy me love, de egyéb téren... huh, eddig megúsztam.
Szóval az a megoldás, hogy legyünk pesszimista tinédzser, és akkor nem kell az öregedésen parázni.

Did I miss a meeting about earrings?

2007.05.14. 16:47 - címkék: - 6 komment

Ha már a kultúrsokknál tartunk. Húgom és én, ülünk a Café Belgian nevű remek kocsmában, és remek söröket iszunk, amiknek már akkor sem tudtam megjegyezni a nevét.
Húgom: - Jé, itt is a tágító a menő.
isolde: - ....Mi?
H: - A tágító. Ott, a csávónak az van.
i (körülnéz): - ....Mi??
H: - Ooottt, a melletünk lévő asztalnál, fültágítója van a csávónak!!
i: - ...???
H: - Te nem tudod, mi az a fültágító?
i: -...???
H: - Hát amivel kitágítják a füledben a lyukat, otthon mindenkinek az van. Úgy kell, hogy először csak egy vastagabb fülbevalót raksz bele, aztán jöhet a tágító, egyre vastagabb. Egy ideig hordod, aztán kiveszed és berakod a nagyobbat. Van olyan is, ami tömör, és valami minta van benne, például az egyik ismerősömnek szűzmáriás van, hát azért az télleg durva, de legtöbb olyan, mint ott a srácé. - Odanézek, a srác fülcimpájában egy nagy lyuk van, kibélelve egy fém gyűrűvel, amin keresztül lehet látni. - De az már ott kábé tizenötös. Mert úgy van, hogy... mit röhögsz? Mindenkinek ilyen van! Úgy van, hogy nyolcasig még visszanő, ha kiveszed, de afölött már nem. Engem is mindenki azzal szekál, hogy jézusom, A., neked nincs tágítód!! Hogy legalább egy nyolcasat rakassak, mert ez így égő.




Most mi van?

2007.05.14. 16:19 - címkék: - 4 komment
Ha a tűzoltóknak nem kell vizitdíjat fizetni, akkor az egészségügyi dolgozóknak miért kell? (Vagy a tűzoltóknak végülis mért nem kell? Mert hősök? Én is az vagyok.) Na mindegy, azért remélem, a kollégáim nem fogják pszichoterápiás ülésként felszámolni az összes alkalmat, amikor rinyálok nekik, mert máskülönben biztos az anyagi csőd.

Ha már egészségügyes rinyálásnál tartunk: direkt nem akartam megkérdezni, hogy mennyit keres itt egy orvos. Mert úgysem költözünk külföldre (számos okból), akkor minek rágódjak ezen. Erre a múltkor Brüsszelben a kórházlátogatás során volt egy előadás a belga egészségügy szerkezetéről, és az egyik dián az is szerepelt, hogy mennyit keres egy belga pszichiáter. Ki is akadtam, hogy mekkora köcsögség már ezt felvetíteni kelet-európai orvosok harmincfős csapatának. Mit kell ezzel felvágni? Én nem kérdeztem, mennyit keresnek. Jó, hogy a kocsijukat meg a nyaralási fotókat nem mutatták meg.
Mindegy, megtudtam, azóta már többször is beszoroztam, hátha elszámoltam magam, de mindig az jön ki, hogy egy belga kórházban dolgozó pszichiáter pontosan ugyanannyit keres egy nap alatt, mint én egy hónap alatt. Azért ezt nem hittem volna. Remélem, hazudtak.

Szóval nyugatot megjárt barátaim szerint pár hónap után hazamenni: 1. depresszió, 2. Erasmus-szindróma (=ugyanaz, mint a depresszió, csak van neve), 3. kultúrsokk. Nem baj, én már haza akarok menni, már nem itt jár az eszem, már az otthoni programjaimat szervezem. Holnap megyek utoljára a kórházba, viszek nekik sütit, amit szégyenszemre a boltban fogok megvenni, de nincs kedvem sütni. Egyrészt semmi eszközöm nincs itt, például elektromos habverő, én pedig kézzel nem tudok habot verni, nem mintha kézi habverőm lenne. Másrészt, a mi emeletünkön nem működik a sütő. Harmadrészt nincs tepsim vagy tortaformám. Negyedrészt, nincs kedvem. Jó, kedvesek voltak velem, de annyira azért nem voltak kedvesek, hogy a saját sütésű remek csokis sütimet vagy gyümölcsös-túrós lepényemet érdemeljék, csak egy olyan boltisüti-szinten voltak kedvesek. Harmadrészt, a legbonyolultabb étel, amit a majdnem három hónap alatt itt főztem, az ez a melegszendvics volt, és ez túl jól hangzik ahhoz, hogy übereljem valami tortával.
Egyébként hiányzik a főzés is. A saját konyhámban főzés. És remek volt kivenni két és fél hónap szabit az életemből (tényleg, ajánlom mindenkinek), de most már hadd menjek vissza. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította