Shining, gleaming, steaming, flaxen, waxen

2017.08.22. 13:36 - címkék: Címkék: emberek nyafogás -

Rövid hajam meg úgy lett, hogy tegnap elmentem a kissparba (Sopronban), mert elfogyott a macskakaja meg a kávé, így végigmentem a Mátyás Király utcán és véletlenül belestem egy fodrászat nyitott ajtaján. Bent számtalan kristálycsillár, kistükör meg ilyen-olyan lógó csicsák alatt egy hosszú szőrű, halványlila szőnyegen egy spániel fetrengett, mellette unatkozott egy ilyen fodrásztanulónak imponáló fültágítós suhanc meg egy kedves arcú, a francia filmekben szereplő melegekre emlékeztető szőke fiatalember. Egy harmadik, középkorú pasi épp hajat vágott, ő pont úgy nézett ki, mint az a csávó, aki láncfűrésszel kiszáll a lepattant terepjáróból, amikor kihívod a "fakivágás, gallyazás alpintechnikával" céget. 

Hát mondom, nekem itt le kell vágatnom a hajamat. 

Be is mentem és kértem egy időpontot ma délelőttre. Ugyanazok a szereplők voltak ott, a spánielről megtudtam, hogy Snoopynak hívják, pórázon van, mert szökős, a gazdája, a francia külsejű srác mindjárt viszi a kutyafodrászhoz és megmondja, hogy "jól trimmelje meg, mert már úgy néz ki, mint a mókus, vállalhatatlan a kutya". A favágókülsejű fodrászpasasnak megmutattam a fotót, amit mostanában mutogatok a fodrászoknak, épp telefonon rendelt mindenféle hajfestéket meg hajhabot, így fél szemmel rápillantott, "aha, ez egy zsandeszanzs". Nem üveges szemekkel meredt rá, majd vágott valami mást, amit tanult a fodrásziskolában, hanem képben volt! Eleve az egész folyamat során nem vett elő ollót. A tanulósrácot végig oktatta, kb. egy mesterfodrász és egy kamionsofőr modorában, így: "Látod, itt a horizontális vonal, ettől 180 fokban kell levágni az áll irányába, na, gondú'tad vóna, Petike? Mer' a Sassoon előbb alapot vág, de a Dessange az nem, hanem az először kontúrt vág. Aztán itt vertikálisan megemeled, jó szorosan felhúzod a passzét és 45 fokban vágod, és mész sorban, mint a kiscsibe az anyja után, aztán itt már 67,5 fok lesz, hogy a végén kijöjjön a 180. A Norbit meg hívd má' vissza, nehogy megint rossz címre küldje a rendelést!" Vagy valami ilyesmi. Végig az volt az érzésem, hogy ezbazmeg tudja, miről beszél! Bámulatos. 

A hajam is jó lett, habár be kell vallanom, hogy nem hiszek a hajban. Mármint szerintem az ember frizurája bizonyos határok között nem igazán befolyásolja az összképet. Nyilván a kopasz meg a hosszú, szőke, dúsan omló tincsek nem mindegy, de az én hajamból vágható hajak az nagyjából mindegy: én az a típus vagyok, hogy ha kipihent vagyok, egészséges és jókedvű, akkor szép vagyok, ha meg kialvatlan, idegbajos és durcás, akkor meg csúnya, tökmindegy, milyen haj van a fejemen. Mindemellett jelenleg meg vagyok elégedve a hajammal.

A férjem pedig vett nekem egy Totoro-s esernyőt, de hogy fogom eldugni a Lány elől?

You're the barista and you're Hungarian

2017.01.03. 14:19 - címkék: Címkék: emberek nyafogás -

Elmesélem, mi volt a tavalyi kultúrsokkom. Külföldi pszichológushallgatókat oktattam az egyetem angol évfolyamán, zömében izraeliek és norvégok voltak a csoportomban. A kurzus egyik része egy asszertív tréning volt - ez egy gyakorlati kurzus, szóval nem (csak) elmagyaráztam nekik, mi az, hanem rendesen megcsináltam velük. 

Az asszertív kommunikáció tehát az, amikor úgy éred el a célodat, hogy közben nem bántasz másokat. Egyéb kommunikációs stílusok: agresszív (enyém az utolsó süti és kuss van), passzív (á, egyétek csak meg), passzív-agresszív (á, egyétek meg nyugodtan az utolsó sütit, én nem kérek, mondjuk a kedvencem a diós és meg se kóstoltam és mindjárt leesik a vércukrom és elvisz a mentő, dehát ez szóra sem érdemes). Az asszertív azért jó, mert ideális esetben a cél elérése mellett a többi emberrel sem mérgezzük meg a viszonyt, és hosszú távon ez előnyös lehet (ha akarunk még velük máskor is együttműködni.) Beteszem alább a táblázatot, csak az angolul van. 

A tréning elején átvesszük az egyes kommunikációs stílusok jellemzőit, majd rengeteg szerepjáték jön. Az egyik szerepjáték során csak az egyik szereplőnek adtam instrukciót, a másiknak azt mondtam, viselkedjen, ahogy akar, és a többiek feladata lesz beazonosítani, milyen kommunikációs stílust használ. Ez volt a feladat: 

"Egy kávézóban vagytok. Te vagy a vendég, egy lattét kértél, amit hidegen kaptál meg. Próbáld meg asszertívan elintézni, hogy legyen egy forró lattéd. Te pedig a barista vagy és magyar vagy." - ezt, hogy a barista magyar, csak poénból / kíváncsiságból, a saját szórakoztatásomra találtam ki. A külföldi, 3-4 éve hazánkban tanuló gyerekek az alábbi jelenetet adták elő (angolul, csak lefordítottam nektek). 

Vendég: - Elnézést! Ezt a lattét kaptam, de ez hideg. Kicserélhetnénk egy másikra? 
Pultos: - Nálunk ilyen a latte. 
V: - Ööö, értem, de én mégis jobban szeretném melegen, megoldható? 
P: - Direkt ilyen. Ha nem tetszik, menjen máshova. 
V: - Jó, de most itt vagyok, és szeretnék kérni egy meleg lattét. 
P: - Nem adhatok ki egy másik kávét ingyen. 
V: - Jó, akkor beszélhetnék az üzletvezetővel? 
P: - Jaj, kérem, ne, ha reklamál, akkor engem kirúghatnak, és nekem családom van, két kicsi gyerek, jelzálog, lakáshitel, ezt nem teheti velem...

Egy másik szerepjáték során a saját életemből ismerős szituációt adtam nekik, ezt: "Te egy kórház pszichoterápiás osztályának a vezetője vagy. Nemrég hallottál a mindfulness-tréningről és hasznosnak tűnik. Vedd rá az osztályon dolgozó pszichológust, hogy olvasson utána, menjen el a tréningre, tanulja meg, és utána csináljon a bentfekvő betegeknek heti egyszer mindfulness-csoportot. Te egy pszichoterápiás osztály pszichológusa vagy, itt egyéni terápiákat viszel, relaxációs és művészetterápiás csoportokat tartasz, emellett hallgatókat oktatsz és kutatsz is. A teljesítőképességed határán vagy, nem tudsz többet válllani." 

A novég csaj és az izraeli fiú pedig fogták és letárgyalták a fenti helyzetet öt perc alatt demokratikusan úgy, hogy a főnök nem élt vissza a hatalmával, a pszichológus nem siránkozott és mártírkodott, az egész beszélgetés kölcsönös tiszteletben és kompromisszumkész légkörben zajlott. Azt hittem, ott fakadok sírva, komolyan. Mármint azért, mert ezek a gyerekek ezt már tudják, ezek ehhez vannak szokva, ezeket általános iskolában valószínűleg nem szégyenítette meg a tanár, nem élt vissza a pozíciójával az úszóedző, és sorolhatnám. Annyira természetesen működtek, mint akik egészen idáig egészséges légkörben nevelkedtek. Nagyon szomorú lettem, amiért mi nem így nevelkedünk. 

Egyébként kétféle kompromisszum is felmerült, nem tudom, melyiket választották, az egyik az volt, hogy egy képzett nővér átveszi addig a relaxációs csoportot, a másik az, hogy a tanév végén, amikor szünetel az oktatás, térjünk vissza erre, és tervezzük úgy a pszichológus eljövendő heteit, hogy beleférjen a mindfulness-tréning. 

És nem arról akarok itt rinyálni, hogy a néplélek meg a nemzethalál, hanem hogy mit tanul az ember általános iskolában. Miben szocializálódik, milyen légkörben. A másik, amiben ezek a külföldi hallgatók rettentően különböztek a magyar, ugyanannyi idős pszichológushallgatóktól, hogy látszott, hogy kiskoruk óta gyakorolták, hogyan kell más gyerekek előtt beszélni. Még a szociális fóbiás, introvertált lány is egy teljesen érthető és koherens kiselőadást tartott (mindenki tartott, kb. öt percben), látszott, hogy nem a kedvence az ilyesmi, de hozzá van szokva. 

Mondjam a kávézós megfejtést? A vendég igyekezett asszertív lenni, a barista meg eleinte agresszív volt, majd a menedzser említésekor passzív-agresszívba váltott. 

bemutato1-1.jpg

Hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe

2016.11.14. 11:46 - címkék: Címkék: lány emberek Fiú -

Hétvégén elvittem a kis Fiút társaságba - szombaton a Magyar Mozgásterápiás Egyesület Szakmai Napjára, vasárnap meg a ruhacserére. Babával menni nagyon vicces, egyben zavarbaejtő: ha csak úgy beslisszolok egy előadást követően a kérdések résznél és leülök a hátsó sorban, senki ügyet sem vet rám, nem zavarom meg az előadást, max a szünetben odajönnek az ismerőseim vagy én hozzájuk. Ugyanez hordozókendőben alvó babával: egyvalaki hátrafordul megnézni, ki jött be, meglát, olyat fejet vág, hogy azonnal még öt ember hátrafordul, míg végül mintegy húsz táncterapeuta néz minket ellágyultan, az előadót meg senki. A kedvenc részem az volt, amikor szünetben kicsit felébredt a baba és megszemlélte a magyar táncterápiás szcéna krémjét, amely körülötte gyülekezett, majd a kendőt rágcsálva vigyorgott Juditnénire, aki épp azt magyarázta neki, hogy "engem nézzél, ne a Sujtó Katit". Egyébként részben azért mentem, mert arról a külföldi konferenciáról számoltak be, ahová nagyon el szerettem volna menni, de pont szültem, részben meg azért, mert akartam egy kicsit táncterapeutákkal bandázni, és ez pont olyan társaság, amelynek a szakmai rendezvényére simán be lehet állítani babával. 

A ruhacserén meg az volt a kedvenc részem, amikor felpróbálgattam pár ruhát (köztük nagyon durva cipőket), miközben a fiú Lucia kezében volt és hosszas, komoly értekezést folytattak egymással a körülöttük zajló eseményekről, azaz ruhákról: Lucia kommentálta neki az eseményeket, ki mit próbál fel és hogy áll neki, a Fiú meg babanyelven válaszolt ("hö, heö, heö"). 

Különben semmi extra, mindenfélén aggodalmaskodom - eleget eszik-e a baba, van-e elég tejem, mikor lesznek betegek a gyerekek valami ovisvírus miatt, meg hát a klímaváltozás (de szerintem értelmes ember már aggódik a klímaváltozás miatt, főleg, ha van gyereke), mikor hagyja abba a kis Lány a folyamatos mérgelődést (legutóbb egy évet mondtak az ismerőseim). Vettem is egy könyvet a testvérek közti viszonyról, bár eleinte az volt a tervem, hogy megoldom IQ-ból, mostanra rájöttem, hogy áh, ide könyv kell. Egy darab témába vágó könyv volt az Alexandrában a kétszáz párkapcsolati önsegítő könyv és másik kétszáz gyereknevelés témájú önsegítő könyv között. Érdekes. Gondolom, a gyereknevelős könyvek egy részében található a testvérségről szóló fejezet, de még így is meglepett. 

The old hometown looks the same

2016.11.07. 15:35 - címkék: Címkék: emberek nyafogás Sopron -

Megmutattuk Sopront a kis Fiúnak is, ha már a Lánynál ez olyan jól sikerült, hogy sír, ha szóba jön a hazautazás Budapestre. Sétáltunk sokat erdőben, forraltboroztunk a Fő téren (egy deciliter forralt bort szavaztam meg a szoptatós anyának). A Lány forrócsokizott és a Harrerban is csak az alkoholmentes (kétféle) trüffelekből ehetett, mert az alkoholosak (kb. tízféle) a személyzet szerint _nagyon_ alkoholosak. Megkóstoltam az országtortát ugyanitt, összehasonlítási alapom semmi, máshol még nem ettem, dehát ez elképesztően finom és érdekes. A tonkababos forrócsokiról talán már beszéltem.

Megvettem a Margaret Mahler életéről szóló soproni könyvet a Cédrusban, el nem tudom mondani, mennyire fel vagyok háborodva basszus: ez egy romantikus szerelmi történet, amelyben valóság és fikció keveredik! Margaret (eredeti nevén Schönberger Margit) szerelmi szála mellett az életét kutató két fiatal újságíró is egymásba szeret. És tényleg vadul keveredik benne valóság és fikció, Margaret mindenféle párbeszédeket folytat édesapjával és már Sopronban Freud titkos tanait olvassa titokban, ami egy hülyeség, mert csak később találkozott a témával. Félre ne értsünk, nekem semmi bajom nincs a fikcióval, nekem is vannak fiktív barátaim, de csinálják otthon a négy fal között és ne vonuljanak az utcára, mit mondok a gyereknek ne keveredjen ész nélkül a tényekkel egy életrajzi kötetben. Aargh.

A rokonokat is meglepően jól bírtam most, szerintem ők is fejlődtek, meg én is, ráadásul a második gyereket szerencsére már nem övezte ugyanaz a tömeghisztéria, mint az elsőt. Eleve kevesebben özönlöttek ide megnézni, és senki sem nyígott, hogy hadd maradjon fürdetésre is. A Lány születésekor még itthon lakó nagymamám azóta mindenki legnagyobb megdöbbenésére önként beköltözött egy közeli idősotthonba, így elég volt ott meglátogatni, nem találkoztunk vele naponta kettőszázszor, így össze sem vesztünk.

Voltam a Bányászati Múzeumban is, most nem tudtam nekik dolgozni, lévén rám kötve egy bébi, csak megmutattam a babát és megbeszéltem igazgatóasszonnyal az élet dolgait, úgy is, mint magyar egészségügy, politika, testvérféltékenység; és voltunk Hajnalkáéknál, ahol rengeteg gyerek volt, és bár nagyon cukik voltak, továbbra is mélységes tiszteletem mindenkinek, aki ilyen mennyiségű gyerekzsivajt és -mozgást huzamosabb ideig elvisel, én előbb lennék bányász, mint óvónő, pedig klausztrofóbiám is van.

Sétáltam párszor az erdőben az Élet Dolgain Merengve, azon az útvonalon, amin mondjuk tizenhétévesen is sétáltam, csak akkor mindenféle pasik miatt bőgtem meg verseket olvastam és nem volt rajtam hordozókendőbe kötött csecsemő, és arra gondoltam, hogy ja, hát egyébként ez hiányzik nekem magamból. A líra. Régen volt bennem líra, elsősorban rebbenő szempillák, hosszúszoknya, szorongások és napraforgók formájában, aztán mindennek a helyét átvette a gyakorlatias hatékonyság, a bosszankodás és a tanárnős szemüveg. Még csak nem is sima próza lett belőlem, hanem mindjárt egyből teendőlisták. Sóhaj. Najólvanakkor, majd veszek egy rúzst. 

Aztán főztem be birssajtot, meg a nagypapám echte fertőrákosi fügéjéből fügedzsemet, és vettem forrócsokiporokat elvitelre. Már csak az Ugg-okat kell majd otthon előszedni és készen állok a télre.

Keksz, normalitás

2016.08.24. 10:10 - címkék: Címkék: kaja terhesség emberek nyafogás -

Gyakori tanács, hogy a kismama terhessége utolsó napjaiban főzzön és fagyasszon le finom és tápláló ételeket, amikre majd boldogan rátalálhat a gyermek születése utáni egy hétben, úgyhogy sütöttem és lefagyasztottam két doboz nutellás-banános-zabpelyhes kekszet. Meg rájöttem, hogy nem is péntekre vagyok kiírva, hanem szombatra. Mindenórás kismamához képest különben egész virgonc vagyok, tegnap is elmentem boltba, piacra, postára, és a turkálóba a Lánynak nadrágért, meg sütöttem kekszet, meg megcsináltam az irodalomjegyzéket a tankönyvfejezethez, de a normál önmagamhoz képest azért totál le vagyok lassulva, szellemileg is, lista nélkül képtelen lennék bevásárolni, mert két dolgot tudok megjegyezni, a harmadikat már elfelejtem. 

És még ezt akartam mutatni, úristen, de cuki, milyen kár, hogy tizen-huszonéves koromban nem volt meg, kiraktam volna a falra. Mármint kinyomtatva. A szobafalra, nem a facebookra.

tumblr_ocdjafrcpx1tdh3dao1_500.jpg

Sigourney Weaver's high school yearbook page (1967), innen

Hogy mik vannak

2016.08.09. 11:59 - címkék: Címkék: emberek -

Tegnap meg éhes voltam, ezért bementem a kisboltba jégkrémet venni. Ez az a panelkisbolt, ahová döntően a környékbeli alkeszek járnak, minden duplaannyiba kerül, zsömle csak néha van, ugyanakkor elképesztő a választék kétdecis töményekből. Fizetek a pénztárnál, erre odajön egy nagyon sötét képű cigány, hozzám hajol és azt mondja: 
- Észrevettem, hogy maga terhes. 
isolde (gyanakodva). - Igen? 
Pasas (mosolyogva odanyújt egy vaníliás Magnumot, egyben mutatja a pénztárosnőnek is): - Meghívom erre a második jégkrémre, úgyis kettő helyett eszik. 
isolde (azon gondolkodik, hogy vajon akkor cserébe mit vár el az ajándékozó, biztos minimum csevegni kell majd vele a születendő gyermekről meg ilyenek): - Ööö...
Pasas: - Fogyassza egészséggel, minden jót, viszlát!

Jó, akkor én vagyok a csúnya lány

2016.07.15. 22:46 - címkék: Címkék: lány emberek feminizmus -

A szépségről lesz szó, többségében női, kicsit férfi szépségről, és kezdjük máris azzal, hogy nem tudom, mi az. Ettől még feljogosítva érzem magam, hogy írjak róla, most épp erről a cikkről jutott eszembe.

Kezdjük a cikkel, összefoglalom nektek röviden. A cikkben szereplő csaj azon borong, hogy neki a szülei mindig azt mondták, hogy szép, aztán gimis korában meg az osztálytársai csúfolták, hogy ronda, és a bátyja is beszólt az orrára. Ezért sokáig azt hitte, hogy csúnya, de aztán mégis lett pasija, ráadásul jóképű, és még gyereke is lett, szóval akkor azért annyira mégse lehet csúnya! És akkor most vajon csúnya-e vagy sem, illetve milyen nagy kárt tudnak okozni a tinédzserkorban az ember külsejét ért gúnyolódások, ez a szegény nő is tök sokáig azt hitte, hogy bányarém. 

A cikkben addig jutunk, hogy nem szabad a tinilányok külsejét csúfolni, mert az fáj nekik és rombolja az önbizalmukat. Ezzel nem tudok vitatkozni, tényleg igaz, én is tudok szó szerint idézni nekem szóló kritikát harminc év távlatából, úgy is, mint akkora a seggem, mint egy tengerészhordó (akkor hordtam 36-os méretet), meg "az a nagyorrú, nagy lábú zsidó lány". Hehe. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy itt átsiklunk a nagyon fontos lényegen, az pedig az, hogy valójában kurvára mindegy, hogy úgynevezett szép vagy, vagy úgynevezett csúnya. Hogy a cikkben szereplő lánynak már a szülei elcseszték azzal, hogy nem a humorát, az intellektusát, a bátorságát, a kitartását, a szókincsét, az énekhangját, az ügyességét dicsérték, hanem a külsejét. Persze, lehet, hogy azokat is dicsérték, ez nem derül ki, másrészt én is nyilván napjában százmilliószor elmondom a Lánynak, hogy milyen gyönyörű, dehát most mit csináljak, ha egyszer az, nem tudom visszafogni magam. 

Mégis, fontos lenne valahogy súlyozni ezt a kérdést, vagyis valahogy beleverni a gyereklányok fejébe, hogy valójában hosszú távon nem annyira sokat számít az, hogy szép vagy-e vagy sem. 

Különben is mi az, hogy szép? Hogy szépségkirálynősen szimmetrikus, arányos arca van és vékony, ugyanakkor formás alakja? Szép, mint "jó ránézni", vagy szép, mint "akarok dugni vele"? Nekem személyesen például teljesen mást jelent a kettő, én nagyon szívesen elnézegetem a filmvásznon a borostás Brad Pittet, mi több, komplett, amúgy szar filmeket fel tud pontozni, ha van benne pár jó pasi (a Suits-ot az első évadot leszámítva már csak ezért nézte szerintem bárki). Ugyanakkor a való életben mindenféle külsejű pasikhoz vonzódtam, az első szerelmem túl vékony volt, magas, szemüveges, és jól definiált rés volt az első két foga között, hát totál odavoltam érte, a férjem meg szőrös és nagydarab, és az évek során ez annyira megváltoztatta az ízlésemet, hogy hozzá nem nyúlnék egy vékony pasihoz. Lehetne ezt még ragozni, a lényeg, hogy azért kicsit más az a "szép/vonzó", akit kitennék poszterre a falra, és más az, akit tapogatni akarok élőben. 

A másik kérdés, hogy egyáltalán nőként most tényleg boldogabbá teszi az embert, ha szép/vonzó? Vannak ilyen study-k, hogy könnyebben felvesznek állásinterjún, ha szép vagy, én még ezekben is kicsit kételkedem - nyilván vannak végletek, és nyilván negatívum, ha valaki büdös vagy ápolatlan, és nyilván számít, hogy statisztikust keresnek vagy dizőzt. Szerintem a statisztikus esetében a valóságban kevésbé számíthat a mellméret. Mindenesetre az biztos, hogy ha az ember nőként szép/vonzó, akkor ez inkább a külsejére irányítja a külvilág figyelmét, és ez egyáltalán nem egyértelműen pozitívum. 

Az pozitívum, ha az ember sok pasinak tetszik? Mármint maga a pasik számszerű, bruttó összege? Én mondjuk szívesebben tetszem kisebb számú, hozzám ízlésben, intellektusban közel álló pasinak, mint több száz random hímnek. Szerencsére, mint mondtam, kis mellem van és az orrom sem pisze, ezért egész tinédzserkoromban viszonylag normálisan tudtam beszélgetni és barátkozni fiúkkal. Persze némelyikkel aztán csókolóztam is, de D-kosaras barátnőmmel ellentétben nekem nem kellett nap mint nap megküzdenem azzal, hogy a velem szemben ülő fiú/férfi már húsz perce álló farokkal a dekoltázsomba bámul és semmit sem hall abból, amit mondok. Többnyire hallották, amit mondok. Olyasmivel is csak ritkán kellett megküzdenem, hogy mindenféle fiúk azt hazudják, hogy érdekli őket a személyiségem, miközben kizárólag a szexi testem érdekelte őket. Így aztán huszonéves koromra az a képem alakult ki magamról, hogy az emberek szeretnek velem beszélgetni, mert jó fej vagy értelmes vagyok és nevetnek a vicceimen. Szerintem ez jobb, mintha az a kép alakult volna ki magamról, hogy vonzó és dögös vagyok és mindenki le akar velem feküdni. Vagy nem?

Az egyik barátunk, akinek a Lánnyal egyidős a kislánya, pár éve azt mondta, hogy nem baj, ha nem lesz okos, csak szép legyen. Mármint a lánya. Én ezen kb. azóta értetlenkedem. Most ezt akkor így hogy? Mégis szerencsétlen lányra milyen sors vár, ha nem elég, hogy szép, de még nem is okos hozzá? Hogyan tűnhet ez egy jó kombinációnak? Hátha feleségül veszi a királyfi és boldogan élnek, míg meg nem halnak? Modell lesz meg szépségkirálynő és egész életében fogyókúráznia kell és hetekig hörögni fog az internet, ha retusálatlanul megy a strandra? Vagy mi lesz a szép, de buta lányokból? Ha az általános iskolai osztálytársaimból indulok ki, akkor heroinista, aztán pénztárosnőként dolgozó, egyedülálló anya, vagy pedig kiegyensúlyozottnak tűnő háztartásbeli. Utóbbi végül is nem olyan rossz, ha az ember szívesen csinálja. 

Néha az az érzésem ezzel a témával kapcsolatban egyébként, hogy én teljesen el vagyok tévedve, és nyilván tök rosszul gondolkodom erről az egészről. Annyira nyilvánvaló a legtöbb barátnőm számára, hogy azt a plusz két kilót iszonyúan fontos leadni, meg hogy sminkelnem kellene magam, én meg fel nem bírom ezt fogni. Voltam már két kilóval könnyebb (jó, tizenöttel is, de most nyolchónapos terhes vagyok) és volt olyan is, hogy minden nap sminkeltem, egyáltalán nem volt boldogabb az életem tőle. Nem éreztem a különbséget. Pláne miért kellene dögösnek kinéznem, mondjuk a strandon, milyen előny származna abból, ha sok idegen pasi gondolná azt, hogy milyen jó csaj, esetleg dugnám is? Azt értem, hogy ha szingli lennék és épp párt vagy csak szexpartnert keresnék, akkor lenne jelentősége ennek, de ha épp nem áll szándékomban sok, idegen, a strandon jelenlévő pasival lefeküdni? Akkor miért akarnám, hogy ők akarjanak?

Jézusom, máris érzem, ahogy most mindenki azt gondolja, hogy "jó ég, milyen igénytelen nő, szegény férje"! Érzem a nyomást, hogy most ide kell írnom, hogy de higgyétek el, 38-40-es a méretem, festem a hajamat, van a fiókomban csipkés fehérnemű, és fogat is szoktam mosni, én a jófajta feminista vagyok, az, amelyik rendszeresen szőrteleníti a lábát! És van valahol egy rúzsom is, mielőtt még kivet magából a társadalom!

Jót vagy semmit

2016.06.30. 15:47 - címkék: Címkék: emberek -

Van egy ilyen rossz érzésem ezzel a focival kapcsolatban, csak vacillálok, merjem-e mondani, mert nem akarok ünneprontó lenni. Mert tényleg klassz, hogy egy pár napra félre lehetett tenni miatta a belső ellentéteket és rendeltetésszerűen használni a nemzeti jelképeket (vagy ki tudja, mi a rendeltetésük. Jó, akkor úgy értem, politikai oldaliságtól mentesen használni.) 

Az volt, hogy mentem hazafelé a nőgyógyásztól a körúton és pont a magyar-portugál meccs vége volt. A villamos már preventíve nem járt, ezért két megállót gyalogoltam, azalatt zajlott az utolsó negyed óra. Így épp tanúja lehettem a nagy, közös, egymás nyakába borulós boldogságnak. Rám is teljesen átragadt, egy boldog, lelkes tömegben nehéz közömbösnek maradni. Mégis valahogy az az érzés volt bennem, hogy jaj, ez olyan megható és egyben szomorú, és nem is értettem, miért. 

Később olvastam valahol a neten, hogy "mennyire jó most magyarnak lenni", és akkor rájöttem, hogy ja, igen, emiatt vagyok szomorú. Hogy most pár napig mennyire jó magyarnak lenni, aztán mindjárt elmúlik, és marad a korrupció meg az ismert állapotú egészségügy meg oktatás, meg az egész kupleráj. Pontosan az az érzésem volt, mint a Csodalámpa Alapítvánnyal kapcsolatban: ők rákos gyerekek kívánságait teljesítik*. Iszonyú aranyos és megható és örömteli, ahogy a rákos kisgyerek tiszta szívből lelkesedik, amiért felmászhatott a tűzoltóautóra, bárcsak ne lenne a fejében egy nagy tumor. 

Egyébként az ilyenek - mármint a rákos gyerekek örömteli pillanatai - valóban képesek időnként hatni az alapbetegségre, úgy értem, hogy ha eleget örülünk, akkor nő az ilyen-olyan limfocitaszám**. Az idegrendszer és az immunrendszer kapcsolata miatt hatékonyabban működhet az ember immunrendszere az örüléstől (és kevésbé hatékonyan a depressziótól), szóval van létjogosultsága annak, hogy örömet szerezzünk a krónikus betegeknek. Reménykedjünk, hátha társadalmi szinten is van valami efféle hatás, végül is simán lehet, hogy van. 

*Egyébként tök jó fejek, és lehet nekik segíteni kívánságot teljesíteni, menjetek. 
**Tumoros betegségekkel kapcsolatban nem vagyok képben a szakirodalomban, de pl. HIV-pozitívaknál elég jól alátámasztott a jelenség. 

Családmodell

2016.06.21. 11:55 - címkék: Címkék: emberek -

Játszótérről hazafelé megszomjazik aLány, és én is szomjas vagyok, így bemegyünk a Sparba. Veszünk neki egy babavizet, nekem egy alkoholmentes-citromos dobozos sört, feltesszük a pénztárnál a szalagra. A sorban előttünk álló, nálam pár évvel idősebb pasas is csak egy doboz sört vásárol, bár az övé alkoholos. 
Pénztárosnő (a szalagra néz, majd rám, majd a pasira, majd vissza): - Tényleg külön akarják fizetni? 

A társas készségeim hiányáról nyafogok

2016.05.27. 16:34 - címkék: Címkék: könyv emberek nyafogás bányászat -

Ami a könyvemet illeti, igyekszem még gyorsan interjúzni pár emberrel, mielőtt ismét beszippant a szülés-gyermekágy-szoptatás kör, és hát nem vagyok ebben jó. Alapvetően két dolog akadályozza, hogy megírjam a Brennbergbánya riportkönyvet, az egyik a szokásos alkotói rinyálás, hogy tudniillik nem tudom, hogyan kell könyvet írni, nem vagyok író, csak egy mezei pszichiáter vagyok, hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak. Ezt tudom kezelni, tudom, hogy senki se tudja, hogyan kell könyvet írni, mégis rengeteg ember ír, jó, hát annak egy jelentős része olyan is, és lehet, hogy az enyém is rossz lesz, de ezt a kockázatot muszáj vállalni. Annyit tehetek, hogy sokat olvasok, meg hogy a megfelelő emberek tanácsai mentén majd dolgozom a szövegen. Mármint, amikor lesz szöveg.

A másik dolog, ami akadályoz, az a szociális fóbiám / kommunikációs készségeim hiánya. Azzal az van, hogy természetesen rengeteget javultam 15 éves korom óta, százezer óra pszichoterápia meg az élettapasztalat, valamint ügyesen disszimulálok és megtévesztően úgy viselkedem, mint aki nem az. És ez egyébként működik is. Annyi, hogy edzésben kell maradni: amikor kórházi osztályon dolgoztam, plusz csoportterápiákat tartottam, plusz egy csomót oktattam emberek csoportjait, és minden nap egész nap társas helyzetekben voltam, az kib fárasztó volt, de akkor jóval kevésbé voltam szociálisfóbiás a hétköznapi társas helyzetekben, mint a gyes alatt, amikor egy babával voltam egész nap, vagy otthonról dolgoztam. Totál kijöttem a gyakorlatból és elfelejtettem, hogyan kell emberekkel, helyzetekben viselkedni (és ebből lehet látni, hogy ez nekem nem alapvető készségem, csak utólag tanultam meg.)

Főleg az ún. koktélparti-helyzetekben, ami nehéz helyzet, de azért van, akinek semmiféle gondot nem okoz. Amikor sok ember van egy helyen, akik nem közeli barátok, hanem afféle ismerősök. Kivel, mennyi ideig beszélget az ember? Mikor lehet odamenni egy beszélgető csoporthoz és bekapcsolódni? Mikor tolakodás? Mikor és hogyan kell abbahagyni a beszélgetést és tovább mozdulni másokhoz? Ha nagyon sokáig ugyanazzal beszélgetek, az se jó, mert ő sem tud keveredni, meg én sem, de ha túl hamar hagyom ott, az meg bunkóság, és mikor jó? Kikhez mehetek oda egyáltalán, ha mondjuk egy ismerősöm beszélget két olyannal, akiket nem ismerek? Mikor kell bemutatkozni, rögtön az elején, vagy pár mondat után, vagy mi a megfelelő időpont? Ha túl sokáig nem mutatkozom be, egy idő után már fura lenne, de rögtön az elején azzal indítani is fura néha. Főleg elkezdeni és befejezni nehéz egy beszélgetést. Szóval a kongresszusi ebédek és vacsorák nem feltétlenül az én világom, és ugyanígy bénázok a brennbergi rendezvényeken is.

Egyébként azt is tudom, hogy külső szemlélő számára valószínűleg nem bénázok annyira, és ez jó, csak hát irigylem azokat, akiknek mindez gördülékenyen, magától megy. Azt is tudom, hogy időnként valóban hibázok, de általában nincs tragikus következménye, például egyszer állítólag csak úgy otthagytam az IKL-t egy dialógus kellős közepén, mégis szóba áll velem még mindig.

És félig-ismeretlenül felhívni is utálok embereket, ja, telefonálni eleve utálok, mert nem látom, mit csinál a másik és hol van és zavarom-e és milyen arcot vág. És emlékszik-e rám vagy nem, és ha emlékeztetem arra, hogy ki vagyok, miközben pontosan tudja, az cikibb, vagy ha nem emlékeztetem és nem tudja? Meg ilyenek. A múltkor letegeztem egy velem egyidős férfit, akivel utóbb rájöttem, hogy eddig valószínűleg magázódtunk (itt vidéken máshol van a tegezés-magázás határ, többnyire a számomra megszokottabb magázódást vették eddig inkább túl hivatalosnak) és éreztem, hogy elég furán vette.

Minderre az a megoldásom van, hogy jó, csinálom és kész, lesz, ami lesz, a telefonban mosolygok, mert akkor kedvesebb a hangom, általában inkább bemutatkozom többször, mint egyszer sem, és tudatosítom magamban, hogy én vagyok a furcsa lány. A férjem ugyanis életem egy pontján felvilágosított arról, hogy én a furcsa lány vagyok, a Jóbarátokból Phoebe, és ez valójában végtelen szabadságot ad, ugyanis nyugodtan viselkedhetem furcsán. Meg hát eleve pszichiáter vagyok, azok alapból zakkantak, mit vártunk. És Brennbergben meg már a szituációból adódóan a furcsa lány vagyok: a fura, pesti terhes nő, aki időről időre megjelenik itt azzal, hogy könyvet akar írni, pedig nem is brennbergi, nem is író, nem is bányászcsaládból származik, és németül se tud. És busszal jön, vagy gyalog az erdő felől, mert autója nincs, de tudja, mi az a hidraulikus pajzsbiztosítású marótárcsás jövesztőgép és miért nem használtak olyat Brennbergben. Szóval ehhez talán bátran hozzácsaphatok némi hiányát a társas készségeknek, sokkal furcsább innentől már nem leszek.

Hogy honnan a név?

2016.05.25. 09:23 - címkék: Címkék: emberek -

Jézusom, nem mondjátok komolyan, hogy Médeának* hívják a gyerekeit halálra éheztető nőt? Most így hogy adjak nevet a Fiúnak, ha a név ennyire predesztinál?? Jó, mondjuk nem lesz Brutusz (jelentése: ügyetlen, lassú, együgyű), meg se Káin, se Ábel, de még így is túl sok szempont marad. Adhatunk-e neki olyan nevet, amilyen keresztnévvel hülyéket is ismerünk, alkoholista rokonaink élnek, vagy épp korábban a családtörténetben kisfiú korában halt meg az illető?

Ugyanakkor engem egy olyan regényszereplő után neveztek el, aki 21 évesen meghalt TBC-ben, és még mindig élek. És természetesen biztos vagyok benne, hogy semmilyen tudományos statisztika nem mutatná ki, hogy az Évák csábítóbbak és nagyobb eséllyel szeretik az almát egyéb keresztnevű kortársaiknál, vagy hogy a Farkas keresztnevűek ritkábban vegetáriánusok. Vagy bármi.

*Médeia a görög mitológiában megölte a gyerekeit.

Szerény javaslat

2016.02.22. 17:23 - címkék: Címkék: emberek feminizmus bántalmazás -

Írjátok bátran a hormonok számlájára, de engem nagyon zavar a mai feminista mainstreamben, amikor az arról szól, hogy ne szüljünk. Mondjuk akkor is zavart, amikor még nem voltam terhes. Amikor még egy gyerekem se volt, akkor leginkább a házasságellenesség zavart. Egyáltalán lehetek úgy feminista, hogy több mint tíz éve boldog házasságban élek, van egy lányom meg mindjárt lesz egy fiam is, és már csak a farkcsóváló labrador hiányzik? Szeretek sütni is. 

Nyilván igen. De szerintem az egy tévút, ha azért harcolunk, hogy ne szüljük, az egy menekülő útvonal, az a könnyebb út. Azért kell harcolnunk, hogy a szülés és a gyermekvállalás potenciálisan ne nyomoríthassa meg egy nő életét. Ne legyen ekkora szopás. Legyen jó. Legyen olyan a világ, hogy a gyermekvállalás ne tegyen kiszolgáltatottá, illetve amikor óhatatlanul azzá tesz, akkor azzal soha, senki, sehol ne élhessen vissza. 

Mondom a részleteket. 

1. Azért kell harcolnunk, hogy a gyerekszülés ne sodorja automatikusan anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe a nőket. Ehhez szerintem nem kell több állami támogatás meg gyed, hanem szemléletváltás kell hozzá, tudniillik az, hogy a házasságban a két félnek azonos joga van a pénzhez.

Régebben járt hozzám (mint pszichiáterhez) egy nagyon kedves, értelmiségi idős hölgy, nevezzük jogásznak, nevet is szerzett magának a szakmájában, aztán nyugdíjba ment és kettejük közös bankszámlája felett a férje rendelkezett. Csak neki volt bankkártyája hozzá, bár a bácsi és a néni nyugdíja is odaérkezett. A néni nagyon hátfájós lett időskorára, ilyenkor szeretett (volna) bevenni egy-egy algopirint, de a férj meg öregkorára igen gyógyszerellenes lett, ezért nem adott rá neki pénzt. Nem vehetett algopirint a saját (nem kis összegű) nyugdíjából. Ruhákat is ritkán, de ahhoz már rég hozzászokott. Néha csempésztem neki a kórházból egy-egy levéllel.

Szerintem az abnormális, hogy ilyen előfordulhat, manapság gazdasági bántalmazásnak hívják asszem. Azért kell harcolnunk, hogy ez illegális legyen és hogy kínos legyen: hogy vegye a szájára a falu/az internet azt a házastársat, aki anyagi függésben tartja a házastársát. 

2. Azért is harcolnunk kell, hogy a jelenlegi ítélkező, bűntudatkeltő gyakorlat alábbhagyjon. Az egy abnormális dolog, hogy az anyasággal törvényszerűen együtt jár a bűntudat és a környezet részéről annak keltése. Ezen a téren a szakmai (fejlődéspszichológiai) és a hétköznapi szemlélet megváltoztatását egyaránt fontosnak tartom. 

A pszichoanalitikus hagyományban többnyire az anya a felelős a gyerek aktuális és későbbi pszichés hogylétéért és ezen szemlátomást azóta sem sikerült továbblendülni, a Vekerdy is konstans csak az anyákról beszél. Ha a gyerek felnőve szorong / lúzer / pszichopata lett, annak okai nyilván a korai anya-gyerek kapcsolatban keresendőek. Itt két dolgot szokás alapvetően figyelmen kívül hagyni. Az egyik, hogy a gyerek attól is lehet szorongó / lúzer / pszichopata, ha az anyjával jó a kapcsolata, de az apja egy fasz. Mert mondjuk megveri, vagy ordít vele, vagy mindent jobban tud, vagy - leggyakoribb - iszik. A másik, hogy a korai és a további anya-gyerek kapcsolat is értelmezhetetlen egy három- vagy többszereplős rendszerben, hiszen az anya és a gyerek kapcsolata függ attól, hogy az apa hogyan viselkedik. Ha apa jófej, az anya-gyerek kapcsolat vélhetőleg zavartalanabb lesz, mint ha apa részegen ordít anyával. Jó lenne tehát, ha a gyermekneveléssel foglalkozó pszichológia egy kicsit visszavenne az anyák felelősségre vonásából és eközben felfedezné az apák felelősségét is. 

A másik, szintén a bűntudat(keltés) kapcsán tárgyalandó dolog az az ítélkezéscunami, amit az ember anyaként kap. Hogy klasszikust idézzek (az Apapara könyvet): császárral szülsz, buzi-e vagy? Igény szerint szoptatsz, buzi-e vagy? Tápszerezel, buzi-e vagy? Babakocsiban tolsz, buzi-e vagy? Sapkát adsz rá ilyen időben, buzi-e vagy? Nem adsz rá sapkát, buzi-e vagy? Egyfolytában, konstans, minden cselekedeted ítélkezés forrása. Ezt a nők is ugyanúgy, vagy még jobban tolják, mint a férfiak, rám szólt már idős bácsi is és néni is az utcán, hogy miért nincs a gyereken zokni - nemtől függetlenül a tapasztalatlan anyuka vegzálása a hatalom és a hozzáértés illúziójába ringatja a kéretlen ítélkezőt. Harcoljunk azért, hogy mindenki kussoljon el és a gyermekbántalmazást és -molesztálást leszámítva a saját dolgával törődjön! Hogy soha egy anyukának se kelljen szégyenkeznie amiatt, hogy bölcsibe adta a gyerekét vagy amiatt, hogy nem. Tiltsuk be az ítélkezést és a bűntudatkeltést, sújtsuk pénzbüntetéssel, szégyenítsük meg nyilvánosan azt, aki csinálja. 

3. Harcoljunk a részmunkaidőért! Az, hogy a teljesen otthon vagy a gyerekkel és a full-time között kell választani, az utóbbi néhány évtized tökéletesen életszerűtlen találmánya és nem is működik. A korábbi évszázadokban a szülő nők fokozatosan álltak vissza a munkába, ami kb. azt jelentette, hogy amikor már tudtak kapálni, akkor a babára vigyázott a nagymama, ők meg kimentek kapálni. A vadkapitalizmusban meg elmentek dolgozni a boltba és vitték a gyereket is a boltba. A fodrász két hajvágás között hátrament szoptatni. Én se kapálni nem akarok, se vinni a gyereket a boltba, de azt, hogy munkaképes, értelmes nők három-kilenc évig homoktortát süssenek, nevetségesnek tartom. 

A kutatások szerint a gyerek kb. egyéves kora után már beadható bölcsibe és nem lesz tőle pszichopata. Persze, az első egy-két évben konstans beteg lesz, és akkor anya csak félmunkaerő. Adódik a megoldás hogy a munkába való visszatérésben engedjük meg ugyanazt a fokozatosságot, mint az idilli nagycsaládban: amikor anya eleinte csak két órát kapált, meg otthon varrogatott, később meg egyre többet. A részmunkaidő és az otthonról végezhető munka nem a modern idők hatalmas találmánya, hanem alap. Legyen alap. 

4. Harcoljunk azért, hogy bátran lehessünk kiszolgáltatottak! A gyerekszülés valamennyire mindig kiszolgáltatott helyzet lesz, maga a szülés, a szoptatás, majd a kisgyerekes lét kötöttsége, az anyagiak miatt. Teremtsünk egy olyan világot, amiben nyugodtan lehetünk gyengék és kiszolgáltatottak és nem kell attól tartanunk, hogy ezzel valaki visszaél. 

Kezdjük a szüléssel: ne fordulhasson elő olyasmi, hogy beszól a szülésznő/orvos, amiért hangosan jajgatok kitolási szakban. Ne fordulhasson elő olyan, hogy megaláz a csecsemős nővér, mert az első gyerekemnél egy csomó mindent nem tudok. Az a csecsemős nővér, aki amúgy amikor orvosként konzíliumba jövök ugyanoda, képes tisztelettudóan köszönni, de amikor fél nappal szülés után hálóingben kóválygok, akkor észreveszi, hogy ártalmatlan vagyok és bántható. Apróságok, de akkor se. Ne lehessen visszaélni azzal, ha valaki kiszolgáltatott. Ehhez az is kell, hogy jóval többet fizessünk az egészségügyi személyzetnek, mert akkor lehet köztük szelektálni és a hülyéket kommunikációs tréningre kötelezni, majd kirúgni. Jelenleg nem lehet szelektálni. Jelenleg Magyarországon a betegek úgy szidják az orvos anyját, ahogy akarják és cserébe az egészségügyi személyzet is úgy beszél a beteggel, ahogy akar. Ennek véget kell vetni. 

Folytassuk a családban. Igenis lehessen olyan időszak, amikor a férjem segítségére szorulok és nem tudom megvédeni magamat, és a férjem ilyenkor ne rúghasson le a lépcsőn akkor se, ha ahhoz lenne kedve. Aki a feleségét lerúgja, azt büntessük meg, hozzunk nyilvánosságra, hurcoljuk meg, legyen ez kínos és büntetendő. Ne válasszuk újra polgármesternek. Ne kelljen már nőként egyfolytában kravmagára járni és titkos bankszámlán pénzt gyűjteni. Teremtsünk olyan világot, amiben meg lehet bízni a férjekben. 

Még egy darabig tudnám folytatni, de már így is túl hosszú. Mindenesetre, szerintem gyereket vállalni hatalmas kaland és nehézség és öröm, és igenis teremtsünk olyan világot, ahol inkább öröm és kevésbé szívás. 

Jó, aki nem akar, ne szüljön, mielőtt még meglincseltek. 

Dolgok, amiket jó tudni

2016.02.13. 17:31 - címkék: Címkék: lány emberek nyafogás -

Van itt ez a nagyon jó lista, hogy a tanácsadó pszichológus szerint milyen készségeket kellene a gyerekeknek tanítani az iskolában - egy időben a Filozófusnak voltak is ilyen tervei, hogy pályáz valami pénzt és elmegy általános iskolákba oktatni az empatikus visszajelzést, hát ez már akkor sem tűnt túl valószínűnek. Most is hangosan röhögök a listán, ja, majd pont az iskolában fognak tanulásmódszertant meg asszertív kommunikációt tanítani, bizonyára*. Asszertív kommunikációt tanítani különben is rém idegesítő, mi is mindig megtanítottuk a munkahelyemen a betegeknek, aztán egyből elkezdték rajtunk használni, hát nem kényelmesebb volt, amíg szót fogadtak? (Viccelek.) (De nem vagyok biztos benne, hogy a mai iskolarendszer szeretné, ha a diákok túl asszertívek lennének.)

Szóval ezeket a dolgokat otthon kell megtanítani szülőként, és ha nem tudjuk, akkor először el kell menni megtanulni vagy elolvasni legalább könyvben és utána megtanítani. Elmondjam, hogy állok a kétévessel? Kb. csecsemőkora óta tanítom, hogy ha nem bír megnyugodni, akkor "sóhajtunk", azaz veszünk pár mély levegőt nagyon lassan, néha már tudja. Emellett tudja, hogy akit szeretünk, nem bántjuk, és hogy őt csak simogatni és puszilgatni szabad, ütögetni és megharapni nem, ha valaki az utóbbiakat csinálja, akkor hangosan kell kiabálni. Majd idővel árnyalni kell nyilván ezt a kérdést, mármint hogy bárki nem simogathatja és puszilgathatja, de a bölcsis társadalomban egyelőre elégnek tűnik ennyi. 

Azért is kell nagyon vigyáznom magamra, mert meggyőződésem, hogy ha én nem tanítom meg neki ezeket, akkor más nem igazán fogja. Bár a tanulásmódszertanról fogalmam sincs, én egyféleképpen tanultam mindig, de majd utánanézek, ha kell. 

*Update: kiderült, hogy Hajnalkáék iskolájában, ami egy vidéki szakközép, tanítanak relaxációt és tanulásmódszertant, szóval mégsincs minden veszve. 

Igazából pszichiátriai betegnek lenni jobb a halálnál

2015.10.30. 15:41 - címkék: Címkék: emberek pszichiátria nyafogás -

Pont mostanában gondolkodtam, hogy milyen régen írtam pszichiátriáról, és lám, máris kell. Szóval van ez a történet, hogy a zavart, idős bácsi bekerült a Merényi zárt osztályára, ahol valami vascsővel agyonverte őt egy másik zavart, idős bácsi. Ez nem az első eset a magyar pszichiátria történetében, amikor egy páciens megver vagy akár életveszélyesen megsebesít egy másikat, és sajnos nyilván nem is az utolsó, ugyanis ahhoz kritikátlan mennyiségű pénz és ma számomra elképzelhetetlen szemléletváltás kellene. 

Az index cikke viszont rémes ostobaságokat is tartalmaz. Az alábbi problémáim vannak vele: démonizálja és stigmatizálja a pszichés betegeket; démonizálja a pszichiátriai gyógyszereket; egyéb. Egyébként Sulemia is írt erről, olvassátok azt is. 

Kezdjük a stigmával. 

A cikk végig úgy fogalmaz, mintha a pszichiátriai betegek furcsa, veszélyes, de mindenekelőtt reménytelen esetek lennének és a zárt osztályos kezelés gyakorlatilag a halállal lenne egyenlő. Egészen konkrétan az is benne van, hogy "pszichiáterek szerint a zárt osztályra kerülő emberek általában olyan súlyos mentális problémákkal küzdenek, hogy onnan már nem nagyon van kiút." Szeretnék ettől közleményben elhatárolódni. Lehetséges, hogy tájékozatlan újságírók szerint a zárt osztályról már nem nagyon van kiút, de kétlem, hogy valamirevaló pszichiáter osztaná ezt a véleményt. 

A zárt osztályon olyan embereket kezelnek átmenetileg, akik betegségük miatt önmagukra vagy másra veszélyt jelenthetnek. Ezek az emberek az esetek jelentős többségében önmagukra jelentenek veszélyt: mert a hangok azt mondták nekik, hogy ne egyenek és ne igyanak többé, vagy üldöztetéses téveszméik miatt nem merik elhagyni a lakást, vagy annyira megijednek egy-egy hallucinációtól vagy téveszmétől, hogy pénz nélkül, éjszaka menekülni kezdenek világgá, vagy megpróbálnak kárt tenni magukban. A zárt osztályon kezelt páciensek egy része akut pszichotikus állapotban van, ez azt jelenti, hogy hallucinációik, téveszméik vannak. Más részük nagyon súlyos depressziós és öngyilkos akar lenni. Harmadik csoportjuk olyan testi betegségben szenved, amitől zavarttá válik, nem tudja, hol van, kik vannak körülötte, ettől esetleg agresszív. Egy csomó testi betegség okozhat átmenetileg ilyesmit, a cukorbetegségen keresztül vesebajokon át agyhártyagyulladásig és még ezer és egy. 

A zárt osztályon való kezelést diagnózisól függően egy-három hétig fizeti a TB. Ez a gyakorlatban azt jeleni, hogy akkor se zárhatnánk be senkit a zárt osztályra ennél sokkal több időre, ha ő is és családja is és mi is azt szeretnénk. Ez nem is baj: a zártosztályos kezelést igénylő, fent felsorolt állapotok többségét ez alatt az idő alatt meg lehet gyógyítani annyira, hogy az illető nyílt osztályra kerülhessen. Vagy haza, vagy a belgyógyászatra. 

A pszichotikus állapotok egy része egy-egy krónikus, hosszan fennálló pszichiátriai betegség, például szkizofrénia vagy szkizoaffektív zavar, esetleg súlyosabb bipoláris zavar részjelensége. Ezek a páciensek az életük során többször is pszichotikus állapotba kerülnek. Ha minden jól megy, akkor az első pár alkalom után rájönnek, hogy mégiscsak jobban járnak, ha szednek valamennyi gyógyszert fenntartó kezelésnek, de főleg, ha megtanulják felismerni a tüneteiket időben, és gyorsan elmennek az orvosukhoz, mielőtt még zárt osztályos súlyosságig megkattannának. Amikor tünetmentesek - és ez évekig, évtizedekig is lehetséges - akkor ezek sokszor nagyon jó fej, "normális" emberek. De sokszor a zárt osztályos kezelést igénylő állapot tényleg egy egyszeri valami, pl. gyermekágyi pszichózis vagy drog-indukálta pszichózis. Valójában bárki bármikor lehet pszichotikus. Igen, te is. Én is. Bárki bármikor bekerülhet zárt osztályra. Te is, én is. Felsorolhatnék pár példát a saját betegeim közül, akik egy vagy két zárt osztályos kezelést követően tünetmentesen éltek a nyugdíjig, dolgoztak és családjuk van, de ott van mindjárt Kiss Tibor (Quimby), aki ifjúkorában nem egyszer feküdt zárton és szemlátomást kijött onnan. 

Az az alapgondolat, hogy vannak a normálisak meg annak a tőlük alapjaiban különböző elmebetegek, sajnos egy tévedés. A pszichés zavarok spektrum. Lehetsz a normálisabbik végén meg lehetsz az őrültebbik végén meg valahol közben. Ezt nem én találtam ki, hanem Foucault, meg egy pár modern kutató. Tessék, itt egy remek tudományos cikk a témában, csak úgy példaképpen. Vagyis zárt ajtó ide vagy oda, a normálisak is bármikor megkattanhatnak, az őrültek pedig képesek néha meggyógyulni, vagy legalábbis normálisan funkcionálni. 

A másik, ami a cikkben rémesen bosszantott, a "begyógyszerezés". Valamiért ez egy ilyen közkeletű tévhit, máshol is hallottam már, hogy a pszichiátrián a betegek azért viselkednek zavartan, mert le vannak gyógyszerelve. Szerintem egy nagyon pici gondolkodással rá lehet jönni arra, ami a valóság. A pszichiátriai betegek tüneteikből, betegségükből adódóan viselkednek zavartan: mert pszichotikusak és a hangokra figyelnek, a téveszméikkel vannak elfoglalva vagy csak nem tudják, hol vannak és kik a többiek. Ezekre a tünetekre gyógyszereket adunk. Az antipszichotikus gyógyszerek egy része mellékhatásképpen valóban álmosít, de nem ezért adjuk őket, hanem azért, mert a dopaminrendszerre hatva csökkentik a hallucinációkat és a téveszméket. Vagyis a gyógyszereket azért adjuk, hogy NE viselkedjen zavartan az illető, és ha szépen beszedi és jó gyógyszert választottunk és nincs gyógyíthatatlan baja (pl. demencia), akkor egy-két hét múlva már nem fog hallucinálni és nem fog zavartan viselkedni sem. Mert megjavulnak a tünetei. Amiktől zavart volt. És amik a gyógyszerektől elmúltak. 

Gondolom, azért lehet ez a köztudatban, mert az első hatékony antipszichotikumokat az 1950-es években találták fel és azelőtt tényleg max annyit lehetett tenni, hogy agyonnyugtatózták a népet (és akkor még mázlija volt, ha nem húzták ki az összes fogát és roncsolták el a homloklebenyét). Az ötvenes években az első antipszichotikumok már tök jól hatottak a hallucinációkra és téveszmékre, de sajnos mellékhatásként álmosságot és izommerevséget okoztak. Ezért a páciensek álmosan csoszogtak akkor is, ha épp nem hallucináltak. A mai antipszichotikumok sem világmegváltó szuperek: némelyik álmosít, másik hizlal, mindegyiknek van valami mellékhatása. Összességében mégis az a helyzet, hogy a zárt osztályon fekvő betegek nem a gyógyszerektől olyan furák, hanem azok ellenére. Az agresszív bácsi valószínűleg nem túl sok gyógyszert kapott, hanem pont, hogy nem kapott eleget (de nem voltam ott, nem akarok okoskodni). Mindenesetre kicsit öööö hatásvadász, hogy a kórteremben nyolc "durván begyógyszerezett férfi volt összezárva". 

További problémám a cikkel, és ezzel nem leszek népszerű, de szerintem itt semmi sem köthető a Lipót bezárásához. A Lipót ugyanolyan rémes kupleráj volt, mint a legtöbb mai pszichiátriai osztály, de inkább rosszabb. Bár a magyar pszichiáterek többsége hajlamos Trianonnal egy szinten beszélni a Lipót bezárásáról, szerintem egyáltalán nem baj, hogy bezárták, az egy múlt századi tébolyda volt. A baj az az, hogy nem csináltak helyette sehova sem egy jobbat, szebbet, modernebbet, se akkor, se azóta. De minek is csináltak volna, úgysem lehetne oda sem normális személyzetet találni havi nettó nyolcvanezerért. További probléma, hogy a biztonság kérdése egyik pszichiátrián sem igazán megoldott, nálunk az összes nővért és az orvosok többségét megverték már legalább egyszer (betegek, ritkábban hozzátartozók, utóbbiak többnyire ittasan). Engem csak fenyegettek, meg egyszer megtámadtak egy grafitceruzával, meg egyszer egy kutyával egy hozzátartozó, meg párszor ordították az arcomba drogok miatt pszichotikus fiatalok, hogy szopd le a faszomat a gecibe, dehát az ilyesmit mi fel sem vesszük. 

Amikor jó pár éve Hollandiában voltam ösztöndíjjal, ott láttam, hogy a zárt osztályon minden két betegre jut egy tök értelmes, tanult ápoló és hogy minden helyiségben van egy nagy piros gomb, amit ha megnyomsz, akkor szalad a megmentésedre a biztonsági személyzet. Halál komolyan csak azért nem sírtam el magam ezen, mert nem akartam egy csapat holland pszichiáter előtt sírni. Tisztaság is volt meg működő műszerek meg ilyesmi, de azok nem zaklattak fel ennyire. 

Egyéb random kötekedés: nincs olyan, hogy "klinikai pszichiáter", így kétséges számomra, kiket is kérdezhettek meg "több klinikai pszichiátert is megkérdeztünk" címszó alatt. Klinikai pszichológust? Pszichiáter szakorvost? Azt sem értem, hogy "a klinikákon mindig van több, arra (ti. agressziókezelésre) felkészített férfi ápoló" - a klinikákon? Mármint a Klinikákon? A metrómegállóban? A sebészeten? Neadjisten a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján? Vagy ennek a zárt osztályán? Amúgy kétlem, de attól még fogalmazhatnánk helyesen. Mindenesetre ne legyenek illúzióink: lehet, hogy a Merényiben a legrosszabb a biztonsági szolgálat és a legpenészesebb a fal, de biztos vagyok benne, hogy nagyon sok magyar pszichiátriai osztály küzd hasonló problémákkal, amelyeknek végső soron azok isszák meg a levét, akik fizikailag ott töltik a napjaikat, vagyis az orvosok, az ápolók és a betegek. 

Ez volt tegnap a buszon

2015.09.21. 21:56 - címkék: Címkék: emberek Brennberg -

Brennbergbányáról Sopron felé tartó, óránként közlekedő távolsági busz. Az első ülések egyikén erdei kirándulásból hazafelé buszozó, sáros Martenst viselő, hátizsákos nő bambán nézeget kifelé. A bánfalvi kolostor lábánál lévő buszmegállóban egy öltönyös és egy sapkás fiatalember várakozik. A sapkás afféle szemébe húzott kötöttsapkás suhanc ötvenliteres túrazsákkal, akit a Camino-n képzelsz el két túraszakasz meg a kanadai csajoknak udvarolás között instagramra tolni a kontentot. A bakancsos nő (én) elmélázik azon, hogy megváltoztak a zarándokok manapság, ugyanakkor milyen szép, hogy a mai hipszterkülsejű fiataloknak is igényük van a spirituális ihletettségű, túraszerű kolostorlátogatáshoz. El kellene már menni a bánfali kolostorba kajálni, állítólag extrajó fine dining-ot üzemeltetnek ott a barátok, csak hát drága, meg kéne kérdezni ezt a fiút, milyen a kaja, habár nem olyannak néz ki, aki épp az imént fizetett ki több tízezer forintot egy degusztációs menüért.  

A sapkás fiúnál csak tízezres van. A buszsofőr nem tud visszaadni, jegy nélkül meg nem szállhat fel. Egyezkednek, a sofőr hajthatatlannak tűnik. A fiú elpanaszolja, hogy nagyon hosszú európai utazgatáson van túl, elaludt a vonaton, idáig elhozták, haza szeretne jutni (szóval nem is a kolostor miatt jött. De hogyan lehet valakit pont Bánfalváig elhozni, rejtély), mindhiába. 

Isolde a délelőtti sok kilométeres erdei túra miatt épp emberbarát hangulatban van, így előhúzza pénztárcáját és odanyújt a fiatalembernek 390 forintot. A fiú hálálkodik, nem is tudja, hogy köszönje meg, hogyan tudja megadni, nagyon hosszú útról jött épp és hazafelé tart. Isolde nagyvonalúan legyintget. A busz közben továbbindul. Néhány perc múlva a fiú egy kettétépett papírlapot nyújt isoldénak, amelyen a neve és a telefonszáma áll. 
Sapkás zarándokkülsejű fiú: - Ha esetleg orvosi tanácsra vagy segítségre van szükséged, akkor én Pesten vagyok orvos, hívj fel nyugodtan.

Menekültes

2015.09.01. 13:59 - címkék: Címkék: emberek nyafogás -

Néha akarok írni a menekültekről, aztán mindig elmegy a kedvem, mert egyrészt szemlátomást képtelenség erről a témáról értelmesen beszélni bárhol bárkivel, másrészt meg tökéletesen érdektelen, hogy én itt mit gondolok vagy írok vagy beszélgetek, úgyis az EU és/vagy nagyrabecsült kormányunk fog dönteni minden kérdésben.

Azt azért elmesélem, hogy én minden további nélkül el tudom képzelni, hogy hasonló helyzetbe kerülök bármikor. A könyvem kapcsán épp a nyilas korszakról olvastam, konkrétan egy kétkötetes könyvet, amiben dokumentumok, levelezés és tanúvallomások vannak a korszakról. Nagyon ütős volt, egyből el is kezdtem tervezni, hogyan disszidálunk Kanadába. Megjegyzem, sokkal érthetőbb és tanulságosabb volt ilyeneket olvasni, mint bármi, amit történetelmórán valaha csináltunk, de lehet, hogy csak minket tanítottak rosszul. Szóval a nyilas uralom pár hónapjában, de különösen abban a részben, amikor a kormány már Kőszegre, Sopronba és Brennbergbe menekült, eléggé kaotikus állapotok uralkodtak, például elmeséli a híres (volt) szerzetes pasas, amikor a haverjaival meg pár gépfegyverrel bementek a városmajor utcai érsebészeti klinikára és ott lelőttek egy csomó bentfekvő öreget meg kisgyereket, aztán átmentek a János kórházba és ott is lelőttek egy csomó öreget meg kisgyereket. Meg orvost meg ápolót persze. Nem a zsidókat, hanem csak úgy. Mert épp káosz volt és mert ezt épp meg lehetett csinálni és nekik volt kedvük. Ez rettenetes, de ne legyenek illúzióink, mindig lesz pár pszichopata állat, mármint honfitársaink, a magyarok között is, meg a szírek között is, meg akármilyen népcsoportban, akinek, ha épp úgy adódik, lesz kedve más emberekre lövöldözni. És ez nem százezer éve volt, ez most volt, a nagypapád emlékszik rá. 

Ha Budapesten épp háború folyna, vagy nem is háború, hanem csak a fenti agyatlan vérengzés, azaz matematikai esély lenne arra, hogy gépfegyveres arcok passzióból agyonlőnek pár gyereket, például az enyémet, akkor szerintetek nem kötném a hátamra a gyerekemet és bújnék át vele annyi kerítésen, amennyit a helyzet megkíván? És nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szírek mind jófej, kétségbeesett anyukák cuki kislányokkal, hanem azt, hogy most már komolyan kezdek aggódni a problémamegoldás teljes hiánya miatt. Szerintem Magyarországon vannak értelmes szociológusok, politikai elemzők, én nem hiszem el, hogy nem lehetne kidolgozni valami legalább egy kicsit előremutatóbb megoldást erre a helyzetre. Engem rettenetesen megijeszt, hogy nem látok ilyet.

Természetesen a keletiben nyomorgó szírek is megijesztenek, mert sokan vannak és idegenek. Van egy olyan kutatás, amiben cseppet sem rasszista fehérembereknek mutogatnak fotókat négerekről más mindenféle másszínűekről, és még a legtoleránsabb fehérnek is megemelkedik a bőrellenállása a másszínűek láttán. A bőrellenállás-emelkedés a stressz/ijedtség mérhető testi jele. Ez van, félünk az idegenektől, evolúciósan. Az erőforrások korlátozottak, mindig, és félünk, hogy a furcsa színekkel kifestett arcú lándzsás férfiak a folyó túloldaláról leveszik a frissen leölt mamutunkat meg a szüzeinket. A fenti kutatásban, ha ugyanazt az afroamerikait kosármezben mutatták, akkor már jóval kevésbé paráztak tőle a vizsgálati személyek, mert az már ismerős, beilleszkedett. 

Nemrég olvastam egy riportot az Ashanti törzsről, ezek Ghanából mentek ki az ottani polgárháborúkor az USÁ-ba. New Yorkban tízezer Ashanti élt a riport idején (kilencvenes évek), mikrobiológus, nyelvész professzor, jogász, taxisofőr, drogos senkiházi. Jelentős részük dolgozott vagy tanult, a régi isteneikhez imádkoztak (valami többistenhit van ott), és az Ashanti Klubban tömörültek, amelynek a vezetőjét kétévente választották újra és abban a két évben a klubvezető volt a királyuk. Konkrétan megkoronázták meg minden. És a vitás kérdésekben - amelyek között szép számmal voltak amúgy polgárjogi eljárást érdemlő szorik, ingatlan tulajdonviszonyok stb. - ő és a vének tanácsa döntött. Ez nem akadályozta meg az ashantikat abban, hogy normálisan éljenek New Yorkban. Ennek kapcsán az a kérdés merül fel bennem, hogy ők hogyhogy képesek voltak a hagyományaik és vallásuk megtartása mellett integrálódni, a muszlimok meg nem képesek Európába? Kisebb a különbség? De ezek a fekák fiatalkorukban mezítláb rohangáltak Ghanában az édesburgonyaföldön meg agyoncsapták a szomszédot, ha az elvette a kecskét, nem második generációsak voltak vagy ilyesmi. Szóval konkrétan a muszlim vallás és szemlélet meg Nyugat-Európa berendezkedése között van akkora szakadék, ami áthidalhatatlan, vagy valamit máshogy kellene csinálni, de mit?

Dehát nekem erről nem kell tudnom, mert nem értek hozzá, node ezeken a kérdéseken emberek évtizedek óta gondolkodnak meg ebből írják a doktorijukat meg minden, én biztos vagyok benne, hogy ebben a kérdésben - az integráció, a menekültek, a vallások és népcsoportok összeférhetősége stb. - mérhető mennyiségű tudás halmozódott fel az elmúlt évtizedekben. Hol van ilyenkor ez a tudás és miért nem használjuk? Én tök naiv vagyok, ha azt képzelem, hogy ilyen tudás egyáltalán létezik vagy hogy az használható vagy hogy a világ így működik? Nekem itt valóban nincs túl sok fogalmam, de esküszöm, abban a hitben éltem, hogy nem baj, mert azoknak, akik ezzel foglalkoznak, azoknak van. 

Hát szóval ez így rém aggasztó. Tessék, mégiscsak a menekültekről írtam. Másrészt meg csütörtökön Sopronba készülünk vonattal, és egyáltalán el fogunk tudni utazni, vagy órákat fognak késni a vonatok vagy mi lesz? 

És még

2015.08.19. 10:08 - címkék: Címkék: könyv emberek bányászat Sopron Brennberg -

A folytatásban már nincs túl sok izgalom: úgy döntök, nem várom meg a buszt, mert nagyon sokára jön, inkább elgyalogolok az erdőn keresztül a szomszédos Görbehalomig és addigra pont odaér a busz, ami majd visszavisz Sopronba. Az erdő klassz. Amúgy nem tudom, mi ez nálam, én a rendes hétköznapokon nagyjából ateista vagyok, ráadásul sok szép tájat láttam már Kanada partjaitól a Koh Phi Phi sziklákon át az Angkor-i napfelkeltéig, a Brennberg-völgyben mégis mindig meghatottan rájövök, hogy Isten egészen biztosan nagyon szeret minket, ha ezt a szépséget teremtette. Most mit csináljak, nem tehetek róla.

Eszem finom erdei szedret bokorról, majd eljátszom a gondolattal, hogy eltávolítsak élőhelyéről néhány fenyőfacsemetét és az anyukámtól kölcsönzött Fila márkájú hátizsákba rejtsem. A fenyőfalopás gondolata pár hete akkor ütött szöget a fejembe, amikor az egyik, Tatabányán élő volt brennbergi bányásznál jártam és megmutatta a botanikuskertszerű kertjében a kínai meg szicíliai ciprusok és cédrusok mellett a két Brennbergből hozott fenyőt. Vagy az agyamra ment az Orchideatolvaj, amiben John Laroche és társai folyton orchideákat csempésznek ki a vadonból. Mondjuk sejtem, hogy a Brennberg-völgy fenyői nem díjaznák különösebben a szállítást, sem az óbudai teraszt intersparos virágfölddel.

A továbbiakban még virágzó ciklámeneket látok kritikátlan mennyiségben és többféle színárnyalatban - én manapság épp arra törekszem, hogy rohanó világunkban csupán a szavak leíró erejével képes legyek elképzelhetővé tenni dolgokat és okostelefonom sincs, de a ciklámeneknél már erősen vágyni kezdek wifire és instagram-fiókra. A cikláment nem akarom kiásni, mert az védett, meg különben is, rendes ember nem húzgál ki növényeket az erdőben. 

A ciklámencsodálásnak, szederevésnek, fenyőszemlélésnek és vallásos áhítatnak köszönhetően persze mintegy három perccel lekésem az óránként járó buszt, úgyhogy kénytelen vagyok stoppolni, illetve még egy kicsit gyalogolni. Úristen, az a hegyoldal, azok a hatalmas fenyők, annyira gyönyörűek. "Kedvező feltételek mellett a jegenyefenyő akár 60 méter magasra is megnő. Törzsének átmérője elérheti az egy métert, életkora az ötszáz évet". Bár szerintem ezek inkább lucfenyők. Aztán felvesz egy középkorú pár, akik a Tómalomra tartanak és egész úton fogják egymás kezét. 

Mindeközben a vadregényes Nyugaton

2015.08.18. 16:21 - címkék: Címkék: könyv emberek bányászat -

A brennbergbányai templom előtt ülök egy padon és épp egy helyi arcot próbálok lebeszélni róla, hogy alkoholos italokra hívjon meg. Ezt megelőzően útbaigazítottam egy rendkívül jól felszerelt, németül beszélő bringást Sopron irányába - ugyan Brennbergbányán véget ér az aszfaltozott út, amelyen kizárólag Sopronba lehet eljutni az úgynevezett Soproni úton, azért a biztonság kedvéért megkérdezte, hogy Sopron, diese Richtung? Hát igen. Más Richtung nem nagyon van ugyanis. 

Úgy kerültem ide, hogy bátran besétáltam Karcsi bácsihoz Görbehalmon, mert egy Marika néni azt mondta, ő idős, régen a bányánál dolgozott brennbergi, hátha beszél velem, kopogjak be hozzá, meg fogom ismerni a házát, itt és itt van, házszám nincs, de csak ott van napernyő. Sajnos Karcsi bácsi hallókészüléke ellenére nagyothallott, valamint esze ágában sem volt velem szóba állni, hasztalanul hivatkoztam Marika nénire, így mérgemben bementem a Görbehalmi Bányászmúzeumba a Sanyihoz, hátha ad egy kávét. A Sanyi épp a Tippmixét töltötte nem biztos, hogy teljesen józan haverjaival, megkínált kávéval, cigarettával, elmesélte a Bányásznap szervezésének anyagi és transzperszonális nehézségeit, belém töltött egy jégert, adott az útra egy féldecis üveg pálinkát a sajátjából és egy fél literes mentes vizet, majd vintage Trabant márkájú gépkocsijával elhozott Brennbergig, mivel ő egy született vendéglátó és az itteni postán úgyis fel akarta adni a Tippmixet.

Brennbergben odaadtam Marika néninek a képeslapot, amit ígértem neki, meg elmeséltem, hogy Karcsi bácsi lepattintott, majd bemásztam a jelenleg üres és lepukkant egykori Bányászkaszinó, később Ruhagyár épületébe, ahol nincs semmi, csupán a színpadon heverő elhagyatott piros melltartó és pár üres doboz Bomba és sör jelezte, hogy bár jazz-zenekar már nem játszik, azért örömteli események ma is történnek errefelé. 

Ezt követően egy üveg soproni sört vásároltam és kiültem a templommal egybeépült kocsma elé a padra, ahol vagy nagyon furcsa vagyok, vagy még farmerban és fekete Martensban is egy MILF, mivel a kocsma ügyfelei közül eddig majdnem mindegyik igen kedvesen köszöntött, ami Brennbergben egyáltalán nem szokás. A legutolsó éppenséggel megkérdezte, megismerem-e, majd üveges tekintetem láttán felvilágosított, hogy az előbb a Sanyinál töltötte a Tippmixet, onnan az ismeretség, és szívesen meghív valamire, amennyiben könyvem írását ez előrelendíti. 

Amelyben mégsem Meryl Streep játszik engem

2015.08.06. 22:51 - címkék: Címkék: könyv emberek nyafogás bányászat -

Addig elmesélem, mi van a könyvemmel: rájöttem, hogy úristen, ez sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam, valamint, hogy úúúúú, sokkal érdekesebb, mint gondoltam*. Ez végtére is mindkettő borítékolható volt, szóval nagy meglepetés nem ért. 

Beszélgettem nem Brennbergben élő exbrennbergiekkel, akik részben elképesztően kedvesek és segítőkészek voltak, részben húzódozva ugyan, de segítőkészek voltak; és felkutattam Brennbergben élő idős brennbergieket, akik vagy pont a múlt hónapban hunytak el, vagy nem álltak velem szóba, mert ismeretlen vagyok. Egy ponton kezdtem úgy érezni, hogy inkább egy mexikói drogkartell elmúlt száz évének történetéről és jelenkori viszonyairól kellene könyvet írnom, mert ahhoz sokkal könnyebben találnék szép kort megélt és diktafon társaságában életükről szívesen mesélő riportalanyokat. Ezen a ponton arra is rájöttem, hogy csakúgy, mint a drogkartellek esetében, itt is a személyes ismeretségek révén juthatok dűlőre és elkezdtem a szociális hálómmal behálózni őket. Ennek tartunk az elején, és szerintem működni fog, csak rengeteg utánajárást és rohangálást követel meg, és nem tudom, hogyan szorítok rá időt a gyermeknevelés, a magánrendelés, a bérújságírás/bérbloggerkedés, a sématerápiás nemzetközi akkreditáció megszerzése, az európai mozgás- és táncterápiás egyesület budapesti közgyűlésének szervezése, a soproni bányászati múzeum blogjának és FB-oldalának szerkesztése, a hátralévő lakberendezési teendők, valamint húgom lakásának megvásárlása és felújítása mellett úgy, hogy egy másik városban élek.  

Az is volt, amikor rájöttem, hogy úristen, nem tudok ilyet csinálni, nem tudom, hogy kell, és akkor együtt ebédeltem a szerkesztőmmel**, és azt a tanácsot adta, amit azóta is követek, hogy tudniillik egyelőre a következő lépéssel foglalkozzak és ne a végső koncepcióval, mert amíg nincsenek interjúk, szöveg, tartalom, addig feleslegesen aggódok azon, hogy hogyan és mivé fogom majd formálni a még nemlétező tartalmat. Azaz ne azzal törődjek, hogy majd ki fog játszani engem a könyvből készült filmben***, hanem interjúzzak. Ezt követően megbeszéltük, hogy Summer Glau fog játszani engem a könyvből készült filmben, és ennek megfelelően a filmbéli főszereplőnek nálam jóval furábbnak és zaklatottabbnak kell lennie, mert ő abban jó, és amikor az amúgy klausztrofóbiás főhősnő beikszeli az űrlapon, hogy nem klausztrofóbiás, majd lemegy a Márkushegyi szénbányába (true story), akkor ott nem flangálhat hozzám hasonlóan rezzenéstelenül, hanem pánikrohamot kell kapnia, de legalábbis véresre harapdálnia az ajkát.  

*Akárcsak a gyereknevelés. Vagy maga az Élet. 

**Ezt le kellett írnom, mert jól hangzik - a valóságban ebédidőtájt meglátogattam D.-t és elképesztően cuki csecsemőkorú gyermekét, aki egyszer rábólintott, hogy jó, ha valaha írok valamit, akkor szerkeszti. Nem, nem, nem a gyerek, hanem D. Úristen, hogy akarok így könyvet írni? 

***Mert olyan könyvet akarok írni, mint Susan Orlean Orchideatolvaja, és az abból készült filmben Meryl Streep játssza Susant, csak hát ő már túl öreg meg nem is hasonlít rám. 

Még mindig vadnyugat

2015.06.13. 15:46 - címkék: Címkék: könyv emberek bányászat Brennberg -

A folytatásban iszom egy nullaszázalékos soproni radlert a kocsmában, valamint megkérdezem, bedughatnám-e lemerült netbookomat a konnektorba. Kati mama helytelenítő arckifejezéssel hallgat, amire a szőke rendőrcsaj és tetovált barátnője röhögni kezdenek, ezen a pultosnéni megenyhül és felcsatlakozhatok az elektromosságra. A pultnál iszogató németajkú törzsközönség eközben tovább kínálgatja alkoholos italokkal a lányokat, a rendőrcsaj ellenáll, bár már nincs szolgálatban, de még az egyenruha van rajta, ezért nem iszik ("te, ezek még mindig nem értik. Hogy van németül a büntetésvégrehajtás?"), a tetkós az ölelgetésnek áll ellen. Egy kóbor kutyáról beszélgetnek, aki valahogy a kocsma tulajdonában ragadt, valamint a múltkor elvitt sörökről, hogy tudniillik kifizették-e az üvegbetétet vagy majd hozzák vissza az üvegeket. 

Később elmegyek a bányász emlékházba, ez az ország első gőzgép-meghajtású szivattyújának szivattyúházában van, három szobából áll, bányászati eszközöket, dokumentumokat, egy berendezett lakószobát és Goldmann Hugó bányaorvosnak az ankylostomiasisról szóló könyvét tartalmazza (trópusi féregbetegség, amely a trópusokon kívül csak a brennbergi bányákban kapható el). Ide is kapcsolatépítési céllal jövök, régebben egy idős brennbergi volt itt a teremőr, hátha most is az, vagy legalábbis ismer párat, de nem. A mostani teremőr egy nagyon lelkes, ugyanakkor benyomásom szerint átlag alatti intellektussal élő fiatalember, Sopronból jár be dolgozni és nem tud sem jegyet nyomtatni, sem visszaadni az ezresemből (ötszáz forint a jegy). Közben érkezik egy középkorú pár is, kiderül, hogy a fogatlan hölgy itt töltötte gyermekkorának nyarait brennbergi nagynénjénél. A többi gyerekkel mindig bejártak a határsávba szedret meg szamócát szedni, de a határőrök ismerték őket, ezért nem lőttek rájuk. 

A teremőr körbevezet minket, elmondja, hogy a brennbergi temetőt egy bányaszerencsétlenség kapcsán alapították, addig a közeli Ágfalván temetkeztek a brennbergiek. Ez sajnos tévedés, de nem akarom kekeckedéssel elrontania hangulatot. Sajnos több dolgot is lelkesen, de hibásan mesél, ellenállok a kísértésnek, hogy kijavítgassam, mivel nem látom értelmét. "Az nem karbidlámpa, fiacskám, hanem bányamécses" - morogta az orra alatt a rózsamintás nyáriruhájában és vastagkeretes szemüvegében leginkább szabadnapos nevelőnőre emlékeztető fiatalasszony. - "A karbidlámpa ez itt, a másik vitrinben. És ha már itt tartunk, abban a bányamentő készülékben sem két oxigénpalack van. Ez egy légújítós Draeger, a kék valóban oxigénpalack, a másik a kálipatron, amely a kilélegzett levegőből kiszűrve a széndioxidot, ismét belélegezhetővé teszi azt. A brennbergi temetőt pedig nem bányaszerencsétlenség, hanem kolerajárvány miatt alapították, de mindegy."

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Here comes the sun

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította