2005.08.05. 15:45 - címkék: -
Kiolvastam a Ne bántsátok a feketerigót! -t. Vagy hogy kell ezt ragozni. ... című könyvet. Nagyon klassz könyv, az 1935-ös évek Amerikájában játszódik, délen, faji megkülönböztetés meg minden. A fő téma egy néger fiú pere, a narrátor egy hatéves kislány (az ügyvéd lánya), aki néha úgy beszél, mint egy tizennégyéves, és úgy gondolkodik, mint egy ötvenes (de a teste egy nyolcévesé! :-), szóval semmi kislányos nincs benne, azért mégis enyhít a könyv komolyságán. Klassz, izgalmas történet, ahol - figyeltem - sehol nincsen utalás arra, hogy valami szörnyűség fog történni, végig vidám gyerekcsínyekkel meg hasonlókkal van tele, mégis végig olyan... baljóslatú. A végén egészen megkönnyebbül az ember, hogy csak néhányan haltak meg és nem vitte el az egész falut a szökőár vagy az atomháború. Emberekről szól, erkölcsi tanulsággal, Orson Scott Cardnak egész biztosan tetszett.

2005.08.05. 10:24 - címkék: -
(...)
isolde: - ... fogok írni egy ilyen regényt.
Göri: - De én is szerepeljek benne!
isolde: - Ó, persze. Rólad már írtam egy novellát.*
Göri: - Tényleg? Milyen?
isolde: - Öööö... Horrorparódia.

(* Akkor írtam, amikor felvételiznem kellett az írószakkörbe, és meg kellett írni gyorsan három novellát. Természetesen a szerencsebambuszról szól.)

2005.08.05. 10:01 - címkék: -
A csótányok boldogan éltek.
A templomban laktak, ahol gyakorlatilag senki és semmi nem zavarta meg békés délutáni sziesztáikat. Csupán vasárnap reggel kellett elviselni néhány dobogó lábat, meg sipítozva éneklő öregasszonyhangot, de az egész hetes nyugalomhoz képest ez igazán elfogadható kompromisszum volt. Élelmiszerért sem kellett messze menni: a templomot csupán egy körülbelül egy méter széles kis köz választotta el a Plusz diszkonttól. A csótányok hagyományaikhoz híven sötétedés után indultak el vadászni, ha egyáltalán nevezhetjük vadászatnak azt, hogy átsétáltak lakomázni az élelmiszerbolt raktárába vagy kukatárolójába, ízlés szerint.
A templomot és a boltot elválasztó kis közben emberek jártak, akik általában semmiféle veszélyt nem jelentettek. Egyik-másik megpróbált néha eltaposni egy-egy csótányt, de ők még jóllakottan is sokkal gyorsabbak voltak a dühösen toppantgató nyugdíjas bácsikáknál. Külön szórakozást jelentettek a rovarfóbiás ifjú hölgyek. A csótányok isolde műsorát szerették a legjobban, aki sikítozott, ugrabugrált, barátja ölébe kéredzkedett, míg ők vígan szlalomoztak papucsos talpai között.
Az első zápor rövid és kellemesen hűsítő volt. A csótányok feltöltötték ivóvízkészleteiket, és kiröhögték Bolond Noét, aki valamiféle özönvízről hadovált nekik. Az ezt követő éjszakai vihar valóban ijesztőbbnek tűnt, de az öregek szerint nem ritkák a néhány órás nyári zivatarok sem.
Az eső azonban csak esett és esett és esett és esett. Először az őszre-télre gyűjtött élelmiszerkészleteiket mosta el. Később beszivárgott a lakóhelyeikre is, sok társuk hajléktalanná vált az árvíz miatt. A csótányok elkeseredetten dolgoztak: pakolták a homokzsákokat, segítségért küldtek panellakó társaikhoz, de ők is ugyanolyan nyomorúságos helyzetben voltak.
Az eső esett, és egyre hidegebb lett. A csótányok nem szoktak hozzá ilyen hőmérséklethez ebben az évszakban. Néhányan tüdőgyulladást kaptak (már amennyiben van a csótánynak tüdeje), mások a munkálatok során fulladtak a hideg vízbe.
És az eső nem állt el.
Az Utolsó Csótány a templom kerítésének egy mélyedésében vacogott, és vágyakozva bámult az élelmiszerbolt irányába. Nagyon éhes volt, de tudta, hogy a zuhogó esőben semmi esélye az átjutásra. Nézte az elhaladó embereket, esernyőikkel, tömött bevásárlószatyraikkal. És nézte, ökölbe szorított kézzel (már amennyiben a csótánynak van keze) isoldét, aki strandpapucsban, diadalmasan kerülgette a pocsolyákat.
Az Utolsó Csótány hirtelen megsejtette, hogy valamiképpen ez az ártalmatlannak tűnő vöröshajú nő áll az események hátterében. Ő küldte az esőt. A csótány elszoruló torokkal halott társaira gondolt: a bátor férfiakra, a nőkre, a gyermekekre; a valaha virágzó birodalomra. Elgémberedett lábai már nem bírtak ellenállni a következő széllökésnek. A kerítés aljában hömpölygő jeges vízbe zuhant.

2005.08.04. 15:15 - címkék: -
És azt tudtátok, hogy Ebergényi Réka soproni?

Meg elkezdtem olvasni Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! c. könyvét. Eredetileg az Anubisz kapui című ponyvafantasy-t akartam, de aztán rájöttem, hogy ma egy csomót kell utaznom a városban (megyek a tréningcéghez felmarkolni a zsét), és nem engedhetem meg magamnak az én pozíciómban, hogy borítóján rajzolt, álarcos-burnuszos, orrát vakaró  arabot ábrázoló, "a fantasy nagymesterei"-feliratot viselő könyvvel lássanak.
Csak tréfálok, igazából írószakkörünk következő szemeszterére kötelező olvasmány is van, szám szerint három. Az Üvöltő szeleket már olvastam, és nagyon, nagyon, nagyon sok pénzt kellene fizetni nekem azért, hogy újra megtegyem; A legyek urát meg még nem olvastam, de láttam filmben, így ismerem a szorit. A Ne bántsátok a feketerigót!-ról pedig még csak fél füllel hallottam eddig (annak ellenére, hogy híres könyv), úgyhogy nekiláttam, így harminc oldal után egyelőre semmilyen, de ha lesz valami izgi, majd szólok.

2005.08.04. 12:56 - címkék: -
Tegnap elmentem edzeni Eszterre, és hát az a nő egy szadista. Ugyanazokat csináltatta velünk, mint más edző, csak ötször annyi ideig és lábsúllyal. Nem baj. Vettem magamnak egy klassz Adidas aerobiknadrágot, amelyben bármire képes vagyok majdnem. Csak az a baj, hogy lassan kiszorítanak a plasztikázott mellű plázagörlök, akik tömegesen lepik el a Baucsek Norbi óráit, és ahelyett, hogy szépen emelgetnék a lábukat, nem csinálnak semmit és egymással pofáznak hülyeségekről. Én meg attól nagyon ideges tudok lenni, ha egy aerobikórán nem lehet érteni a zsibongástól, amit az edző mond, és ha körülnézek a teremben, azt látom, hogy kvázi egyedül szenvedek a gyakorlattal, mert mindenki mást csinál.
A plázagörl főszereplővel megírt novellám (Bridget Jones meets Jézus Krisztus) várakozásomnak megfelelően vegyes fogadtatásra talált az írószakkörben, néhányan konkrétan a fejemhez vágták, hogy az életben ilyen csaj egyáltalán nem létezik. Ó, gyerekek... gyertek plázába aerobikozni. Egyébként a plasztikázott mell lehet nagyon csúnya is, mint két gumilabda, de néha látni igazán szépeket.

2005.08.03. 09:41 - címkék: -
Kiolvastam Ross Károly: Klausz mérnök kicsapongásai című könyvét. Ross Károly az angoltanárom volt középiskolás koromban, valamint egyik első reménysugár arra nézve, hogy a negyven feletti pasik nem mindannyian kizárólag idióták. (A reménysugár másik jeles képviselője a fogorvosom volt, aki jazz-zenekarban szaxofonozott, és Pink Floydot tett be nekem, miközben a fogamat húzta). Szóval semmiről nem szól a regény, leszámítva, hogy kissé paranoiás/lúzer mérnökünk miket gondol a fejében egy háromnapos szakmai jellegű program során, de nagyon jók a karakterek, és ettől valahogy izgalmas. Valamint Eszter személyében jól megkapja a magáét a volt feleség is (Eszter a mérnők exneje, aki bizonytalan, csapnivalóan öltözködik, és egyébként is évekkel ezelőtt kinyiffant agytumorban). Tetszik.
Voltam Sopronban, láttunk cikláment, meg egy felújított, eladó családi házat Soprontól 13 km-re, Hermész nevű településen, ami úgy öt házat jelent az erdőben, 3 km-re Brennbergbányától. Összközműves, van térerő, az uccsó 3 km-en elég rossz az út, de azért aszfaltos, és úgy 500 m-re van az osztrák zöldhatártól, amit jövő tavasszal nyitnak meg. Kilenc, azaz kilencmillió forintba kerül, ami hihetetlenül kevés, főleg, ha belegondolunk, hogy Sopron nem egy olcsó környék, és hogy tavaly hétmillióért vettem egy nyomorult 29 nm-es garzont a Dózsa György úton. Ez a ház meg hetven nm, plusz asszem hatszáz a kert. A szomszéd ház kertjében gyerekek játszottak, és hirtelen sajnálni kezdtem szerencsétlen pesti gyerekeket, akiknek félórákig kell metrózni vagy szenvedni a dugóban a negyven fokban, hogy akár egy koszos kis játszóteret találjanak.
És láttunk tavat, halakat, gombát, szitakötőt, pillangót, zöldhatárt, fenyveserdőt, meg ugye a vadon növő cikláment, úgy is, mint a város jelképe, G. haza akart vinni egy tövet, de megfenyegettem, hogy feljelentem.

2005.08.01. 17:14 - címkék: -
Másik kulturális élményem: Vámpír fedőnevű kollégámttól kölcsönkaptuk a hetvenes évek táján készült tévésorozatot: Galaxis útikalauz stopposoknak. Félelmetesen régi, műanyag díszletekkel, szegény Trillian pedig nagymellű szőke, aki a több réteg sminken kívül csak egy piros nejlon tornadresszt visel. Régi sci-fiket nézni vicces. És az is vicces, hogy Arthur Dent - ahogy fürdőköpenyben szerencsétlenkedik a házát leromboló markológépek körül - pontosan ugyanolyan, mint a mozifilmben és mint a képzeletemben. Asszem, ő egy olyan szereplő, akit lehetetlen eltéveszteni, mindenki ugyanúgy képzeli el. Arthur Dent az emberiség kollektív tudattalanjának része :-)

2005.08.01. 16:46 - címkék: -
Befejeztem a China Miéville: King Rat c. könyvét, ami némi drum-and-bassel fűszerezett, jelenkori Londonban játszódó újrafeldolgozása a hamelini patkányfogó-sztorinak. Eleinte tetszett, aztán egy idő után inkább szenvedtem, főleg untam, a szereplőket a legkevésbé sem kedveltem, őszintén szólva egyáltalán nem érdekeltek, a végétől meg egyenesen lekarmoltam az arcomat. De azért nem árulom el, mi az, hátha valaki még elolvassa. Meg kiolvastam Orson Scott Cardtól a Múltfigyelőket, bájos, és hát el sem lehet téveszteni, már a harmadik oldalon ordít róla, hogy a bölcs, öreg mormon írta, és ez később csak súlyosbodik. Okos, és erkölcsileg feddhetetlen, önfeláldozó, keresztény, vagy keresztény elvek alapján funkcionáló főhősök egy, esetleg több nemes cél nyomában, a tét az emberiség, és mindemellett mégis izgalmas, számos földrajzi helyen és történelmi korban játszódik (időutazunk is), és valamiért jobban elviselem benne a yodaista végkifejletet, mint a Patkánykirályban.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította