And changed my lonely nights that lucky day

2007.10.26. 21:59 - címkék: - 18 komment

Hű, megnéztem a Mielőtt lemegy a nap-ot (Before Sunset) és nem térek magamhoz. Mondjuk egy csomó ember mondta, hogy jobb, mint az első rész (Before Sunrise), persze nem hittem el, és tényleg jobb. Hogy mennyire pontosan így van minden az életben, mennyire pontosan ugyanilyen harmincévesnek lenni, hogy ugyanazokról a dolgokról beszélnek, amiről én szoktam gondolkodni vagy írni a blogomban.
Legjobb szerelmes film ever.

Na jó, megpróbálom érthetően. Kilenc év telt el az előző film óta, (a filmben is, és a valóságban is ennyi telt el a két film között), amikor is Jesse és Celine a Budapest-Bécs vonaton megismerkedtek és egész éjszaka csatangoltak Bécsben és dumálnak, itt írtam róla. Akkor még persze fiatalok és romantikusak voltak, valamint különböző földrészen éltek, ezért nem cseréltek címet, hanem megbeszélték, hogy fél év múlva találkoznak ugyanott.

Kilenc év után összefutnak egy könyvesboltban Párizsban, Jesse ugyanis időközben írt egy könyvet arról az éjszakáról. Jesse repülőgépe "mindjárt" indul vissza New Yorkba, úgyhogy addig: semmi más nem történik, mint, hogy beszélgetnek. Ami már az előző filmben is fantasztikus volt, és ebben még sokkal jobb (vagy csak azért, mert ennyi idős vagyok én is?), hogy minden pillanata simán történhetne a Valóságban is. A szereplők úgy viselkednek, ahogy az emberek viselkedni szoktak. Ahogy találkoznak a könyvesboltban, és ott szerencsétlenkednek, mert hiába volt köztük annyi intimitás Bécsben, most kilenc év után mégis kicsit idegenek egymás számára, vagy zavarban vannak - én már ezen majdnem bőgni kezdtem, hogy közel kerülünk egy csomó emberhez az életünkben, és aztán elveszítjük őket, mert úgy hozza a sors. És persze, ez az élet rendje, nem maradhatsz mindenkivel örök barátságban (nem beszélve az egzisztenciális magányról, hogy ti. soha senki sem érthet meg tökéletesen), és így van ez jól: egy csomó embernek fontos szerepe volt az életemben, egy bizonyos időszakban közel álltunk egymáshoz, egy adott időben megértettük egymást, vagy pont ugyanott tartottunk az életben, és aztán elmúlnak és elvesznek és jönnek új fontos emberek, de egyik kapcsolat sem ugyanaz, egyik sem megismételhető, és ez valahol azért végtelenül szomorú szerintem.

Persze, aztán Jesse meg Celine hamar megtalálják a közös hangot újra, és megbeszélik az életük fontos és nemfontos dolgait. Sok mindenben különbözik az előző filmtől, és leginkább abban, amin én is gondolkodtam nemrég: mindkét szereplő valahogy keményebb lett és határozottabb. Felnőttek. Humorosabb is, beszólogatnak egymásnak egy csomót, de sokkal nehezebben bírnak őszinték lenni, mint kilenc éve. A felszínen mintha naiv huszonévesekből magabiztos és bátor felnőttekké váltak volna, de valójában most sokkal bizalmatlanabbak. Valahogy az egész filmben jelen van az, hogy most sokkal nagyobb a tét. Hogy huszonévesen is persze minden szerelem az Egyetlen Valódi, és iszonyúan komolyan veszi magát az ember. De harmincévesen már valóban komolyabb az élet, és hogy ez ne legyen rémségesen ijesztő, inkább próbálunk úgy tenni, mintha nem is vennénk komolyan, inkább poénkodunk rajta.

Külön nagyon tetszik, hogy míg a Before sunrise-ban végig kószálnak meg sétálgatnak, ebben a filmben végig sietnek. Persze, sokkal kevesebb idejük is van, másfél óra kb., de még amikor a folyóparton sétálnak, és a srác még nincs is késésben, akkor is rohannak, pedig nem lenne muszáj. És, hogy mennyit változtak a szereplők, de közben mégis ugyanazok maradtak, iszonyú jó a két színész, nagyon hitelesek. És rengeteg csodálatosan életszerű jelenet. Amikor ülnek a kocsiban, és a csaj majdnem megsimogatja a srácot, de aztán mégsem. És a vége, az utolsó jelenet, amit nem lövök le, mert nézzétek meg mindenképpen (először az első részt, aztán ezt) - hihetetlenül jól eltalált utolsó jelenet. Az egész film alatt azon gondolkodtam, vagyis inkább aggódtam, milyen befejezéssel fognak előállni, és hát le a kalappal, elképesztő jó befejezést hoztak össze.

És az olyan apróságok, hogy Párizsban vannak, és olyan helyeken járnak, ahol én is megfordultam már, ott hajóztam azok alatt a hidak alatt egy ugyanolyan hajón és szerelmes voltam persze. És, hogy Nina Simone-t hallgatnak. És valamilyen különös oknál fogva Che-nek hívják a csaj macskáját.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította