A nagycsaládról, vagy nem

2017.03.20. 21:17 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás -

Amikor én voltam az ilyen passzban (télen), akkor emaileztem mindenféle barátaimnak, hogy látogassanak meg, jöttek is, dumáltak velem, vagy duplóztak a Lánnyal, némelyik a Fiú pelenkáját is kicserélte, cserébe kaptak ebédet vagy kávét napszaktól függően. Persze, kevés olyan barátom van, aki ráér napközben, és ezeknek is a fele kisgyerekes anyuka téli időszakban jellemzően beteg gyerekekkel, de még így is maradt, aki át tudott jönni hétköznap délelőtt. Nem tudom, észrevették-e egyáltalán, hogy az most segélykiáltás és épp szívességet kértem tőlük, illetve hogy épp megmentenek attól, hogy a Lánnyal egymás agyára menjünk a bezártságban.Tágítva persze közben a Lány horizontját, aki mostanra már jól tudja, hogy ahány ember, annyiféleképpen játszik gonoszcicásat.

Egyedül az új bébiszitterünk játékstílusát kritizálta, nála ugyanis a jó és gonosz örök harca helyett a gonoszok az első percben megjavultak és "nem is vagyok gonosz, csak rossz napom volt" felkiáltással bocsánatot kértek. Jó, a Lány persze könnyű eset, mert eljátszik magában is, hatalmas eposzokat játszik le az aldis újságból kivágott papírfecnik, a dupló és playmobil és plüssállatok, matchboxok, vécépapírgurigák, két műanyag tányér, néhány mosogatószivacs és egy sál segítségével, az egész nappalit elfoglalja és semmit sem lehet odébb rakni, mert hiába látszik szemétnek, az épp a cica ágya vagy a nyuszi reggelije, de jobban szeret magában eljátszani, ha mások is vannak nálunk és a háttérben folyik valami felnőtt diskurzus. Egyébként bevallom, nem is érzem feladatomnak, hogy én szórakoztassam a gyerekeimet, persze, csomót olvasok nekik meg néha játszunk is, de szerintem alap, hogy egy gyerek képes legyen egyedül is eljátszani. Tartok tőle, hogy a Lány esetében mindez nem csodás nevelésem eredménye, hanem genetika, de végtére is a Fiú is ugyanabból a génkészletből származik, reménykedjünk., hátha örökölte.

Ami az idilli nagycsaládot illeti, abban továbbra sem hiszek. Ugyanakkor rájöttem, hogy bár a nagycsaládban nem az volt, hogy a dédi vigyázott a gyerekre, amíg anya elment pilatesre meg körmöshöz, hanem dédi vigyázott a gyerekre, amíg anya kiment kapálni, az igazából szuper volt. Ha van otthon egy fogzó csecsemőd meg egy dacos háromévesed, tök jó kimenni pár órát kapálni. Csend van, friss levegő... az egyetlen negatívum, hogy kapálni kell. Most is mi volt: Sopronban vagyunk, felajánlottam anyukámnak, hogy szívesen kertészkedem a kertjében, ha ő addig geggyüli a gyerekeimet, gondoltam budai úriasszonyként majd biztos meg kell metszeni a rózsát meg ilyesmi, erre kiderült, hogy a full agyagos előkertet kell megkapálnom, ahol ráadásul elterjedt valami erdei gyom, kis pici apró hajtások mindenütt, amelyek a föld alatt karvastagságú, százméteres gyökerekben végződnek. Megpróbáltam meghatározni az online növényhatározó segítségével, de az iszalag jött ki és ez nem az (nem fut fel a fákra, és láttam már iszalagot, nem ez az), a könyvet meg, mármint a növényhatározót nem találtam. Azért kitaláltam, hogy "iszalagszakadás". Két nap múlva meg előbújtak a kis gecik ugyanott.

Ugyanez volt tavaly a barackkal, mondom, majd én befőzöm, hát nehogy már a fán rohadjon, amikor én meg az intersparban veszem a barackot, gondoltam, majd kipróbálok mindenféle hipszter baracklekvárreceptet, kis vaníliaeszenciával, rozmaringgal meg mittudoménmi, erre kiderült, hogy harminc kilóról van szó, egy hónapig sárgák voltak az ujjaim a hámozástól. Ezek itt vidéken nem aprózzák el.

De pár óra szünet a gyerekezésben akkor is jó, ha azt munkával tölti az ember. Én legalábbis mindig megörülök, amikor újra látom őket és rácsodálkozom, jé, milyen cuki, gyönyörű gyerekek - míg ha konstans együtt vagyunk, akkor egy idő után már csak a teendőt látom bennük.

Úgy egyébként meg azért nem írok, mert kb. nincs gépidőm, de legalább sétáltam egy csomót az erdőben, meg lebontottam a nagyon ronda kerítés egy részét a szüleim kertjében, amit már rég le szerettem volna, de eddig ragaszkodtak hozzá. A kapálásról meg már meséltem.

Ja, és

2016.10.11. 10:49 - címkék: Címkék: gyereknevelés -

Egyébként tudom, hogy hatalmas mázlim van, hogy csak ilyeneken kell rugóznom, mint, lásd alább, és egyik se súlyos beteg és a férjem is szeret minket (mostanában megint mindenki válik), és textilpelenkát se kell mosnom. De azért kicsit néha irigylem a korábbi generációkat, amikor még ellátni kellett a gyerekeket és nem minőségi időt tölteni vele.

Jó, igazából nem irigylem őket, szeretem a vezetékes vizet meg a robotporszívót, nem akarok állatokat etetni hajnalban. Csak ez az elmúlt ötven évben az anyaságra rákerült hatalmas pszichológiai felelősség, hogy most neveléseddel Te alakítod a jellemét, és ha elcseszed, akkor boldogtalan lesz, ezt úgy tudnám nélkülözni. 

Főleg hiszti

2016.10.11. 09:58 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás -

Hát nem tudom boldoggá tenni a gyerekeimet. Ez sír és nem alszik és hasa fáj, vagy isten tudja, hiába szoptatom igény szerint, de azért figyelve, hogy ne túl gyakran, és hordozom kendőben. Amaz sír és dühöng, ma reggel épp azért, mert reggelinél nem tetszett neki az asztalterítő.

Terítő nélkül szeretett volna tejet és kukoricapelyhet enni az asztalon, azt pedig nem engedtem, mert kicsit vagy nagyon minden reggel kiönti a tejet. Majd pedig azért, mert úgy döntöttem, jó fej anyuka leszek, és megengedem neki, hogy ne a szép ünneplő ruhában menjen az ovis fotózásra, hanem az általa választott nyuszis ruhában, ami cuki, de használt, hétköznapi viselet - csakhogy kitalálta, hogy annak ellenére, hogy este együtt kiválasztottuk hozzá a harisnyát és az alsótrikót és a bugyit is (hogy reggel ne legyen balhé), most mégis alá a harisnya helyett egy H und M-es, teljesen más stílusú, szintén nyúlmintás legginget szeretne venni. De értsétek meg, az egyiken kék alapon fehér, apró nyuszik vannak, a másikon meg fekete alapon hello kitty-stílusú, hatalmas fehét nyúlfejek! Most így üljön a csoportképen a fodrosszoknyás, hajcsatos, talpig tüllbe öltözött kishercegnők között? Szerintem a nyuszis ruha már kellőképpen kifejezi az egyéniségét, nem kell ennyire fokozni. 

Az alvásmegvonás mellett számomra ez a legnehezebb a gyereknevelésben, már a Lány születésétől kezdve, most meg még jobban. Hogy ezeknek nem lehet a kedvére tenni. Hogy kiteszed a lelked és visítanak. Hogy megbeszéljük, hogy ha eljön a fodrászhoz, és megengedi a hajvágást, akkor kap a virágboltban egy plüss virágot, amire már régóta vágyott, és már előre balhézik, hogy óriási, kéket akar, amekkora nincs a boltban. (Végül kiválasztott egy kicsi sárgát és tök szereti). 

Hol van vajon az ideális határtartás? Nekem nem tetszik az a verzió, hogy megengedjek mindent. A nagymamák ezt tolják, tuti leszedték volna az asztalterítőt a reggelinél, bár ahhoz le kell pakolni az egész asztalt, majd törölgetni a kiömlött tejet a falapról. Van olyan barátnőm, aki tuti megengedte volna a kétféle nyúlminta párosítását az ovis fotózáshoz. És megígérhettem volna, hogy veszünk óriásvirágot valahol, mondjuk rendelek a netről. De szerintem ez nem jó út, hozzám jártak pszichoterápiába felnőttek amiatt, hogy így nevelték őket, és képtelenek várni és képtelenek kibírni a csalódottságukat, ha nincs a mojitohoz zöld szívószál, csak piros. 

Vagy tarthatnám szigorúbban, ovis fotózásra ráadám a zsabós blúzt, aztán kussoljon. Csak szerintem egy pici demokráciát kell tanulnia, kis dolgokban hadd döntsön. Hozzám jártak pszichoterápiába iszonyú szófogadó nők, akik csodálatos, szófogadó kislányok voltak, mindig csendben engedelmeskedtek, csak sajnos később is csendben engedelmeskedtek köcsög, nárcisztikus férfiaknak és pszichopata nőknek mind a munkahelyen, mind a magánéletben, és ettől hogy, hogy nem, pánikbetegek vagy depressziósak lettek. Tehát sima hétköznapokon azt vesz fel, amit akar, és ha kéri, akkor felteszem az asztalra a kedvenc terítőjét (bár az egy rémséges citromsárga virágmintás viaszosvászon). De terítő nélkül nem ehet kiömlős ételt. 

Különben elméleti síkon abban hiszek, hogy kellenek keretek, de a keretek között szabadság kell - vagyis azzal játszik, amivel akar, oda ragasztja a matricáit, ahova akarja, de nyolckor fürdés. Fogadjunk, hogy ha lehetne kommentelni, akkor fele banda beírná, hogy túl engedékeny vagyok, a másik meg, hogy túl szigorú. 

Szóval egyrészt állandó a visítás és a boldogtalanság, megmérgezve a mindennapokat, és ehhez jött most pluszegy boldogtalan csecsemő, ó, irgalom atyja, ne hagyj el. 

Így vagyunk

2016.09.19. 12:09 - címkék: Címkék: gyereknevelés lány nyafogás Fiú -

Jaj, ez a kiszámíthatatlanság. Egész éjjel nem aludt rendesen a kis Fiú, egyébként a Lány sem, de ő a férjemmel nem aludt (ő ment át hozzá és maradt ott), aztán egész reggel a mellemen akart lógni (a Kisfiú), most meg már annyi ideje alszik az ágyában, hogy zuhanyoztam, mosogattam, beindítottam a porszívót, ebédeltem, megcsináltam a duolingo adagomat és elolvastam az internetet. Mondjuk dolgozhattam volna is (kettő cikket kéne írnom a héten, az egyiket ingyen), de ne legyünk telhetetlenek. 

A Lány oviban van, ma alszik ott először, egyáltalán nem akart ott aludni és félt tőle, remélem, rájön, hogy semmi para. A bölcsiben másfél éve ott alszik, szóval nem akkora váltás. Azért kell ott aludnia, annak ellenére, hogy én itthon vagyok, mert itthon nem tudom elaltatni úgy, hogy lóg rajtam egy újszülött, egyedül meg nem alszik el. Egyébként szerintem tetszik neki az ovi, kivéve a torna, mert fel kellett mászni valamire (talán a bordásfalra?) és ő nem akar felmászni. Egyébként se mászik fel semmire, fél a magasban, ezért végül főként külső nyomásra idén augusztusban elvittem DSZIT-re (az egyensúlyérzékelést is fejlesztő terápiás torna), ahol kétszer voltunk, és ahol olyan visszajelzéseket kaptam a terapeutától, amelyekről majd egy másik bejegyzésben írok. Mindenesetre most logisztikai lehetetlenség lenne oda eljárnunk, mivel messze van és szeptembertől a villamos is más útvonalon jár. Majd meglátom egy pár hónap múlva, teszek-e újabb próbálkozást ezzel. Elég nehéz ebben jól dönteni, egyfelől mindent meg akarunk adni a gyereknek, másfelől van ez a fejlesztési kényszer, amikor a tök egészséges gyerekeket hordjuk ilyen-olyan terápiákra, hát én igyekszem normálisan gondolkodni minderről, nem könnyű. 

Múlt héten háromszor is egyedül voltam két gyerekkel 4-5 órát, az is olyan volt, hogy csütörtökön teljesen kibírható (felváltva aludtak és addig tudtam a másikkal foglalkozni), pénteken rémdráma (a Lány altatása torkollott veszekedésbe, miközben a Fiúnak sem volt jó semmi), szombaton meg hullámzó. De máris messzemenőkig megértem azokat a barátnőimet, akik kicsit megkattantak átmenetileg, amikor két gyerekkel voltak otthon. Főleg a kiszámíthatatlanság, soha nem tudhatod, hogy nyugisan vacsoráztok az egyikkel, amíg a másik alszik, vagy mindenki egyszerre visít. Ja, és két gyerek az nem két feladat, mert van még a köztük lévő dinamika is, hogy tudniillik a Lány nagyon szereti a kis Fiút, de a jelenlétében engedetlen, figyelemzavaros hisztérikává változik. Mind a gyerekorvos, mind a védőnő, mind Judit néni biztosított arról, hogy mindez teljesen normális, csak hát attól még az adott helyzetben nagyon nehéz türelmesnek lenni.

Szóval várom, hogy kicsit összeszokjon ez a két gyerek, hogy se az ovi, se a kistesó ne legyen már ekkora újdonság, én meg elmenjek a hathetes kontrollra és utána tornázhassak és attól türelmesebb legyek és strapabíróbb. Nem tudom eldönteni, hogy a Gyerünkanyukámat csináljam majd, vagy előtte csináljak végig egy harmincnapos Love Your Belly challenge-et (bár nincs szétnyílva a hasizmom, de hátfájás ellen is hatásos). Úgy emlékszem, jobb fej vagyok, amikor sportolok. Persze, még jobb fej vagyok, ha alszom éjszaka, dehát az nem tűnik túl reálisnak. 

Egyébként három hetes és már 4 kg a kis vasgyúró, emelgeti a fejét, és iszonyú komolyan, szigorúan és eltökélten néz. Vajon fog valaha mosolyogni is? 

T mínusz 4 nap

2016.08.22. 10:05 - címkék: Címkék: gyereknevelés lány Fiú -

Úgy érzem, elérkezett az az időszak, amikor mindenki azzal kezdi az emailt vagy a telefonbeszélgetést, hogy "egyben vagytok még?", és ha nem posztolok naponta, akkor biztos szülök. Kicsit idegesítő, de van egy barátnőm, aki szintén a napokban szül, és én is nehezen tudom visszafogni magam, hogy ne írjak rá minden nap, hogy mi van már, szóval megértem a dolgot. De még nem szültem, péntekre vagyok kiírva, a gyümölcsárus cigányasszony szerint pedig túl is fogom hordani. 

Semmi kedvem különben szülni, két okból. Egyrészt, most kezdődik az ovi a kis Lánynak, most szerdán lesz az első ovis szülői, és szeretnék ott lenni vagy legalább azt, ha a férjem ott lenne, rengeteg gyakorlati információt nem tudunk még és az óvónénikkel sem találkoztunk. (De legalább az ebédet megrendeltük, megjegyzem, le vagyok nyűgözve a III. kerületi ovis ebédrendeléstől, egy elképesztően felhasználóbarát online felületen történik a rendelés, a lemondás és a fizetés is, két kattintással. Le vagyok nyűgözve.) 

A kis Lány mindenki szerint jól fogja venni az ovit, hiszen már jár családi napközibe, azaz hozzá van szokva, hogy vannak szabályok, vannak más gyerekek és nem fog abban kételkedni (mint megtudtam, ovi beszoktatáskor a kezdők ebben kételkednek), hogy anya vagy apa tényleg érte jön-e, hiszen másfél éve fixen érte megyünk. Csak szerintem ugyanez nehézség is, hiszen szeret oda járni, szereti a bölcsisnéniket és a csoporttársait is, és most azoktól mind el kell válnia. Szóval igaz, hogy nem kezdőként megy az oviba, de cserébe meg kell gyászolnia pár jó kapcsolatot. A csoporttársai közül persze senki sem megy ugyanabba az oviba, szóval két új óvónénit és 24 új kispajtást kell kiismerni és megszokni a régiek helyett. Nem akarom túldramatizálni sem, dehát az ilyesmi azért nehéz időszak, pont mint a munkahelyváltás, az első hét stresszes tud lenni, amikor még nem tudod, hol a mosdó, nincs íróasztalod, nem tudod, kinek kell szólni, ha nem nyomtat a nyomtató, hol van jó kávé a környéken és egyáltalán, ki kivel van. És szomorú vagyok már előre, amiért pont ilyenkor cserben hagyom, mert lelépek szülni meg szoptatni, nyomi leszek és álmos és biztos türelmetlen is, és ahelyett, hogy sokat beszélgetnék vele az oviról meg játszanánk meg összebújnánk, egy másik bébi fog rajtam lógni. 

A másik, hogy bár minden gyerek más, bla, bla, azért most jobban tudom, mi vár rám, mint előzőleg. Az első szülés előtt azt hittem, hogy jó, hát biztos nehéz lesz, dehát volt már nehéz helyzet az életemben, máskor is dolgoztam már sokat kevés alvással, majdcsak megoldjuk valahogy, most komolyan, minden hülyének gyereke van, nem majd pont rajtam fog kifogni. A legjobban a Stern könyv foglalja össze a dolgokat, amikre nem számítottam, sajnos csak hónapokkal szülés után kaptam kölcsön, de még így is nagyon hálás voltam, és legszívesebben írtam volna Sternnek, hogy köszönöm, amiért ilyen kiválóan összeszedte és megfogalmazta az anyáváválás-krízist. Ugyanakkor tény, hogy az első gyerek születésénél már anyává változtam, nem kell még egyszer, szóval a metamorfózissal járó krízist talán már megspórolhatjuk, csak a többi rész marad. 

Annak mondjuk örülök, hogy nem szültem múlt héten, és így el tudtam menni a férjemmel a tíz éves házassági évfordulónkon grillételeket enni a Bestiába (nagyon szeretném tudni, miből van a borsókrémlevesük, amitől olyan könnyű, de a highlight persze a férjem barbecue oldalasa volt), meg fagyikat enni ezen cikk alapján -  sajnos három fagyizó után kidőltünk, azok közül nekem a legjobban a Damniczki tonkababos karamellje ízlett. És este meg elmentünk Zsuzsi 40. szülinapjára, ami szintén klassz volt, vittünk medúza alakú tortát és még mi is kaptunk ajándékot. Persze, nyafogtam, mert már nagyon terhes vagyok és nem tudok olyan sokat sétálni, mint szeretnék, és állandóan melegem van vagy pisilnem kell vagy kényelmetlen a fa padon sokáig ülni, szóval közben meg már szeretném, ha véget érne ez, és már annál a résznél tartanánk, amikor kezdi az ember visszanyerni az erőnlétét. 

Nem is lesz olyan rossz

2016.08.15. 13:26 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás -

Közben azt csináltam, hogy elolvastam a blogomban Lány születése körüli időszakot és emiatt a depresszióm egyik része el is múlt. Az volt a fejemben ugyanis, hogy milyen nehéz és könyörtelen a csecsemős lét, közben meg a valóságban egyáltalán nem volt az, hanem tök jó volt, és inkább később lett az. Szóval idén őszre még nem kell apokalipszist vizionálnom, tök jó volt kendőben hordozni mindenfelé a kis vadmajomlányt, és biztos a fiút is jó lesz. Ráadásul tegnap szóba elegyedtem egy játszótéri anyukával, aki a Lánnyal egyidős kislányát játszótereztette, és elpanaszolta, milyen rossz, hogy a nemrég született csecsemőt még nem tudta lehozni, mert más a napirendje, meg hogy a hasa (ti. anyuka hasa) még nem nyerte vissza szülés előtti méretét. Egy ponton megkérdeztem, mennyi idős az otthon maradt csecsemő, erre kiderült, hogy két hetes. Ja, hát ha két héttel szülés után már ennyire virgonc az ember, akkor mi a probléma. 

A fő nehézségekre is rájöttem egyébként, hogy mik voltak azok a gyermek első éveiben. Elmondom. Az egyes számú nehézség a babázásban az volt, hogy mindenki összevissza beszélt, totál ellentétes tanácsokat adtak a szoptatástól kezdve minden egyébbel kapcsolatban, mi meg nem tudtuk, hogy kell csinálni, és így aztán egy csomót szorongtam, hogy jó-e így vagy sem. A szoptatáson, a hasfájáson, meg ezeken. Ez a nehézség talán kisebb mértékben fog fennállni, persze, minden baba más, de az alapokkal már tisztában vagyunk. Azzal is, hogy ha valami apróságot elrontunk, akkor sincs semmi, és azzal is, hogy minden szakasz egy ideig tart csak. Megnyugtató, hogy kevesebbszer fognak földbe döngölni azzal a fölényeskedő kérdéssel, hogy "első gyerek?", és ha mégis, azok könnyebben leperegnek rólam. 

A kettes számú nehézség később jött, mert fél éves volt a Lány, amikor elromlott az alvása, és kb. kétéves koráig egy-három óránként felébredt. A jobb időszakban háromóránként, a rosszabbakban óránként. Ezzel kapcsolatban is rengeteg elmélet született és eléggé rajta voltam a problémamegoldáson, ti. olvastam egy vagon altatóskönyvet, megkérdeztem a gyerekorvost, elvittem alvásambulanciára, megkérdeztem a barátnőimet, kiolvastam az internetet, és némelyik módszert alkalmaztam is. Egyik sem tett csodát. Így utólag három elméletem van: a fogzás+alacsony fájdalomtűrés - szerintem a kis Lány fájdalomküszöbe nem túl magas, legalábbis bármilyen picit beüti valamijét, a portugál focistákat túlszárnyaló drámát rendez, és nagyon sokára jöttek ki a fogai. Többször előfordult, hogy a védőnő vagy a gyerekorvos azt mondta, nézzem meg, milyen duzzadt az ínye, pár nap és kint lesz a fog, és két hónap múlva nőtt ki. Amikor kinőtt az összes foga, akkor javult az alvása. A másik elméletem, hogy keveset rohangál, de sokat figyel és gondolkodik, így testileg kevésbé, agyilag jobban lefárad, és ez nem a jó alvás felé visz. A harmadik, hogy a szoptatással függ össze valahogy, mivel időben egybeesett az alvás javulása és a szoptatás abbahagyása (kb. két éves korában), de lehet, hogy csak akkor érett meg mindkettőre. Engem ez totál kikészített, hogy másfél évig 1-3 óránként felébresztettek, az alváshiány is, de inkább a kapcsolódó düh és frusztráció és tehetetlenség. Hogy bármit csináltunk, ugyanúgy maradt minden. És pontosan emlékszem, a családtagok és barátok közül ki volt velem együttérző és ki nem volt az, és akik engem hibáztattak, kinevettek vagy bagatellizálták a problémát, azokat mind megjegyeztem és sosem fogom megbocsátani, csak mondom. De ez egy másik gyerek lesz, más karakterrel és alvásmintázattal, szóval bármi lehet, még jó alvó is. 

A harmadik nehézség a nagymamák személyében van, meglepődve olvastam ugyanis, hogy három évvel ezelőtt is pontosan ugyanezeket a dolgokat csinálták és ugyanezekkel idegesítettek, mint most. És ez valahol nagyon elkeserítő, mert azóta egymilliószor elmondtam, hogy légyszi, ne csinálják, mindhiába. Meg abban is reménykedtem, hogy az idő múlásával egyik-másik dolog lecseng, vagy változik, mindhiába. A lényeg ugyanaz maradt: a passzív-agresszív gyengéd erőszak, a határok be nem tartása, a kéréseim semmibe vétele. Az, hogy mellettük felesleges, zavaró tényező vagyok csupán. A blogomból látszik, ahogy eleinte jobban toleráltam mindezt, aztán az idő múlásával egyre rosszabbul. Ezzel az a baj, hogy én a részemről kimerítettem a lehetséges módszereket: próbáltam rájuk hagyni, próbáltam megbeszélni normálisan, és volt, hogy a sírás határán kiabáltam (azóta is hallgatom, hogy tönkretettem azt a szép ünnepet), nincs több a tarsolyomban. És egyszer olvastam asszem az Örömterv blogon, hogy a második gyerek születése előtt a csaj sorra vette, hogy majd milyen külső segítségekre számíthat és ki miben fog segíteni, és nagyon szomorú és dühös vagyok ettől. Hogy nekem is nagyon szívesen segíteni fognak majd, de a segítségnek ára van. Nem lehetne úgy segíteni, hogy közben tiszteletben tartják a határaimat és normálisan kommunikálunk?* Jó, tudom, hogy nem, de ez frusztrál és tehetetlen és dühös vagyok tőle. Kicsit ez van egyébként (605-ös kérdés) - nem teljesen, és sosem gondoltam, hogy a Ranschburg Jenő fog nekem új szempontot adni, like ever, de az a mondat, hogy "ebben a folyamatban maga, Éva, tulajdonképpen teljesen felesleges", az nagyon szépen leírja a fennálló dinamikát. Az is nehéz, hogy nem panaszkodhatok erről sokat, már most is bűntudatom van, és a férjem majd haragudni fog, amiért az interneten rosszat írok az anyjáról. Szóval felfogtam, hogy ebben a kérdésben nem tehetek mást, mint kussolok és belenyugszom, de azért fogadjuk el, hogy számomra a gyermekvállalással járó nehézségek közül ez egy teljesen váratlan és teljesen megoldhatatlan nehézségnek bizonyult, így helye van a problémák top3-as listáján. 

És aztán jött az a rész, amikor a Lány másfél éves lett, elkezdett heti három napot családi napközibe járni, és innentől egyrészt túlvállaltam magam, másrészt állandóan betegek voltunk, mindhárman, felváltva vagy egyszerre. Karácsonykor, nyaraláskor, költözéskor. Most. A túlvállalással nem tudom, mit kell csinálni, mert ennyi pénzre szükségünk volt, amennyit kerestem - még így se utaztunk nyaralni, szóval nagyon sokkal kevesebbet nem dolgozhattam volna. Valami hobbi meg csak kell az embernek. Ami a gyerekbetegségeket illeti, az anyukám szerint nem szedünk elég vitamint és nem öltözünk fel rendesen, de szerintem meg sok vitamint szedünk és az összes ismerős kisgyerekes család ugyanennyit beteg. 

Mindennek a megnyugtató része az az, hogy a túlnyomó többségük nem a csecsemőzésből adódott és időben sem ahhoz volt köthető, szóval a babázás időszakától tulajdonképpen nem kell tartanom. Nem járt több nehézséggel, mint az azután következő időszakok, ugyanakkor egy csomó örömmel járt. És mennyire cuki és gyönyörű volt csecsemőkorában a pici Lány! Mondjuk, most is az. 

*Nagyjából ez a gondolatmenet vezetett el a robotporszívó megvásárlásához, akivel azóta is harmonikus a viszonyunk. 

A család miatt rinyálok

2016.06.14. 10:55 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás -

Én nem értem ezt a nagymamák / kényeztetés dolgot. És régebben azt hittem, majd nem fog zavarni, dehát nem így lett. 

Például a nagymamánál vagyunk. A Lány kidobálja a tányérjából az asztalterítőre a rántottcsirke-falatkákat, mert valamin felmérgesedett. Rászólok, hogy ezt ne tegye, mire szívettépő zokogásba kezd - ami részben műsor a nagymamának, részben meg szerintem tényleg azt hitte, hogy ezt itt lehet, mert itt mindent lehet, csak nem számított rá, hogy ha itt van szigorú Anya is, akkor más a szabály. Azért hitte azt, hogy ezt itt lehet, mert amikor egyévesen a padlószőnyegre dobálta a főtt répát és rászóltam, hogy ne tegye, akkor a nagymama rám szólt, hogy hagyjam, hadd csinálja nyugodtan. Nagyjából bármiért rászólok, helytelenítik, legjobb esetben csendben eltűrik, de még kb. sohasem támogattak meg (azzal, hogy a nagymama is azt mondja, hogy azt tényleg nem szabad).

Az ebéd utáni játéknál a Lány talál egy színezőt és egy doboz krétát és körülnéz, hol lehetne színezni. Nálunk otthon a földön szoktunk, de itt az most egyéb játékokkal van borítva. Nagymama egyből szalad és behoz a másik szobából egy kisasztalt, a Lány odahoz egy piros, műanyag gyerekszéket. Leül. Nagymama átszalad a másik szobába a kisasztalhoz tartozó székért, mert az kényelmesebb és nézd, még nyuszik is vannak rajta. Lány engedelmesen átül arra. Kiderül, hogy ez egy picit alacsony, de pont elérné róla a színezőt, kezdene színezni, de nagymama átülteti mégis a piros székre, mert onnan kényelmesebben eléri a színezőt. Jó. Lány elkezdi kiszedni a dobozból egyenként a zsírkrétákat. Nagymama kitalálja, hogy jaj, ebből a dobozból olyan nehéz kiszedni, de majd ő hoz egy másik dobozt, amiből ki lehet szedni könnyen. Kimegy a konyhába, kisvártatva egy korábban bonbont tartalmazó fadobozt hoz, abba átömleszti a zsírkrétákat. A Lány, aki amúgy évek óta ismeri a színeket,  továbbra is válogat köztük. Nagymama sorra megnevezi, ami épp a kezében van, nézd, ez zöld, nézd, ez kék. Lány elkezd random fickálni a színezőre kékkel (ebben az életkorban ez a szint). Nagymama elkezdi instruálni, hogy nézd, színezzük ki a nyuszi fülét szürkére, az autót meg pirosra. Lány ezen a ponton megunja a dolgot (ennyire türelmes, én már 5 sorral feljebb visítanék, hogy bazmeg hagyjatok már nyugodtan színezni), otthagyja a színezőt és megfog két játéknyulat, hogy azokkal játsszon. Nagymama előkap egy puzzle-t és elkezdi ajánlgatni, hogy inkább rakják ki azt. Satöbbi. Folyamatosan a Lány kényelmét szolgálják az események, a kisasztal, a jobb szék, a jobb doboz.

Mégis, nekem ez egyszerűen nem áll össze a fejemben. Hogy mindent szabad, kiöntheti a földre a vizet, letekerhet tizenöt méter vécépapírt, ledobhatja az ennivalót, letépheti az összes virágot a kertben, mittudomén. Másfél órára tettem ki a lábamat otthonról, már szegfűt szedtek a balkonládámból. De játék közben meg vegzálják. Van egy játékbabája, amiről mindig leveszi a pulóvert, azért rászólnak, hogy ne vegye le a babáról a pulóvert. Miért? Nálam nem dobálhat kaját, de bevallom, magasról teszek rá, hogy van-e a játékbabán pulóver.

A másik, amikor nem engedik, hogy erőfeszítést tegyen. Például fel tud menni a magas lépcsősoron az emeletre. Velem fel is kell, hathónapos terhes vagyok, nem cipelem fel, különben is, mi lenne akkor a mozgásfejlődésével. Lassan megyek vele és megdicsérem, amikor felér. A nagymama kérdés nélkül felveszi és fölviszi ölben. Amikor kismotorral a járdaszegélyhez ér, felteszi a kismotorral együtt a járdára. De különben fel tud menni vele, csak a nagymama ezt nem várja meg, már előbb felteszi. Nemrég ingerülten rászóltam a játszótéren nagymamára, mert mindegyik rugósállatra kérdés nélkül feltette a Lányt, pedig azokra fel tud mászni, csak meg kell várni, míg felmászik. Mondtam neki, hogy mielőtt felteszi, várja meg, fel tud-e menni maga. Utána megvárta. Azt már nem várta meg, hogy le is tud-e jönni, hanem mindig levette a gyereket. Arról a játékról, amire ő maga mászott fel. Dehát az egy sikerélmény, hogy nehéz valamire felmászni, de nézd, anya, mégis egyedül fel tudok mászni! Ha mindenre felteszik, azzal megfosztják a sikerélménytől. Az tök jó érzés, hogy valamiért erőfeszítést teszel és aztán sikerül. Nem?

Aztán van még az, hogy nem lehet sírni vagy félni. Ha sír, mert mondjuk beütötte a térdét vagy készülünk kimenni, felöltöztünk és melege van a kabátban, vagy olyasmit akar enni, ami épp nincs itthon, akkor egyből elkezdik elterelni a figyelmét. Nézd ott egy cica, nézd, itt a nyuszi. Nem is félsz! Nem is fáj! Szaknyelvben érzelmi érvénytelenítésnek hívjuk.

Én ezektől általában idegbeteg leszek, ha fél óránál tovább kell néznem. Nem szakmailag, hanem emberileg leszek idegbeteg. Persze, nyilván az sem segít, hogy felnőtt pszichoterapeutaként ismerem a dolgok szakmai oldalát, tudom, hogy a gyereknek öt alapvető érzelmi igénye van, ezek közül az egyik a jól felismerhető határok és keretek (hogy legyen olyan, amit nem szabad), az autonómia (hogy bátorítsák az önállóságát), és az érzelmek szabad kifejezése (hogy ha szomorú vagy, akkor lehessél szomorú, ha félsz, akkor félhess). Ez a három sérül a fenti szituációkban. A határok nélküli nevelés, a behatoló nevelés (amikor nem hagyod békén, hanem folyton vegzálod), és az érzelmi érvénytelenítés (amikor a gyermek érzelmeit kétségbe vonod vagy megkérdőjelezed) mind hátrányos hatással vannak a személyiségfejlődésre.

Az alapvető érzelmi igények ezek:
1. Biztonságos kötődés (biztonságra, stabilitásra, gondoskodásra és elfogadásra való igény).
2. Autonómia és kompetencia
3. A jogos igények és érzelmek kifejezésének szabadsága
4. Spontaenitás és játék
5. Reális keretek és önkontroll
Itt pl. a 15. dián összefoglalja a szerző, melyik alapvető érzelmi igény sérülése milyen maladaptív sémához vezet.

Mindez messze nem ok arra, hogy idegbeteg legyek, mert ezek akkor vannak káros hatással, ha minden évben minden nap ez történik. Ha amúgy otthon nem csináljuk, a nagymama meg néha pár napig csinálja, attól az égegyadta világon semmi baja nem lesz a gyereknek. Nem lesznek tőle maladaptív sémái meg semmilyen pszichés zavara. Ugyanúgy, ahogy attól sem lesz kövér cukorbeteg, hogy rövid vidéki tartózkodásaink során több édességet eszik a megszokottnál. Semmi baja nem lesz. Sőt, legalább többféle embert és nevelési stílust megismer, valószínűleg rugalmasabb lesz, mintha tök egyforma emberek nevelnék, direkt jó.

Az is tök érdekes, hogy bár változó arányban, de mindkét nagymama hasonló stílusban nevel, vagyis ha alapvető érzelmi igények, akkor a kötődés és a spontaenitás terén jól teljesítenek és a másik három a gond inkább. A fenti példák egy része anyámmal, másik része anyósommal való interakció. Nem tudom, ez valami generációs dolog-e, vagy pont ezért passzolunk össze a férjemmel, mert hasonló nevelési hibák közt nőttünk fel. És egyébként igen, viszonylag normális emberek lettünk, jó, én eljártam százezer év pszichoterápiára, ő meg okos és az IQ egy kicsit segít a hülyeségek túlélésében, de lehetne azzal is érvelni, hogy minket is szépen felneveltek, mit sírok. 

Szóval én tudom, hogy nem lesz tőle semmi baja, mégis ideges vagyok, ha látom. Milyen közhelyes ez is, a tipikus szülő-nagyszülő ellentét, tele van vele az internet meg a szakkönyvek. Hát nem tudom, talán elkezdhetnék meditálni. 

Ahová Apa szívesen megy haza

2016.06.09. 20:08 - címkék: Címkék: gyereknevelés feminizmus -

Néha azért átmenetileg megsajnálom szegény férjemet, amiért minderre napi rendszerességgel esélye sincs, ugyanakkor cserébe talán kisebb kockázattal leszek benzodiazepinfüggő zugivó neurotika negyvenéves koromra, és az neki is jó, nem? Az a téveszmém, hogy vannak férfiak, akik hosszú távon szívesebben élnek együtt viszonylag értelmes nőkkel, mint háztartási robotokkal. Persze, a legjobb nyilván az lenne, ha tudnék jól ápolt, művelt, kiegyensúlyozott és szellemes lenni, valamint vonzó, miközben csillog-villog a lakás és fordos ruhácskáikban szépen ülnek a jólnevelt gyerekek, de az ilyesmihez nyilván születni kell.

Azért arra igazán kíváncsi lennék, hogy amikor a cikkben szereplő anya gyorsan felporszívóz a nappaliban, elpakolja a játékokat, bepakol a mosogatógépbe, felsöpri a konyhát, átöltözik szép ruhába és sminkel, akkor ettől mégis miért lesz jókedve mindez hogyan fér bele tíz percbe? Túl nagy lakásban lakunk biztos, meg túl sok edényem van, meg a gyors sminkelésben sincs kellő gyakorlatom.

De azért mindenki nyugodjon meg, valami vacsorát szoktam csinálni, mosogatok, mosok, és néha takarítok is. Bár az vicces volt, amikor az IKL-ék esküvője előtt elővettem a vasalódeszkát és a hároméves Lány csodálkozva kiáltott fel, hogy "Anya, az mi?".

Anyablog

2016.06.07. 14:08 - címkék: Címkék: gyereknevelés lány -

Szobatisztaságra szoktatásról és ovis felvételiről tudnék leginkább beszámolni. Ez az oviválasztás is mekkora para! Mindenesetre eljártam a nyílt napokra, kitaláltam, melyik ovi lenne nekünk a legjobb (nem körzetes, de közel van, állami, és nem kétnyelvű meg ilyesmi, de szimpi), aztán izgultunk, hogy felvegyék a gyereket ki tudja, milyen szempontok alapján, felvették, örültünk, persze már másnap meséltek a játszótéri anyukák három rémtörténetet adott oviról. Ja, csak olyanokat, hogy látták, amint három nagycsoportos fiú vegzál egy síró kislányt és az óvónéni ezt tétlenül nézi, meg hogy nyáron mást mondanak, de igazából két hónapra bezárnak. Ez utóbbi mondjuk épp hidegen hagy, mivel a jó időzítésnek köszönhetően valószínűleg pont nem fogok dolgozni (legalábbis az állami egészségügyben nem) a következő három évben.

Viszont én utáltam az ovit és nyilván ennek köszönhetően hiába cukik meg napfényes, titkon tudom, hogy az ovi az rémes, és bármilyen negatívumra azonnal ugrok. Tudjátok, hogy van ez, ha előre félsz valamitől, akkor hamarabb összerezzensz. Igyekszem tudatosítani magamban, hogy 1. ez egy másik gyerek, a Lány nem én vagyok, hanem egy családi napköziben már szocializálódott, nálam asszertívebb kislány, 2. ez egy másik ovi. De azért félek, hogy elrontják vagy bántják a gyönyörű, okos kis Lányomat.

Meg a Lány esetében ez súlyosbítva lesz a kistestvér születésével (aug 27, ovi első nap: szept 1). Habár a múltkor a szemészeten az asszisztensnő elmesélte, hogy az ő gyerekei is pontosan így jöttek, és a nagy kb. aznap ment oviba, amikor a kicsi megszületett, és semmi baj nem volt ebből. Már érdemes volt odamennem. Mármint szemészhez. Különben azért mentem, hogy még mindig szülhetek-e természetes úton spontán retinaleválásom és több szemműtétem ellenére, azt mondták, igen. Jéj! Mármint, úgy rémlik, eléggé hosszú és fájdalmas volt szülni, de az meg tök jó volt, hogy pár órával utána már életképes voltam és nem egy hasi műtétből lábadoztam hetekig.

Különben fel nem bírom fogni, hogyan lehet valaki önszántából bölcsisdajka meg óvónő, én a múltkor már két óra játszóterezéstől totál kikészültem, pedig csak kb. 5 gyerek volt a homokozóban meg ötször annyi homokozójáték, de mindig mindenki elvette a másikét, visítás, homokot szórt a másikra, visítás, rászólhatsz-e más gyerekére, mennyire, elveheted-e a más gyerekének homokozójátékát, vagy tőle vissza a miénket, ha ott van az anyja, és ha nincs ott az anyja, szóval nem tudom, mit sírtam itt a múltkor a koktélparti-helyzeten, ez sokkal durvább és komplexebb társas szituáció.

Főleg a húsrágásról, meg hogy régen minden jobb volt

2016.05.26. 15:38 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás -

Amikor írta Kalib, hogy majd interjúzni fog a Vekerdy-vel, egyből az jutott eszembe, hogy úristen, én sikítozni fogok, ha még egyszer elmondja, hogy:
1. a gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat
2. régen ott volt a szoptatós dajka, pesztonka, madame, miss, fraulein, nevelőnő
3. meg a nagycsalád, amikor kézről kézre adták a gyereket a szeretetteljes nőrokonok, és
4. a széles úton csak néha zörgött keresztül egy szekér.

A szekeret végül is nem mondta, a többinél meg nem volt lehetőségem sikoltozni, mert a szobában jelen volt a hároméves kis vérszívó meg a fél idilli nagycsalád (anyám és anyóson).

Szomorú, mert sok dologban egyetértek Vekerdy-vel, ilyen például a technikai fejlődés elutasítása, amiről pontosan tudom, hogy reménytelen, és minket, ludditákat minden korban lenyomnak és túlhaladnak végül, de a felfogásomon akkor sem tudok változtatni. Azaz nincs a gyereknek tablet-e és nem is lesz, nem nyomkodja anya okostelefonját, mert anyának (nekem) nem okostelefonja van, hanem butatelefonja, nincs a családunknak egyáltalán autója, sem tévéelőfizetése, a Facebook-profilomról pedig majd máskor ejtünk szót. Ettől még persze százezer órát töltünk képernyők előtt. A Lány este fél nyolctól nyolcig nézhet mesét dvd-ről és kb. hetente egyszer nézheti a youtube-on a cuki nyuszikat, amíg levágom a körmét (ennek megfelelően míg korábban gyűlölte a körömvágást és visított, újabban meg kétnaponta közli, hogy nagy a körme, vágjuk le).

Dehát az egy hülyeség, hogy régen minden jobb volt.

Régen természetesen létezett arisztokrácia, nem tudom, ez a népesség mekkora részét tette ki, de talán inkább kevesebbet, szóval eleve fura normaként hivatkozni rájuk. De még ha ezen át is lendülünk, az újszülött csecsemő idegrendszeri fejlődésének mégiscsak az tesz inkább jót, ha anyja szoptatja, vagy legalább ölelgeti, miközben tápszerrel eteti. A szoptatós dajkákhoz kiadott párizsi babák anno nevetségesen magas halálozási aránnyal fogytak. Az van, hogy valamennyire ki lehet szignálni a baba nevelését idegeneknek, részemről nagy híve vagyok a családi napközinek, ugyanakkor minél kisebb, annál kevésbé lehet kiszignálni. Persze, párszor megetetheti más is cumisüvegből, nem kell konstans 24/7 anyamellen csüngeni, vannak végletek, de sajnos az a rossz hírünk van, hogy evolúciósan a babaállatnak élete első hónapjaiban a legideálisabb az anyaállat közelében lennie. Kibírja azt is, ha nem, de az igen a jobb.

És akkor ott van a népességnek az a többi része, akik nem az arisztokrácia. Két történetet szeretnék elmesélni az idilli nagycsalád - átzörgő szekér korszakából. Amikor B könyvéhez interjúztam, az egyik lány mesélte, hogy  az ő nagymamája (akkor fiatal anya) és a dédmamája (akkor friss nagymama) sok évig együtt laktak falun úgy, hogy ugyanazt a sparheltet használták, de szóba nem álltak egymással, ismétlem, évekig, mert összevesztek valami olyasmin, hogy az unokák leették a meggyet a nagymama meggyfájáról. Anyádnál lakni fárasztó, még akkor is, ha anyád véletlenül jófej, és minél több rokon él együtt, annál több a... dinamika. Az erőforrásokért való versengés és az alkalmazkodás kényszere. Kezdve onnan, hogy hánykor kelünk fel, kié a jobb ágy, kié a ház körüli jobb vagy szarabb feladat, kié a hátsó udvarban a meggyfa és arról ki vehet, ki szed előbb a fazékból és ha egész tyúkot sütünk, akkor melyik testrésze kié. Ki főz jól, ki mosogat szépen, ki tetszik jobban a legényeknek. Mivel tíz emberből kettő alkesz, így egy nagycsaládban nagy eséllyel van egy-két részeges, és csak reménykedni tudunk, hogy a gyermekmolesztálásról és - bántalmazásról szóló statisztikák mind eltúlzottak, mert különben az is van. Sok rokonnal együtt lakni általában az előnyök mellett hátrányokkal is jár, és akkor finoman fogalmaztunk.

A másik sztorit a nagypapám mesélte: amikor ő fiatal volt, akkor az asszonyok kijártak kapálni és ha kis babájuk volt, azt vitték magukkal, letették a fa árnyékába és két sor között megszoptatták néha, és neki (a nagypapámnak) máig felzaklató emléke, amikor az egyik ismerős asszony babáját megrágta a róka és meghalt. Nem tudom, hol volt épp a fraulein meg a miss meg a nagycsalád.

Szóval lehet, hogy a kötődő neveléssel, szoptatási- és fejlesztési kényszerrel a mai anyák egyszemélyben túl sokat vesznek magukra, és bevallom, kurvaszar volt másfél évig két-három óránként felkelni a Lányhoz és erősen reménykedem, hogy legalább egy kicsit jobb alvó lesz a Fiú, mert én ezt ki nem bírom még egyszer. Ugyanakkor melyiket bírom ki könnyebben: 1. a pszichotikus szintű kialvatlanságot, 2. ha életvitelszerűen együtt kéne élnem az anyámmal, az apámmal, az anyósommal, az anyósom élettársával, vagy a fentiek közül tetszőleges minimum két személlyel, 3. ha megenné a babámat a róka, amíg kapálok? Máris lényegesen vonzóbbnak tűnik a pszichotikus szintű kialvatlanság.

A vérszívós-húslerágós hasonlatot csak simán utálom, mert túl zombifilmes. A Lányom is iszonyú idegesítő és kimerítő tud lenni, de azért valahogy mégis túlzásnak tűnik az a kép, amikor a leszopogatott csontjaimon cuppog.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Here comes the sun

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította