2004.09.01. 13:13 - címkék: -
Többen tartották már elmebetegségnek a magányfüggőségemet, de én kitartok mellette. Az a helyzet, hogy nagyon szeretek egyedül lenni. Ez most nem a szingliduma, nem egyedül az életben, hanem egyedül az erdőben, egyedül egy utcán, egyedül elmenni moziba, egyedül beülni valahová, és legfőképpen: egyedül otthon. Átlagosan három hétig bírom ki egyedül töltött fél nap nélkül, a 22. napon dekompenzálódom, ideges leszek, és egyáltalán nem érdekel, mi folyik körülöttem a világban és ki mit magyaráz. Úgy viselkedem az embertársaimmal, mintha ott sem lennének (jelen munkakörben ez azért, valljuk be, nem túl szerencsés :-). Előbb-utóbb aztán valahogy mindig megszervezem magamnak a magányos estét, akárhol lakom, koleszban, albérletben. Nem tudom, mi történne, ha mondjuk egy évig egyáltalán nem lehetnék egyedül, szerintem egyre súlyosabb elvonási tüneteim alakulnának ki, végül elkezdenék kis bogarakat és lila egereket hallucinálni, befektetnének a pszichiátriára, és érthetetlen módon minden terápia ellenére csak rosszabbodna az állapotom a hatágyas kórteremben. Ma viszont szomatizálni kezdtem (lelki bajok testi tünetekben való kifejeződése): fáj a torkom, köhögök és taknyos vagyok. Szerintem így próbálja elérni a szervezetem, hogy húzzak haza és kussoljak otthon végre.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította