Then we'll fight in the shade

2007.03.25. 22:08 - címkék: - 2 komment
Háború, dicsőség, kockás hasizmú hős görög férfiak, szörnyek, némi szerelem, némi zúzós zene, meg lassított felvételen fröccsenő vér minden mennyiségben. A látványért kell nézni, de azért lehet is.


Ja, és szünet volt a moziban a film közepénél. Ekkora hülyeséget.


Főleg filmek

2007.03.25. 12:03 - címkék: - 5 komment

Azon gondolkodtam a tegnapi bejegyzés kapcsán, hogy azért én általában rendes turista szoktam lenni (fényképezőgép, lonely planet) és azt (is) szeretem az utazásban, hogy az ember megnézi a nevezetességeket, most meg nem nagyon nézek ilyet. De ez azért van, mert 1. jön majd ki meglátogatni a férjem és egy másik alkalommal a húgom, és velük úgyis megnézek majd egy csomó dolgot, 2. nincs pénzem. Ez utóbbi mondjuk a hangsúlyosabb tényező, amúgy annyira nem izgatna, hogy úristen, háromszor látom a keukenhofot (amúgy is mindig más virágzik) vagy a van Goghot (sőt, egyszer már láttam), de hogy kétszer is fizessek érte, az már lehet, hogy nem fér bele.

De nyugalom, azért nem maradok teljesen szellemi táplálék nélkül, Bright küldött nekem segélycsomagot, amely tartalmaz egy kötött garbót, egy Wellness magazint (mennyire gáz már ez a lap, régen mintha egy fokkal értelmesebb lett volna), valamint dvd-n kritikátlan mennyiségű Scrubs epizódot, a Doa-filmet (nem értem, honnan vette, hogy én azt meg akarom nézni még egyszer :), A Faun labiritusát, a Parfümöt és a Little Miss Sunshine-t, valamint a Snow Crash c. regényt, amivel kapcsolatban egy kissé gyanakvó vagyok, mivel nem bízom a Galaktika-könyvekben, és az meg mekkora gáz már, hogy angol címe van a magyar fordításnak, de azért rá van írva a borítóra, hogy ez ám magyarul van, nehogy összezavarodjon a kedves vásárló. Állítólag korszakalkotó mű meg minden. Mondjuk a szerkesztő személye azért valamelyest megnyugtat. Ja és még ginger tea volt a csomagban, ami csodával határos módon megérkezett a Culinarisba. Most egyébként Sue Townsend: Number Ten-t olvasom, amit tegnap vettem olcsó angol nyelvű könyvek-boltban (mivel nem volt sajtokról szóló könyvük), meg ugye a Csermely hálózatokról szóló remekművét.

Láttam egy csomó filmet is, ami említésre érdemes, az a GalaxiQuest, aranyos régi sci-fi, sorozatszínészekről szól, akiket egy sci-fi sorozat forgatását követően marslakók rabolnak el, hogy segítsenek nekik megmenteni a népüket, (mivel azt hiszik róluk, igazi hősök), vannak benne rosszul sminkelt emberekre emlékeztető idegen lények, meg szemlátomást gumiból készült idegen lények, meg Omega 13, amiről nem lehet tudni, mi az, és a kedvenceim persze a geekek, akik segítenek megmenteni a világot. Valamint a Beyond Borders-t, Angelina Jolie-s dráma, nemzetközi segélyszervezetek, Kambodzsa, Csecsenföld, éhezés, szerelem, háború, taposóaknák, szenvedély, tragikum, pont nekem való film.

Olyan jó ennyire ráérni, néha egészen bűntudatom van miatta. Mielőtt elindultam, beszélgettem az egyik kollégámmal a konyhában, ahol cigizni szoktunk, arról, hogy mennyit dolgozik/dolgozunk és nem jó ez így és néha kell ebből egy kis szünet, és rendesen bűntudatom van, hogy nekem itt a szünetem, ő meg (és társai) otthon robotolnak. De aztán megnyugtatom magam, hogy nem a sok szabadidős tevékenységtől fáj és ropog a jobb csuklóm, hanem hogy azért napi 8 órában dolgozom vele mellesleg (egérrel).

Visszatérve a szellemi táplálékra, még ennek a blognak az olvasására szoktam rá, ugyan az autók eddig nem különösebben érdekeltek, Orosz Peti stílusa viszont még mindig felülmúlhatatlan, az ilyenek meg az ilyenek miatt. Ja, és itt van még a Stardust remek trailere, bár nem Tim Burton rendezi legnagyobb sajnálatomra, de azért megtekintére érdemesnek tűnik, köszönjük Lobotomiának. Most pedig megyek és megnézem végre a 300-at.

Amszterdam másodszor

2007.03.24. 20:43 - címkék: - 2 komment

Jól elfáradtam. Voltam Amszterdamban, sétáltam csomót, találkoztam itt nyaraló kolléganőmmel, nevezzük el Valinak, meg a férjével, sétáltam velük csomót, elbúcsúztunk, aztán sétáltam csomót. Nagyjából az összes helyre spontán elkeveredtem, ahol anno megfordultunk (kivéve persze a diszkókat, rock-klubokat, coffeeshopokat és egyéb lebuj természetű helyeket) (nem, nem azért, mert ma már megvetem ezeket a helyeket, hanem mert nappal volt). Amszterdam még mindig ugyanolyan, színes, laza, vidám, koszos. Nagyon tetszik, ahogy sétálsz egy angolosan elegáns, palotákkal övezett téren, aztán lépsz kettőt és Bangkok belvárosában érzed magad. Leszámítva persze az időjrást. De lehet, hogy ezt csak a currys csirkétől hallucináltam. Voltam a bolhapiacon, virágpiacon (az utrechti virágpiacot jobban szeretem, több a virág és nincs tele turistakütyükkel), könyvesboltban (akartam venni sajtokról szóló könyvet, de meglepő módon nem volt), a téren a furcsa fákkal (most nem olyan furcsák a fák, mert most nem frissen nyírták őket, így vannak ágaik is), bemerészkedtem a Chimera nevű fantasy-shopba, gyerekek... azt a mennyiségű egyszarvút, kis hegyes fülű manócskát, hártyásszárnyú tündérkét és szomorú szemű sárkánykát... atyaég. Egypár ruhaboltban is voltam, vannak ugyanis bizonyos szubkultúrák, amiknek az öltözködési stílusa lenyűgöz, és Amszterdamban elég nagy a kínálat ezekből, így nézegettem színes goa-cuccokat, feketecsipke-vörösszatén vámpírlányos gót öltözékeket, és még épp idejében menekültem el ahhoz, hogy ne vásároljak magamnak mindenfélét, bár az arany-rózsaszín-flitteres táskamagnó alakú eighties sportszatyornál nagyon rezgett a léc (nem). Néztünk gyémántcsiszoló műhelyt meg gyémántokat, szépek voltak, bár rá kellett ébrednem, hogy egy pár használt virágmintás Martens még mindig jobban lázba hoz, mint a gyémánt nyakékek, feltehetően a felnőtt külső és a diploma dacára menthetetlenül vidéki tinédzser maradok örökre.

Vali: - Párizsban voltál már? Ott van egy bolt, ami neked nagyon tetszene, ilyen furcsa alakú, színes berendezési tárgyakkal...(részletezi)
isolde: - Voltam, régebben, de ezt nem láttam. Csak múzeumokat néztünk, akkor még nem mertem felvállalni valódi önmagam.


Azért egy narancssárga sálat vettem magamnak a biztonság kedvéért. 1 euro volt. Most meg változatlanul Regina Spektort hallgatok, az On the radio lett a kedvenc számom. Tisztában vagyok vele, hogy soha senki nem olvassa el a blogokban a dalszövegeket, de miért akadályozna ez meg engem bármiben.

This is how it works
You're young until you're not
You love until you don't
You try until you can't
You laugh until you cry
You cry until you laugh
And everyone must breathe
Until their dying breath

And it breaks my heart

2007.03.22. 21:26 - címkék: - 1 komment

Regina Spektort hallgatok különben, akit most fedeztem fel (konkrétan itt, és köszönjük). Orosz származású new yorki zsidó lány, kicsit Tori Amosra emlékeztet, amennyiben zongorázik, énekel, vörös haja és rúzsozott szája van. Fidelity c. száma a leghíresebb, és onnan ismerős, hogy a Veronica Mars egyik részében (3X03) aláfestő zeneként szolgál egy meglehetősen romantikus jelenethez, de ne sploilerezzünk, inkább itt a klipje. A többi száma egyébként szerintem sokkal furább, vagyis kevésbé populáris, ez viszont tök aranyos.

I never love nobody fully
Always one foot on the ground

 



Egyre durvább sajtok, olasz fickó, mikrocsip

2007.03.22. 19:02 - címkék: - 5 komment

Camembert Calvadost eszem. A calvados normandiai almapálinka, vagány ifjúkoromban a kedvenc italom volt, bár ma sem vetem meg. Amikor a szádban van a korty, erős alkoholízű, amikor már lenyelted, akkor pedig a nyári almáskert összes napfénye, gyümölcsíze és melegsége. (Jó calvadosról beszélünk.) Szóval nem tudtam ellenállni ennek a sajtnévnek, és tényleg nagyon finom - a calvados-ízűnek jelölt termékek általában csak édes almaízűek, ez viszont erőteljes, kesernyés-alkoholos is egyben, nagyon furcsa és klassz. Csak utána olvastam el, hogy hogyan készül, rém egyszerű, fogják a camembert-t, és 3-4 órára calvadosba áztatják be. Laza

Így néz ki.


Ma egyébként kiderült az olasz fickóról, hogy nagy rajongója a Sziget fesztiválnak (bár nem tudja helyesen kiejteni a nevét), ezért újra szóbaáll velem, mióta rólam meg kiderült, hogy negyed órára lakom onnan. Az olasz fickó egyébként fiatalabb nálam, múlt héten jött és az első beszélgetésünk óta nem kedvelt. Az volt, hogy elmesélte, hogy akar venni biciklit az itt-tartózkodása idejére, csak az a baj, hogy sok biciklit lopnak el, a holland kiscsaj bringáját is nemrég nyúlták le a kórház elől. Mondtam neki, hogy akkor nem érdemes a legújabb, legszebb biciklit venni, hanem valami kevésbé kapósat. Erre felháborodott teljesen, hogy dehát a bicikli, az az ember Társa, ahhoz Kötődik, az Elkíséri Útján, és az ő Társa nem lehet valami ócskavas. Gondoltam, igazat adok neki, és mondtam, hogy tényleg, el is nevezhetné.
"You could even give it a name. Or him. Or her." - ezt mondtam.
"....hh...hhh...hhh...Her, of course!!!" - hörögte, amikor már kapott levegőt, és utána nem is beszélt velem többet. Kb úgy viselkedett, mintha mocskos buzinak neveztem volna. Annak neveztem? Tényleg ekkora issue a férfiember bringájához való viszonya? Én mondjuk azon se sértődnék meg, ha valaki feltételezné rólam, hogy női néven nevezem a vibrátoromat, de nekem mondjuk se a melegekkel nincs bajom, se olasz fickó nem vagyok.
Vicces volt.

Maria, a holland lány viszont kedvel, mióta megmutatta nekem a saját MR leletét. Mivel orvos vagyok, biztos tudom, mi az a kis fehér dolog ott a homloklebenye közepében. Néhány másik agyon is látott már ilyet (kutatóasszisztens és foglalkozásszerűen néz MR-képeket), de viszonylag ritkán. Mondtam neki, hogy az egy mikrocsip és az idegenek tették az agyába, hogy azon keresztül küldhessenek neki üzeneteket. Azóta akárhányszor beszól valakinek (és szokott), mindig elmondja, hogy ez valójában nem ő, a mikrocsip kényszeríti, hogy ilyeneket mondjon.

Még több agy, még több sajt

2007.03.21. 21:26 - címkék: - 14 komment
Elmondom azért, mi van velem. Napközben többnyire ülök a monitor előtt és szegmentálok, agyat. Közben mindenféle jó zenéket hallgatok (elég vicces a rádióadó, amit hallgatunk, ma pl. sorrendben: Iggy Pop; Bee Gees: Staying alive; Bestie Boys: Sabotage), néha dumálok a kollégákkal, meg pihent dolgokon gondolkozom, lásd lentebb.
Beszéltem az itteni pszichiátriai osztály vezetőjével is, aki egy okos, fiatal nő, és hamarosan már az osztályon is tölthetek időt, megnézhetem, milyen. Az már eddig is nyilvánvaló, hogy teljesen kutatásnak rendelnek alá mindenfajta betegellátási gyakorlatot, ami elsőre furcsán hangzott, de majd megnézem működés közben is. Voltam ma egy előadáson, ami a szorongás genetikai eredetéről szólt (van neki, ki hitte volna) (jó, minek nincs manapság genetikai eredete?). Elmagyarázta nekem a kutatását egy srác, meg is lepődtem, sajnos elfelejtettem a kutatott szindróma nevét, de valami "minor", "fejlődési", meg "zavar" szerepelt benne - olyan gyerekekről van szó, akik első blikkre akár autisták is lehetnének, de nem azok, mert intenzív belső világuk van, történeteket találnak ki maguknak, képzeletbeli barátjuk van, satöbbi. Ezek a gyerekek hipotézise szerint nagyobb kockázattal lesznek pszichotikus felnőttek, mint a normális gyerekek. Ez nem hülyeség egyébként, csakhogy a szociofób, a sarokban álmodozó és senkihez sem szóló gyerekről eddig nem gondoltam, hogy az egy szindróma. Hála istennek, hogy az én gyerekkoromban még nem tartott itt a tudomány, csak emiatt úsztam meg, hogy nekem is legyen.
Nagyon viccesek voltak a hollandok, mert a fent említett rendezvény ún. research lunch volt, ami azt jelentette, hogy az előadó beszél, a hallgatóság pedig kap szendvicset. Két hete erről beszélnek, hogy tök jó, lesz ingyen ebéd! Tudom, hogy a magyarok is ugyanilyenek, csak nálunk ez valahogy mégis ciki, vagy lenézendő, vagy nem is tudom, gáz. Ezek pedig olyan gyermeki nyíltsággal lelkesedtek az ingyen kajáért, hogy öröm volt nézni.
Mondjuk, én is lelkesedtem, mivel írtam az ösztöndíjirodának, fogalmuk nincsen, mikor lesz ösztöndíjam, két-három hetet írt a srác, de szerintem csak azért, hogy írjon valamit. Utálok ilyen szegény lenni, egyhangú dolgokat eszem, ugyanabban a négy felsőben járok, de komolyan, ez rémisztő monotonitás... lassan pszichotikus leszek, ha nem vehetek ruhákat (meg is van rá a hajlamom, lásd első bekezdés). Na jó, van új sajtom, Maasdam (lásd illusztráció) de nem ízlik annyira. Van egy ilyen fura íze. A Pannónia sajtra emlékeztet, amit utálok, és igen, tudom, hogy a Pannónia sajtot mindenki szereti, de én nem (egyébként a másik ilyen, amit mindenki szeret, csak én nem, az a Depeche Mode, ez van, mutáns vagyok).


Nem úgy van az

2007.03.21. 15:47 - címkék: - 10 komment

Suematra hozza össze a kognitív disszonanciát a reménytelen szerelemmel (még mindig nem lehet postonként linkelni, kénytelen vagyok idézni), amivel nyomban vitába is szállunk.

"Vagy vegyük azt, hogy én nem hiszek az egyoldalú szerelemben. Nem úgy értem, hogy "az egyoldalú szerelem rossz", hanem a létezését kérdőjelezem meg, mert az egymásból következő érzésekben hiszek. Egyoldalú szerelem nincs. Tehát ha lenne, akkor az vagy nem egyoldalú vagy nem szerelem. Punktum."


Megmondom, mért van.
Kezdjük az alapfogalmakkal.
A kognitív disszonancia az, amikor a "világról alkotott képünk/hiedelmeink" és a "világ maga" hirtelen feltűnően nem fedi egymást. Kilóg a lóláb a népnyelv szerint. A vak is látja, hogy nem úgy van. Hadd idézzem a klasszikus és örökbecsű példát: "Engem nem szeret senki." "Dehát Irénkém, a Pista imád téged!" Irénkének itt hoppá! kognitív disszonancia! észre kell(ene) vennie, hogy a hiedelme (őt senki sem szereti) nem igaz, mert van, aki szereti (a Pista).
Szép is lenne ilyen egyszerűen élni biztos. Csakhogy. Másik kedvenc elméletem szerint az emberiséget a hazugságra való képessége emelte ki az állatvilágból. Nem pontosan a hazugságra, ez durva sarkítás. Hanem az arra való képességünk, hogy tudunk olyasvalamire is gondolni, ami nem igaz. Az állatok nem tudnak. Tudunk kitalált történetekkel operálni. Tudunk olyanokkal foglalkozni, hogy "mi lenne", "meg mi lett volna, ha", meg "történhetett volna így is". Használhatjuk a kitalált történeteinket szórakoztatásra, hazudozásra, vagy pl - biztos van ennek valami neve - el tudjuk képzelni cselekedeteink végkimenetelét anélkül, hogy végigcsinálnánk, így gondolatban tesztelve őket. Ami nagy előny. Szerintem a fáról lejönni, meg kerék, meg ezek - nagy ügy. Ami kiemelt minket az állatviágból, az az emberi elme azon képessége, hogy légvárakat tud építeni.
Visszatérve a kognitív disszonanciára: a kognitív disszonancia keltette feszültség könnyen feloldható anélkül is, hogy valóban szembenéznénk a tényekkel. Klasszikus örökbecsű példánknál maradva: "Engem senki sem szeret". "Dehát Irénkém, a Pista imád téged!" " A Pista egy hülye." Irénke máris maradhat annál a hiedelménél, hogy őt senki sem szereti (kivéve persze a Pistát, de ő úgysem számít, mivel hülye).
Hogyan oldjuk fel akkor azt a disszonanciát, hogy szeretünk valakit, ő meg kerül, mint a pestist? És nem szeret viszont, és akkor mi sem tudjuk szeretni, mert az érzések egymásból következnek? Kitalált történetekkel. El kell képzelni, milyen lenne, ha szeretne. Milyen lenne vele randizni. Milyen lenne, mittudomén, régen kellett már ilyesmin agyalnom, elmenni vele nyaralni, bekenni a hátát napolajjal, a hasáról enni a vaníliafagylaltot, meztelenül, egy elhagyatott partszakaszon. De hoppá! Ha elhagyatott a partszakasz, hogyan kerül hozzá vaníliafagylalt? Csak nem hozta idáig hűtőtáskában? Egyáltalán, milyen elhagyott partszakasz? Európában tutira nem lehet már ilyet találni. Akkor Dél-Kelet-Ázsiában vagyunk... de egyikünknek se lenne pénze odautazni. Ami azt illeti, nem is utazna oda velem, mert kerül, mint a pestist... fenébe.
Látszik, hogy ha valakinek elég jó a realitáskontrollja, az az első tesztkérdésnél bebukja. Ezek az emberek nem lesznek évekig reménytelenül szerelmesek. Azok lesznek azok, akik kevésbé erős valóságteszteléssel működnek. Akik simán elvannak kitalált történetekkel, és sokáig nem foglalkoznak azzal, hogy ez most igaz-e vagy sem. Néha - pillanatokra ugyan - akár el is felejthetik, hogy ez nem igaz, csak egy történet. Becsaphatják magukat. Nem véletlen, hogy a reménytelen szerelmek többnyire tinédzserkorban esnek meg az emberrel, amikor az ember realitáskontrollja még nem működik teljes gőzerővel.
A reménytelenszerelem-jelenség annak a képességünknek köszönhető, ami kiemelt az állatvilágból: hogy képesek vagyunk kitalált történetekkel operálni. A reménytelen szerelem az emberi elme diadala a józan ész logikája felett. A reménytelen szerelem - az evolúció diadala a valóság felett.

Istenem, régen voltam ennyire pihent.

Hol van az a nyár?

2007.03.19. 20:17 - címkék: -
Tényleg esett a hó ma, nagy pelyhekben, rendes hó. Az olasz csávó a telefonjával videózta. Mit is mondhatnék.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította