Csomót gondolkodtam egyébként azon, hogy menjek-e idén Györbe, van ugyanis egy évente megrendezett kongresszus, ami minden évben ott van. Tavaly és tavalyelött voltunk ott, Kolléga, Niké, Sziporka meg én, és minden alkalommal csomót buliztunk Kollégám györi haverjaival. Szóval, tekintve az elözményeket, felmerült bennem, hogy tulajdonképpen mi keresnivalóm van nekem Györben, semmi. De aztán kiderült, hogy már foglaltak nekem szállást, valamint Alaine, pszichológusunk kifejtette, hogy ne menjek bele a játszmába. Mármint a "felosztjuk magunk között az országot és a barátainkat" címü játszmába. Egyébként is szörnyen dühös vagyok, és azt most gondolom, tulajdonképpen oda megyek, ahová akarok, beleértve a rossz karmával rendelkezö, elátkozott helyeket is*, söt mi több, még jól is fogom érezni magam.

*Csak viccelek, egyébként semmi bajom Györrel. Egyszerüen genetikailag programozott tulajdonsága minden soproninak, hogy fújjon rá. Ez azért van, mert régebben létezett Sopron vármegye, meg Györ vármegye, aztán összevonták öket, és onnantól Györ, mint megyeszékhely, folyamatosan nyúlta le az állami pénzeket Sopron elöl meg satöbbi. Aztán középiskolában, sosem jutottunk tovább a fizika meg matekversenyeken (akkor még ilyen okos voltam), mert a protekciós györiek valahogy mindig megelöztek. Emlékeszem arra az alkalomra, amikor 4 diák végzett az elsö helyen, három györi és egy soproni, és mivel az elsö 3 juthat csak tovább az országos fordulóra, ezért továbbjutott a 3 györi.
Meg ilyenek :-)

Rengeteget okosodtam ma egy neuropszichiátria szimpózium keretében, valamint remekül szórakoztam a szakma jeles képviselöin. Álmos hangulat, elöadások egymás után, néhány nyögvenyelös, lagymatag hozzászólás, majd Csányi Vilmos beszél Az állati tudat-ról - hirtelen mindenki éberebb lesz, az elöadás végén pedig neves, idös pszichiáterek és neurológusok rángatják ki egymás kezéböl a mikrofont, mert mindenki hozzá akar szólni és mindenki el akarja mesélni a saját kutyás/macskás történetét. Valahogy megnyugtatónak tartom, hogy a felnötteket is jobban érdeklik a cicák, mint a kognitív idegtudományok.
Ezenfelül megtapasztaltam, milyen Lotte* szerepében, jó régen voltam már jómagam a viszonzatlan szerelem tárgya, és inkább jó érzés. Az meg külön jó, hogy tudom, hogy a fiatalember nem vár tölem semmit, és nem akart semmit, csak tudatni. Legalább tisztában van az esélyeivel.
Most pedig megnézem, milyen idö lesz Londonban.

*Az a csaj, akibe Werther viszonzatlanul szerelmes Goethe: Az ifjú Werther szenvedései címü romantikus müvében.

És ismét nosztalgia rovatunk következik.
Egy éve, április 23-án hajnalban indult a gépem Londonba, hogy meglátogassam odakint babysitterkedö húgomat.
Mindez nem akadályozott meg abban, hogy április 22-én Susieval és Brighttal randizzak a Balettcipöben (utóbbi hozott nekünk rózsát), majd meglepö mennyiségü tömény szeszipari terméket fogyasszak el velük a Szóda nevü helyen. Némi halvány emlékképeim élnek arról, hogy szabózének elmeséltük az életünket; hogy amikor már nagyon részeg voltam, rendeltem másnapra egy reptéri transzfert, hogy legyen, aki felébreszt; és hogy Basszuska leforrázta a hasát a kuktával. Késöbb hazafelé indultunk, csak útközben még elmentünk Quarelint venni az ügyeletes gyógyszertárba, majd éppen búcsúzkodni kezdtünk volna a kapualj nyújtotta romantikus környezetben (Bright+én), amikor rájöttem, hogy a Szódában felejtettem a rózsámat. Visszagyalogoltunk a rózsáért, majd ismét haza, melynek során részletesen és meggyözöen elmagyaráztam Brightnak, hogy miért nem akarok vele járni (független akarok lenni/nem vagyok érett tartós kapcsolatra/épp most lábaltam ki a reménytelen szerelemböl/blablabla), majd szájon csókoltam.
Szóval, április 23-án megyünk Londonba, a Szóda-kört még nem tudom, bevállalom-e mégegyszer.

Azt álmodtam, hogy síelni mentünk Ruzomberokba (vagy hogy kell írni) Nikével. Én késöbb mentem utána vonattal, mert elöször úgy volt, hogy nem megyek, de aztán mégis ráértem. A felvonó tövében jöttem rá, hogy mindent hoztam, kivéve síruhát, és nyomban összefutottam Exszel és Moondance-szel, akik szintén ott síeltek. Megmondták, melyik kölcsönzöben lehet síruhát bérelni, majd elfelvonóztak, én meg elmentem a kölcsönzöbe, béreltem magamnak fekete-sárga színü síoverallt, és megnéztem, milyen méretek vannak, hogyha neadjisten legközelebb a pasimmal jövök, lesz-e olyan, ami jó rá.
Felébredtem, visszaaludtam, és Chandlerrel álmodtam a Friends-böl, azt, hogy megbeszéljük, hogy nem jövünk össze, mert nagyon jó barátok vagyunk, hanem inkább barátok maradunk, de azért szomorú beszélgetés volt.
Alig várom, hogy analitikushoz járhassak, és megtudjam, hogy az álmom azt jelenti, hogy óvodás koromban szerelmes voltam a szomszéd bácsiba, ami orális fixációhoz és elfojtott kasztrációs szorongáshoz vezetett, vagy valami effélét.
Egyébként a Friendsböl, ha választanom kéne, tényleg Chandlerrel járnék, Joey butácska, Ross meg halálosan idegesít a nyafogásával.

Jaés, felraktuk a kambodzsai képeket, illetve 61-et a 730-ból. Fent a fotóknál.

A mr.a-ban egyébként az újszerű megközelítéseit szeretem. Viszonylag kevés ismerősöm mondta eddig a pszichoanalízisről, hogy "szellemi maszturbáció." Annak ellenére, hogy két gintonicot is elfogyasztottam, elég kevés kérdésemre válaszolt, beleértve a spenótos lasagnával kapcsolatosakat, és azt is, hogy idegesíti-e, ha kérdezgetem. Ezt már sosem fogjuk megtudni, ellenben hajnali egy és kettő között hazagyalogoltam Óbuda szélére a Margit híd budai hídfőjétől. Fél óra az egész, és ha van kapucnid, meg sem ázol. Klassz volt.

Úgy döntöttem, nem terhelek senkit a serdülőkori biciklis élményeimmel, szóval lesz ilyen:

Hétvégén megnéztem a Kör 2-t, de cseppet sem volt annyira félelmetes, mint az első rész, már csak azért sem, mert míg az első részben csak jó sokára derült ki, hogy mitől is kell tulajdonképpen félni, a másodikban már ott volt az előző részből jól ismert ellenség. Azért tetszett, másodikrésznek nem rossz. Azt mondjuk nem teljesen vágom, miért vonzódnak ennyire a japán horrorfilmrendezők a hosszú, fekete, szemébe lógó hajat viselő gonosz kislánydémonokhoz, de ez legalább, ellentétben az Átok főszereplőjével, nem adott ki hülye hangokat.
A Constantin, a démonvadászról meg legyen elég annyi, hogy életemben nem láttam ennél röhejesebben szájbarágós dohányzásprevenciós alkotást, pedig évekig dolgoztam prevencióban. Amikor Gabriel arkangyal elmagyarázza a Démonvadásznak, hogy nem azért fog meghalni 30 évesen, mert pikkel rá az Úr, hanem azért, mert dohányzik, na, ott volt végem. Aztán még néhány szomorú látogatás a tüdőgyógyásznál, teleköhögött véres zsebkendő, "A dohányzás öl"-feliratra közelítő kamera, valamint premier plánban megcsodálható tüdőrák, ééééérted. A film utolsó, romantikus jelenetében a borostás, megviselt, kérges lelkű hős (Keanu Reeves), miután elbúcsúzik a lánytól, hosszan bámul bele a sötét éjszakába, a zsebébe nyúl, és... jaj, nem... bekap egy nikotinos rágógumit.

Vasárnap befejeztem Yalom: Egzisztenciális pszichoterápia c. könyvét, az utolsó rész az élet értelméről szól, azonban a tanulság nagyjából az, hogy nincs, de nem is kell. Ha mégis értelmesnek akarjuk érezni az életünket, legyünk esetleg kreatívak, úgyhogy ennek jegyében alkottam meg titkos recept alapján készült túrós-spenótos lasagne-mat. Utána kimostam, elmosogattam, kiteregettem, és kiolvastam Polcz Alaine: Kit siratok, mit siratok? c., halálról szóló könyvét, amíg pasim a város egy másik pontján tízéves gyerekekkel videojátékozott.