Hova kell menni, mondjátok

2017.09.07. 13:47 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás -

Szóval én utálok kint lenni, ha rossz idő van, de az a világmegváltó tervem idén, hogy ez ellen tenni kell. Ráadásul egyfolytában betegek lesznek a gyerekek, az ellen is a friss levegő a megoldás. 

Ez eddig mind szép, csakhogy. 

Hova a jó életbe lehet menni gyerekekkel esőben / télen? Rossz időben? Nekem a fantáziám addig terjed, hogy az erdőbe sétálni, de én Sopronban voltam gyerek és ott tényleg max ezt lehetett. Simán sétálok esernyővel az erdőben ma is. Ugyanakkor itt Budapesten nincs a közelünkben erdő, ez a kisebb probléma, mert végül is bkv-val elérhető távolságban már van. De a gyerekeim szerintem nem fognak csak úgy sétálni. A Lány igazi indoor teremtés, simán elvan a szobában a nyuszijaival meg a legójával. Rá lehet venni a kimozdulásra valami izgalmas ígérettel, pl. játszótér, cukrászda. De a játszótér esőben nem igazán használható, télen latyakos, nem is nagyon jár senki. Most az, hogy elsétálunk a cukrászdáig meg vissza és ott ihat egy kakaót, az egynek jó, de azért nem ártana még valami alternatíva. Mert nem fogja velem róni a tömb körül a köröket, és őszintén, ehhez nekem sincs kedvem. 

Súlyosbítva vagyunk egy egyévessel, aki még nem tud járni, és négykézláb rohangál bárhol, amit most lehet, de ha már fagy? Vagy a norvég gyerekek akkor is négykézláb tappancsolnak, csak felveszik a mindenálló helly hansen kezeslábast? Mondjuk télre meg fog tanulni járni, de sétálásra még egy jó darabig nem lesz alkalmas, csak babakocsiban vagy a hátamra kötve. A babakocsira rárakom az esővédő nejlont és úgy tologatom Óbudán, az frisslevegő? Csak akkor nem mozog. 

Nekem ennyi ötletem van: 

- elmegyünk a plázába a játszóházba és egy vagyont hagyok ott, a gyerekek mozognak, de nincsenek kinn, én fél óra után tuti becsavarodom az unalomtól

- minden nap elhúzgálom őket a szmogban az ilovekexig meg vissza, hízom 10 kg-t és tönkremegyek anyagilag

- Sopronba költözünk és minden nap végigmegyünk őket az erdei tornapályán

- Norvégiába költözünk, én szedek antidepresszánst a sötét ellen, őket meg kiviszik minden nap az ovival. 

Budapesti népek, segítsetek. 

 

Shining, gleaming, steaming, flaxen, waxen

2017.08.22. 13:36 - címkék: Címkék: emberek nyafogás -

Rövid hajam meg úgy lett, hogy tegnap elmentem a kissparba (Sopronban), mert elfogyott a macskakaja meg a kávé, így végigmentem a Mátyás Király utcán és véletlenül belestem egy fodrászat nyitott ajtaján. Bent számtalan kristálycsillár, kistükör meg ilyen-olyan lógó csicsák alatt egy hosszú szőrű, halványlila szőnyegen egy spániel fetrengett, mellette unatkozott egy ilyen fodrásztanulónak imponáló fültágítós suhanc meg egy kedves arcú, a francia filmekben szereplő melegekre emlékeztető szőke fiatalember. Egy harmadik, középkorú pasi épp hajat vágott, ő pont úgy nézett ki, mint az a csávó, aki láncfűrésszel kiszáll a lepattant terepjáróból, amikor kihívod a "fakivágás, gallyazás alpintechnikával" céget. 

Hát mondom, nekem itt le kell vágatnom a hajamat. 

Be is mentem és kértem egy időpontot ma délelőttre. Ugyanazok a szereplők voltak ott, a spánielről megtudtam, hogy Snoopynak hívják, pórázon van, mert szökős, a gazdája, a francia külsejű srác mindjárt viszi a kutyafodrászhoz és megmondja, hogy "jól trimmelje meg, mert már úgy néz ki, mint a mókus, vállalhatatlan a kutya". A favágókülsejű fodrászpasasnak megmutattam a fotót, amit mostanában mutogatok a fodrászoknak, épp telefonon rendelt mindenféle hajfestéket meg hajhabot, így fél szemmel rápillantott, "aha, ez egy zsandeszanzs". Nem üveges szemekkel meredt rá, majd vágott valami mást, amit tanult a fodrásziskolában, hanem képben volt! Eleve az egész folyamat során nem vett elő ollót. A tanulósrácot végig oktatta, kb. egy mesterfodrász és egy kamionsofőr modorában, így: "Látod, itt a horizontális vonal, ettől 180 fokban kell levágni az áll irányába, na, gondú'tad vóna, Petike? Mer' a Sassoon előbb alapot vág, de a Dessange az nem, hanem az először kontúrt vág. Aztán itt vertikálisan megemeled, jó szorosan felhúzod a passzét és 45 fokban vágod, és mész sorban, mint a kiscsibe az anyja után, aztán itt már 67,5 fok lesz, hogy a végén kijöjjön a 180. A Norbit meg hívd má' vissza, nehogy megint rossz címre küldje a rendelést!" Vagy valami ilyesmi. Végig az volt az érzésem, hogy ezbazmeg tudja, miről beszél! Bámulatos. 

A hajam is jó lett, habár be kell vallanom, hogy nem hiszek a hajban. Mármint szerintem az ember frizurája bizonyos határok között nem igazán befolyásolja az összképet. Nyilván a kopasz meg a hosszú, szőke, dúsan omló tincsek nem mindegy, de az én hajamból vágható hajak az nagyjából mindegy: én az a típus vagyok, hogy ha kipihent vagyok, egészséges és jókedvű, akkor szép vagyok, ha meg kialvatlan, idegbajos és durcás, akkor meg csúnya, tökmindegy, milyen haj van a fejemen. Mindemellett jelenleg meg vagyok elégedve a hajammal.

A férjem pedig vett nekem egy Totoro-s esernyőt, de hogy fogom eldugni a Lány elől?

Time for some thrilling heroics

2017.08.22. 13:09 - címkék: Címkék: könyv nyafogás Brennberg -

Meg még az is volt, hogy elmentem a coachhoz. A coach az az örömterv blogot író csaj, aki még úgy február táján felajánlotta, hogy egy alkalommal ingyen megcoachol, ezt sikerült is már júniusra összehozni. Részben azért mentem el hozzá, mert ingyen volt, részben azért, mert ő is kisgyerekes anyuka, így a dolog ezen oldalát nem kell magyaráznom (hogy mennyiben érinti a tervezhetőséget és a logisztikát a kiszámíthatalan kis lények nyüzsgése), harmadrészt pedig mert olvastam a blogján vmi interjút vmi közösségi teret nyitó csajjal, és abban feltett neki egy kérdést, ami arról árulkodott, hogy többet tud a kreatív folyamat, a kreatív projektek lélektanáról, mint én. Addigra már pont eldöntöttem, hogy az életemen nincs mit megoldani, meg van az oldva, azt csinálom, amit szeretek, a túlvállalásból úgyse gyógyulok meg, nevem van a szakmában, a szakmán belül kedvem szerint továbbképzem magam, a magyar egészségügyi rendszer problémáival meg úgyse tudunk mit tenni. De a könyvem! A könyvemmel baj van, és ez a csaj olyannak nézett ki, aki hozzá fog tudni szólni. 

Még előtte pár héttel is valamit rinyáltam a könyvemmel kapcsolatban, amire azt mondta a Móni, hogy miért értékelem le ennyire ezt a dolgot, hogy mindig a kis haszontalan hobbimnak állítom be, holott ez értékteremtés. What?? Hát tényleg nem gondoltam rá eddig úgy, mint értékteremtésre, de ezt követően megpróbáltam beépíteni a rendszerbe azt, hogy írni egy könyvet Brennbergbánya történetéről miközben halomban áll a mosatlan edény, az nem a totál haszontalankodás, hanem értékteremtésnek számít. El is döntöttem, hogy szeptembertől heti két órát a könyvemre fogok szánni, lesz, ami lesz. 

A coach-ot meg iszonyúan élveztem, ráadásul még gyakorlati haszna is volt. Hát, pszichoterapeutaként mondjuk eleve kurvajó a másik székben ülni, ezt eddig is tudtam: az aszimmetrikus kapcsolatnak abban a székében, ahol semmit sem kell megtudnom a másik félről, mert a beszélgetés csak rólam szól. Kb. egy éve csinált velem egy mélyinterjút egy marketinges, azt is imádtam. De a lényeg azért nem ez. A csaj mindvégig teljesen értelmes, józan kérdéseket tett fel, egyik sem volt teljes újdonság, de közben meg mégis.

Így hetekkel később három dolgot tudok kiemelni, ami segített. Az egyik a szakértőség: arról beszéltünk, hogy miért szeretném ezt a könyvet és mi fog történni, ha megvalósul, és hogy számoltam-e azzal a lehetőséggel, hogy akkor majd én leszek a téma szakértője. Nyilván nem hívnak be az RTL Klub reggeli műsorába, hogy Brennbergbányáról beszéljek, de mégiscsak én leszek a nő, aki a Brennberg-könyvet írta. Hát én eddig erre nem gondoltam, de nagyon tetszik! Kevés dolgot szeretek jobban, mint valaminek a szakértője lenni, és úgy osztani róla az észt, hogy tényleg képben vagyok. Egy okkal több, hogy csináljam. 

Másrészt azt mondta, hogy úgy látja, hogy a férjem is és én is ügyesen zsonglőrködünk a túlvállalásainkkal, csakhogy míg az ő hobbija benne van a labdái között, addig az enyém nincs: mintha nála a hobbija benne lenne a bolygórendszerében, nálam meg a többi bolygótól százezer fényévvel kijjebb egy kis nyomi üstökösként kering ez a könyv, és be kéne emelni a többihez. Számomra ez a kép remekül leírja a problémát, pontosan erről van szó. 

Harmadrészt mondtam neki, hogy heti két órát fogok rá szánni terveim szerint szeptembertől, bébiszitter közreműködésével, hiszen olyan úgyse lesz, hogy hetekre leköltözzek a barátaim nyaralójába könyvet írni. Mire megkérdezte, hogy ez tényleg teljesen elképzelhetetlen? Persze, most igen, de végülis a szoptatás végeztével elvi akadálya nincs. Azt is megkérdezte, hogy a heti két óra az hogy jött ki, és miért nem heti 6 vagy 4. Kiszámoltam neki, hogy heti két óra bébiszitter az havi 20 ezer Ft, heti 4 óra meg harminc, ugyanakkor 4 óra alatt sokkal jobban el lehet mélyülni és több értelme van, egy plusz tízest meg csak összespórolok valahogy. Így aztán a végén arra jutottunk, hogy heti 4 óra az vállalható; hogy nyilván lesz, amikor kimarad, mert a gyerekek betegek v ilyesmi. Hogy fél év múlva ott szeretnék tartani, hogy az anyag rendezése lassan befejeződik és kezdek szöveget írni, és egy év múlva ott, hogy már szövegekkel traktálom azt a néhány embert, aki felajánlotta ilyenfajta segítségét. 

Ezeken kívül is még egy csomó szempont felmerült, másfél órát beszéltünk csak erről, nekem nagyon jó volt, hogy a csaj értette, mit beszélek, és hogy jó volt az arány a gyakorlatiasság és a lelkizés között is. 

Szóval ez lesz, heti 4 óra, aztán lesz, ami lesz. Először be kell gépelnem az egy-két évvel ezelőtt felvett interjúkat, elolvasni a számtalan cikket és kevés könyvet, szóval az összegyűjtött anyag rendezése jön. Mivel még sose csináltam ilyet, a jóég tudja, meddig fog tartani, de most, hogy ezt leírtam, rájöttem, hogy valójában írtam több tankönyvfejezetet meg egy PhD disszertációt, ott is kb. ezt kellett csinálni, szóval. 

Szeptembertől tehát vár rám a rettegés és a bűntudat, jééj! Rettegni fogok mindvégig szüntelenül, hogy nem tudom megcsinálni, túl nagy fába vágtam a fejszémet, nem lesz kész sose vagy szar lesz és csalódást okozok mindenkinek, a barátaimnak, a férjemnek, a brennbergi néniknek és a volt magyartanáromnak és rettenetesen égő és szégyenteljes, csúf véget érek. A bűntudatom az azért lesz szüntelenül, mert úgy racionálisan én azt értem, hogy értékteremtés, de csak több értelme lenne mégis a gyerekeimmel töltenem az időt, minek szül az ilyen, üveges bébiétellel tömöm a szerencsétlen gyereket, mert főzés helyett itt az író szerepén tetszelgek, valamint akkor legalább pénzt kereshetnék ezalatt, heti négy óra magánrendeléssel már lehetne anyagilag mit kezdeni. Ez a két érzés fog beköltözni hozzánk a gyermekek egészsége, a klímakatasztrófa miatti és az alap egzisztenciális szorongás, meg a kialvatlanság miatti idegbaj mellé, szóval, mondom, hősies idők jönnek. 

De jó így a nyár, ilyen gondtalanul

2017.08.21. 22:13 - címkék: Címkék: nyafogás Fiú Lány -

Ami az élet többi részét illeti, főleg a kis gyerekeim vannak, meg némi kis otthonvégezhetős munka, nem a szakmámban, csak, hogy legyen valami. Pont valamelyik nap hirtelen elkezdett hiányozni az intellektuális kihívás, mármint az a fajta, amikor először úristen, én ezt nem értem, és összpontosítani kell, törni a fejemet meg utánanézni, hogy akkor mit és hogyan. Nekem a munkáim közül a kutatás volt főleg ilyen, oda kellett figyelnem, ha érteni akartam. Azt nem tudom, fogok-e még kutatni, de mondjuk új dolgokat tanulni biztosan fogok a szakmámban és azon kívül is. Vagy norvégul. 

A kis gyerekek meg cukik. A Lány iszonyú okos, mindenféléről lehet vele beszélgetni és simán leérvel - de komolyan, remekül érvel és meglepően logikusan gondolkozik ahhoz képest, hogy egy kiscsoportos. Mondjuk, mindjárt középsős. A Fiú meg hamarosan egyéves lesz, most olyan, hogy már nem baba, de még nem kisfiú. Vagyis ha ébren van, akkor egészen emberforma, bútorokba kapaszkodva jár és jelbeszéddel elmagyarázza, hogy kapcsoljuk be a cd-lejátszót (anyukám a dzsungel könyvét hallgatja velük), ha alszik, akkor meg még kis, selymes, szuszogó állatka. Persze, rémesen alszik, de a Lány esetéből már tudom, hogy ez csak egy időszak és majd elmúlik. Ki hitte volna, hogy ilyen jó kis gyerekeim lesznek, én nem. 

A nyár jelentős részét Sopronban töltjük a szüleimnél, meg kicsit anyósomnál, de úgy, hogy másfél hétre jöttünk és ez volt öt hete, mindig meggondolom magamat, hogy á, maradjunk még. Úgyhogy egész nyáron egy minimál kapszularuhatárral nyomulok, nagyjából ugyanabban a farmersortban meg pár trikó. A férjem is jön néha hétvégén meg kétszer egy hétre, ja, mert a Szilvásváradra tervezett családi nyaralással kapcsolatban is úgy döntöttünk, hogy bár Szilvásvárad is szép, de inkább mondjuk le és nyaraljunk a festői, ám izgalmas Sopronban. A kicsi gyerekekkel meg úgyis ugyanazt kell csinálni mindenhol. 

Budapesten ugyan van egy szuper lakásunk, de ott állítólag állandóan hőség van, a lakásunkkal szemben a társasház új szárnyát építik, felettünk pedig falkiverős lakásfelújítás zajlik, szóval minek is mennénk oda tényleg. A pilates hiányzik, a kávéfőzőm, meg a férjem, de utóbbi sokszor meglátogat, a pilates helyett lehet erdőben sétálni meg kertészkedni, és van kedvenc kávézóm. Igen alaposan felmértük Sopron gasztronómiáját és programlehetőségeit, lehet, hogy írok majd egy Ultimate Sopron Guide-ot, addig is kérdezzetek bátran, szívesen elmondom, hol finom az országtorta.

A kis projekteim eddig

2017.08.21. 14:26 - címkék: Címkék: nyafogás ökomami -

Mégiscsak el kell mondanom, mi lett a projektjeimmel ezidáig, mert így ideges vagyok. Hogy belengettem, aztán nincs folytonosság. Szóval idén az volt a tervem, hogy egyhónapos kihívásokban gondolkozva ökotudatosabbá válok. Mint kiderült egyébként, a legdurvább környezetszennyezés a gyerek, azt meg már nem adom vissza, valamint az autó, azt már eladtam, szóval a többi már csak ilyen hobbizöldülés, de mégiscsak zavar, hogy én is hozzáteszem a magam kis tégláját flakonját az Európa méretű műanyagszigetekhez, szóval. 

A cselekmény egy pontján a tervbe belevettem a saját egészségem, testi és lelki jóllétem szempontjából szükséges dolgokat, mert úgy éreztem, arra is szükségem van, és így kombináltam a kettőt, mindjárt érteni fogjátok. Így aztán ezeket csináltam, ilyen, változó sikerrel: 

Január - Januárban nem vettem PET-palackot egyáltalán, na, ez olyan jól sikerült, hogy itt van augusztus vége és azóta se vettem egyet se. Július végén úgy döntöttem, most már elegem van abból, hogy ezeréves petpalackokat töltögetek újra ivóvízzel és vettem magamnak egy menő kulacsot, most már messziről látszik, milyen ökotudatos vagyok. 

Február - Februárban környezetbarát módon mostam. A mosódiót nem próbáltam, mert az szerintem placebo, és különben is Indiából szállítják ide felettébb környezetszennyező repülőgépen, szóval igazából hatalmas kamu. Csináltam ilyen trutyit, valóban végtelenül olcsó volt és istentelen sokáig kitartott. A sütőtökpürét persze nem vitte ki, sem a perkarbonátos áztatópor, sem a marhaepe szappan, de mindegy, harmadik mosásra csak kiment. Ami az öblítőt illeti, kiderült, hogy ez egy világnézeti kérdés, kétféle ember van, aki öblítőt használ és aki nem, én pedig olyan vagyok, aki öblítőt használ. Hosszú távon és beleértve a következő hónap kihívását is, ebből az lett, hogy vagy készítek otthon mosószert, vagy ha nincs időm / kedvem, akkor a DM sajátmárkás öko utántöltőzacskós mosószerét használom, meg ezt az öblítőt

Március - Márciusban a flakonokat akartam száműzni a háztartásból, hát nem sok sikerrel. Kipróbáltam a szappannal zuhanyozást és hajmosást és úgy döntöttem, ehhez én még nem vagyok elég érett és utálom, pedig többféle méregdrága kecsketejes meg ilyen-olyan bioszappant is próbáltam. Takarítószert kb. nem lehet flakon nélkül kapni, az egyetlen dolog a citromsav por vízkőtlenítéshez. Végül is a flakonmentesítés nagyrészt azzal végződött, hogy utántöltőzacskós termékekre cseréltem le a flakonos termékeket: az utántöltőzacskó 75-80 %-kal kevesebb műanyagot tartalmaz, mint a flakonos verzió, szóval én tudom, hogy nem tökéletes megoldás, de én most erre vagyok képes. Így utántöltőzacskós mosószert és öblítőt veszek, ld. fenn, és utántöltőzacskós tusfürdőt és néha folyékony szappant a gyereknek (kezet mosni képes vagyok sima szappannal). A hajsamponra nem találtam megoldást. Mondom, nem totál kudarc, de fél siker. 

Április - Áprilisban kicsit félretettem az ökoizét, mert depressziós voltam és fájt a hátam, és egy 30 napos Love Your Belly challenge-et csináltam, azaz minden nap megcsináltam a gyakorlatsort minimum fél ismétlésszámmal. Nincs szétnyílt hasizmom, de kicsit lógott a hasam, meg amúgy is, az erős core izomzat mindenre jó, még depresszió ellen is. Hát az első 8 alkalommal éreztem úgy, hogy megőrültélbazmeg én ezt nem tudom megcsinálni, és utána sem lett pillekönnyű, de valahogy így ráálltam és ment és látszott is. 

Május - Májusban elmentem a mindfulness-tanfolyamra és úgy gondoltam, a LYB helyett most majd meditálni fogok minden nap. Ez nyilvánvaló túlvállalásnak bizonyult, már a tanfolyamra eljutni is hatalmas logisztikát igényelt, a meditációt pedig képtelen voltam beépíteni az életembe. Furcsa módon a mindfulness-en pont azon a téren fejlődtem, amiben, azt hittem, már profi vagyok, ti. a pozitív élmények megélésében. Eddig is tudtam örülni az életnek, de most képes vagyok 100% fullban elmélyedni egy-egy finom süti ízében vagy a szép zöld fák látványában, és így jobban feltölt és többet használ az örömteli élmény, mintha csak átsiklanék felette. De a mindennapos meditációt nem sikerült beletennem a rendszerembe sajnos, hát talán majd máskor. 

Június - Júniusban az áprilisi sikereken felbuzdulva megint csináltam LYB-t, csak most belerángattam még két fellow bloggert, hogy motiváljuk egymást, és kellett is, mert amikor hónap közepén negyven fok volt és menstruáltam és fogzott a baba, akkor tuti feladtam volna különben, de így végigcsináltuk. 

Július - Júliusban pihentem és semmilyen projektem nem volt. 

Augusztus - Augusztusban is még lightosan tolom, azaz csatlakoztam a szívószálmentes hónaphoz. Hát én tudom, hogy nem szívószálakkal fogjuk elpusztítani a bolygót és ez apróság, de rájöttem, hogy basszus a végtelenül felesleges műanyag dolog. És jé, én képes vagyok pohárból inni, ráadásul úgy finomabb is, mert több helyen a számhoz ér az ital! Nem véletlen, hogy a sommelier-k nem szívószállal borkóstolnak. Úgyhogy ha beülök valahova és inni kérek valamit, ami nem kávé vagy csapvíz, ami amúgy nem túl gyakori, akkor szólok, hogy szívószál nélkül kérem. Eddig 2 szívószálat kaptam, mert elfelejtettem szólni, illetve mert nem gondoltam, hogy a helyen annyira kedvesek, hogy a pohár csapvízbe is raknak nekem szívószálat. 

A terveim között szerepelt még az áram- illetve a vízfogyasztásunk legalábbis tudatosítása, esetleg csökkentése, de nyáron sose otthon voltunk, hanem nyaraltunk, vagy a különféle nagyszülőknél, így nem tudtam volna lemérni egy hónapot. Talán ősszel. Amúgy meg alapból piacra járok és helyi termékeket veszek és felszedem anyámnál a hullott almát és nem eszem avokádót meg chiamagot. Hát így. 

Elmondom egy álmomat

2017.08.13. 21:52 - címkék: Címkék: para álom nyafogás -

Annyira nagyon fogom bánni, hogy több hónapig nem írtam blogot, jaj. Mert nekem ez a naplóm, én visszaolvasom, aztán nézek majd, hogy eltűnt az életemből több hónap. Semmi különös, nem volt időm, aztán meg mindig azt gondoltam, hogy csak egy szép, hosszú bejegyzéssel térhetek vissza, amiben alaposan beszámolok az elmúlt fél évről, de hosszút és átgondoltat írni nincs időm, szóval akkor most engedjük el ezt a kérdést. Semmi extra nem történt, mindenki jól van, főleg Sopronban nyaralunk, majd beszámolok, de most elmesélem, mit álmodtam. 

Az volt, hogy otthon ültem, gyerekek oviban, az egyéves és a négyéves is, és egyszercsak olvasom az indexen a hírt, hogy megszavazták azt a törvényjavaslatot, ami szerint mostantól az összes magyar gyereknek a magyar állam az elsődleges gyámja. Azonnal rájöttem, hogy ez azt jelenti, hogy az állam fogja nevelni a gyerekeinket számunkra ismeretlen helyen és délután már nem hozhatjuk őket haza az oviból, úgyhogy úgy, ahogy voltam, felkeltem és elmentem értük oviba és elloptam őket onnan. Délelőtt 11 körül volt, beosontam, először kicsit az öltözőben kellett a fogasok alatt bujkálnom, aztán az ajtóhoz pisszegtem a Lányt és mondtam neki, hogy hívja ide a kicsi Fiút is, aztán felvettem őket és rohantam. Az oviban még nem voltak biztonsági őrök, ez épp szerveződött, ezért kijutottam egy nagy, zsúfolt térre. Úgy okoskodtam, hogy közterületen, sok ember között mozgok, mert annyira nem fontos két darab gyerek, hogy kockáztassák miatta a feltűnő botrányt és ezzel a délutáni akció sikerét (amikor majd csak simán nem fog működni az ovi kódos ajtaja a szülőknek), ezért ha tömegben vagyok, nem fogják rámküldeni a TEK-es helikoptereket. 

Az oviból a két gyerekkel a kezemben futva elbékávéztam a keleti pályaudvarra, ott felszálltam a Sopronba tartó vonatra. Úgy gondoltam, ha mégis figyelnek, talán beveszik, hogy csak vidékre próbálok menekülni anyámékhoz. A vonatról leszállva azonnal felszálltam a Fertőrákosra tartó buszra (direkt nem taxiztam, a taxis ki tudja, kivel van), elmentem vele a Kőfejtőig, ott leszálltam, majd amilyen gyorsan tudtam a két gyerekkel, elgyalogoltam a határig Mörbisch felé, ez 3 km gyaloglás, és kb. akkor vettem először levegőt, amikor átértem az osztrák földre és ott lerogytam az árokpartra. Közben végig azon gondolkodtam, mikor hívjam fel a férjemet, hogy jöjjön utánunk, már a vonatról, de hátha lehallgatnak és akkor megtudják, hogy nem anyámékhoz tartok Sopronba, hanem disszidálok, vagy inkább csak majd Ausztriából; és hogy fogom meggyőzni, hogy az ingóságainkat mind hagyja a fenébe, egyenesen a munkahelyéről azonnal induljon. 

Kicsit felébredtem így félig, gratuláltam magamnak a kiváló gyors helyzetfelismerő képességemért, rájöttem, hogy a gyerekek útlevelét meg vmi kekszet vagy legalább vizet azért csak kéne vinni, és aztán azon gondolkodtam, hogy valószínűleg van olyan gyalogos határátkelő pont Sopron környékén, ahol a tömegközlekedéstől nem kell 3 km-t gyalogolni, pl. Brennbergnél csak kb. másfelet kell, vagy talán Szentmargitbányánál is kevesebb, majd, ha felébredek, megnézem. 

Két (valódi, éber) nappal később jöttem rá, hogy oh wait, hát nem a hivatalos gyalogos határátlépőkben gondolkodhatok csak, hiszen nincs bekerítve az ország, legalábbis ezen a felén, azaz bárhol átsétálhatok. Na mindegy, a lényeg, hogy megmenekültünk, remélem, a férjem is utánunk tudott jönni az alternatív valóságban és nem ment haza összepakolni, ahol már várt rá a fekete autó. 

Különben nem őrültem meg vagy ilyesmi, és nem is a Handmaid's Tale ment az agyamra, azt két hónappal ezelőtt néztük, és nem is Sofie Oksanen, azt két hete olvastam, hanem ezt a cikket olvastam lefekvés előtt és itt is mindenkinek deportálják a családtagjait, csak ez nem fikció. 

A popcorn finom volt

2017.05.19. 09:37 - címkék: Címkék: kultúra nyafogás -

Megnéztük az Alien:Covenant-ot moziban, nagyon félelmetes volt, egy idő után, amikor bármelyik szereplőt mutatták, máris elkezdtem rettegni, mert tudtam, hogy mindjárt következik valami rémes párbeszéd. 

Jaj, de kár, pedig én hajlamos vagyok rossz filmeket is szeretni, de ez nem az a fajta rossz film volt. 

 

Apró, cuki lények személyiségemet kilopták

2017.04.27. 09:29 - címkék: Címkék: lány fiú nyafogás -

Kicsit szétestem, vagyis igazából olyan vagyok, mint a kettőskönyvelő pszichotikusok, akiket elraboltak a marslakók, de azért be tudják adni az útlevékérelmet*. A külvilágban sikerül normális emberként viselkednem, max apró hibákból venni észre, hogy rezeg a léc, egy nappal korábbra foglaltam a családi hosszúhétvégét, mint szerettem volna, a barátnős nyaralásnál hiába láttam a szememmel, hogy ugyanakkor van a Balaton Sound, nem esett le, hogy túl közel leszünk hozzá, leejtek dolgokat, elgépelek dolgokat, elmegyek fogkrémért és mindent veszek, kivéve fogkrémet. De eddig sem voltam egy precíz ember, és azért mindenki életben van, a gyerekek kapnak enni, senkit nem felejtünk ott sehol és a munkáim is többé-kevésbé leadva. A legrosszabb az, hogy rendetlenség van az összes szekrényben: a lakás látható részein valamelyest rendet rakok, így a hozzánk látogató egy közepesen kaotikus kisgyermekes háztartást lát, de ha kinyitnál egy szekrényt vagy fiókot, a nyakadba ömlene a színtiszta pszichózis. 

Mindez annak köszönhető, hogy félórás turnusokban élek és éjjel sem alszunk és ez nem tesz jót a szellemi épségemnek. A Fiú ugyanis nappal fél órát alszik egyben (fél óra alvás, két óra ébrenlét, ez a ritmusa), fél óra alatt pedig pont nem lehet elmélyülni semmiben, megírni egy cikket vagy rendet rakni a szekrényben vagy úgy kitakarítani, hogy a sarkokból is eltűnjön a pormacska. Amikor ébren van, akkor néha eljátszik és lehet csinálni dolgokat, de akkor is úgy, hogy fél figyelemmel a dolgot, fél figyelemmel babit kell követni, mert hatalmas tehetséggel kerül bajba. Papírt és vezetéket akar enni, konnektorba nyúlni, és ha véletlenül nem öntöm ki azonnal a Lány bilijét, akkor pisibe pancsolni, tegnap meg a jó ég tudja, hogyan, kinyitotta a terasz szúnyoghálóajtaját és simán kitappancsolt volna, hogy felnyalja a követ meg lelegelje a muskátlit. Iszonyú cuki, egy kiskutya. Cipőket is rág. 

Közben van a Lány is, aki mindig kér valamit vagy meg akar mutatni valamit, és sose jut szegénynek elég figyelem. Éjszaka meg a kis Fiú egy-másfél óránként felébred, pont ugyanezt csinálta a Lány is fél évestől két éves koráig. Egy idő után átteszem magam mellé az ágyba és ott félálomban paskolgatom vagy szoptatom vagy cumiztatom. Szóval arra jutottam, hogy a koncentrációzavarom még nem a kezdődő demencia, hanem a kialvatlanságnak és az állandó figyelmi váltásnak köszönhető. Ugyanitt biztos vagyok benne, hogy a buddhizmus mellett több keresztény irányzatban is megtalálható ún. elvonulást, amikor egyedül vagy másokkal napokig csendben kell lenni, valójában kisgyerekes anyák találták fel. 

Mindehhez még betegek lettünk, először a Lány, aztán a Fiú, közben pár napig a férjem, mostanra ők nagyjából meggyógyultak, csak én köhögök és taknyozok csúnyán. Kedvem lenne azt mondani, hogy ez egy nehéz időszak, csak mindig eszembe jutnak a brennbergi nénik, akik úgy neveltek gyereket, hogy nem csak robotporszívó meg eldobható pelenka nem volt, de vezetékes víz sem, és így a büszkeségem megakadályoz abban, hogy teljes szívemből rinyáljak sanyarú sorsom miatt. Tiszta pillanataimban különben is amiatt szomorkodom jó előre, hogy mennyit fogok majd sírni harmic év múlva egy norvég idősek otthonában a soproni erdő után, de nyugalom, már elkezdődött a mindfulness-tanfolyam, úgyhogy elméleti esély van rá, hogy megtanuljak a jelenben élni. 

*"Számos pszichiátriai betegségre jellemző, hogy egymással össze nem egyeztethető, sőt, egymást kizáró gondolatok, magatartásmódok együtt fordulnak elő. Legsúlyosabb formában szkizofrén betegeknél tapasztaljuk és kettős könyvelésnek nevezzük. A beteg egyrészt közölheti velünk, hogy földöntúli lények személyiségét kilopták, másrészt szabályosan és minden feltűnés nélkül útlevélkérelmet adhat be." innen

Összecsengnek dalunkban a sorvégek

2017.04.19. 16:35 - címkék: Címkék: nyafogás Norvégia -

Leszünk mi még dánok is meg norvégek. De az milyen durva, hogy mennyire benne van a magyar anyák kollektív tudatában a háború lehetősége. Jó, én egy szorongó vagyok, nyilván parázom mindenfélétől, de azt látom, hogy nálam épelméjűbbnek imponáló offline és online anyatársak is végiggondolják a gyakorlati teendőket, mit tennének, ha. (Tegnap olvastam a tumblr-n, meg a múltkor a Montagnál, plusz a kommentelők.) És nem a köztévén szocializálódott "jönnek a migránshordák, elterelik a lovainkat és megcsinálják az asszonyainkat" típusú félelemre gondolok, hanem arra az érzésre, hogy bármi lehet. Hogy országunk vezetői simán képesek lesznek valami hülyeségre, inkompetenciából vagy elmebajból adódóan - nekem legalábbis történelemből az maradt meg, hogy ez itt cseppet sem lehetetlen, ahogy az sem, hogy nagyobb országok konfliktusának kereszttüzébe kerülünk. Szerintem ez nem egy irreális félelem. 

Egyszer régebben valaki, asszem a mr.a elmagyarázta, hogy itt nem lesz már olyan háború, mint régen, hogy bombáznak meg jönnek a katonák, mert a háborúkat részben hackerek csinálják a színfalak mögött, atomháborút meg senki se akar, de ha az lesz, akkor úgysem attól kell majd tartani, hogy jegyre adják a kenyeret. Ettől annak idején megnyugodtam, csak hát ott van Ukrajna meg Szíria, ahol a rendes, klasszik háború dívik mégiscsak. 

Úgyhogy eldöntöttem, hogy pár éven belül úgyis elválik, mi lesz itt a jelenlegi helyzet kifutása, és ha nem jó, akkor tetováltatok egy cikláment a bokámra és disszidálunk Norvégiába. Azért Norvégiába, mert oda esélyes, hogy el lehet menni pszichiáterkedni, az elmúlt években az oktatás során találkoztam egy csomó norvég egyetemi hallgatóval és látszott rajtuk, hogy demokráciában nőttek fel, értelmesek voltak és kihúzták magukat, jó messze van, van egy csomó fenyőerdő és a Kun Árpád is ott él, pedig soproni. 

Ugyanennyi erővel persze disszidálhatnánk Dániába meg Svédországba is, talán még több pszichiáter állás van az utóbbi kettőben. (Finnországban nincs, pedig az is tetszik és ott laktam egy hónapig.) Nem tudom, miért szimpatikusabb Norvégia. Részben azért, mert eléggé kiesik, mármint Európa közepétől távol van. A legjobb persze Kanada lenne, de Kanada túl nagy falat, azt negyvenévesen már nem ugorjuk meg. 

Ezt így végiggondoltam és egyből rettenetesen elszomorodtam, mert elnézést az idegenszívűségért, de Magyarország nekem mindegy*, a barátaink hiányozni fognak, de hátha meglátogatnak néha, meg net is van, viszont Sopron! Norvégia túl messze van a ciklámen tanösvénytől meg a Tűztoronytól, túl messze, hogyan fogom akkor megnézni a cseresznyevirágzást a Mikoviny úton? Ott fogok sírni a gyönyörű Norvégiában, mint a fiúk a Bujkál a Holdban, hogy ezek nem _olyan_ fenyők! Aztán a Móni felvilágosított, hogy simán hazajöhetek onnan is havonta-kéthavonta Sopronba. Ja? Az én elmémben mindez úgy élt, hogy addigra visszahúzták a vasfüggönyt és az is necces, hogy átengedik-e a vámon az anyánknak küldött élelmiszercsomagot. Nahát! Én nem is tudtam, hogy engem a magyar történelem ennyire traumatizált, pedig töriórán igyekeztem nem figyelni, de úgy tűnik, hiába, mert kb. bármit el tudok képzelni. 

Végül is 12 éves koromig le kellett adni a személyit, ha kimentünk a Fertő-tóra strandolni, este visszaadták, és aki este nem jött érte, azt egyből kezdték is keresni a határőrök a nádasban (a Fertő-tó másik vége Ausztriában van). A nagypapám azért úszta meg a magyarországi német nemzetiség kitelepítését, mert az apja az első világháborúban a magyar oldalon harcolt és a felesége, a nagymamám is magyar volt. A férjem nagypapája azért úszta meg, mert népszerű borbélyüzlete volt és a kommunista vezetőség továbbra is ott óhajtott hajatvágatni, így csak államosították az üzletet és alkalmazottként benne maradhatott. Ilyenek. Ezek most voltak, nem ezer éve. 

Nagyon kíváncsi leszek, mi lesz ebből. 

*A soproniaknak állítólag magyarságtudat helyett soproniságtudatuk van, a városukat egy miniatűr országnak képzelik, ennek is történelmi okai vannak, egyszer olvastam róla egy remek cikket, de ez mellékszál. 

Főleg értékválság

2017.04.16. 21:28 - címkék: Címkék: pszichiátria nyafogás -

Aztán még volt az, hogy ki akartam ásni egy bokrot meg lebontani a kerítést, mármint Sopronban anyukámnál, és ástam-ástam, tömény agyaghoz értem, és a rettenetes bokor meg a kerítésoszlop is még sokáig folytatódott lefele, de gondoltam, nem baj, apránként akkor is kiásom, mígnem egy ponton rájöttem, hogy nagycsalád kell ide és klasszikus nemi szerepek! Úgyhogy sütöttem egy finom almatortát és felhívtam a sógoromat, nem jönne-e át, mint férfi, csákányt hozzon, kap sütit. Ki is ásta úgy öt perc alatt. Tanulság. 

Ami a karrierválságomat illeti, miután eldöntöttem, hogy jó, lassítani kell, mert túl sok mindent csinálok és idegbajos vagyok, kb. másnap jelentkeztem egy állásra, dehát pont olyan volt, amit ki akarok próbálni, trénerség, egy jó cégnél. Nagyon izgi volt, diasort és videót kellett csinálni a CV mellé, persze, nem hívtak be, miután olyat kerestek, akinek 5-10 év tréneri tapasztalata van, nekem meg az pont nincs. Sajnálom, mert nekem az volt a tervem, hogy majd interjúzunk és úgy nem vesznek fel, és így megnézhetem magamnak őket legalább. De valójában már a gondolattól is depressziós lettem, hogy most elkezdjek dolgozni egy munkahelyen. 

Ezután jelentkeztem a mindfulness-tanfolyamra, ez még nem terapeutaképzés, hanem sajátélmény, de ha lesz valaha képzés, abba beszámítható lesz. A mindfulness egy olyan módszer, amit meg akarok tanulni saját használatra is, és azt is akarom, hogy papírom legyen róla. Jövő héten derülnek ki az időpontok, remélem, lesz olyan, ami nekem jó. 

Mindeközben meg foglalkozás keretében olvasok egy könyvet, amit valami coach írt (pénzt kapok érte, hogy elolvassam, legjobb meló), és pont az a rész volt benne, hogy döntéseinknél az vezéreljen, hogy mit tartunk értéknek. Ehhez tudnod kell, mit tartasz értéknek, majd pedig, ha már tudod, arrafelé kell menni. Úgyhogy ezen gondolkodtam, mit tartok értéknek? És akkor megvilágosodtam abban is, hogy mit nem. 

Ami teljesen egyértelmű, hogy értéknek tartom a családomat, de nem úgy általában a családot, mint platóni ideát, hanem a konkrét férjemet és gyerekeimet; valamint értéknek tartom a természetet. Főleg a soproni erdővel szoktam jönni, de beletartoznak a Fertő-parti nádasok is, na jó, meg a bolygó többi része. Értéknek tartom a téli fákat, ahogyan talpig zúzmarásak, mozdíthatatlan függönyök. Valójában a telet utálom. De a top kettő értékem az ez. Lehettem volna kertész vagy környezetmérnök. 

Továbbá. Az emberi kapcsolatokat, barátságokat. A személyes fejlődést: komolyan meg bírok döbbenni néha embereken, akik évtizedeken át 1. nem tanulnak semmit, 2. nem járnak pszichoterápiára vagy meditálni vagy mittudomén. A személyes fejlődés alatt azt is értem, hogy új dolgokat tanul az ember, szakmájában vagy hobbiból, és azt is, hogy igyekszik fejlődni személyiségében, reakcióiban, kapcsolataiban, spirituálisan, vagy amelyik szó tetszik, nekem mindegy. 

Határozottan értéknek tartom a kompetenciát, a gyakorlatiasságot és hozzáértést. Magamban és másokban is. Lényegesen jobban, mint a hangzatos címeket, beosztásokat. A tudást, tanulást, okosságot. Valamint az emberi esendőséget, sokféleséget és annak vállalását. 

Hát ilyen szép dolgokat sorolgattam így magamnak séta közben, nyitottság, liberalizmus, aztán rájöttem, hogy végül is tök jó pszichiáter lehetnék mindezekkel, egyik értékemmel sem ütközik, hát nem? És akkor rájöttem, hogy ja, hát amit nem tartok értéknek egyáltalán semennyire sem, az a pszichiátria. Nem a pszichoterápia, hanem az orvos-pszichiáterség. De annyira, hogy folyton eszembe jut, hogy kellene basszus tanulni valami olyan szakmát, amivel ki tudnánk menni külföldre, ha minden kötél szakad, mondjuk tanuljak meg programozni? Aztán eszembe jut, hogy oh, wait, én orvos vagyok, azért külföldön adnak pénzt. 

A pszichiáter-értékválságom jórészt annak köszönhető, hogy több mint tíz évig csináltam és minden oldalról azt a visszajelzést kaptam, hogy amit csinálok, az értéktelen, vagy még rosszabb. Az értéktelenség részben a fizetési papíromon jelent meg. Most ha tíz évig filléreket kapsz a munkádért, akkor az ember egy idő után valahol elhiszi, hogy ez tényleg filléreket ér - velem legalábbis ez történt. Ha az ügyeletes szobában csótány van és nincs széked, mert azt is neked kell bevinni, akkor egy idő után elhiszed, hogy ennyit érsz. Ez az egyik része, a magyar egészségügy, nem ragozom tovább. Vannak, akikhez valahogy ez nem ér el, és vannak, akik idejekorán kiszállnak - de ha sokáig maradsz, akkor olyan, mint a bántalmazó kapcsolat, egy idő után elhiszed, hogy nem érsz semmit, nem jár neked ennél jobb. 

A másik része pszichiátria-specifikus, ugyanis az ember kap egy csomó támadást. Hogy mennyit kellett nekem magyaráznom, hogy nem, nem úgy van, ahogy a szcientológusok állítják, nem vagyunk gonoszak, én nem vagyok gonosz, nem kötözök le ártatlan népeket erőszakkal, stb. Mert a belgyógyász is keveset keres szar helyen, de az legalább gyógyít - nekem még azzal is mindig küzdenem kell, hogy homloklebeny-roncsoló agyongyógyszerelő elektrosokkoló börtönőrök nyomdokain járok. 

A harmadik része kicsit a kettő keveréke, a magyar pszichiátria jelen állása, amivel szintén nem vagyok elégedett. Egy ideig dolgoztam kicsit a magyar pszichiátriai társaság berkein belül... aztán már nem. Nem írok erről többet, mert beperelnek rágalmazásért, aztán mehetek megélhetési forradalmárnak. 

Így aztán az a kép alakult ki bennem, ezidáig tudattalanul, de most rájöttem, hogy a pszichiáterségem értéktelen. Valami mást kell találnom, ami értékes és amit azzal a hittel tudok csinálni, hogy értékes. Így lett a pszichoterápia - táncterápia - mindfulness vonal. Csak hát milyen szomorú ez! Amikor 17 évesen olvastam Az agy évtizedében c. könyvet, és benne volt, hogy a nőhöz beszél a konnektor, és utána olyan gyógyszert kap, ami az agy dopaminreceptoraira hat és utána már nem beszél hozzá a konnektor - azt gondoltam, na, ez a gyógyítás, ez a tudomány, nem a vérnyomáscsökkentő. Milyen szomorú, hogy a körülmények hatására elvesztette mindez az értékét. Pedig volt és van is egy pár "valódi", gyógyszerrel gyógyított pszichiátriai betegem, olyan is köztük, akit meggyógyítottunk, és olyan is, aki a pszichiátria segítségével boldog életet él, anélkül meg már nem élne. Mégis, az orvoslás, de különösen a pszichiáterorvoslás... hát az max egy költséges, furcsa, ellentmondásos hobbi. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs visszaút, majd még gondolkodom ezen.

És negyvenéves krízisem is van, de erről majd egy másik történetben. 

A nagycsaládról, vagy nem

2017.03.20. 21:17 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás -

Amikor én voltam az ilyen passzban (télen), akkor emaileztem mindenféle barátaimnak, hogy látogassanak meg, jöttek is, dumáltak velem, vagy duplóztak a Lánnyal, némelyik a Fiú pelenkáját is kicserélte, cserébe kaptak ebédet vagy kávét napszaktól függően. Persze, kevés olyan barátom van, aki ráér napközben, és ezeknek is a fele kisgyerekes anyuka téli időszakban jellemzően beteg gyerekekkel, de még így is maradt, aki át tudott jönni hétköznap délelőtt. Nem tudom, észrevették-e egyáltalán, hogy az most segélykiáltás és épp szívességet kértem tőlük, illetve hogy épp megmentenek attól, hogy a Lánnyal egymás agyára menjünk a bezártságban.Tágítva persze közben a Lány horizontját, aki mostanra már jól tudja, hogy ahány ember, annyiféleképpen játszik gonoszcicásat.

Egyedül az új bébiszitterünk játékstílusát kritizálta, nála ugyanis a jó és gonosz örök harca helyett a gonoszok az első percben megjavultak és "nem is vagyok gonosz, csak rossz napom volt" felkiáltással bocsánatot kértek. Jó, a Lány persze könnyű eset, mert eljátszik magában is, hatalmas eposzokat játszik le az aldis újságból kivágott papírfecnik, a dupló és playmobil és plüssállatok, matchboxok, vécépapírgurigák, két műanyag tányér, néhány mosogatószivacs és egy sál segítségével, az egész nappalit elfoglalja és semmit sem lehet odébb rakni, mert hiába látszik szemétnek, az épp a cica ágya vagy a nyuszi reggelije, de jobban szeret magában eljátszani, ha mások is vannak nálunk és a háttérben folyik valami felnőtt diskurzus. Egyébként bevallom, nem is érzem feladatomnak, hogy én szórakoztassam a gyerekeimet, persze, csomót olvasok nekik meg néha játszunk is, de szerintem alap, hogy egy gyerek képes legyen egyedül is eljátszani. Tartok tőle, hogy a Lány esetében mindez nem csodás nevelésem eredménye, hanem genetika, de végtére is a Fiú is ugyanabból a génkészletből származik, reménykedjünk., hátha örökölte.

Ami az idilli nagycsaládot illeti, abban továbbra sem hiszek. Ugyanakkor rájöttem, hogy bár a nagycsaládban nem az volt, hogy a dédi vigyázott a gyerekre, amíg anya elment pilatesre meg körmöshöz, hanem dédi vigyázott a gyerekre, amíg anya kiment kapálni, az igazából szuper volt. Ha van otthon egy fogzó csecsemőd meg egy dacos háromévesed, tök jó kimenni pár órát kapálni. Csend van, friss levegő... az egyetlen negatívum, hogy kapálni kell. Most is mi volt: Sopronban vagyunk, felajánlottam anyukámnak, hogy szívesen kertészkedem a kertjében, ha ő addig geggyüli a gyerekeimet, gondoltam budai úriasszonyként majd biztos meg kell metszeni a rózsát meg ilyesmi, erre kiderült, hogy a full agyagos előkertet kell megkapálnom, ahol ráadásul elterjedt valami erdei gyom, kis pici apró hajtások mindenütt, amelyek a föld alatt karvastagságú, százméteres gyökerekben végződnek. Megpróbáltam meghatározni az online növényhatározó segítségével, de az iszalag jött ki és ez nem az (nem fut fel a fákra, és láttam már iszalagot, nem ez az), a könyvet meg, mármint a növényhatározót nem találtam. Azért kitaláltam, hogy "iszalagszakadás". Két nap múlva meg előbújtak a kis gecik ugyanott.

Ugyanez volt tavaly a barackkal, mondom, majd én befőzöm, hát nehogy már a fán rohadjon, amikor én meg az intersparban veszem a barackot, gondoltam, majd kipróbálok mindenféle hipszter baracklekvárreceptet, kis vaníliaeszenciával, rozmaringgal meg mittudoménmi, erre kiderült, hogy harminc kilóról van szó, egy hónapig sárgák voltak az ujjaim a hámozástól. Ezek itt vidéken nem aprózzák el.

De pár óra szünet a gyerekezésben akkor is jó, ha azt munkával tölti az ember. Én legalábbis mindig megörülök, amikor újra látom őket és rácsodálkozom, jé, milyen cuki, gyönyörű gyerekek - míg ha konstans együtt vagyunk, akkor egy idő után már csak a teendőt látom bennük.

Úgy egyébként meg azért nem írok, mert kb. nincs gépidőm, de legalább sétáltam egy csomót az erdőben, meg lebontottam a nagyon ronda kerítés egy részét a szüleim kertjében, amit már rég le szerettem volna, de eddig ragaszkodtak hozzá. A kapálásról meg már meséltem.

Az élet, az univerzum meg minden

2017.03.06. 10:14 - címkék: Címkék: nyafogás -

Na, most van egy csomó félig megkezdett blogbejegyzésem, mind nagyon izgi, csak közben az volt, hogy múlt héten rengeteg dolgom volt és mindennel végeztem is és közben türelmetlen és idegbajos lettem. Egyáltalán miféle listákat irkálok én a céljaimról, amikor fogat mosni is alig van időm, aludni meg nincs is? 

Úgyhogy arra jutottam, hogy ezen a héten kicsit visszaveszek a lendületből és nem csinálok ezer dolgot a gyerekek mellett, hanem ha adódik rá lehetőség, játszom a Lánnyal a kisnyuszikkal meg hurcolászom a Fiút, utóbbi persze náthás és hőemelkedése van. Nem szabad a multitaskingot túlzásba vinni, mert csak ideges lesz az ember, hogy az egyik dolog miatt nem tudja rendesen megcsinálni a másikat. Szóval majd később megírom az érdekes bejegyzéseket a könyvekről, a pilatesről, a flakonokról, a csinosságról meg a mosásról. 

Az összes dolog vol. 2.

2017.02.23. 09:42 - címkék: Címkék: nyafogás -

Az eredeti elgondolásom az volt, hogy túl sok dolgot csinálok, tehát majd megírom a listát róluk, és akkor kihúzzuk azt, ami nem kell / nem élvezem / nem visz közelebb a céljaimhoz. Gondoltam, hogy lehet, hogy ez az életmódmagazinos meló lesz, épp beszéltem is az ottani új főnökkel, akár fel is mondhattam volna, ehelyett elvállaltam belőle egy kicsit többet, egy kicsit több pénzért, ugyanakkor rendszerezettebb keretek között. Abban a pillanatban ez tűnt a helyes döntésnek, és így két héttel később még mindig annak tűnik, szóval maradjunk annyiban, hogy intuitíven döntök és nem racionálisan. Utólag egyébként úgy érzem, az is volt a baj ezzel a melóval, hogy nem minden hónapban ugyanannyit dolgoztam ugyanannyi pénzért, kevésbé volt átlátható, de mostantól így lesz és ez így jobb lesz nekem. 

Különben egyrészt mindenki így dönt, a racionalitás csak illúzió (ezt nem én mondom, hanem az idegtudományok meg a gazdaságpszichológia nagyjai), másrészt az intuitív döntéseim mögött nyilván reális szempontok is vannak, nem csupán érzelmi szál meg spontaenitás. 

Ugyanitt rájöttem, hogy a listámból valójában nem szeretnék semmit sem kihúzni, mert csupa olyan dolgot csinálok, amit szeretek, és egyáltalán nem is annyira sok. Persze, most soknak tűnik, amikor napi fél óra időm van (mert a Lány délig van oviban, a Fiú pedig fél órát alszik délelőtt), de hosszú távon nem sok darab. Ha valamitől meg kellene szabadulni, az természetesen az értelmetlen netezgetés, amikor az ember szkrolloz lefele a facebookon meg a tumbleren, hátha van valami vicces. Egyébként ritkán van, az utóbbi időben olyan szomorú hellyé változott az internet is, mindenki szarul van, kivágják a fákat, most kit érdekel, melyik politikus hogyan korrupt, és Trumpról is asszem, eleget hallottam, köszi. 

A többi dolgot meg gondoltam, hogy át lehetne gondolni, melyik visz közelebb a céljaimhoz, melyik nem, meg mennyire élvezem, mennyire nem, de arra jutottam, hogy egyrészt valamelyik célhoz mind közelebb visz, másrészt egyáltalán nem lehet tudni, mi hova visz. És mindegyiket szeretem csinálni / érdekel, azért kezdtem bele. 

Felmerül a kérdés, hogy mit szól mindehhez a férjem, úgyhogy meg kell említenem, hogy ésszerű keretek között mindenben támogat, könyvírástól némettanulásig és ingatlanvásárlásig, egy dolgot nem nagyon szeretne, hogy teljes állásba visszamenjek majd a régi munkahelyemre (állami egészségügy, mártíromság, csótányok, rockandroll), de ez még úgyis a jövő zenéje. 

A probléma inkább ott kezdődik, hogy a Céljaim nem egyfelé mutatnak, és egyszer az egyik, másszor a másik irányába mozdulok, aminek az a vége, hogy úgy érzem, ide-oda rohangálok két elágazó ösvény között, vagy keresztbe evezek ide-oda egy folyón, és nem jutok egyről a kettőre. Mert például, ha az egészségemet helyezzük előtérbe, akkor hívhatok bébiszittert és elmehetek jógázni délelőtt, ez együtt kb. 5000 Ft. Vagy hívhatok bébiszittert és foglalkozhatok a könyvemmel. Vagy fél szememet babán tartva írhatok cikket, amiért én kapok pénzt. Ha Sopron környéki kertes nyaralót akarok, ahhoz pénz kell. Ha olyan munkát akarok, amihez nem kell nyáron dolgozni, ahhoz tanulni kell. Ha azt akarom, hogy a kertes nyaralóm megvalósulásakor még képes legyek lehajolni kihúzni a gazt, ahhoz pilatesre kell járni. Mivel töltsem azt a pár órát, amit nem gyerekezéssel töltök? Olyannal, ami pénzt hoz? Olyannal, ami pénzt visz el, de hosszú távon talán hoz? Olyannal, ami hosszú távon se hoz pénzt, hanem más haszna van? Jól döntök ma délelőtt, hogy ezt írom porszívózás helyett, amikor mindjárt jön anyósom? A céljaim nem egyfelé mutatnak, ezért állandó konfliktusban vagyok magammal, ezért bármit is csinálok, egy kicsit stresszelek, hogy hátha nem ezt kéne. 

Nem, semelyik célról sem fogok lemondani, hanem meg akarok tanulni jobban sakkozni köztük. Erre varrjunk gombot. 

"Éljen tudatosan, aki tud. Én nem tudok, meg nem is akarok, bár szeretnék."

2017.02.14. 13:15 - címkék: Címkék: nyafogás -

Addig nyekegtem az életemen meg olvastam az örömterv blogot, amíg elkezdtem azon gondolkodni, hátha el kéne mennem coach-hoz. Jó, hát jártam már analitikusan orientált egyéni önismeretre, meg táncterápiára, de ezek egyike sem pont azt célozta, ami most a problémám. Lehet, hogy épp a coach tudna olyat mondani, ami segítene. Bár kétlem. Meg pénzbe is kerül. Bár ki tudja. Mindenesetre ennek kapcsán aztán azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon miket kérdezne a coach, amikor felvázolom neki a problémát, és mindjárt azokra sem tudtam válaszolni, szóval elkezdtem átgondolni magamnak. 

A témám az, hogy úgy érzem, túl sok mindent csinálok, és a végén pont a fontos dolgokra nem jut idő, illetve, hogy nem haladok a céljaim felé. Nem írom a könyvemet. Eredetileg konkrétan a könyvem problematikájával kapcsolatban merült fel bennem, hogy megkérdezzek valakit, van-e ötlete, hogyan lehetne ezt jobban menedzselni-logisztikázni. Mert most persze nem érek rá a baba mellett, de a tavalyi évben, amikor még nem volt baba, akkor sem mentem el a német kisebbségi könyvtárba Budapesten, mert sose értem rá. Egy évig. Nem volt erre egy délelőttöm. Ugyanakkor nem lett egy vagon félretett pénzem sem év végére. És most is, a baba mellett, rengeteg betűt írok le munka keretében, meg ide is, akkor miért nem tudnám az ugyanennyi betűt oda írni? Szóval hátha van valami nyitja ennek. 

Ezen a ponton szerintem megkérdezné a coach, hogy mik a céljaim, úgyhogy gondolkodtam azon, mik a céljaim. A szakmai céljaim mellett persze magánéleti céljaim is vannak, és úgy érzem, hülyeség lenne külön kezelni ezeket, hiszen nem egy külön univerzumban léteznek, és amikor pilatesen vagyok vagy szoptatok a karrierem építése helyett, akkor a magánéletem befolyásolja azt. És persze könnyen lehet, hogy a céljaim túl nagyratörőek, vagyis hogy nem bennem / a szervezőkészségemben van a hiba, hanem a rendelkezésre álló erőforrásokkal ezeket nem lehet maradéktalanul elérni.

Célok

1. A családban legyünk egészségesek és szeressük egymást. (Tudom, hogy ez nem szokványos cél, de idő- és erőráfordítást igényel, el kell menni zöldségért a piacra, időt tölteni a férjemmel és a gyerekekkel külön-külön és együtt, és el kell járni sportolni, szóval nem hagyhatom ki.)(Vagy ez nem is egy cél, hanem több? Whatever.)

2. Olyan munka, amit szeretek, amiben jó vagyok és ami mellett - wait for it - nyáron két hónapig nem kell fizikailag jelen lennem egy munkahelyen. 

3. Sopron környéki kertes nyaraló, ahol azt a két hónapot töltöm a gyerekekkel és részben a férjemmel. Erre kell egy vagon pénz. 

4. Meg akarom írni a Brennbergről szóló könyvet készre a Fiú három éves kora előtt, azaz két és fél éven belül. 

Ezután elkezdek nyivákolni, hogy túl sok mindent csinálok - gondolom, akkor a coach megkérdezné, hogy mégis miket? Úgyhogy összeszedtem, miket. Gondolom, azt is megkérdezné, hogy ezek mennyi időt vesznek igénybe - erről fogalmam sincs és egyébként sem hiszek az időben. A létezésében. Lehet, hogy azt is megkérdezné, hogy melyiknek mi az előnye-hátránya, vagy hogy mit ad nekem az adott tevékenység és mit vesz el. Hát ezek vannak: 

Munka

Dolgok, amiket most gyed alatt is csinálok: 

1. Cikkeket írok egy ilyen, minekmondják, életmódmagazinba? Heti egy-kettőt. 
Előnye: nem nagyon gondolkodós, könnyű, gyorsan kész, rendszeres, pénzt adnak érte. Hátránya: időarányosan még mindig ez a legrosszabbul fizető munkám ever (jó, kivéve állami egészségügy). 

2. Cikkeket írok egy konkrét betegséggel foglalkozó orvosi portálra, havi egyet. 
Előnye: csak havi egy, tök jól fizet. Hátránya: nem tudok ilyet. 

3. Tartok egy kurzust egy egyetemen külföldi pszichológushallgatóknak.
Előnye: izgalmas, élvezem, jól fizet. Évente egyszer összesen 35 óra több részletre elosztva, a beosztásba beleszólhatok. Hátránya: készülni is kell rá, de ha minden évben lesz, akkor majd egyre kevesebbet kell.

4. Tartok egy előadást egy másik egyetemen magyar pszichológushallgatóknak.
Előnye: viszonylag jól fizet és csak egyszer van szemeszterenként. Hátránya: nem tudok. 

5. Szaklektorálás.
Erről nem tudok még nyilatkozni, mert most kezdtem. 

6. Házimunka: főzés, mosás, vásárlás, takarítás, rendrakás, ilyenek.
Ezt szerintem lehetetlen lenne tovább optimalizálni, takarítónőm nincs, de van mosógépem, robotporszívóm és gyakran rendelünk kaját, szóval nagyon sok házimunkát nem végzek. 

Dolgok, amiket most nem csinálok, de még gyed/gyes alatt valószínűleg fogok: 

1. Magánrendelés. Elsősorban sémafókuszú pszichoterápia, meg egy-egy gyógyszeres páciens is beesik néha.
Előnye: viszonylag jól fizet, szeretem csinálni. Hátránya: nagyon kötött életforma, minden hétfőn ott kell lenni, nem lehet másra bízni, érzelmileg megterhelő, és ha belevesszük, hogy az ember szupervízióra is jár meg a terápiás órán kívül is fogllakozik a páciensekkel (utánaolvas, receptet postáz, kríziskor telefonál-emailez velük stb), akkor máris nem fizet _annyira_ jól (de azért még mindig nem rémesen). 

2. Táncterápiás csoportok vezetése.
Előnye: szeretem csinálni. Hátránya: kb. mint az egyéni magánrendelésnél. 

Dolgok, amiket a gyed/gyes alatt nem csinálok, de azért nem ártana eldönteni, fogom-e majd:  

1. A főállásom, ami egy pszichiátria, kórházban. 
Előnye: fix fizetés, fizetett szabi, nyugdíj, kaland, izgalom, rock and roll. Hátránya: kevés pénzért kiszívja az emberből az életerőt és zombivá változtat. 

Tanulás

Gondolkodtam, hogy a munka vagy a hobbi alá betoljam-e ezt, de inkább csináltam neki külön kategóriát. 

1. Sématerápia. A sémafókuszú pszichoterápiát már megtanultam meg papírom is van róla, de elkezdtem csinálni hozzá a nemzetközi akkreditációt, ami tanfolyam és szupervízió, és tök jó, úgy értem, akkor is nagyon hasznos, ha nem kell a végén a papír. Pont az ilyesmi kell ahhoz, hogy az ember tovább tudjon fejlődni a szakmai életében. 

2. Táncterápia. A táncterápiából is van 1. szintű papírom, a 2. szintű papír megszerzéséhez szupervízióba kell még járni, meg majd egy szakdolgozatot kell írni. Szupervízióba járni hasznos és a múltkor nagyon élveztem is. 

3. Mindfulness. A mindfulness az a módszer, ami még nagyon tetszik és nem tanultam, de meg akarom tanulni, és egyből trénernek akarok képződni benne. Egyrészt mert hiszek benne meg evidence based is, másrészt mert pont ez hiányzik a pszichoterápiás palettámról, harmadrészt mert időhatáros tanfolyamokat tudok majd tartani és ilyet szeretnék. Ezt még nem kezdtem el tanulni, mert még nincs képzés, ez csak egy terv. 

4. Német. A némettanulással az van, hogy mindig abbahagyom, aztán újrakezdem, most pont lejöttem a duolingo-ról is, mert a baba mellett nem fért bele, de tervezem majd újrakezdeni. Ha Sopronba költözünk, nem fog ártani.  

Hobbi

Hát ezt csak így felsorolom, ami eszembe jut, oké? 

- isolde blog írása
- sopronfotók tumblr írása
- önkénteskedés a bányászati múzeumban / nak
- Brennberg könyv!
- sport - ez most heti egy pilates vagy ugrálós stepóra
- befőzés, sütés
- filmek, sorozatok
- könyvolvasás - regények és szakmai könyvek is
- barátok online és IRL
- Sopron (sétálás benne és erdeiben)
- balkonnövények

Család

A családnak csak adok egy ilyen főcímet, mert úgyse lehet lemérni, kivel mennyi időt töltök, nem?

Van még mondanivalóm, de azt majd egy másik bejegyzésben. És igen, tudom, hogy a coachingnak az egyik eleme, hogy egy külső szemlélő néz rá a dolgaidra, nem gondolom, hogy DIY meg lehet csinálni. Ha valakinek eszébe jut még valami munkám vagy hobbim, amit kifelejtettem, szóljon bátran, simán el tudom képzelni, hogy kihagyok valamit. Update: á, a balkonnövények! gyorsan beírtam a hobbihoz. 

Fast fashion

2017.01.27. 10:51 - címkék: Címkék: vásárlás nyafogás -

A múltkor meghívtak egy díjátadó gálára - erről nem mondhatok többet - ami este volt, és közöltem is egyből, hogy én nem tudok menni, hiszen az esti altatás-szoptatás anyát igényel. Aztán mégis rábeszéltek, a szervező csaj és a férjem együttesen, hogy menjek el, de még mindig nem akartam, mert úgyse tudnék mit felvenni, és akkor találtam egy second hand szürke gyapjúruhát a szekrényben, ami tök jó és jól is áll, a terhességem előtt hozta a Móni, csak akkor már nem tudtam hordani terhesség miatt és elfelejtettem.

A ruha úgy döntött, hogy el akar menni a díjátadóra, így aztán odaugrottam egy órára két szoptatás között. 

Pontosan olyan volt, mint Hamupipőkének lenni: elkészültem úgy öt perc alatt nejlonharisnyával, sminkkel és mindennel együtt (cipő: Deichmann, ruha: Austin Reed / Háda, retikül: vintage, Jajcica), eltaxiztam a tetthelyre, ott ittam egy kis fehérbort, ettem néhány libamájas falatkát és minisütit, illedelmesen mosolyogtam, majd amikor az óra elütötte a nyolcat, elszaladtam, taxiba vágtam magam, és negyed kilenckor már a szívettépően zokogó csecsemő társaságában igyekeztem lehántani magamról a szettet, power dressben ugyanis nem lehet szoptatni. 

Erről azért eszembe jutott, hogy jó ég, mennyire hiányzik az életemből az öltözködés, én, aki korábban még azt is kihívásnak tekintettem, hogy egy hónapig ne vegyek ruhát. Ennek csak egy része az anyaság, a másik része, hogy teljesen megváltozott a ruhákhoz való hozzáállásom és tizenöt ócska műszálas helyett (amit kambodzsai kislányok varrtak három műszakban), inkább veszek egy jót, és azt is használtan. Részben anyagi, részben környezetvédelmi, részben esztétikai szempontok vezérelnek: ez a ruha, ami rajtam volt, sokkal jobban állt és nézett ki, mint bármely H und M vagy C und A cucc. 

Tegnapelőtt meg a gyereksereget anyósomra bízva elugrottam Nikével kávézni délelőtt, hogy odaadjuk egymásnak karácsonyi ajándékainkat így január vége felé - ittam egy koffeinmentes lattét a jókávés helyen, és egy fekete teás-áfonyás sütit és egy csokis tarte-ot, esendő az ember, és kaptam tőle többek között egy Women's Secret pamut pizsamát. Gombos felsőrésszel, hogy a szoptatós anyára is gondoljunk, és annyira jó, és annyira tetszik, hogy úúú, új ruhám van, amiből én vágtam ki a címkét és még senki se hordta előttem, hogy hirtelen bekapcsolt az addikcióm: most azonnal el kell mennem a boltba és venni még öt ilyet, minden színben, ózonréteg és kambodzsai kislányok ide vagy oda! Durva ez a cucc, gyerekek. 

Amelyben a gyerekek cukik

2017.01.26. 08:46 - címkék: Címkék: lány nyafogás Fiú -

Írok a gyerekekről, mert cukik. 

A Fiú öt hónapos lesz mindjárt, hamarosan elkezdem hozzátáplálni, szembemenve a La Leche Liga és a WHO ajánlásával, mert anarchista vagyok, akit kivet magából a társadalom és ehhez van kedvem. Amúgy részben azért, mert én nem tudok fejni, ő pedig nem tud cumisüvegből enni (nem tanítottuk meg), és számomra szorongáskeltő ez a tény, hogy én vagyok az egyedüli kajája. És mi van, ha nem tudok háromóránként ott lenni, ahol ő, mondjuk baleset ér, vagy a Lány kerül kórházba? Megnyugtatna, ha legalább hírből ismerné a kanalat meg az almapürét. Ez a lelki oka, a praktikus oka meg az, hogy február második felétől kezdve heti egy napon dolgozni fogok 4 órát egyben, azaz beleesik egy étkezés, és addigra vagy kanállal kell megtanulnia enni (főzeléket), vagy cumisüvegből (tápszert), de így, hogy majdnem féléves, a kanálra és a pürére esett a választásom. 

A szuperképessége jelenleg a hátról hasra fordulás meg a nyálas berregés, iszonyú aranyosan gyakorolja mindkettőt. Ritkán nevet hangosan, és szinte kizárólag csak a Lánynak, mert imádja, de ránk is csomót mosolyog. És okosan néz, mindenre figyel. A könyv szerint az anyai hang irányába kell fordulnia, és fordul is mindenféle hang felé, beleértve Nina Simone-t is, valamint olyan puha a haja, mint a cicaszőr. A súlya kisebb a koránál, mert a hörghurut alatt hetekig kb. semmit se nőtt, de úgy döntöttem, elengedem az ezen való szorongást, miután a szoptatási tanácsadó és a védőnő szerint sem drámai a helyzet. Egy kicsi, hol komoly, hol vidám, kíváncsi, mozgékony baba. 

A Lány meg okos lett, kreatív és együttérző. Az okosság alatt azt értem, ahogyan tudományos módszerességgel tanulmányozza a világot: mondjuk az állatkertről beszélgetnek apával, és szóba kerül, hogy a tónál vannak pelikánok, egyéb madarak meg teknős. Lány: "A teknős is madár?" Apa: "Nem, az hüllő." És még mi hüllő? A szőrös állatok is hüllők? És még mik emlősök? És akkor el kell neki magyarázni a teljes rendszertant, jellemzően alvás helyett. A kreatív alatt azt értem, hogy órákig eljátszik egyedül, hatalmas sztorikban van a playmobil nyulak, a plüssök, a Fiú játékkockái, a labda és az interspar magazinból kivágott, ételeket ábrázoló fecnik segítségével. Vagy amikor a Fiút altatom, bejön ő is a hálószobába és a nagy ágyon játszik a szoptatóspárnával, ami néha egy hatalmas tavon átívelő híd, néha vonat, néha kígyó. Néha veszélyes kígyó, máskor olyan, ami a hátán plüss nyulakat visz. 

De a kedvencem mégis az, hogy bármikor bárki szomorú vagy ideges, azt észreveszi és jön vigasztalni. Mondjuk ideges vagyok, mert a Fiú aznap délután épp nem akart enni és tüsszögött - akkor elmagyarázom a Lánynak, hogy nyugi, nem vagyok rá mérges meg senkire, csak aggaszt, hogy nem eszik ez a baba - mire azonnal rajzol nekem egy "madarat" (igazából ficka), és odahozza, hogy "nézd, anya, rajzoltam neked egy madarat, hogy ne legyél ideges", meg még odaad a játékai közül kettőt, azzal, hogy ezeket nekem adja, és megölelget. Annyira kedves. De a Fiút is megvigasztalja, ha sír, orrporszívózás után elénekli neki a Jön a kocsi... kezdetű dalt, ha pedig a baba nyekereg, mint épp most, akkor rám szól, hogy "anya, ne gépezzél, sír a baba!". 

Így aztán három napba is beletelt, mire megírtam ezt a bejegyzést. 

 

Only the wounded heal

2017.01.19. 09:35 - címkék: Címkék: nyafogás -

A kis Fiú meg, aki eddig 1-4 alkalommal ébredt éjjelente, de majdnem mindig volt egy kb.ötórás alvós szakasza, három napja fél-egy óránként felébred, sír, és a hagyományos módszerekkel (cumi, popsipaskolgatás) nem is alszik vissza, mellen akar lógni. Néha eszik belőle, néha nem. Mi baja van neki és főleg: mitől múlik el? Nem tudom, mondtam-e már, hogy rettentő nehezen viselem a csecsemőkornak ezt a jellegzetességét, hogy a csecsemőt nem lehet megfejteni és nincsen megoldása neki. Persze, a sok gyereknevelős könyv mind azt sugallja, hogy van - csináld ezt vagy azt, és akkor jobban fog aludni - de lássuk be, az esetek többségében nem tudunk semmiféle ok-okozati összefüggést kimutatni. A Lány alvása akkor javult, amikor abbahagyta a szoptatást és kijöttek a fogai, de nem lehet tudni, mi okozta melyiket. A Fiú alvásromlását is próbálom persze megfejteni: fáj a hasa? Én ettem valamit és attól? Náthás és attól? Jön a foga? Semmi sem látszik az ínyén, de attól még bizsereghet neki. Fejlődési ugrásban van és éhes? Szimplán csak kitalálta, hogy ezentúl mellen akar aludni? Aggasztja a klímaváltozás? Sosem fog kiderülni, és közben vagy pár nap alatt elmúlik mindez, vagy sok hónapig fog tartani, én meg addig zombi vagyok, mert nehezen bírom az alvásmegvonást. 

A buddhisták szerint a nehéz időszakok azért jók, mert általuk együttérzőbbé válhatunk, és ez a gyereknevelésre teljesen igaz, én legalábbis azóta iszonyú együttérző vagyok mindenkivel, akinek gyereke van vagy más miatt nem alszik / szorong. Pont a kórházban gondolkodtam ezen, amikor bent voltunk a Fiú hörghurutja miatt öt napig: hogy biztos vannak, akik nálam együttérzőbbnek születtek már eleve, de nekem meg kellett tapasztalnom a másik oldalt ahhoz, hogy értsem, min mennek keresztül a betegek a kórházban. Hogy milyen a betegszerepben lenni. Mert orvosként én is csomószor vagyok türelmetlen, vagy épp nem magyarázok el dolgokat, mert azt képzelem, hogy az köztudott, vagy csak nem vagyok kedves. Ennek nagyon jót tett, hogy műtötték a szememet és ott megtapasztaltam, milyen, amikor az orvos és az asszisztensnők normálisan bánnak az emberrel, meg szültem és ott megtapasztaltam, milyen, amikor köcsögösködnek, aztán meg beteg gyerek anyukájaként megtapasztaltam, hogy ezekhez mind hozzáadódik egy ezres szorzó, ha a gyereked miatt parázol. Ezek az élmények segítettek abban, hogy jobb orvos legyek, vagy legalábbis akarjak lenni. 

A szorongásról még az jutott eszembe, hogy lehet, hogy néhányan azt gondolják, hogy a pszichiáter nem szoronghat, mert kötelessége neki egyfolytában jól lenni. Nekik üzenném, hogy kapják be ismerkedjenek meg a sebzett gyógyító fogalmával, amit Jung talált ki, de már a régi görögök is. Azt jelenti, hogy jobb gyógyító válik abból, aki maga is sérült, ugyanakkor nagyon fontos, hogy a gyógyító egy gyógyult sérült legyen. Ezt azért könnyű megérteni: ha alkoholista, bántalmazó családból jössz és magad is alkoholista bántalmazó leszel, akkor, khm, nehéz jó pszichoterapeutának lenni, míg ha ilyen családból jössz, de sok önismeret, küzdelem, pszichoterápia, akármi árán fejlődsz és gyógyulsz, akkor adott esetben könnyebben tudsz segíteni azoknak, akik ugyanezen az úton járnak, csak még hátrébb vannak. Nem állítjuk, hogy sérültnek kell lenni ahhoz, hogy jó pszichoterapeuta legyél, mert nem kell - de ha az vagy, abból is ki lehet hozni jó dolgokat, csak oda kell figyelni. Szóval ezen gondolkodtam, hogy vajon égő-e, ha a pszichiáter kicsit néha szorong, aztán szembejött a Petke Zsolt comingoutja, és azok után úgy éreztem, némi szorongást én is bevallhatok. Hogy esendő emberek vagyunk mindannyian, felesleges lenne titkolni. 

Tudni kell a határainkat is persze: én például tudom, hogy higgadtságom miatt jól tudok bánni borderline-okkal, és természetesen tudok mit kezdeni a szorongókkal is, ugyanakkor mivel türelmetlen vagyok, a kényszeres személyiségzavarosoknál nagyon oda kell figyelnem, hogy elviseljem a rugalmatlanságukat, a nárcisztikusokkal meg eleve nagyon nehezen tudok bánni, beleértve a nárcisztikus borderline-okat is. Ezeket lehet tanulni, én tudom, hogy ebben fejlődhetnék még, így tehetem azt, hogy sose vállalok nárcisztikust, és tehetem azt, hogy ha vállalok, akkor azt szupervízió mellett teszem. 

Visszatérve az alvásmegvonásra, úristen, én ezt nem bírom ki. Tegnap adtam neki próbaképp egy adag Nurofent, hátha fáj valamije és a fájdalomcsillapítóval jobban alszik, de különösebben nem hatotta meg. Igazából úgy viselkedik, mint egy szeparációs szorongó, anyán akar lógni konstans egyfolytában ébren és álmában is, csak hát ez a szakasz nyolchónaposan aktuális, négyhónaposan még nem jött rá, hogy különálló lény vagyunk. Szóval igyekszem találgatni, mi baja, meg közben mégis szem előtt tartani a buddhista gondolatot, hogy minden csak jelenés, minden az ég alatt, mint a kis nefelejcs, enyész, és ez is elmúlik majd és akkor milyen jó sztori lesz. Emlékszel, amikor óránként felkeltett a baba? Milyen régen volt! 

Valamint 40 nap van tavaszig. 

When life gets tough it’s time to do some weird shit to your hair

2017.01.10. 20:30 - címkék: Címkék: nyafogás -

Csak levágattam rövidre, mert eddig hosszú volt, de a szoptatás miatt csomókban hullott. Persze, a La Leche Liga szerint nem a szoptatástól hullik a haj, hanem attól, hogy terhesség alatt nem hullik és ilyenkor hullik ki az is, aminek akkor kellett volna, de szerintem ez szemenszedett hazugság és csak azért terjesztik, hogy mindenki szoptasson. 

15-chic-short-haircuts-blonde-short-straight-hair.jpgEzt a képet vittem a fodrásznak, és tényleg hasonlít is a fazon, csak persze sötétbarnában, smink nélkül. A sminkelésről majd máskor írok. Egyébként nagyon szívesen tetettem volna bele egy kis kék és/vagy zöld satírt, dehát sajnos az etetések közötti háromórás intervallum erre nem ad lehetőséget, pedig most kellene, amíg nem dolgozom. 

Élj érdekes időkben!

2017.01.09. 15:03 - címkék: Címkék: nyafogás ökomami -

Aztán elolvastam ezt a cikket, amelyben igen részletesen és életszerűen kifejtik, mi várható a Földön, ha atomháború lesz, és akkor átmenetileg egy kicsit röhejesnek tűnt a világmegváltó igyekezetem, hogy majd én itt kevesebb nejlonzacskót használok.

A fenti régi, kínai átokról (mármint, hogy "élj érdekes időkben") mindig az jut eszembe, hogy:
Wash: This landing is going to get very, very interesting.
Mal: Define interesting.
Wash: Oh God, oh God we're all gonna to die.

Mindenesetre ezidáig semmilyen megerőltetést nem okozott, hogy nem vehetek pet-palackot, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy még van itthon Salvus-víz a Fiú párásítójába, és ha az elfogy, akkor majd némi találékonyságra lesz szükség.

Arról, hogy ki viszi át fogában tartva a szorongást

2017.01.06. 10:08 - címkék: Címkék: nyafogás -

Ez egy ilyen képesség, hogy az embernek mindig eszébe tud jutni a legszörnyűbb kimenetel és az összes leselkedő veszély, nem igaz? Van, aki akkor sem tudná csinálni, ha szeretné. Biztos vagyok benne, hogy gén-környezet interakció eredménye, azaz kellett örökölnöm a megfelelő szerotonin-transzporter genotípust, valamint kellett huhogó nagymamám és pesszimista apukám nevelése. Akik, ha nem csörög a telefon, egyből arra gondolnak, hogy biztos azért nem hív, mert baleset érte, kórházba került, súlyos beteg, meghalt; és ha csörög a telefon, akkor egyből arra gondolnak, hogy biztos azért hív, mert baleset érte, kórházba került, súlyos beteg, meghalt. 

Egy ponton rájöttem, hogy bár sokat fejlődtem a pszichoterápiáim során és elég jól tudom kezelni a szorongásaimat, az a pillanat nem fog eljönni, amikor majd _nem_ jut eszembe a veszély. Én azt tudom csinálni, hogy eszembe jut, nyugtázom, hogy jó, eszembe jutott, és igyekszem nem pszichotikus állapotba kerülve a szekrény aljában bujkálni / a gyerekkel az ügyeletre rohanni, mert van rajta egy pötty / a szeretteimet hívogatni, mert pont eszembe jutott, hogy bajuk eshet. A veszély körülöttünk ólálkodik, bárkit elüthet az autó és bárki elkaphatja az agyhártyagyulladást (az is, aki be van oltva a C ellen, mert a B-t még elkaphatja). Szóval álltam egyszer a villamosmegállóban télen, hétköznap, du. öt körül, nagyon hideg volt és sötét, és nagyon veszélyesnek tűnt a világ (például ha nem jön a villamos, akkor vagy haza kell gyalogolnom sötétben és metsző szélben az Árpád-hídon át, vagy megvárni a pótlóbuszt, ami zombihorror), és rájöttem, hogy valakinek ezt is kell csinálni. Hogy az evolúciós pszichológusok nyilván azt mondanák, hogy a közösség szempontjából rettenetes lenne, ha mindenki rettegő hisztérika lenne, ugyanakkor egy-két fő huhogó az direkt előnyös, mert felhívják a horda figyelmét a lehetséges veszélyekre. A PTSD-sek hisztirohamot kapnak minden alkalommal, amikor kicsit nagyobbakat hullámzik a tenger / valami csíkos zörög a bokorban, így biztosan nem marad észrevétlenül egy következő cunami / kardfogú tigris. Szóval ez egy szar feladat, de ha én nem csinálom, akkor ki viszi át fogában tartva a szorongást a túlsó partra, ugye.

Most viszont becsavarodtam a gyerekbetegségekre teljesen. A Fiú hörghurutjával kezdődött, amiből ő meggyógyult, én meg úgy maradtam. Szorongani úgy kell, hogy idegbetegen nézegeted a gyereket, nem beteg-e, és ha egyet tüsszent és kicsit taknyos (mint jelen pillanatban), akkor 1. pánikba esel, hogy beteg, 2. elképzeled, milyen súlyosabb baja lehet, 3. racionálisan átgondolod, miért nincs súlyosabb baja (mosolyog, eszik, láztalan, enyhe náthán kívül nincs más tünete), 4. megnyugszol, 5. húsz perc múlva eszedbe jut, hogy "de biztos??!", 6. ugorj az 1. pontra. Valamint nem vittem ki a babát a lakásból sok napja, nehogy elkapjon valamit, dehát egész télen nem lehet bent, plusz a friss levegő még jót is tenne.

Úgyhogy egy ponton újraolvastam a buddhista anyás, egyébként remek könyvben az aggódásról szóló részt. Az volt benne, hogy "ez a helytelen figyelem nem szolgálja sem az én, sem szeretteim érdekét". Ezt mantrázom azóta. Emellett felhívtam Nikét, aki pszichiáter, hogy becsavarodtam és legyen szíves, pszichiáterkedjen rajtam. Azt mondta, hogy hagyjam abba, mert ezzel rosszat teszek magamnak is és a szegény, lakásban tárolt Fiúnak is. Azt is mondta, hogy szedjem össze, milyen tünetek esetén viszem orvoshoz, legyen egy ilyen listám és ha azon nincs rajta, akkor viselkedjek úgy, mint egészséges gyerek esetében, ha meg rajta van, akkor vigyem orvoshoz, ennyi. Akkor én jöttem a decemberben meghalt bölcsissel (este lázas lett, reggelre meghalt, lehet, hogy agyhártyagyulladásban, de a baci nem tenyészett ki belőle, szóval nem biztos), meg a többi, előjel nélkül vagy jelentéktelen tünetek után meghalt ismerős gyerekkel és felnőttel. Azt mondta, igen, bármikor bárki meghalhat, de efelett nincs kontrollom. Nem az én dolgom és nincs is rá lehetőségem, hogy ezt kontrolláljam - ez Isten vagy a Véletlen vagy az Univerzum feladata - nem csak a Fiú, hanem az összes többiek esetében, beleértve a férjemet és magamat is. Az én feladatom az, hogy a földi létét boldogabbá tegyem, amibe az is beletartozik, hogy kivigyem a szobából és megmutassam neki a havat. Úgyhogy ez a másik, amit mantrázok. Az én feladatom az, hogy a földi létét boldogabbá tegyem.

Tehát eljöttünk hétvégére Sopronba, ahol persze rettenetesen hideg van és metsző szél, úgyhogy eddig még nem vittem ki a szobából, de ez még talán változhat.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Here comes the sun

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította