Csak a filmekről lesz szó

2007.09.01. 13:50 - címkék: - 9 komment
Először is megnéztem az Adaptációt, amit még pár hete vettem és még nem láttam, és pont az a furcsa és zseniális film, amit szeretek. Arról szól, hogy Charlie Kaufman forgatókönyvíró filmre viszi Susan Orlean: Az orchideatolvaj című filmjét, eközben iszonyú sokat bénázik, csajokkal meg az épp egy trash-movie-n dolgozó, szintén forgatókönyvíró ikertestvérével, majd találkozik az írónővel is, akiről aztán kiderülnek mindenféle dolgok. A film (az Adaptáció) forgatókönyvét egyébként Charlie és testvére, Donald Kaufman írták, aprócska trivia csupán, hogy Donald nem létezik. A Kaufman-tesókat Nicolas Cage játssza, akit alapban utálok, de itt nagyon jó, azt hiszem, Nicolas Cage-nek csak lúzereket szabadna játszani, azok nagyon mennek neki (ld. Las Vegas végállomás). Azon gondolkodtam aztán, mekkora jó arc lehet Susan Orlean, hogy adta ehhez a nevét, hiszen a film vége felé időnként, hogy is mondjam, morálisan talán kétségbevonható helyzetekben tűnik fel az írónő, és olyan dolgok derülnek ki róla, amik a valódi Susan Orleannal nem biztos, hogy megtörténtek. El is kezdtem olvasni az Orchideatolvajt kíváncsiságból, elég jó.

Ezután megnéztem a Szeretni bolondulásig című filmet, bár Audrey Tatou-ért sem vagyok különösebben oda, de már több pszichiáter is mondta, hogy milyen jó ez a film. Angelique-ről szól, aki szerelmes egy nős kardiológus fickóba, a film első felében Angelique szemével látjuk a sztorit, a második felében pedig a pasas szemével ugyanazt, és tényleg nagyon jól ábrázol egy erotomániás téveszmerendszert. De nem azért tetszett, mert "szakma", hanem az olyan jelentőségadások miatt, amiket az ember (én), amikor szerelmes, néha hajlamos megtenni. Az olyanokra gondolok, hogy "biztos azért jött ebben a pulcsiban, mert a múltkor azt mondtam, hogy jól áll neki a kék. Nekem akar tetszeni, ő is akarja, szeret, igen! Persze, lehet, hogy csak ez volt fölül a szekrényben, és nem is rám gondolt, amikor öltözködött. De lehet, hogy igen. De lehet, hogy nem. Vagy igen? Vagy nem?" Nos, aki kergette már magát valaha ilyenekkel őrületbe, az tudja, miről beszélek. Talán nem spoiler, ha elárulom, hogy Angelique kergette. Az a nem jó egyébként a filmben, hogy az első fél óra egy unalmas romantikus film, és utána is kissé azért kiszámíthatóak a csavarok, de nem bántam meg, hogy megnéztem.

Majd megnéztem a Kiss Kiss Bang Bang-et, ami újranézés és amit imádok, Hollywoodban játszódó akció-vígjáték amúgy, és az a fajta film, amit azért jó dvd-n nézni, mert így le tudod állítani, amikor még az előző poénon röhögsz. Mit mondjak még. Itt a plakátja. Remek humor, sok vicces filmes utalás, és biztos, hogy van egy csomó, amit én nem is vettem észre. Már az első jelenet is mekkora! Nem szabad kihagyni.



Ezután jött a Száll a kakukk fészkére, mivel időről időre előkerül, hogy azt én, mint pszichiáter, miért nem láttam. Valójában azért nem néztem meg eddig, mert még egyetem alatt olvastam a könyvet, a könyv zseniális, ám nyomasztó, és valahogy nem vágytam még egyszer filmen is végigkövetni, mert nem egy feelgood sztori. És tényleg, ez filmdráma remek színészekkel, gyakorlatilag pontosan követi a könyvet, Jack Nicholson zseniálisat alakít, nemkülönben a csaj. Megrázó és nagyon jó film. Megjegyzem, '75-ös film, de semmit se ártott neki az idő.

Jövő héten meg megyek egy hétre Bécsbe vonattal, tehát evidensnek tűnt újranézni a Mielőtt felkel a nap-ot, ezt pedig nem fogom tudni elmagyarázni, hogy miért jó film. Arról szól, hogy egy amerikai srác és egy francia csaj megismerkednek a Budapestről Bécsbe tartó vonaton, Bécsben leszállnak, másnap reggel indul a srác gépe vissza az USÁ-ba, és addig Bécsben mászkálnak. Az egész film egyetlen párbeszéd, a srác és a csaj elkezdenek dumálni a vonaton, az egész film arról szól, hogy mászkálnak a városban és dumálnak, többnyire komoly dolgokról, mint élet, halál, párkapcsolat. Nulla akció, nulla szexjelenet. Még csak nem is vicces és nem is megrázó. Jó, néha kicsit vicces, néha kicsit megható, de csak pont annyira, amennyire az élet. Érdekes film szerintem. Azon gondolkodtam aztán, hogy hányszor beszélgettem valakivel így. Hogy nem kell gondolkodni, mit mondj, minden értesz, amit a másik beszél, és érdekel is, és szemmel láthatóan ő is mindent ért, amit mondasz, és érdekli. Párszor.

Ezek után aztán, bár későre járt az idő, megnéztem a Mechanikus narancsot, mivel felkeltette az érdeklődésemet a filmbuzin a múltkori vita. Nos, nem fogok mentegetőzni, engem halálra idegesített ez a film. A történettel és a mondanivalóval semmi probléma, jó történet, okos mondanivaló, pláne ha belegondolunk, hogy 1971-ben készült: wow. Engem pont azok a külsőségek idegesítettek halálra, ami miatt az emberek szeretik ezt a filmet: a nagyon-hetvenes-évek ruhák, a díszletek, amik úgy néztek ki, mint valami borzalmas glam-rock klipben, a parókák, a srác műszempillája - sorry, én nem szerettem sose ezt a stílust és korszakot és a kifestett szemű férfiaktól a falra mászom. Nem tetszett annyira a mindenütt dicsért szleng sem, mi abban a pláne, hogy orosz szavakat keverünk a beszédbe? Jó, érdekes, de semmi extra. Ami a legjobban idegesített amúgy, hogy végig kiabálva beszélnek a filmben, és ez két órán keresztül, hát, nem tudok jobb szót annál, hogy idegesítő. Pontosan értem, hogy miért szeretik sokan ezt a filmet, mi benne a lenyűgöző, meg, hogy újkorában miért üthetett nagyot, de én, ma nem szerettem.



Majd végül megnéztem a Lulu a hídont. A Lulu-t egyszer régen láttam, hat-hét éve, amikor is véletlenül betévedtem rá a Vörösmarty mozi kedvezményes napján, és el is döntöttem, hogy ez egy baromság. Teltek-múltak az évek, elkezdtem Paul Austert olvasni, rajongója lettem, és egyszer felfedeztem, hogy jé, forgatókönyveket is ír, és jé, a Lulu a hídon-t is ő írta. Úgyhogy gondoltam, megnézem még egyszer, most már azzal a tudattal, hogy ez egy Paul Auster, hátha így más lesz. A film egyébként egy szaxofonistáról szól, Harvey Keitel játssza kissé fáradtan, de erre minden oka megvan, mivel a film első tíz percében kivették a fél tüdejét. Talál az utcán egy fejbelőtt férfit, a táskájában egy furcsa kővel, amelynek révén megismerkedik egy csajjal... paulausteres véletlenek sorozata, nyomasztó fogvatartás, a végén csavar. És azt kell mondanom, hogy ezt nagyon jól meg lehetett volna írni egy könyvben, és akkor a nyomasztó rész tényleg nyomasztott volna, de így nem. Értem, hogy minek kellett volna átjönnie, de nem. Filmen ez nem volt jó, túl sok hirtelen döntés és deus ex machina és mindezek, amik a regényeiben direkt jók, itt meg zavartak. Nem nagyon láttam még olyat, hogy jó regényíró jó forgatókönyvet írt volna vagy fordítva (de persze, kb két forgatókönyvírót ismerek). Mindegy, azért egyszer meg lehetett nézni. Vicces, hogy a főgonosz egyszer a Singing in the rain-t énekli meglehetősen bizarr módon egy oda nem illő helyzetben, ugyanúgy, mint a Mechanikus narancsban is.

Most pedig elmegyek pakolni, mivel, mint mondtam, megyek egy hétre Bécsbe.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította