The one with the list of books

2007.04.29. 20:05 - címkék: - 19 komment
Ez most nem a könyves bloggerjáték, hanem D. felvetette a "Könyvek, amik legjobban hatottak rám"-listát, méghozzá olyan kontextusban, hogy most már gyávaságnak érezném, ha nem írnám meg (valamint hátha így ő is rákényszerül). Rögtön rá is jöttem, hogy ha írnék ilyen tízes listát, abból azonnal nyilvánvalóvá válna, hogy: 1. sznob vagyok, 2. még sznobnak se vagyok jó, mert szubkulturális irodalmat is olvasok, 3. még szubkultúrának se vagyok jó, nem csak azért, mert ahhoz túl sznob vagyok, hanem mert még romantikusponyvát is olvasok, 4. álszentségnek, felvágásnak, vagy - megint itt vagyunk - sznobizmusnak fog tűnni, hogy bár elég sok sci-fit és fantasyt olvasok, ezek elenyésző mértékben szerepelnek a listán, 5. képtelen vagyok felsorolni harmincnál kevesebb fontos könyvet.
De aztán addig gondolkoztam rajta, amíg lista lett. Úgy döntöttem, azokat veszem bele, amiket a legtöbbször olvastam el. Hosszú, nem-muszáj-elolvasni- de-én-akartam-hogy-meglegyen jellegű lista. (Szerintem ezeket a listákat megírni szórakoztató, nem elolvasni.) ABC-sorrendben van.

Paul Auster: Holdpalota.
Nagyjából elmondom itt. Egyedüllét, véletlen, gyaloglás, jelképek erdején átvisz az ember útja. Kétszer olvastam, legutóbb pár hete. Még mindig kurva jó, és még egy párszor el fogom olvasni.

E.T.A. Hoffmann: Az arany virágcserép.
Hoffmann a példaképem, ever. Nem írói példaképem, hanem inkább életstílusi, annyira ügyesen vegyítette a való életét a képzeletével. Hivatalnok volt, este hazament, kortyolt kis abszintot, aztán írt pár regényt, amiben nem kevés az urbánus fantasy meg a horror-elem (a Homokember totál para), meg pár zeneművet. A virágcserép az első olyan regény volt az életemben, ahol a nem-valóság győzedelmeskedik a gonosz, szürke valóság felett. Imádtam. Elolvastam úgy ötször, de már jó régen, nem ártana újból ránézni.

G.G. Marquez: Száz év magány. A Száz év magány akkor vett meg, amikor az öreg José Arcadio Buendía temetésén sárga virágok hullanak az égből, mintha mi sem lenne természetesebb. Mert az rendben van, hogy van realista regény, meg van fantasy, de az, hogy a normál életben csak úgy sárga virágok hullanak, és senki nem lepődik meg, hanem másnap szépen összesöprik? A mágikus realizmus az egyik legjobb találmány a világirodalomban. Kétszázmilliószor olvastam, ha felütjük valahol, meg tudom mondani, mi jön (és hogy melyik José Arcadio melyik :-)

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége.
Nem fejtem ki, mert hosszan fejtegetem itt.
Leginkább szerelmi történet, de abból a jobbik fajta (=olyan, amit férfi olvasók is értékelnek) Háromszor olvastam, kétszer magyarul, egyszer angolul. Angolul jobb.

E. M. Remarque: A Diadalív árnyékában.
Erre nincs mentség, ez egy száz százalékig szerelmes regény Párizsban. Nincs mentség, nyilvánvalóan mindig is azt akartam, hogy úgy szeressenek, ahogy Ravic szerette Joan Madou-t. És ez az a könyv, amiben mindig calvadost isznak. Olyan 5-6-szor olvastam, lehet, hogy többször, gyorsan ki lehet olvasni. Kétféle fordításban létezik, a régebbi a jobb.

Szerb Antal: A Pendragon-legenda
. Imádom Szerb Antal humorát, ha tehetném, az összes felsoroltak közül azt kérném, hadd írjak úgy, ahogy ő. A múlt század legnagyobb veszteségének tartom, hogy Szerb Antal nem élt száz évig és írt évente egy-két regényt. Mindent olvastam tőle, de talán a Pendragon-legenda a legszerbantalosabb. "Hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak?" Háromszor olvastam. Imádom.

Szilvási Lajos: Egymás szemében
. Tinédzser naplóregény, erős kommunizmus-hangulattal, 13 évesen olvastam először és kezdtem el utána naplót írni, és azután sokáig (= vagy tíz évig) kb évente elolvastam. Nagyon érdekes volt, ahogy Tamara (17) eleinte nálam sokkal idősebb, majdnem nő volt, aki már a szüzessége elvesztésénél tart, amikor nekem még a kezemet se fogta meg senki, később pedig öregebb és bölcsebb lettem nála, és azt gondoltam, jaj, gyerekek, mennyit bénáztok, de azért akkor is szerettem.

Updike: Brazília
. Updike-ért amúgy annyira nem rajongok, de a Brazíliában egyrészt van egy remek fanatikus-szerelmes vonulat, másrészt meg némi mágikus-realista beütés, és ezeket szeretjük. A szerelmes vonal egy kissé igencsak átértelmezett Trisztán és Izolda sztori, a főhősöket Tristao-nak és Isobel-nek hívják. Isobel-ről neveztem el a blogomat, csak rosszul emlékeztem a nevére, annak ellenére, hogy 3-4-szer olvastam, így lettem isolde.

Mika Waltari: Turms, a halhatatlan. Azt nehéz megmondani, miért szeretem a Turmsot annyira, hogy képes voltam egyszer 12 évre kölcsönvenni Ildikó nagynénjétől :-) Háromszor olvastam el ezidő alatt, és még egyszer tavaly. Történelmi regény, amit én nem szeretek. Talán mert nagyon bölcs, a kapcsolatokról szóló részek örökérvényűek, mert van benne egy csomó misztikum, és mert szeretem az elvetemült Arszinoét a macskájával, nem tudom.

Virginia Woolf: Hullámok.
A hullámokat két okból imádtam, egyrészt, mert basszus, így is lehet írni???!, másrészt pedig elég sokáig Rhoda voltam, aki nem nagyon szól senkihez, mindentől fél, és folyamatosan álmodozik. 3-4-szer olvastam, egyszer angolul is nekifutottam, de túl nehéz volt, nem tudom, most menne-e. Mély barlangokba ránt az örvény és szélfútta papírként sodródom hosszú folyosókon és kezemet a falhoz kell tapasszam, hogy ellenállhassak. Gyönyörű könyv. A Tandori-fordítást minimum ötméteres sugarú körben kerülöm el a könyvesboltban, mert szerintem Tandori nem értette meg VW-t.

Azok a könyvek, amik nagyon sírnak
, amiért kimaradtak, pedig fontosak voltak és kettőnél többször olvastam őket:
Boris Vian: Piros fű
Anne-Sophie Tiberghien: Vadmacska
Bulgakov: A mester és Margarita
Bradbury: 451 Fahrenheit
Anais Nin: Henry és June (ha valaki tudja, hol lehet kapni, szóljon!)
Vavyan Fable: Álomhajsza (igen, az)

Azok a könyvek, amik még mindig sírnak
, mert kimaradtak, és minimum kétszer olvastam őket:
Neil Gaiman: Neverwhere
Németh László: Égető Eszter
A.C.Clarke: A távoli Föld dalai
Bartis Attila: Nyugalom
Gordon Agáta: Kecskerúzs
Ulickaja: Kukockij esetei
Szilvási Lajos: Bujkál a Hold

Azok a könyvek, amik azért maradtak ki, mert nem jutottak szembe, azok nem sírtak elég hangosan.

Ha valaki azon szeretne fennakadni, hogy miért kell egy könyvet többször is elolvasni, ezt inkább megelőzésképpen most elmondom. Kétféle ember van, az, aki többször olvas el egy könyvet, és az, aki nem. Én az vagyok, aki többször. Nagyon gyorsan olvasok, ezért mindig tudok újdonságokat észrevenni egy könyvben, pl egy remekbe szabott mondatot, amin elsőre átszaladtam, mert jobban érdekelt a cselekmény végkimenetele. Másrészt, minden könyvben vagy egy hangulat, és néha azt gondolom, hm, jó lenne megint egy kis százévmagány-feeling, akkor leveszem a polcról és beadom magamnak. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik tőlem eltérően vegetáriánusok, melegek, krisna-hívők, más a bőrszínük, nem szeretik a portugál focit, nem néznek sorozatokat, utálják a szusit, füvet szívnak, tetszik nekik az üvegasztal, hisznek abban, hogy Trianont még újra lehet csinálni, Wagner-rajongók, vagy olyanok, akik csak egyszer olvasnak el egy könyvet, és ez így van rendjén.
(Csak azért vagyok ilyen defenzív, mert ezen sokszor vitatkozni akarnak velem, én meg nem akarok.)

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította