2005.08.05. 10:01 - címkék: -
A csótányok boldogan éltek.
A templomban laktak, ahol gyakorlatilag senki és semmi nem zavarta meg békés délutáni sziesztáikat. Csupán vasárnap reggel kellett elviselni néhány dobogó lábat, meg sipítozva éneklő öregasszonyhangot, de az egész hetes nyugalomhoz képest ez igazán elfogadható kompromisszum volt. Élelmiszerért sem kellett messze menni: a templomot csupán egy körülbelül egy méter széles kis köz választotta el a Plusz diszkonttól. A csótányok hagyományaikhoz híven sötétedés után indultak el vadászni, ha egyáltalán nevezhetjük vadászatnak azt, hogy átsétáltak lakomázni az élelmiszerbolt raktárába vagy kukatárolójába, ízlés szerint.
A templomot és a boltot elválasztó kis közben emberek jártak, akik általában semmiféle veszélyt nem jelentettek. Egyik-másik megpróbált néha eltaposni egy-egy csótányt, de ők még jóllakottan is sokkal gyorsabbak voltak a dühösen toppantgató nyugdíjas bácsikáknál. Külön szórakozást jelentettek a rovarfóbiás ifjú hölgyek. A csótányok isolde műsorát szerették a legjobban, aki sikítozott, ugrabugrált, barátja ölébe kéredzkedett, míg ők vígan szlalomoztak papucsos talpai között.
Az első zápor rövid és kellemesen hűsítő volt. A csótányok feltöltötték ivóvízkészleteiket, és kiröhögték Bolond Noét, aki valamiféle özönvízről hadovált nekik. Az ezt követő éjszakai vihar valóban ijesztőbbnek tűnt, de az öregek szerint nem ritkák a néhány órás nyári zivatarok sem.
Az eső azonban csak esett és esett és esett és esett. Először az őszre-télre gyűjtött élelmiszerkészleteiket mosta el. Később beszivárgott a lakóhelyeikre is, sok társuk hajléktalanná vált az árvíz miatt. A csótányok elkeseredetten dolgoztak: pakolták a homokzsákokat, segítségért küldtek panellakó társaikhoz, de ők is ugyanolyan nyomorúságos helyzetben voltak.
Az eső esett, és egyre hidegebb lett. A csótányok nem szoktak hozzá ilyen hőmérséklethez ebben az évszakban. Néhányan tüdőgyulladást kaptak (már amennyiben van a csótánynak tüdeje), mások a munkálatok során fulladtak a hideg vízbe.
És az eső nem állt el.
Az Utolsó Csótány a templom kerítésének egy mélyedésében vacogott, és vágyakozva bámult az élelmiszerbolt irányába. Nagyon éhes volt, de tudta, hogy a zuhogó esőben semmi esélye az átjutásra. Nézte az elhaladó embereket, esernyőikkel, tömött bevásárlószatyraikkal. És nézte, ökölbe szorított kézzel (már amennyiben a csótánynak van keze) isoldét, aki strandpapucsban, diadalmasan kerülgette a pocsolyákat.
Az Utolsó Csótány hirtelen megsejtette, hogy valamiképpen ez az ártalmatlannak tűnő vöröshajú nő áll az események hátterében. Ő küldte az esőt. A csótány elszoruló torokkal halott társaira gondolt: a bátor férfiakra, a nőkre, a gyermekekre; a valaha virágzó birodalomra. Elgémberedett lábai már nem bírtak ellenállni a következő széllökésnek. A kerítés aljában hömpölygő jeges vízbe zuhant.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította