Főleg értékválság

2017.04.16. 21:28 - címkék: Címkék: pszichiátria nyafogás -

Aztán még volt az, hogy ki akartam ásni egy bokrot meg lebontani a kerítést, mármint Sopronban anyukámnál, és ástam-ástam, tömény agyaghoz értem, és a rettenetes bokor meg a kerítésoszlop is még sokáig folytatódott lefele, de gondoltam, nem baj, apránként akkor is kiásom, mígnem egy ponton rájöttem, hogy nagycsalád kell ide és klasszikus nemi szerepek! Úgyhogy sütöttem egy finom almatortát és felhívtam a sógoromat, nem jönne-e át, mint férfi, csákányt hozzon, kap sütit. Ki is ásta úgy öt perc alatt. Tanulság. 

Ami a karrierválságomat illeti, miután eldöntöttem, hogy jó, lassítani kell, mert túl sok mindent csinálok és idegbajos vagyok, kb. másnap jelentkeztem egy állásra, dehát pont olyan volt, amit ki akarok próbálni, trénerség, egy jó cégnél. Nagyon izgi volt, diasort és videót kellett csinálni a CV mellé, persze, nem hívtak be, miután olyat kerestek, akinek 5-10 év tréneri tapasztalata van, nekem meg az pont nincs. Sajnálom, mert nekem az volt a tervem, hogy majd interjúzunk és úgy nem vesznek fel, és így megnézhetem magamnak őket legalább. De valójában már a gondolattól is depressziós lettem, hogy most elkezdjek dolgozni egy munkahelyen. 

Ezután jelentkeztem a mindfulness-tanfolyamra, ez még nem terapeutaképzés, hanem sajátélmény, de ha lesz valaha képzés, abba beszámítható lesz. A mindfulness egy olyan módszer, amit meg akarok tanulni saját használatra is, és azt is akarom, hogy papírom legyen róla. Jövő héten derülnek ki az időpontok, remélem, lesz olyan, ami nekem jó. 

Mindeközben meg foglalkozás keretében olvasok egy könyvet, amit valami coach írt (pénzt kapok érte, hogy elolvassam, legjobb meló), és pont az a rész volt benne, hogy döntéseinknél az vezéreljen, hogy mit tartunk értéknek. Ehhez tudnod kell, mit tartasz értéknek, majd pedig, ha már tudod, arrafelé kell menni. Úgyhogy ezen gondolkodtam, mit tartok értéknek? És akkor megvilágosodtam abban is, hogy mit nem. 

Ami teljesen egyértelmű, hogy értéknek tartom a családomat, de nem úgy általában a családot, mint platóni ideát, hanem a konkrét férjemet és gyerekeimet; valamint értéknek tartom a természetet. Főleg a soproni erdővel szoktam jönni, de beletartoznak a Fertő-parti nádasok is, na jó, meg a bolygó többi része. Értéknek tartom a téli fákat, ahogyan talpig zúzmarásak, mozdíthatatlan függönyök. Valójában a telet utálom. De a top kettő értékem az ez. Lehettem volna kertész vagy környezetmérnök. 

Továbbá. Az emberi kapcsolatokat, barátságokat. A személyes fejlődést: komolyan meg bírok döbbenni néha embereken, akik évtizedeken át 1. nem tanulnak semmit, 2. nem járnak pszichoterápiára vagy meditálni vagy mittudomén. A személyes fejlődés alatt azt is értem, hogy új dolgokat tanul az ember, szakmájában vagy hobbiból, és azt is, hogy igyekszik fejlődni személyiségében, reakcióiban, kapcsolataiban, spirituálisan, vagy amelyik szó tetszik, nekem mindegy. 

Határozottan értéknek tartom a kompetenciát, a gyakorlatiasságot és hozzáértést. Magamban és másokban is. Lényegesen jobban, mint a hangzatos címeket, beosztásokat. A tudást, tanulást, okosságot. Valamint az emberi esendőséget, sokféleséget és annak vállalását. 

Hát ilyen szép dolgokat sorolgattam így magamnak séta közben, nyitottság, liberalizmus, aztán rájöttem, hogy végül is tök jó pszichiáter lehetnék mindezekkel, egyik értékemmel sem ütközik, hát nem? És akkor rájöttem, hogy ja, hát amit nem tartok értéknek egyáltalán semennyire sem, az a pszichiátria. Nem a pszichoterápia, hanem az orvos-pszichiáterség. De annyira, hogy folyton eszembe jut, hogy kellene basszus tanulni valami olyan szakmát, amivel ki tudnánk menni külföldre, ha minden kötél szakad, mondjuk tanuljak meg programozni? Aztán eszembe jut, hogy oh, wait, én orvos vagyok, azért külföldön adnak pénzt. 

A pszichiáter-értékválságom jórészt annak köszönhető, hogy több mint tíz évig csináltam és minden oldalról azt a visszajelzést kaptam, hogy amit csinálok, az értéktelen, vagy még rosszabb. Az értéktelenség részben a fizetési papíromon jelent meg. Most ha tíz évig filléreket kapsz a munkádért, akkor az ember egy idő után valahol elhiszi, hogy ez tényleg filléreket ér - velem legalábbis ez történt. Ha az ügyeletes szobában csótány van és nincs széked, mert azt is neked kell bevinni, akkor egy idő után elhiszed, hogy ennyit érsz. Ez az egyik része, a magyar egészségügy, nem ragozom tovább. Vannak, akikhez valahogy ez nem ér el, és vannak, akik idejekorán kiszállnak - de ha sokáig maradsz, akkor olyan, mint a bántalmazó kapcsolat, egy idő után elhiszed, hogy nem érsz semmit, nem jár neked ennél jobb. 

A másik része pszichiátria-specifikus, ugyanis az ember kap egy csomó támadást. Hogy mennyit kellett nekem magyaráznom, hogy nem, nem úgy van, ahogy a szcientológusok állítják, nem vagyunk gonoszak, én nem vagyok gonosz, nem kötözök le ártatlan népeket erőszakkal, stb. Mert a belgyógyász is keveset keres szar helyen, de az legalább gyógyít - nekem még azzal is mindig küzdenem kell, hogy homloklebeny-roncsoló agyongyógyszerelő elektrosokkoló börtönőrök nyomdokain járok. 

A harmadik része kicsit a kettő keveréke, a magyar pszichiátria jelen állása, amivel szintén nem vagyok elégedett. Egy ideig dolgoztam kicsit a magyar pszichiátriai társaság berkein belül... aztán már nem. Nem írok erről többet, mert beperelnek rágalmazásért, aztán mehetek megélhetési forradalmárnak. 

Így aztán az a kép alakult ki bennem, ezidáig tudattalanul, de most rájöttem, hogy a pszichiáterségem értéktelen. Valami mást kell találnom, ami értékes és amit azzal a hittel tudok csinálni, hogy értékes. Így lett a pszichoterápia - táncterápia - mindfulness vonal. Csak hát milyen szomorú ez! Amikor 17 évesen olvastam Az agy évtizedében c. könyvet, és benne volt, hogy a nőhöz beszél a konnektor, és utána olyan gyógyszert kap, ami az agy dopaminreceptoraira hat és utána már nem beszél hozzá a konnektor - azt gondoltam, na, ez a gyógyítás, ez a tudomány, nem a vérnyomáscsökkentő. Milyen szomorú, hogy a körülmények hatására elvesztette mindez az értékét. Pedig volt és van is egy pár "valódi", gyógyszerrel gyógyított pszichiátriai betegem, olyan is köztük, akit meggyógyítottunk, és olyan is, aki a pszichiátria segítségével boldog életet él, anélkül meg már nem élne. Mégis, az orvoslás, de különösen a pszichiáterorvoslás... hát az max egy költséges, furcsa, ellentmondásos hobbi. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs visszaút, majd még gondolkodom ezen.

És negyvenéves krízisem is van, de erről majd egy másik történetben. 

A védelem visszavonul

2016.07.25. 14:12 - címkék: Címkék: munka pszichiátria nyafogás -

Írtam egy hosszú bejegyzést arról, hogy vajon hogyan képzeljem el a további szakmai életemet, visszamenjek-e majd dolgozni a kórházba, lásd alább - erre szembejött ez a cikk. Arról szól, hogy a női orvosok fele nem éri meg a nyugdíjaskort, mert annál hamarabb meghalnak. Oké. Nincs több kérdésem. 

Bár most épp nem égető a probléma, mivel az Élet fontosabb Dolgaira koncentrálunk (anyaság), azért szoktam néha azon gondolkodni, mihez kezdjek a szakmai életemmel, mert mondjuk nem lenne baj tudni, hogy három év múlva hol akarok lenni. Akkor úgy készülök, olyan dolgokat tanulok addig is, stb. De nem tudok jó megoldást sajnos. Az első 10 évemet az állami egészségügy keretei között töltöttem pszichiátrián, és ezen belül szerintem az egyik legjobb helyen, és még a Helyen belül is azon az osztályon, ami engem érdekelt, azt csináltam a betegekkel, amit akartam és ami érdekelt, azt kutattam, amihez kedvem volt, és oktattam is, amit szeretek. A tíz év egy részében kiemelkedően okos emberekkel voltam körülvéve, nem rengeteggel, de egy-kettő mindig akadt, aki tudott inspirálni. Egy szavam nem lehet.

Ugyanakkor nagyon sokat dolgoztam nagyon kevés pénzért egyre rosszabb körülmények között. A sok az nem azt jelenti, hogy későn lehetett hazajönni, hanem hogy gyakran több, különböző feladatom volt egy időben, például volt olyan nap, hogy aznap én felügyeltem az ambulanciát és ha kellett, konzíliumba mentem más osztályokra, közben egész délelőtt pszichoterápiás csoportot tartottam és közben szintén délelőtt ezzel egy időben oktattam. Ezektől én elég hamar frusztrálódom és idegbeteg leszek, mert adódik a helyzetből, hogy mindegyik dolgot csak szarul és félig tudod megcsinálni, és én egyébként hajlamos vagyok felszínesen összecsapni dolgokat, nade ennyire azért nem. Egyszer egy ilyen napon leüvöltötte a fejemet egy páciens, mert nem volt időn leülni vele hosszan beszélni, tehát ordított velem a folyosón, hogy minek megy az ilyen orvosnak, és az ő szempontjából valamelyest érthető is a neheztelés.

A pénz az havi 230 ezer forint nettót jelent három szakvizsgával és PhD-val. Lehet plusz munkákat szerezni, amiből van még valamennyi pénz, de az ugye plusz munka. Hálapénz nálunk elhanyagolható, ha tegyük fel, mindig elfogadom, akkor számolhatunk úgy havi 5-10.000 Ft-tal. 

A körülmények azt, hogy csótány van az ügyeletes szobában, nem nyomtat a nyomtató, meg úgy semmi nem működik, nincs, nincs rá pénz és omlik rád az egész, a nővérek pedig az évek során szintén romlottak, kikészültek, kiégtek, disszidáltak, és míg egy jobb nővércsapat elképesztő mértékben tudja segíteni a munkát, addig ennek az ellenkezője is igaz.

Előnyök, hogy sok szabink van, be vagyunk jelentve, viszonylag kevéssé kell aggódni az állásunk elvesztésén, és akkor se rúgnak ki, ha a munkaidő végén, azaz du. 4-kor valóban hazajössz. Mondjuk akkor a feladatok fele nem lesz kész, de ehhez is biztos hozzá lehet szokni, van, akinek sikerült. 

Szóval van ez az életforma, ez az egyik választás, egyszerre dicső és hősies és izgalmas és rock and roll, valamint nyomorúságos és frusztráló és idegtépő.

Részemről megállás nélkül irigyelem IKL-t, mert az ő szakmájában létezik olyan hazai centrum, ami a magánegészségügyben jó szakmai csapattal, jó színvonallal működik. Úgy érzem, az én szakmámban nincs ilyen, de ha tudtok, szóljatok azonnal. Én lehetek magán pszichoterapeuta, csinálhatok egyéni terápiákat és séma- vagy mozgás és táncterápiás csoportokat is, mindegyikhez értek, van tapasztalatom, van rá igény. Nem annyira rossz életforma ez, de nekem már az elmúlt egy évben is nagyon hiányzott, hogy nincsenek kollégáim, úgy tűnik, én nem vagyok egy szabadúszó típus, csapatban szeretek dolgozni. A kollégák szakmailag is jót tesznek, új szempontokat hoznak, meg agyilag is jót tesz egy-egy páciens között kávézás közben moziról beszélgetni valakivel.

További nehézsége a szabadúszó pszichoterapeuta létnek, hogy valójában iszonyatosan kötött, kötöttebb, mint bármely munkahely, ugyanis a dolog lényege, hogy ott vagyok a helyemen hetente minden héten mindig (jó, lehet egy nyári szünet, de amúgy mindig), és senki se tudja helyettem megcsinálni, mivel a dolog személyhez kötött. Vagyis NINCS olyan, hogy betelefonálsz a munkahelyedre, hogy beteg vagy, vagy beteg a gyerek, vagy kitalálod, hogy kiveszel két nap szabit, és Mancika addig beugrik és tartja helyetted a frontot, hanem egyedül vagy, és vagy te tartod, vagy összeomlik. Ez hosszú távon számomra azért elég nyomasztó. Már ez is tök nehéz volt, hogy most terhes lettem és így több terápiát is idő előtt kellett lezárni, mindenkinek új terapeutát keresni, akivel vagy megtalálja a hangot, vagy nem, én meg sose fogom megtudni, hogyan folytatódott egy-egy történet.

És akkor még az is a hátránya, hogy ebben léteznek egyéni különbségek, de én úgy 10-15 pácienst tudok vinni. Agyilag. Tíz felett már érzem, hogy össze fogom keverni a sztorijaikat, hogy nem tudok úgy empatizálni, hogy nem úgy érdekelnek, ahogy szeretném. Ha nem érdekelnek, akkor meg a kutya megette az egészet. Most így gyes mellett sikerült belőnöm egy ideális létszámot, de főállásban nem tudom azt csinálni, hogy napi 8 órát rendelek és hülyére keresem magam, mert az 40 pszichoterápiás eset lenne, annyit pedig én nem tudok rendesen csinálni. Nem tudom, mindez az aspergeremnek köszönhető vagy hogy másoknál hol van ez a határ. Ja, és egy apró, de nehezen megoldható logisztikai nehézség, hogy az emberek délután és este szeretnek pszichoterápiára járni, a gyerekeim meg délelőtt járnak bölcsibe, oviba, majd iskolába, azaz főállású magán pszichoterapeutaként kb. nem találkoznék velük soha. Lehet még az ember gyógyszeres pszichiáter is magánban, akkor másfajta páciensek járnak és jellemzően nem hetente, de ahhoz meg kell kórházi és laborháttér, vagy mindig, amikor valaki rosszul lesz, be kell könyörögni valami kórházba, én nem nagyon szeretem ezt, és pszichoterápiában egyébként is jobb vagyok, mint gyógyszerelésben.

Meg lehet még szakmát váltani, meg disszidálni. Most azt úgy nem nagyon tudom elképzelni magamról, hogy kézműves hordozókendőket áruljak a webshopomban, az írás a hobbim és nem akarom, hogy a munkám legyen (szarul lehet vele keresni, de nem ezért, hanem mert elveszíteném a hobbimat), disszidálni meg családdal nehezebb, pláne, ha ők nem is annyira akarnak. 

Vagy lehetnék háztartásbeli. A férjem sajnos nem rajong az ötletért. 

We don't need no thought control

2015.11.07. 13:18 - címkék: Címkék: munka kaja pszichiátria nyafogás Sopron -

Voltam a munkahelyemen apró-cseprő ügyintézés miatt. A munkahelyem egyik jelentéktelennek tűnő, mégis számomra fontos eleme az volt, hogy elég laza a dress code: nem igazán ajánlott nagyon dögösnek kinézni és kerülendőek az önkényuralmi jelképek, de ezt leszámítva mindenki tudja, hogy a pszichiáterek bolondok, tehát nem kellett nagyon adni a látszatra. Ez azt jelenti, hogy egyes osztályokon akármiben megjelenhettem, míg más osztályokon az akármi fölé felvettem egy fehér köpenyt. Erre most: összefutottam egy idős proffal, aki örömmel üdvözölt, végigmért és nagyon kedvesen azt mondta: " Maga hogyhogy nincs rendesen felöltözve?". Volt rajtam egy nagyon kopott orrú bordó Martens, egy konzervatív szürke Zara nadrág, egy bézs kasmírsál és a ruhacserén kapott Zara szövetkabát, amelynek elegáns, karcsúsított A-vonalú szabása van, de mintáját tekintve zöld, barna és bordó flaneling-kockás, azaz kifejezetten ELTE szociálpszichológiát hallgató húszéves leányoknak tervezték. Érdekes.  

img_2859.JPG

Szóval visszajöttünk Budapestre, próbálom utolérni magam teendőimben, csináltam elképesztően finom, mustban főtt birssajtot a Sopronból hozott birsalmákból (szégyenszemre Budapesten, boltban vásároltam hozzá a mustot) meg dolgoztam meg ügyintéztem. Voltam Ikeában is, és továbbra sem értem, mit lehet ezen szeretni és miért megy bárki önként az Ikeába, egy borzalmas patkánycsapda, egy fekete lyuk, bemész 1 db rizslámpáért és kijössz hat órával később úgy, hogy vettél még két Tjörnbang tárolódobozt meg három Uppsele ágyneműgarnitúrát meg négy Dinkjörb virágkaspót, amire mind feltétlen szükséged volt, érthetetlen, hogyan élhettél eddig nélkülük. 

img_2825.JPG

Megtudtam, ki lesz a munkahelyemen az intézményvezető januártól, olyasvalaki, akit kedvelek, úgyhogy írtam neki, hogy grat, mire visszaírt, hogy majd beszéljünk jövőbeli terveimről és számítanak rám mielőbb. Ez volt kb. délelőtt tízkor, persze egyből pánikrohamot kaptam, de az még csak hagyján, délután kettőkor még mindig kétszáz volt a pulzusom, enyhe hányingerem volt és kissé szédültem. És aznap a munkahelyemmel álmodtam. Álmomban igazgatóhelyettes voltam, de ezzel csak a cím járt és több munka, míg fizetésemelés vagy nagyobb hatalom nem, viszont szürke nadrágkosztümöt viseltem. Úristen, vissza kell mennem, vagy el kell döntenem, hogy visszamegyek-e vagy sem, jaj, a döntés, meg vannak számlálva a napjaim. Attól is félek, hogy visszamegyek és attól is, hogy nem. Ezt eddig is tudtam, nade azért mégiscsak nevetséges, hogy már a dolog említése is testi tüneteket okoz. Nem is tudom, sírjak-e vagy nevessek. 

img_2869.JPG

Szóval ilyenek vannak. Ezek itt a maradék soproni fotók. Mennyire nem illenek ide, rémes. Csináltam fahéjas-gyömbéres birslekvárt is, de az nem lett jó, mert nem passzíroztam át, mert nem volt sem időm, sem kedvem, pedig a mi öreg, szemcsés birsünket át kell sajnos; és csináltam citromos birslekvárt, ahhoz passzíroztam százezer órát, és van még egy negyedik adag, abból még nem tudom, mi legyen és mikor. 

img_2874.JPG

Persze, az egyes számú tervem az még egy gyermek, dehát tudjuk, hogy ez nem terv, hiszen vagy megfogan, vagy sem. A Lánynak is több évbe és utánajárásba került megfogannia, ráadásul azóta csak öregebb lettem, szóval nem lehet az az egyetlen tervem, hogy mindjárt terhes leszek. 

Mihez kezdjek az életemmel. Mit főzzek a maradék birsből. 

Igazából pszichiátriai betegnek lenni jobb a halálnál

2015.10.30. 15:41 - címkék: Címkék: emberek pszichiátria nyafogás -

Pont mostanában gondolkodtam, hogy milyen régen írtam pszichiátriáról, és lám, máris kell. Szóval van ez a történet, hogy a zavart, idős bácsi bekerült a Merényi zárt osztályára, ahol valami vascsővel agyonverte őt egy másik zavart, idős bácsi. Ez nem az első eset a magyar pszichiátria történetében, amikor egy páciens megver vagy akár életveszélyesen megsebesít egy másikat, és sajnos nyilván nem is az utolsó, ugyanis ahhoz kritikátlan mennyiségű pénz és ma számomra elképzelhetetlen szemléletváltás kellene. 

Az index cikke viszont rémes ostobaságokat is tartalmaz. Az alábbi problémáim vannak vele: démonizálja és stigmatizálja a pszichés betegeket; démonizálja a pszichiátriai gyógyszereket; egyéb. Egyébként Sulemia is írt erről, olvassátok azt is. 

Kezdjük a stigmával. 

A cikk végig úgy fogalmaz, mintha a pszichiátriai betegek furcsa, veszélyes, de mindenekelőtt reménytelen esetek lennének és a zárt osztályos kezelés gyakorlatilag a halállal lenne egyenlő. Egészen konkrétan az is benne van, hogy "pszichiáterek szerint a zárt osztályra kerülő emberek általában olyan súlyos mentális problémákkal küzdenek, hogy onnan már nem nagyon van kiút." Szeretnék ettől közleményben elhatárolódni. Lehetséges, hogy tájékozatlan újságírók szerint a zárt osztályról már nem nagyon van kiút, de kétlem, hogy valamirevaló pszichiáter osztaná ezt a véleményt. 

A zárt osztályon olyan embereket kezelnek átmenetileg, akik betegségük miatt önmagukra vagy másra veszélyt jelenthetnek. Ezek az emberek az esetek jelentős többségében önmagukra jelentenek veszélyt: mert a hangok azt mondták nekik, hogy ne egyenek és ne igyanak többé, vagy üldöztetéses téveszméik miatt nem merik elhagyni a lakást, vagy annyira megijednek egy-egy hallucinációtól vagy téveszmétől, hogy pénz nélkül, éjszaka menekülni kezdenek világgá, vagy megpróbálnak kárt tenni magukban. A zárt osztályon kezelt páciensek egy része akut pszichotikus állapotban van, ez azt jelenti, hogy hallucinációik, téveszméik vannak. Más részük nagyon súlyos depressziós és öngyilkos akar lenni. Harmadik csoportjuk olyan testi betegségben szenved, amitől zavarttá válik, nem tudja, hol van, kik vannak körülötte, ettől esetleg agresszív. Egy csomó testi betegség okozhat átmenetileg ilyesmit, a cukorbetegségen keresztül vesebajokon át agyhártyagyulladásig és még ezer és egy. 

A zárt osztályon való kezelést diagnózisól függően egy-három hétig fizeti a TB. Ez a gyakorlatban azt jeleni, hogy akkor se zárhatnánk be senkit a zárt osztályra ennél sokkal több időre, ha ő is és családja is és mi is azt szeretnénk. Ez nem is baj: a zártosztályos kezelést igénylő, fent felsorolt állapotok többségét ez alatt az idő alatt meg lehet gyógyítani annyira, hogy az illető nyílt osztályra kerülhessen. Vagy haza, vagy a belgyógyászatra. 

A pszichotikus állapotok egy része egy-egy krónikus, hosszan fennálló pszichiátriai betegség, például szkizofrénia vagy szkizoaffektív zavar, esetleg súlyosabb bipoláris zavar részjelensége. Ezek a páciensek az életük során többször is pszichotikus állapotba kerülnek. Ha minden jól megy, akkor az első pár alkalom után rájönnek, hogy mégiscsak jobban járnak, ha szednek valamennyi gyógyszert fenntartó kezelésnek, de főleg, ha megtanulják felismerni a tüneteiket időben, és gyorsan elmennek az orvosukhoz, mielőtt még zárt osztályos súlyosságig megkattannának. Amikor tünetmentesek - és ez évekig, évtizedekig is lehetséges - akkor ezek sokszor nagyon jó fej, "normális" emberek. De sokszor a zárt osztályos kezelést igénylő állapot tényleg egy egyszeri valami, pl. gyermekágyi pszichózis vagy drog-indukálta pszichózis. Valójában bárki bármikor lehet pszichotikus. Igen, te is. Én is. Bárki bármikor bekerülhet zárt osztályra. Te is, én is. Felsorolhatnék pár példát a saját betegeim közül, akik egy vagy két zárt osztályos kezelést követően tünetmentesen éltek a nyugdíjig, dolgoztak és családjuk van, de ott van mindjárt Kiss Tibor (Quimby), aki ifjúkorában nem egyszer feküdt zárton és szemlátomást kijött onnan. 

Az az alapgondolat, hogy vannak a normálisak meg annak a tőlük alapjaiban különböző elmebetegek, sajnos egy tévedés. A pszichés zavarok spektrum. Lehetsz a normálisabbik végén meg lehetsz az őrültebbik végén meg valahol közben. Ezt nem én találtam ki, hanem Foucault, meg egy pár modern kutató. Tessék, itt egy remek tudományos cikk a témában, csak úgy példaképpen. Vagyis zárt ajtó ide vagy oda, a normálisak is bármikor megkattanhatnak, az őrültek pedig képesek néha meggyógyulni, vagy legalábbis normálisan funkcionálni. 

A másik, ami a cikkben rémesen bosszantott, a "begyógyszerezés". Valamiért ez egy ilyen közkeletű tévhit, máshol is hallottam már, hogy a pszichiátrián a betegek azért viselkednek zavartan, mert le vannak gyógyszerelve. Szerintem egy nagyon pici gondolkodással rá lehet jönni arra, ami a valóság. A pszichiátriai betegek tüneteikből, betegségükből adódóan viselkednek zavartan: mert pszichotikusak és a hangokra figyelnek, a téveszméikkel vannak elfoglalva vagy csak nem tudják, hol vannak és kik a többiek. Ezekre a tünetekre gyógyszereket adunk. Az antipszichotikus gyógyszerek egy része mellékhatásképpen valóban álmosít, de nem ezért adjuk őket, hanem azért, mert a dopaminrendszerre hatva csökkentik a hallucinációkat és a téveszméket. Vagyis a gyógyszereket azért adjuk, hogy NE viselkedjen zavartan az illető, és ha szépen beszedi és jó gyógyszert választottunk és nincs gyógyíthatatlan baja (pl. demencia), akkor egy-két hét múlva már nem fog hallucinálni és nem fog zavartan viselkedni sem. Mert megjavulnak a tünetei. Amiktől zavart volt. És amik a gyógyszerektől elmúltak. 

Gondolom, azért lehet ez a köztudatban, mert az első hatékony antipszichotikumokat az 1950-es években találták fel és azelőtt tényleg max annyit lehetett tenni, hogy agyonnyugtatózták a népet (és akkor még mázlija volt, ha nem húzták ki az összes fogát és roncsolták el a homloklebenyét). Az ötvenes években az első antipszichotikumok már tök jól hatottak a hallucinációkra és téveszmékre, de sajnos mellékhatásként álmosságot és izommerevséget okoztak. Ezért a páciensek álmosan csoszogtak akkor is, ha épp nem hallucináltak. A mai antipszichotikumok sem világmegváltó szuperek: némelyik álmosít, másik hizlal, mindegyiknek van valami mellékhatása. Összességében mégis az a helyzet, hogy a zárt osztályon fekvő betegek nem a gyógyszerektől olyan furák, hanem azok ellenére. Az agresszív bácsi valószínűleg nem túl sok gyógyszert kapott, hanem pont, hogy nem kapott eleget (de nem voltam ott, nem akarok okoskodni). Mindenesetre kicsit öööö hatásvadász, hogy a kórteremben nyolc "durván begyógyszerezett férfi volt összezárva". 

További problémám a cikkel, és ezzel nem leszek népszerű, de szerintem itt semmi sem köthető a Lipót bezárásához. A Lipót ugyanolyan rémes kupleráj volt, mint a legtöbb mai pszichiátriai osztály, de inkább rosszabb. Bár a magyar pszichiáterek többsége hajlamos Trianonnal egy szinten beszélni a Lipót bezárásáról, szerintem egyáltalán nem baj, hogy bezárták, az egy múlt századi tébolyda volt. A baj az az, hogy nem csináltak helyette sehova sem egy jobbat, szebbet, modernebbet, se akkor, se azóta. De minek is csináltak volna, úgysem lehetne oda sem normális személyzetet találni havi nettó nyolcvanezerért. További probléma, hogy a biztonság kérdése egyik pszichiátrián sem igazán megoldott, nálunk az összes nővért és az orvosok többségét megverték már legalább egyszer (betegek, ritkábban hozzátartozók, utóbbiak többnyire ittasan). Engem csak fenyegettek, meg egyszer megtámadtak egy grafitceruzával, meg egyszer egy kutyával egy hozzátartozó, meg párszor ordították az arcomba drogok miatt pszichotikus fiatalok, hogy szopd le a faszomat a gecibe, dehát az ilyesmit mi fel sem vesszük. 

Amikor jó pár éve Hollandiában voltam ösztöndíjjal, ott láttam, hogy a zárt osztályon minden két betegre jut egy tök értelmes, tanult ápoló és hogy minden helyiségben van egy nagy piros gomb, amit ha megnyomsz, akkor szalad a megmentésedre a biztonsági személyzet. Halál komolyan csak azért nem sírtam el magam ezen, mert nem akartam egy csapat holland pszichiáter előtt sírni. Tisztaság is volt meg működő műszerek meg ilyesmi, de azok nem zaklattak fel ennyire. 

Egyéb random kötekedés: nincs olyan, hogy "klinikai pszichiáter", így kétséges számomra, kiket is kérdezhettek meg "több klinikai pszichiátert is megkérdeztünk" címszó alatt. Klinikai pszichológust? Pszichiáter szakorvost? Azt sem értem, hogy "a klinikákon mindig van több, arra (ti. agressziókezelésre) felkészített férfi ápoló" - a klinikákon? Mármint a Klinikákon? A metrómegállóban? A sebészeten? Neadjisten a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján? Vagy ennek a zárt osztályán? Amúgy kétlem, de attól még fogalmazhatnánk helyesen. Mindenesetre ne legyenek illúzióink: lehet, hogy a Merényiben a legrosszabb a biztonsági szolgálat és a legpenészesebb a fal, de biztos vagyok benne, hogy nagyon sok magyar pszichiátriai osztály küzd hasonló problémákkal, amelyeknek végső soron azok isszák meg a levét, akik fizikailag ott töltik a napjaikat, vagyis az orvosok, az ápolók és a betegek. 

Ady rágója és egyebek

2015.10.06. 14:57 - címkék: Címkék: munka pszichiátria nyafogás -

Hétvégén meg az Európai Mozgás- és Táncterápiás Egyesület (EADMT) közgyűlése volt, ami minden évben máshol van, idén Budapesten, és amelynek a szervezőbizottságába önkéntesnek jelentkeztem még tavasszal, mert valami oknál fogva jó ötletnek tűnt. Utána sokszor megbántam, nem konkrétan ezt, hanem azt, hogy túlvállaltam magam és állandóan dolgozom és nincs időm leülni enni és futva közlekedem az utcán és nem tudok elmélyülni semmilyen tevékenységben, mert már a következő kettőn gondolkodom. Emiatt aztán új életet is kezdtem tegnaptól, új életem vezérelvei pedig azok, hogy nem vállalok el egymillió dolgot, akár adnak érte pénzt, akár nem, hanem gondosan szelektálok, alszom rá egyet és kikérem mások véleményét is, mielőtt rávágom, hogy hát persze. További vezérelv, hogy nem kizárólag a BKV-n elfogyasztott péksüteményen élek, minden héten egyszer elmegyek sportolni és szakítok időt arra, hogy tejeskávéval kezemben nézzek ki a fejemből. 

Visszatérve az EADMT general assembly-re, a legjobb nyilván az volt benne, hogy a volt csoporttársaimmal együtt csináltuk, meg az, hogy jól sikerült. Az én szerepem kizárólag a kajában merült ki, egy pénteki helyszínre kiszállított ebéd, szombat-vasárnapi kávészünet és éttermi ebéd és szombati vacsi megszervezése volt a feladatom, persze voltak zökkenők, amennyiben a pénteki caterer a megbeszélt időpont után negyven perccel még nem volt ott és mindkét telefonja ki volt kapcsolva, de végül meglett és jó kaját hozott, vagy hogy a hétvégére bérelt kávégépről péntek délután derült ki, hogy nem működik. Mert ugyan péntek délelőtt kipróbáltuk egy kávéval, és az rendben volt, de az a funkciója volt hibás, ami továbbítja a használt kávékapszulát, ezért ez csak a második kávé főzésekor derült ki, de aztán veszekedtem velük és hoztak másikat. Kapszulás kávégép kipróbálásakor tehát mindig két kávét főzzetek. 

A délelőtti és a délutáni kávéfőzés között több évtizedes életkorú rágógumikat kapargattam kiskéssel a rendezvény helyszínének, azaz a Magyar Írószövetség Székházának parkettájáról, ki tudja, talán Szabó Lőrinc vagy Nemes Nagy Ágnes köpte oda őket a maga idejében. Sajnos Ady nem lehetett, mert az Írószövetség csak 1945-ben alakult, pedig annyira el tudom képzelni Adyt, amint nagyképűen feláll elszavalni a legújabb megvető költeményét, de előtte még hányavetin a földre köpi a rágóját.

Nagyon érdekes élmény volt az egész, egyrészt kiderült, hogy a Magyarországon akkreditált táncterápiás módszer, a pszichodinamikus mozgás és táncterápia minden elfogultság nélkül érdekesebb, hitelesebb és kidolgozottabb több külföldi iskolánál. Aztán beszéltek arról is, hogy meg kellene írni az európai táncterápia történetét és mindenki (mármint minden tagország) írja meg otthon a sajátját, és rájöttem, hogy a mozgás- és táncterápia magyar története, ami majd benne lesz a könyvekben, az épp most történik, és épp az alapító Merényi Mártával kávézom, akiből majd vizsgáznak a jövő hallgatói. Mondtam neki is, de úgy tűnt, különösebben nem érzi magát az élő történelemnek, gyanítom, hogy az ilyesmihez férfinak kell születni. 

A közgyűlésre mi szervezők is beülhettünk, de csak nézni, szavazati jogunk értelemszerűen nincs, és engem egyáltalán nem is érdekelt az egész, illetve csak azon a vonalon érdekelt, hogy működjön a kávégép, de aztán később munkacsoportokra oszoltak és ott már nem tudtam ellenállni és bementem a Congress and research témájúba, ahol véletlenül kitaláltam nekik a jövő évi milánói kongresszus mottóját, egy Allan Schore-idézet lesz testről, lélekről és szubjektumról, ami azért jó, mert Schore nagynevű idegtudós és mégis olyat mondott, ami passzol az amúgy külső szemmel nyilván ezoterikusnak tűnő táncterápiához. A munkacsoport tanácskozásának további részében fapados repjegyeket nézegettem Milánóba a jövő évi kongresszus idejére, egészen addig, amíg szóba nem került a tervezett regisztrációs díj (2-400 euro). 

Emellett többen megkérdezték a magyar egyesületből, hogy mikor csinálom már meg a Végső Papírt - még csak százezer éve tanulom a mozgásterápiát, de ahhoz, hogy teljes jogú legyek, még el kell végeznem 100 óra szupervíziót meg írni egy szakdolgozatot, mert ezeknek semmi sem elég - mert ha megcsinálnám már ezeket, akkor lehetne velem számolni, mint a jövő vezetőségének tagja. Ó, jaj. Egyrészt igen hízelgő, hogy mindenféle szervezetnek az elnöke legyek meg fontoskodjak meg jelen legyek az európai képzési követelmények harmonizálásakor meg jól csengjen a névjegyem, másrészt meg az erdőben akarok sétálni meg a Lánnyal gyurmázni meg sütőtököt sütni meg ilyen marhaszeletet. Mindegy, nem áll ilyen döntés a küszöbön, mivel még több százezer (jó, 100) óra szupervíziót kellene először is begyűjtenem, ami kb. egy év, és most én inkább még egy gyereket szeretnék, mielőtt végképp kiöregszem - szóval lehet, hogy sohasem fog felmerülni az a kérdés, hogy akarok-e az EADMT-ben fontoskodni vagy sem. Csak hát ez az életem örök kérdése, hogy a nárcizmusomat kövessem és karriert csináljak és nevet magamnak a szakmában, de akkor elvesztem a kis nyugis hobbijaimat, vagy én inkább az erdőben sétáló, tejeskávéval a kezében álmodozó lány vagyok, és a karrier meg ezek a címek meg szervezetek csupán délibáb, ami elcsal a saját utamról. Dehát ezzel az ellentmondással asszem együtt kell élnem valahogy. 

A Lányról meg azért nem írok, mert valamiért most már túl személyesnek érzem, nincs kedvem kiírni a netre, hogy milyen kis okosakat mond, dehát imádom. Ma azt mondta reggel: "Anya, lassan idd a kávédat, nehogy magadra öntsd." Annyira szépen fogalmaz, és még két és fél éves sincs. Egészen rémes volt, hogy péntek-szombat-vasárnap napközben és szombaton éjszakába nyúlóan a rendezvényen voltam, hétfőnként későig dolgozom, így alig láttam napokig, és ma már nagyon szomorú voltam, amikor reggel elvittem a bölcsibe és hiányzik, mindjárt el is hozom.

Kieg. a munkahely-témához

2015.07.22. 23:22 - címkék: Címkék: munka pszichiátria nyafogás -

Még van az az érv is, ami az egészségügyön kívül dolgozó honfitársaink körében fel szokott időként merülni,hogy tudniillik én felesküdtem meg Hippokratesz meg ingyen tanított az állam és ezért kötelességem a népet szolgálni halálomig. Ez így érvelésszinten szerintem valamelyest érthető, végül is tényleg nem fizettem tandíjat, illetve de, volt egy év, amikor volt tandíj, emlékeztek? Nem volt lényeges összeg, kijött az ösztöndíjból. Na mindegy, arra akarok kilyukadni, hogy hat évig jártam egyetemre, majd 11 évig dolgoztam az állami egészségügyben, ezalatt már csak a saját pénzemből szabadidőmben tanultam, szóval szerintem legalábbis kvittek vagyunk. Az eskü meg arról szól, hogy ne árts, képezd magad, meg a titoktartásról. Illetve az eredeti verzióban benne van az is, hogy nem távolítasz el hólyagkövet, erre a borbélymaffia miatt volt szükség, a hólyagkő-eltávolítás ugyanis anno az ő kiváltságuk volt. Egyébként itt van az eredeti meg (kicsit lejjebb) a mai magyar orvosi eskü is, érdekes összehasonlítani a kettőt. 

Amúgy beszéltem az intézetvezetőnkkel (asszem - kissé kaotikusak manapság a hatalmi viszonyok), tisztáztam vele mindenféle esetleges félreértést a visszatérésemet illetően, és vettem az orchideámnak pajzstetű elleni spray-t a szomszédos kertészetben. A munkahelyem felé vezető úton összefutottam egy kolléganővel, akivel sosem voltunk szorosabb munkakapcsolatban és aki szinte mindig vidám, optimista és lendületes (vagy annak tűnik). Most megállított és nem kevésbé vidáman figyelmeztetett, hogy vissza ne jöjjek dolgozni, amíg nem muszáj. 

Át kell gondolnom az életemet

2015.07.18. 17:13 - címkék: Címkék: pszichiátria nyafogás -

Kaptam némi, ööö, híreket a munkahelyemről, amelyeket anarchista hevületemmel hajlamos vagyok részben a kisstílű intrika, részben a nagystílű hatalmi harc kategóriájába sorolni, mindenesetre ennek kapcsán ismét el kellett gondolkodnom a visszatérésem kérdésén. Jelenleg épp ott tartok, hogy 1. elrohanok a gyógyszertárba ovulációs tesztért, bejelentkezem a meddőségi ambulanciára és/vagy örökbefogadok egy szekérderéknyi cigánypurdét, csak hogy elodázhassam a döntést, 2. felhívom a pszichoterapeutámat, hogy krízisintervenció keretében segítsen nekem gondolkodni. 

A csodálatosan cuki Lány 2016 április végén lesz hároméves, szóval addig kapok haladékot a sorstól / a magyar jogrendszertől. Mármint azzal kapcsolatban, hogy visszamenjek-e dolgozni az eredeti munkahelyemre. Mert dolgozni most is dolgozom, heti egy napon magánrendelek, néha cikkeket írok, és ezzel körülbelül annyit keresek, mint amennyit a munkahelyemen kerestem teljes munkaidőben, ügyeletekkel, életemmel és véremmel szolgálva a magyar egészségügyet. 

Nyilván lehetne írni listát pozitívumokról és negatívumokról, de nem tudom, van-e ennek bármi értelme. A döntéseinket úgyis érzelmi alapon hozzuk meg, és az idegtudósok szerint ez így van rendjén, felesleges ellene küzdeni. A szívem mélyén én mindig tudtam, hogy bár nagy a szám, a végén úgyis visszamegyek, nem volt kérdés. Meg tudom ideologizálni olyasmivel, hogy szeretek tanítani, hogy jó sok szabink van és hogy a közalkalmazotti lét nyújt egyfajta biztonságot. Nem kell istenigazából félteni az állásodat, nem rúgnak ki, ha a munkaidő végeztével tényleg hazajössz. Kicsit több lelkizéssel még hozzátehetjük azt is, hogy a munkahelyem végül is egyfajta presztízs, jól hangzik, én meg egy nárcisztikus vagyok, szeretem, ha valami jól hangzik. Meg hát: még mindig ott dolgoznak a barátaim. Szeretek a barátaimmal dolgozni. 

És a munkavégzés részleteiben elég nagy szabadságot kaptunk mindig, talán ezt is lehetne értékelni: úgy istenigazából senki nem szólt bele, kinek milyen gyógyszert adok, melyik órán mit tanítok, akkor tartottam táncterápiás csoportokat, amikor épp kedvem szottyant. Anno a Merényi Mártának évekbe telt kiharcolnia a Lipóton, hogy csoportokat tarthasson. Dániában csak protokoll szerint gyógyszerelhetsz és olanzapint kell adni a pánikbetegeknek és nem adhatsz litiumot bipoláris zavarban. Nonszensz. 

Csak most rájöttem, hogy ha visszamegyek, akkor ez az Utolsó Szabad Nyár. Nem "szabad", mert tök sokat dolgozom, de mégis lényegesen rugalmasabb, mint egy teljes munkaidős munka, ami, ne legyünk naivak, munkaidőn kívül is megeszi az agyamat. Nem olyan, hogy hatkor lelépsz és másnap este nyolcig nem gondolsz a munkádra. Meg ügyelni is kell, én világéletemben utáltam a munkahelyemen aludni, és néha csótányok is voltak. Az intrikát is utáltam, meg a hatékonyság ellentétét. Ezek nem fognak változni. Amit szerettem, az az, hogy nálam okosabb emberekkel voltam körülvéve, és nekem ez fontos, engem ez inspirál, én magamra hagyva intellektuálisan ellustulok. Vagy lehet, hogy nem is, de tartok tőle. Bár a nálam okosabb emberek száma kissé megcsappant az utóbbi időben, még mindig vannak annyian, hogy érdemes legyen velük számolni. Mind az idősebb, mind a fiatalabb generációból. Az okos fiatalokat is szeretem, meg lehet őket tanítani dolgokra, és valamiért kifejezetten örülök annak is, amikor túlszárnyalnak, ennyire jó arc vagyok. Semmilyen magánrendelésen nem lesz meg ez a nyomás az intellektuális teljesítmény irányába. De őszintén szólva, nem tudom, mennyire jön ez belőlem és mennyire van meg még egyáltalán a munkahelyemen. Lehet, hogy az egész egy illúzió. 

És a pénz. 

Szóval sajnos erre a kérdésre - hogy ott jobb nekem vagy máshol - nincs egyértelmű válasz, nem én nem tudom, hanem nem létezik. Ha visszamegyek, az is vezet valahová, ha nem, az is. Tök más ember leszek tíz év múlva, attól függően, hogy melyik utat választom. Nagyon para. 

Eutanázia pszichés zavarokban, na jól van már

2015.07.07. 14:11 - címkék: Címkék: pszichiátria -

Klassz és okos dolgokat mond az Unoka Zsolt ebben a cikkben. Igen hasonlóan gondolom én is. 

Borzongjon régi elmeosztályok fotóin!

2015.06.03. 12:56 - címkék: Címkék: pszichiátria -

Témánknál maradva: nem kicsit démonizálja a pszichiátriát ez a bejegyzés, ugyanakkor tényleg nagyon jók a fotók. Meg a falanszterblog amúgy is klassz, olvassátok. 

A pszichiátriai gyógyszerekről

2015.06.02. 09:55 - címkék: Címkék: pszichiátria -

Pszichiátria iránt érdeklődő olvasóink figyelmébe ajánlom, hogy egy dán pasas szerint majdnem az összes pszichiátriai gyógyszer szedését abba kéne hagyni, mert többet ártanak, mint használnak. Persze eddig ebben semmi pláne nincs, csomó mindenféle ember mondta már ezt számtalan fórumon, csakhogy ez a fickó egyrészt a British Medical Journalben mondja, másrészt a Cochrane-nél dolgozik, a dán centrum főnöke, a Cochrane pedig egyrészt független, másrészt statisztikailag helytálló és tudományosan megalapozott összefoglaló tanulmányokat ír. Általában hinni szoktunk nekik. Cikkében keményen kritizálja a pszichiátriai gyógyszerek hatékonyságát és biztonságosságát értékelő kutatásokat, és arra a következtetésre jut, hogy a káros hatásaikat alulértékeljük, így valójában nem éri meg szedni őket.

Illetve de: csak épp nem hosszú távon, hanem rövid távon. A legtöbb pszichiátriai gyógyszer szerinte elsősorban rövid távú kezelésre alkalmas, különös tekintettel az antipszichotikumokra és a benzodiazepin típusú nyugtatókra, ennek ellenére sok országban sok beteg évekig szedi ezeket. Az antipszichotikumokkal egyébként megengedőbb, szerinte azokat nem kell teljesen eltörölni a föld színéről, mert valóban van hasznuk (például megszüntetik a pszichotikus tüneteket). Az antidepresszánsokat és az ADHD-ellenes szereket mind dobná a kukába, a nyugtatók szedését pedig max átmenetileg javasolná. Ez utóbbit szeretném itt leginkább kihangsúlyozni, mivel a személyes véleményem az, hogy nem kizárólag a gonosz gyógyszercégek és a még náluk is sokkal gonoszabb pszichiáterek műve az agyongyógyszereltség, hanem legalább ugyanekkora részben felelős maga a lakosság is, konkrétan fél Magyarország benzodiezapin típusú nyugtatón él (Xanax, Frontin, Rivotril, Seduxen) és én esküszöm, sose beszéltem rá egy embert se ezek szedésére, mindig csak lebeszélni igyekszem (kevés sikerrel). Szóval azt jegyezzük meg, hogy jó cucc a Rivotril, de átmeneti kezelésre való, max 2 hónapig kéne szedni, nem évtizedekig. 

Ami a többi részét illeti, kicsit valóban túlzás, amit gondol ez a dán szakértő, és egy válaszcikkben fel is róják neki a válaszolók, ugyanakkor van benne igazság. És szerintem nem baj, ha túloz, legalább felhívja a figyelmet egy problémára, tudniillik arra, hogy idegrendszerre ható gyógyszereket kapkodni nem feltétlenül veszélytelen. Kiemeli egyébként az idős kort, amikor még inkább csínján kellene bánni a nyugtatókkal és antipszichotikumokkal, mivel hirtelen halált okozhatnak, de ezt valójában eddig is tudtuk. 

További személyes véleményem egyébként, hogy nehéz időszakok esetén az emberek hajlamosak a könnyű utat választani, azaz nem megnézni a problémát és változtatni, hanem inkább valami látszatmegoldást választani. Az ezoterikus tanok közül például nagyon sok ilyen: a boldogtalan házasságban, mondjuk szóbeli bántalmazó férj mellett élő asszony megveszi a feng shui-könyvet, piros függönyt rak a szerelem-sarokra, ingázik a vízerek felett, mantrázik, csakrát tisztít, vagy mittudomén, ma épp mi a divat, le vagyok maradva asszem. Az ilyen diéták? Akkor mondjuk paleózik. Lehet, hogy némelyiktől kicsit jobban érzi magát, de egyiktől sem fog rendbejönni a házassága, mert annak nehézségeit nem a csí blokkja okozta és nem is a táplálékkal bevitt glutén. Az elvet illetően nagyon kevéssé különbözik ettől az, ha inkább a pszichiátriai gondozóba megy és Xanaxot írat fel, vagy akár antidepresszánst: mindegyik arra jó, hogy esetleg könnyebben el bírja viselni a rossz helyzetet, de meg nem oldja a helyzetet egyik sem. A férje ugyanúgy kritizálja és lekicsinyli minden nap és ettől ugyanúgy szarul fogja érezni magát. 

A depresszió és a szorongás egyik leghatásosabb ellenszere a mozgás, vagyis a sport. Ezt az elmúlt évtizedekben számtalan tanulmány kimutatta, de sajátélményről is be tudok számolni. Tudjátok, hány szorongóval és depresszióssal találkoztam életemben? Nem tudom. És abból hánynak mondtam el ugyanezt? Mindnek. És abból hány volt hajlandó legalább megpróbálni lemenni a házuk aljában lévő edzőterembe / jógastúdióba vagy futni a parkba, vagy az isten szerelmére, legalább sétálni? Most így kettőt tudok felidézni konkrétan (és nagyon büszke vagyok rájuk). Visszatérve az idézett cikkre: oké, igen, szerintem is túl sok gyógyszert írunk, de mi az alternatíva? Nincs mindenkinek pénze / ideje pszichoterápiára járni és egy csomó ember ráadásul az ezotéria világába sorolja azt is. Nem tudunk minden bolyongó, demens idős mellé két gondozónőt és egy aranyos terápiás kutyát tenni, akik művészet- és mozgásterápiával kötik le, hogy kevesebb gyógyszer is elég legyen. Nem fognak elmenni a szorongók és a depressziósok futni, és nem fognak elválni és elköltözni a rossz házasságban élő nők. Inkább gyógyszert kérnek. Mélységes tiszteletem a kivételeknek. 

Amúgy alapvetően nem vagyok gyógyszerellenes, ha esetleg ebből ez tűnne ki. Megvan a szerepe a pszichiátriai gyógyszereknek. Lehet antidepresszánst szedni egy-egy nehéz időszakban, adhat egy lendületet a változtatáshoz. Van egy csomó olyan betegség, ami szuperul kezelhető gyógyszerrel, anélkül meg tragikus véget érne. szülés utáni depressziók, pszichózisok például. Ugyanakkor ellenzem azt, amikor emberek évtizedekig gyógyszer szednek félmegoldásnak, amikor a problémamegoldás helyett szedik a gyógyszert. És igen, ez rettenetesen nehéz, és én is szedtem három hónapig antidepresszánst mintegy tíz évvel ezelőtt, mert nem volt jobb ötletem. Könnyű azt mondani, hogy dobd el a gyógyszert / ezotériát és inkább oldd meg az életedet. 

Ajánló

2014.12.08. 10:17 - címkék: Címkék: pszichiátria - 6 komment

Sokkoló, idejétmúlt és ismerős fotók 1930-as évekbeli elmeosztályról, kérem, kövessenek

Got to keep the loonies on the path

2014.11.10. 09:47 - címkék: Címkék: pszichiátria - 1 komment

"Luhrmann pszichiáter rezidensekkel végzett kutatásai mutatták meg, milyen gyakran használják a pszichiáter rezidensek az egymás közötti viták elintézésére egymás ellen fegyverként a másik pszichiátriai zavarokkal való 'megvádolásának' módszerét. Általában személyiségzavarokkal vádolják a másikat, aki ellenszenvesen viselkedik, gyakran késik, vagy más módon nem szimpatikus. Az ilyenkor a másikra (annak háta mögött) ráaggatott 'nárcisztikus', 'borderline', 'kényszeres', 'hisztériás' jelző célja az, hogy az ilyen címkét használót úgy tüntesse fel, mintha a kettejük közötti vitában tudományosan bizonyítható módon is neki lenne igaza, hiszen a másik úgymond személyiségzavarban szenved. Ha egy beteg nem szimpatikus a rezidensnek, nem hisz neki, ez is könnyen átalakulhat pszichiátriai diagnózissá: 'a betegnek II. tengely szerinti patológiája is van', utalva a DSM személyiségzavarokat jelölő II. tengelyére. Mindez tehát arra utal, hogy a patologizálás kísértése állandóan jelen van, amikor egy kollégával, beteggel valakinek konfliktusa van, mert ez az egyik leghatékonyabb fegyver (különösen szakember részéről) a másik diszkreditálására. Ennek elkerülésére törekedni tehát elsőrendű kötelesség." 

Egyrészt, gyanítom, hogy szakorvosokkal ugyanezt az eredményt kapta volna a kutató. Másrészt mi a munkahelyemen simán a kollégákra szoktuk aggatni a teljes palettát, hebefréntől és katatóntól kezdve tetszőleges szorongásos zavarokig, nem állunk meg a kettes tengelynél; valamint nem csak kollégák és betegek, de tágabb rokonságunk és idegesítő politikusok vagy közéleti személyek is hamar kaphatnak pár diagnózist. Harmadrészt Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában (innen az idézet) és Buda Béla: Az elme gyógyítása c. könyveinek elolvasása nélkül senkit sem engednék át a rezidensvizsgán. Ötöst meg csak az kapna, aki a Foucault-t is olvasta. De nem a klasszikus pszichiátria megtanulása helyett, hanem amellett. Fél nap után özönlenének a panaszlevelek a rektorhoz. 

 

Ács Mari szőke volt, ruhája barna volt

2014.08.19. 13:58 - címkék: Címkék: emberek pszichiátria -

Nem szoktam a munkahelyem után vágyakozni, nem sokszor jut eszembe a pszichiátria, de most ettől egészen elfogott a nosztalgia. Ó, milyen hősies idők voltak. 

Főleg nárcizmus

2014.06.08. 10:41 - címkék: Címkék: munka emberek pszichiátria nyafogás - 9 komment

Tegnap meg elmentem egy egész napos továbbképzésre, a férjem épp külföldön van, így egész napra (= reggel fék kilenctől este fél hétig) az anyukámra hagytam a Lányt. 13 hónapos, most volt ilyen először, és meglepően jól vette, mi több, sokkal kevesebb nyafogás árán többet aludt napközben, mint velünk. 

A workshop meg szuper volt, ez a nő tartotta, részben a sématerápiában használatos sémamód-megközelítésről szólt, amit persze már ismerünk, de ő a rengeteg példával és gyakorlati tanáccsal még így is sokkal életközelibbé, érthetőbbé tette, másrészt a nárcisztikus személyiségzavar sématerápiás megközelítéséről, ami meg Wendy szakterülete. Jó élmény volt látni valakit, aki ennyire ért ahhoz, amit csinál, szereti is, és a tudását ilyen jól át tudja adni. Persze, nagyon amerikai volt, de jó értelemben, ami alatt azt értem, hogy végtelenül optimista és gyakorlatias. Pedig leginkább csak a papír miatt, vagyis azért mentem el, mert ez az első lépés, hogy certified sématerapeuta lehessek, nem is számítottam rá, hogy ennyire hasznos lesz.

Ha rengeteg időm lenne, írhatnék egy kicsit szakmaibb blogot a saját nevemen, és akkor ott megtalálhatnának a páciensek és elolvasnák, mennyit képzem magam meg milyen szakmailag elkötelezett, egyúttal jó arc vagyok, és majd özönlenének a magánrendelésemre, igaz? Mivel ide akárki ír, azt mindig elirányítom máshoz az inkognitó miatt. De nincs sem időm, sem kedvem egy másik blogot írni, hát ez van. Mondjuk eddig magánrendelni sem volt kedvem, de most Wendy tudása és lendülete miatt eszembe jutott, hogy ja, engem ez érdekel és szeretem is.  

Így van rád, akinek van, gondja

2014.04.11. 10:41 - címkék: Címkék: kultúra pszichiátria nyafogás - 3 komment

Ha már költészet napja, nyerw múltkori bejegyzéséről eszembe jutott, basszus, mennyire utálom én meg azt, amikor régmúlt művészek pszichopatológiáját elemzik pszichiáterek / pszichológusok visszamenőleg. Ez egyetlen dologra alkalmas: hogy az elemző tarthasson róla egy kongresszusi előadást, ha egyetemi hallgató, akkor írhasson szakdolgozatot, ha nagyban gondolkodik, akkor írhasson róla egy vagy több könyvet. Igen, Csontvárynak volt valami baja a pszichotikus spektrumban, talán skizofrénia, talán nem, attól függ, melyik diagnosztikai kategorizálást használjuk, a DSM IV-et vagy az V-öt vagy a leonhardi-t, vagy ha pszichoanalitikusok vagyunk, akkor látens homoszexualitásáról és anyjához fűződő szokatlan viszonyáról is lehet értekezni. Nem mindegy? Meg van Gogh meg Dosztojevszkij meg Frida Kahlo. A legdivatosabb magyar zakkant persze szerencsétlen József Attila, akiről, mármint elmeállapotáról nem tudom, hány könyvet adtak ki eddig, dehát sosem elég. Valamirevaló magyar pszichiáter ír egyet. Míg nyerwet épp az bosszantotta, hogy irodalmárok pszichológust játszanak (az idézett mondat Flóra pszichoszomatikus szívizomgyulladásáról... OMG), engem az szokott, amikor pszichiáterek fogják a szerencsétlen elhalt költő verseit és megmagyarázzák, hogy lám, a kés meg a kenyér meg az engem vigyen fel a padlásra, nyilvánvaló a borderline zavar vagy a pszichotikus zavar vagy a súlyos depresszió vagy az akármi, amivel szegény költőnket a pszichoanalitikusok félrekezelték vagy nem kezelték félre, és amely megnyilvánul zaklatott párkapcsolataiban ésatöbbi. 

Természetesen, ha az ember zakkant költő, számolnia kell vele, hogy az utókor majd könyvekben, cikkekben és kongresszusi előadásokban fogja elemezni pszichopatológiáját az aktuálisan fennálló fejlődés-pszichopatológiai eszmerendszer és/vagy pszichiátriai diagnosztikai kategóriák mentén. És akkor lehet borzongani, hogy hűű, úristen, skizofrénia meg személyiségzavar meg Flóra se tudta vele felvenni a Rorschach-tesztet. A normalitás bosszúja. 

Amúgy itt van az eddig kedvenc összefoglalóm az "őrült zseni", vagyis a kreativitás és pszichopatológia összefüggésének témakörében, tessék, így kell erről a témáról értelmesen beszélni. 

Szülinap, villanykörte

2013.12.22. 08:12 - címkék: Címkék: munka kaja lány pszichiátria nyafogás - 7 komment

Tegnap lettem 36 éves, sajnos a kis Lánynak épp nem volt túl jó napja (rosszul aludt nappal és éjjel is), de legalább sütött a nap és sétáltunk a hegyen és rendeltünk az internetről malacsültet birsalmával és ettem a konyakos meggyemből is. 

Meg eszembe jutott, hogy régen a villanykörtés vicceket szerettem, úgyhogy elolvastam párat, hát, van jobb is, rosszabb is. Tessék, itt vannak a szakmába vágóak: 

Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
Nos, ön szerint mennyi szükséges?

Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
Csak egy, de legalább huszonöt találkozás szükséges.

Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
Kettő. Az egyik becsavarja, a másik fogja a faszt. Akarom mondani, a létrát.

Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
Egy sem. A villanykörte majd kicseréli magát, ha készen áll.

Ezek vannak

2013.11.03. 09:48 - címkék: Címkék: lány emberek pszichiátria nyafogás - 32 komment

Jaj, akartam írni arról is, hogy voltunk pszichiáterekkel (= Niké, Kolléga és Johnny) és családjaikkal a Millenáris parkban, csomó kisgyerekünk van összesen, az enyém a legkisebb (és a legcukibb, nyilván), és megbeszéltük, milyen a munkahelyünkön a morál és a hangulat (nem, nem kaptam kedvet, hogy bölcsibe adva a gyermeket, rohanjak vissza), meg voltam a Westendben is kétszer (babával, mindenhova úgy megyek), ahol remek baba-mama szoba van és a Costában lehet mandula- vagy rizstejjel kérni a lattét. És sütöttem aszalt paradicsomos kenyeret meg répás kenyeret meg fügés kenyeret meg aszalt sárgabarackos kenyeret, és főztem be vaníliás-citromos birslekvárt (anyukám segítségével)(sajnos nem elég sűrű, de hátha idővel még sűrűsödik kicsit), és vettem fenyőmézet meg hársmézet meg krémmézet a piacon, mert mézsznob vagyok és mert meg vagyok fázva és mert kárpótolni kell magam valamivel amiatt, hogy nem ehetek csokit meg sütit meg tejszínhabot. Meg sétáltunk mindenfelé, és hiányoznak a reggeli soproni erdei séták. És vezettem autót november elsején, és parkoltam parkolóházban, és útközben kikapcsolt kétszer a GPS, most visszavigyem a boltba vajon? És fáj a torkom és köhögök, csak nehogy elkapja a Lány, nem szeretem, ha ő beteg. És hiányzik a férjem, mert először Sopronban voltunk egy hétig nélküle, aztán két napig találkoztunk, de akkor beteg volt és járványügyileg izoláltam a másik szobában, aztán meg elutazott. És jaj, nagyon félek, mi lesz télen, mert most csomót vagyunk kint és minden nyűgösségre az a megoldás, hogy lemegyünk sétálni, csomószor megpróbálok más dolgokat, de a vége az, hogy lemegyünk sétálni, és szélben meg esőben én utálni fogok sétálni, egyébként a szelet a Lány sem szereti, sír, és akárki akármit mond, egyáltalán nem könnyebb télen hordozni, mint babakocsizni, a kocsiban csak becipzároznám a kis kezeslábasába, magamra meg egy kabát, így meg rá is kell pulcsi meg rám is, aztán a hordozó, aztán a kabát, de így is kinn van a nyakunk, és ha ki akar jönni, ami előfordul, akkor már nem vehetem ki, mert megfázik, és különben is téli depresszióm van már előre. Pedig vettem egy használt hordozóskabátot a vaterán, és amikor elmentem érte átvenni, akkor leszólított egy met tai-t és kisfiút viselő csaj, hogy ha errefelé lakom, akkor járjak a hordozósklubjukba, lám, biztos jó fejnek látszom szűk farmerban, Martensban és cuki Lánnyal, de sajnos messze van tőlünk a klubjuk, viszont azt is mondta, hogy akkor járjak a hordozós spinningre, ami nincs tőlünk messze. Hát, majd meglátjuk. Az a fő probléma, hogy én utálom a kényelmetlenséget, és akkor odautazni, babát levenni, feltenni, átöltözni, izzadni, babát átöltöztetni, edzés után nem tudok elmenni zuhanyozni, mert addig mit csinál a baba, meg egyáltalán, egyedül szeretnék inkább sportolni, de azért lehet, hogy egyszer megnézem, mert jó fejnek tűnt a csaj, és azt mondta, jó a hangulat. Jaaaj, tél. November közepétől lesz igazán ótvar idő az internet szerint, és onnantól centit fogok vágni, mint a katonaságnál, naponta levágok belőle 1 cm-t és száz nap múlva remélhetőleg már majdnem tavasz lesz. 

A level they reserve for child molesters and people who talk at the theater

2013.10.01. 07:56 - címkék: Címkék: emberek pszichiátria nyafogás - 37 komment

Van ez a sztori a köztiszteletben álló apukáról, már többször belefutottam az interneten. Úgy tűnik, mintha mindenki tudná, kiről van szó, nekem halvány fogalmam sincsen. Mindegy, a történet kb. annyi, hogy befolyásos férj bántalmazza feleségét, készül látlelet is, válnak, közben felmerül, hogy az ötéves kislányt molesztálta apuka, ezt a kislányt vizsgáló pszichológusok megerősítik, anyuka nem engedi a láthatást, long story short, még mindig apuka oldalán áll az igazságszolgáltatás. Lehet, hogy őrült, pénzéhes anyuka találta ki az egészet. Lehet, hogy apu nem is bántalmazta anyut sem, max önvédelemből. Lehet. Amikor legutóbb olvastam a dologról, épp anyuka elmeállapotát tervezték vizsgálni. 

Egyébként a bántalmazott nők elég gyakran kötnek ki a pszichiátrián, mert hát ugye alázzák meg lelkileg terrorizálják meg néha megverik őket, és surprise, surprise, ettől depressziósak lesznek vagy pánikbetegek vagy alkalmazkodási zavaruk lesz vagy indulatkitöréseik vagy öngyilkossági kísérleteik vagy benzodiazepin függőségük. Elég furcsa is lenne, ha egy fentihez hasonló történet után az ember elmeállapota pszichésen egészségesnek bizonyulna. 

Nem tudjátok elképzelni, mennyi ilyet láttam a pszichiátrián és pszichoterápiában tíz év alatt. Egy időben megtanítottam a tanítványaimnak is, hogy a kötelező kérdések közé (hall-e hangokat, akar-e öngyilkos lenni) vegyék fel azt is, hogy bántalmazták-e fizikailag vagy szexuálisan gyermek- vagy felnőttkorában. Ha megkérdezzük, könnyen kialakulhat az embernek az a benyomása, hogy a pszichiátriára kerülő összes nőt bántalmazták. Ok-okozati kérdésekben lehetünk óvatosak, lehet, hogy valahogy már meglévő betegségük miatt lettek áldozatok, vagy mittudomén, annyira idegesítően szorongtak, hogy megérdemeltek pár fülest, de azért leggyakrabban az abúzus vezet a depresszióhoz és nem fordítva. Az esetek egy jelentős hányadában volt köztiszteletben álló, jómódú férfi az elkövető, ti. a férj, aki féltékenyen ordít és szétveri a lakást, ha öt perccel később értél haza és nyomkövetőt szerel a kocsidra, meg a nagybácsi, aki megerőszakolja betegünket kislánykorában. 

Nem tudom, hogy a sztoriban szereplő ötéves kislányt tényleg molesztálta-e a köztiszteletben álló apukája vagy sem, valamint anyuka részéről sem tűnik helyesnek a sztorit a Bors magazinban nyilvánossá tenni (amúgy nincs a gyerekeknek valami személyiségi joguk vagy ilyesmi, hogy ötéves koromban a molesztálásomról szóló pszichológusi jegyzőkönyvet egyik szülőm se adhassa oda bulvárlapnak?). De mindez az igazságszolgáltatásnak a feladata, szakértőkkel eldönteni és utána annak megfelelően cselekedni. Én mondjuk kissé szkeptikus vagyok az igazságszolgáltatással kapcsolatban, pláne Magyarországon, pláne családon belüli erőszak-ügyben, hasonló esetben (mármint ha befolyásos, bántalmazó exférjem molesztálja a lányomat) asszem vennék magamnak meg a gyereknek egy-egy repülőjegyet egy olyan országba, aminek nincs kiadatási kötelezettsége Magyarország felé, és a brazil tengerparton hűsölő nyugdíjas háborúsbűnösöknek szolgálnék fel koktélokat onnantól. De rám egyáltalán ne hallgassatok, mert én eleve azt képzelem, hogy az erőszakra csak viszont-erőszak lehet a válasz, és az összes bántalmazót igen alaposan bántalmaznám, kard által vesszen, ki kardot ragad, és ez helytelen vélekedés és a valódi változásokhoz nem ez vezet. 

Egyébként pedig kislányként átélni, hogy az ember szülei gyűlölködnek, időnként verekszenek otthon, csúnya válásuk médianyilvánosság előtt zajlik, oviból kiveszik, utcán rángatják, paprikasprével fújják le egymást a szeme láttára, ez a gáz, nem a Ferber-tréning. Bánjatok rendesen a kislányokkal. 

RIP

2013.07.07. 16:25 - címkék: Címkék: pszichiátria -

Ó, jaj. Meghalt Buda Béla. Basszus, hónapok óta van egy neki szóló levél az emailjeim közt a piszkozat mappában, amiben megírom, hogy nagyon tetszett ez a könyve. Mert úgy gondoltam, biztos örülne, ha tudná, hogy fiatal pszichiáternek (nekem) tetszik a könyve. De aztán nem küldtem el, mert túlságosan benyalásnak tűnt. Mekkora hülyeség. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Here comes the sun

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította