A védelem visszavonul

2016.07.25. 14:12 - címkék: Címkék: munka pszichiátria nyafogás -

Írtam egy hosszú bejegyzést arról, hogy vajon hogyan képzeljem el a további szakmai életemet, visszamenjek-e majd dolgozni a kórházba, lásd alább - erre szembejött ez a cikk. Arról szól, hogy a női orvosok fele nem éri meg a nyugdíjaskort, mert annál hamarabb meghalnak. Oké. Nincs több kérdésem. 

Bár most épp nem égető a probléma, mivel az Élet fontosabb Dolgaira koncentrálunk (anyaság), azért szoktam néha azon gondolkodni, mihez kezdjek a szakmai életemmel, mert mondjuk nem lenne baj tudni, hogy három év múlva hol akarok lenni. Akkor úgy készülök, olyan dolgokat tanulok addig is, stb. De nem tudok jó megoldást sajnos. Az első 10 évemet az állami egészségügy keretei között töltöttem pszichiátrián, és ezen belül szerintem az egyik legjobb helyen, és még a Helyen belül is azon az osztályon, ami engem érdekelt, azt csináltam a betegekkel, amit akartam és ami érdekelt, azt kutattam, amihez kedvem volt, és oktattam is, amit szeretek. A tíz év egy részében kiemelkedően okos emberekkel voltam körülvéve, nem rengeteggel, de egy-kettő mindig akadt, aki tudott inspirálni. Egy szavam nem lehet.

Ugyanakkor nagyon sokat dolgoztam nagyon kevés pénzért egyre rosszabb körülmények között. A sok az nem azt jelenti, hogy későn lehetett hazajönni, hanem hogy gyakran több, különböző feladatom volt egy időben, például volt olyan nap, hogy aznap én felügyeltem az ambulanciát és ha kellett, konzíliumba mentem más osztályokra, közben egész délelőtt pszichoterápiás csoportot tartottam és közben szintén délelőtt ezzel egy időben oktattam. Ezektől én elég hamar frusztrálódom és idegbeteg leszek, mert adódik a helyzetből, hogy mindegyik dolgot csak szarul és félig tudod megcsinálni, és én egyébként hajlamos vagyok felszínesen összecsapni dolgokat, nade ennyire azért nem. Egyszer egy ilyen napon leüvöltötte a fejemet egy páciens, mert nem volt időn leülni vele hosszan beszélni, tehát ordított velem a folyosón, hogy minek megy az ilyen orvosnak, és az ő szempontjából valamelyest érthető is a neheztelés.

A pénz az havi 230 ezer forint nettót jelent három szakvizsgával és PhD-val. Lehet plusz munkákat szerezni, amiből van még valamennyi pénz, de az ugye plusz munka. Hálapénz nálunk elhanyagolható, ha tegyük fel, mindig elfogadom, akkor számolhatunk úgy havi 5-10.000 Ft-tal. 

A körülmények azt, hogy csótány van az ügyeletes szobában, nem nyomtat a nyomtató, meg úgy semmi nem működik, nincs, nincs rá pénz és omlik rád az egész, a nővérek pedig az évek során szintén romlottak, kikészültek, kiégtek, disszidáltak, és míg egy jobb nővércsapat elképesztő mértékben tudja segíteni a munkát, addig ennek az ellenkezője is igaz.

Előnyök, hogy sok szabink van, be vagyunk jelentve, viszonylag kevéssé kell aggódni az állásunk elvesztésén, és akkor se rúgnak ki, ha a munkaidő végén, azaz du. 4-kor valóban hazajössz. Mondjuk akkor a feladatok fele nem lesz kész, de ehhez is biztos hozzá lehet szokni, van, akinek sikerült. 

Szóval van ez az életforma, ez az egyik választás, egyszerre dicső és hősies és izgalmas és rock and roll, valamint nyomorúságos és frusztráló és idegtépő.

Részemről megállás nélkül irigyelem IKL-t, mert az ő szakmájában létezik olyan hazai centrum, ami a magánegészségügyben jó szakmai csapattal, jó színvonallal működik. Úgy érzem, az én szakmámban nincs ilyen, de ha tudtok, szóljatok azonnal. Én lehetek magán pszichoterapeuta, csinálhatok egyéni terápiákat és séma- vagy mozgás és táncterápiás csoportokat is, mindegyikhez értek, van tapasztalatom, van rá igény. Nem annyira rossz életforma ez, de nekem már az elmúlt egy évben is nagyon hiányzott, hogy nincsenek kollégáim, úgy tűnik, én nem vagyok egy szabadúszó típus, csapatban szeretek dolgozni. A kollégák szakmailag is jót tesznek, új szempontokat hoznak, meg agyilag is jót tesz egy-egy páciens között kávézás közben moziról beszélgetni valakivel.

További nehézsége a szabadúszó pszichoterapeuta létnek, hogy valójában iszonyatosan kötött, kötöttebb, mint bármely munkahely, ugyanis a dolog lényege, hogy ott vagyok a helyemen hetente minden héten mindig (jó, lehet egy nyári szünet, de amúgy mindig), és senki se tudja helyettem megcsinálni, mivel a dolog személyhez kötött. Vagyis NINCS olyan, hogy betelefonálsz a munkahelyedre, hogy beteg vagy, vagy beteg a gyerek, vagy kitalálod, hogy kiveszel két nap szabit, és Mancika addig beugrik és tartja helyetted a frontot, hanem egyedül vagy, és vagy te tartod, vagy összeomlik. Ez hosszú távon számomra azért elég nyomasztó. Már ez is tök nehéz volt, hogy most terhes lettem és így több terápiát is idő előtt kellett lezárni, mindenkinek új terapeutát keresni, akivel vagy megtalálja a hangot, vagy nem, én meg sose fogom megtudni, hogyan folytatódott egy-egy történet.

És akkor még az is a hátránya, hogy ebben léteznek egyéni különbségek, de én úgy 10-15 pácienst tudok vinni. Agyilag. Tíz felett már érzem, hogy össze fogom keverni a sztorijaikat, hogy nem tudok úgy empatizálni, hogy nem úgy érdekelnek, ahogy szeretném. Ha nem érdekelnek, akkor meg a kutya megette az egészet. Most így gyes mellett sikerült belőnöm egy ideális létszámot, de főállásban nem tudom azt csinálni, hogy napi 8 órát rendelek és hülyére keresem magam, mert az 40 pszichoterápiás eset lenne, annyit pedig én nem tudok rendesen csinálni. Nem tudom, mindez az aspergeremnek köszönhető vagy hogy másoknál hol van ez a határ. Ja, és egy apró, de nehezen megoldható logisztikai nehézség, hogy az emberek délután és este szeretnek pszichoterápiára járni, a gyerekeim meg délelőtt járnak bölcsibe, oviba, majd iskolába, azaz főállású magán pszichoterapeutaként kb. nem találkoznék velük soha. Lehet még az ember gyógyszeres pszichiáter is magánban, akkor másfajta páciensek járnak és jellemzően nem hetente, de ahhoz meg kell kórházi és laborháttér, vagy mindig, amikor valaki rosszul lesz, be kell könyörögni valami kórházba, én nem nagyon szeretem ezt, és pszichoterápiában egyébként is jobb vagyok, mint gyógyszerelésben.

Meg lehet még szakmát váltani, meg disszidálni. Most azt úgy nem nagyon tudom elképzelni magamról, hogy kézműves hordozókendőket áruljak a webshopomban, az írás a hobbim és nem akarom, hogy a munkám legyen (szarul lehet vele keresni, de nem ezért, hanem mert elveszíteném a hobbimat), disszidálni meg családdal nehezebb, pláne, ha ők nem is annyira akarnak. 

Vagy lehetnék háztartásbeli. A férjem sajnos nem rajong az ötletért. 

Ez volt ma a neten

2016.07.21. 20:53 - címkék: -

Jó, akkor én vagyok a csúnya lány

2016.07.15. 22:46 - címkék: Címkék: lány emberek feminizmus -

A szépségről lesz szó, többségében női, kicsit férfi szépségről, és kezdjük máris azzal, hogy nem tudom, mi az. Ettől még feljogosítva érzem magam, hogy írjak róla, most épp erről a cikkről jutott eszembe.

Kezdjük a cikkel, összefoglalom nektek röviden. A cikkben szereplő csaj azon borong, hogy neki a szülei mindig azt mondták, hogy szép, aztán gimis korában meg az osztálytársai csúfolták, hogy ronda, és a bátyja is beszólt az orrára. Ezért sokáig azt hitte, hogy csúnya, de aztán mégis lett pasija, ráadásul jóképű, és még gyereke is lett, szóval akkor azért annyira mégse lehet csúnya! És akkor most vajon csúnya-e vagy sem, illetve milyen nagy kárt tudnak okozni a tinédzserkorban az ember külsejét ért gúnyolódások, ez a szegény nő is tök sokáig azt hitte, hogy bányarém. 

A cikkben addig jutunk, hogy nem szabad a tinilányok külsejét csúfolni, mert az fáj nekik és rombolja az önbizalmukat. Ezzel nem tudok vitatkozni, tényleg igaz, én is tudok szó szerint idézni nekem szóló kritikát harminc év távlatából, úgy is, mint akkora a seggem, mint egy tengerészhordó (akkor hordtam 36-os méretet), meg "az a nagyorrú, nagy lábú zsidó lány". Hehe. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy itt átsiklunk a nagyon fontos lényegen, az pedig az, hogy valójában kurvára mindegy, hogy úgynevezett szép vagy, vagy úgynevezett csúnya. Hogy a cikkben szereplő lánynak már a szülei elcseszték azzal, hogy nem a humorát, az intellektusát, a bátorságát, a kitartását, a szókincsét, az énekhangját, az ügyességét dicsérték, hanem a külsejét. Persze, lehet, hogy azokat is dicsérték, ez nem derül ki, másrészt én is nyilván napjában százmilliószor elmondom a Lánynak, hogy milyen gyönyörű, dehát most mit csináljak, ha egyszer az, nem tudom visszafogni magam. 

Mégis, fontos lenne valahogy súlyozni ezt a kérdést, vagyis valahogy beleverni a gyereklányok fejébe, hogy valójában hosszú távon nem annyira sokat számít az, hogy szép vagy-e vagy sem. 

Különben is mi az, hogy szép? Hogy szépségkirálynősen szimmetrikus, arányos arca van és vékony, ugyanakkor formás alakja? Szép, mint "jó ránézni", vagy szép, mint "akarok dugni vele"? Nekem személyesen például teljesen mást jelent a kettő, én nagyon szívesen elnézegetem a filmvásznon a borostás Brad Pittet, mi több, komplett, amúgy szar filmeket fel tud pontozni, ha van benne pár jó pasi (a Suits-ot az első évadot leszámítva már csak ezért nézte szerintem bárki). Ugyanakkor a való életben mindenféle külsejű pasikhoz vonzódtam, az első szerelmem túl vékony volt, magas, szemüveges, és jól definiált rés volt az első két foga között, hát totál odavoltam érte, a férjem meg szőrös és nagydarab, és az évek során ez annyira megváltoztatta az ízlésemet, hogy hozzá nem nyúlnék egy vékony pasihoz. Lehetne ezt még ragozni, a lényeg, hogy azért kicsit más az a "szép/vonzó", akit kitennék poszterre a falra, és más az, akit tapogatni akarok élőben. 

A másik kérdés, hogy egyáltalán nőként most tényleg boldogabbá teszi az embert, ha szép/vonzó? Vannak ilyen study-k, hogy könnyebben felvesznek állásinterjún, ha szép vagy, én még ezekben is kicsit kételkedem - nyilván vannak végletek, és nyilván negatívum, ha valaki büdös vagy ápolatlan, és nyilván számít, hogy statisztikust keresnek vagy dizőzt. Szerintem a statisztikus esetében a valóságban kevésbé számíthat a mellméret. Mindenesetre az biztos, hogy ha az ember nőként szép/vonzó, akkor ez inkább a külsejére irányítja a külvilág figyelmét, és ez egyáltalán nem egyértelműen pozitívum. 

Az pozitívum, ha az ember sok pasinak tetszik? Mármint maga a pasik számszerű, bruttó összege? Én mondjuk szívesebben tetszem kisebb számú, hozzám ízlésben, intellektusban közel álló pasinak, mint több száz random hímnek. Szerencsére, mint mondtam, kis mellem van és az orrom sem pisze, ezért egész tinédzserkoromban viszonylag normálisan tudtam beszélgetni és barátkozni fiúkkal. Persze némelyikkel aztán csókolóztam is, de D-kosaras barátnőmmel ellentétben nekem nem kellett nap mint nap megküzdenem azzal, hogy a velem szemben ülő fiú/férfi már húsz perce álló farokkal a dekoltázsomba bámul és semmit sem hall abból, amit mondok. Többnyire hallották, amit mondok. Olyasmivel is csak ritkán kellett megküzdenem, hogy mindenféle fiúk azt hazudják, hogy érdekli őket a személyiségem, miközben kizárólag a szexi testem érdekelte őket. Így aztán huszonéves koromra az a képem alakult ki magamról, hogy az emberek szeretnek velem beszélgetni, mert jó fej vagy értelmes vagyok és nevetnek a vicceimen. Szerintem ez jobb, mintha az a kép alakult volna ki magamról, hogy vonzó és dögös vagyok és mindenki le akar velem feküdni. Vagy nem?

Az egyik barátunk, akinek a Lánnyal egyidős a kislánya, pár éve azt mondta, hogy nem baj, ha nem lesz okos, csak szép legyen. Mármint a lánya. Én ezen kb. azóta értetlenkedem. Most ezt akkor így hogy? Mégis szerencsétlen lányra milyen sors vár, ha nem elég, hogy szép, de még nem is okos hozzá? Hogyan tűnhet ez egy jó kombinációnak? Hátha feleségül veszi a királyfi és boldogan élnek, míg meg nem halnak? Modell lesz meg szépségkirálynő és egész életében fogyókúráznia kell és hetekig hörögni fog az internet, ha retusálatlanul megy a strandra? Vagy mi lesz a szép, de buta lányokból? Ha az általános iskolai osztálytársaimból indulok ki, akkor heroinista, aztán pénztárosnőként dolgozó, egyedülálló anya, vagy pedig kiegyensúlyozottnak tűnő háztartásbeli. Utóbbi végül is nem olyan rossz, ha az ember szívesen csinálja. 

Néha az az érzésem ezzel a témával kapcsolatban egyébként, hogy én teljesen el vagyok tévedve, és nyilván tök rosszul gondolkodom erről az egészről. Annyira nyilvánvaló a legtöbb barátnőm számára, hogy azt a plusz két kilót iszonyúan fontos leadni, meg hogy sminkelnem kellene magam, én meg fel nem bírom ezt fogni. Voltam már két kilóval könnyebb (jó, tizenöttel is, de most nyolchónapos terhes vagyok) és volt olyan is, hogy minden nap sminkeltem, egyáltalán nem volt boldogabb az életem tőle. Nem éreztem a különbséget. Pláne miért kellene dögösnek kinéznem, mondjuk a strandon, milyen előny származna abból, ha sok idegen pasi gondolná azt, hogy milyen jó csaj, esetleg dugnám is? Azt értem, hogy ha szingli lennék és épp párt vagy csak szexpartnert keresnék, akkor lenne jelentősége ennek, de ha épp nem áll szándékomban sok, idegen, a strandon jelenlévő pasival lefeküdni? Akkor miért akarnám, hogy ők akarjanak?

Jézusom, máris érzem, ahogy most mindenki azt gondolja, hogy "jó ég, milyen igénytelen nő, szegény férje"! Érzem a nyomást, hogy most ide kell írnom, hogy de higgyétek el, 38-40-es a méretem, festem a hajamat, van a fiókomban csipkés fehérnemű, és fogat is szoktam mosni, én a jófajta feminista vagyok, az, amelyik rendszeresen szőrteleníti a lábát! És van valahol egy rúzsom is, mielőtt még kivet magából a társadalom!

Amelyben megijedtem a szüléstől

2016.07.14. 16:42 - címkék: Címkék: terhesség -

Szülésről lesz szó, csak szólok. 

Tegnap kiderült számomra, hogy a szülésznő, akivel három évvel ezelőtt szültem, már nem dolgozik ott, márpedig én eddig abban a reményben terheskedtem, hogy majd megint szülhetek nála. Semmi különös, de normális volt, biztatott, bátorított, adott kis tippeket, hogy mikor álljak fel, sétáljak, forogjak, mittudoménmi, hogy jobban menjen, meg szólt az orvosnak, ha kellett. Megnyugtatónak találtam, hogy végig ott van egy barátságos személy, aki már sok ilyet látott. A két orvos is nyilván látott már, de ők értelemszerűen nincsenek ott végig, meg az nem orvosi feladat, hogy fogják a lábadat kitolás közben; a férjem meg bátran kitartott, de ő még nálam is kevesebb szülést látott ezidáig. Szóval szerintem a szülésznő az nagyon nem mindegy.

Lehet, hogy az új szülésznő is jó fej persze, csak még nem láttam, és a magyar egészségügy ismeretében az a félelmem van, hogy akkora mázlim nem lehet, hogy kétszer egymás után normális szülésznőt fogok ki. Most ugyanis elsősorban az határolta be a választást, hogy ki nem lesz szabin augusztusban. 

Félelmeim a szüléssel kapcsolatban: 
- a szülésznő idegbeteg lesz, rám is átragasztja, lecsesz, ha hangosan jajgatok, ezektől beszorongok és majd nem tágulok rendesen és a végén megcsászároznak egy ilyen hülyeség miatt
- a szülésznő tapasztalatlan lesz és szakmailag nem lesz a topon, mittudomén, rosszul értelmezi a CTG-t, túl hamar riasztja az orvost, sürgetnek és a végén megcsászároznak sietségből, vagy túl sok oxitocint nyomnak rám és túl gyorsan szülök és szétszakadok vagy nagy gátmetszést kapok, amim eddig nem volt, de biztos szar
- mindenki augusztusban akar szülni (tényleg sokan szülnek akkor az orvosom betegei kismamái közül is), nyilván valami hidegfrontkor fogok szülni, amikor az X számú szülőszobára X+14 vajúdó áll sorban a folyosón és azért fognak sürgetni, mert kell a hely
- a szülésznő tapasztalatlan lesz, az orvosom meg ugye nincs konstans ott, ja, meg különben sem a szülészet a specialitása, hanem egy tök más szakterület, és valami komplikáció merül fel, amikor tetszőleges szereplő rosszul dönt és valami hülyeséget csinál, amitől beteg lesz a baba vagy én
- rosszul választottam és eleve nem is ott kellene szülnöm, ahol tervezem, ugyanis ott szerintem kb. jó helyen vagyok, ha nagy gáz van (műtő a szomszédban, épületen belül a kiváló csecsemőintenzív), de valószínűleg nehezen passzolok a rendszerbe, ha nincs semmi bajom, és csak egy békés, faölelgetős, hippis természetes úton történő szülést tervezek

Mondjuk az legalább kiderül mindebből, hogy magamban és a születendő babában teljes mértékig megbízom. Szerintem én tudok szülni, ő meg képes lesz megszületni. Ezt abból gondolom, hogy egyszer már tudtam szülni, a baba meg eddig mindent jól csinált, minden paramétere korához illő, szépen fejjel lefele áll, mozog, amennyit kell, szóval úgy összességben kompetensnek tűnik, amennyire ez egy magzattól elvárható. Ja, a tegnapi UH-on felemelt hüvelykujjal oké-t mutatott. Szóval a saját képességeinkben nem kételkedem, a magyar egészségügyben viszont úgy összességében komolyan kételkedem. Semmi kedvem semmilyen kórházba páciensként bemenni soha. 

Ha esetleg ez a kérdés merülne fel: azért választottam ezt az orvost és ezt a kórházat, mert jelen pillanatban nem tudok ezeknél jobbat magamnak. Sem a ma Budapesten nagy szakmai elismertségnek örvendő up-to-date magánorvos nem szimpi, sem az öreg seggrepacsizós docensurak. Bármely másik kórház se szimpatikusabb ennél. Otthon meg nem szülök. 

Egyébként szerintem az egy probléma, hogy van a kórházi, orvosos, full medikalizált szülés, annak logisztikájával és minden előnyével és hátrányával, meg van az alternatív szülés, otthon vagy születésházban, dúla, homeobogyók, bábakoktél, ráolvasás, és a kettő között nincs igazán átmenet. Nekem egy átmeneti intézményre lenne szükségem, ami közvetlenül a kórház mellett van (azaz 10 perc alatt áttolhatnak oda, ha kell), de ahol mégsem kötnek oda fehérköpenyes népek azonnal egy infúziós állványhoz, amíg nem muszáj és ahol kölcsönösen tiszteljük egymás kompetenciáját a kérdésben.

Update: közben felmerült a kérdés, hogy mi bajom a császárral, hát úgy elvben semmi, csak hát mégis egy operáció. Meg nekem nem volt rossz a szülésem - vagyis persze beláthatatlanul hosszú volt és fájdalmas, de mégis sikerélmény. Mint mondjuk egy maratont futni, az is szar, mégis van jutalomértéke. Szóval ha lehet választani a maraton meg a hasi műtét között, akkor inkább futok. 

Go on holiday, they said. It will be fun, they said.

2016.07.10. 15:01 - címkék: Címkék: nyafogás -

A múlt hét, az pedig úgy telt, hogy elmentünk hármasban nyaralni, a férjem, a Lány meg én. Mivel épp nem vet fel minket a pénz, ezért azt találtuk ki, hogy anyósom vidéki lakásában nyaralunk egy olyan alkalommal, amikor ő épp nincs ott egy hétig (mert a saját anyukájánál van falun). Árnyas fák, közeli strandok, középkori belváros, kellemes, napos, 25 fok átlaghőmérséklet, remek lesz.

Oda is értünk múlt szombaton, aztán a hányóvírus keresztülhúzta a számításainkat, amennyiben első éjjel a Lány hányt egész éjjel, meg még utána 1-2 napig kicsit nyomi volt hőemelkedéssel, a harmadik éjjel a férjem hányt egész éjjel, ő utána pár napig meglehetősen beteg volt 39 fokos lázzal, aztán mire mindenki jobban lett, kb. jöttünk is vissza. Ja, előtte még a Lány beverte az arcát egy asztalsarokba egy cukrászdában, és azon is aggódtam, nem lett-e csonttörése vagy agyrázkódása, de nem lett, mi több, kapott a személyzettől egy marcipán halacskát.

Végül is tudtunk összesen mintegy másfél napot tölteni egészen néptelen strandokon, ami szuper volt, és senkit sem kellett kórházba vinni kiszáradás vagy egyéb miatt, én pedig csodával határos módon nem kaptam el - nem tudom, mit csinált az immunrendszeremmel a terhesség, amúgy mindig miden ilyet elkapok - szóval úgy összességében nem volt sokkal rosszabb, mint bármelyik átlagos hétköznap. És kifejezett mázliként értékelem, hogy mindezt nem egy tengerparti luxushotelben hoztuk össze pár százezer forintért, hanem kvázi ingyen, mi több, rengeteget spóroltunk, mivel a város legjobb éttermeinek végigjárása helyett főként a korpovit kekszre és a teszkósropira koncentráltunk.

Különben a tavalyi nyaraláson Szilvásváradon is betegek voltunk, csak akkor a taknyos-torokfájós-köhögős vírust kaptuk el családilag. Nincs valami ezek ellen? Már nem a tüneti kezelésre gondolok, hanem valami varázslás, kuruzslás, ráolvasás, amulett, hogy ne pont a nyaralás alatt legyünk betegek? Jó, csak kérdeztem.

Jót vagy semmit

2016.06.30. 15:47 - címkék: Címkék: emberek -

Van egy ilyen rossz érzésem ezzel a focival kapcsolatban, csak vacillálok, merjem-e mondani, mert nem akarok ünneprontó lenni. Mert tényleg klassz, hogy egy pár napra félre lehetett tenni miatta a belső ellentéteket és rendeltetésszerűen használni a nemzeti jelképeket (vagy ki tudja, mi a rendeltetésük. Jó, akkor úgy értem, politikai oldaliságtól mentesen használni.) 

Az volt, hogy mentem hazafelé a nőgyógyásztól a körúton és pont a magyar-portugál meccs vége volt. A villamos már preventíve nem járt, ezért két megállót gyalogoltam, azalatt zajlott az utolsó negyed óra. Így épp tanúja lehettem a nagy, közös, egymás nyakába borulós boldogságnak. Rám is teljesen átragadt, egy boldog, lelkes tömegben nehéz közömbösnek maradni. Mégis valahogy az az érzés volt bennem, hogy jaj, ez olyan megható és egyben szomorú, és nem is értettem, miért. 

Később olvastam valahol a neten, hogy "mennyire jó most magyarnak lenni", és akkor rájöttem, hogy ja, igen, emiatt vagyok szomorú. Hogy most pár napig mennyire jó magyarnak lenni, aztán mindjárt elmúlik, és marad a korrupció meg az ismert állapotú egészségügy meg oktatás, meg az egész kupleráj. Pontosan az az érzésem volt, mint a Csodalámpa Alapítvánnyal kapcsolatban: ők rákos gyerekek kívánságait teljesítik*. Iszonyú aranyos és megható és örömteli, ahogy a rákos kisgyerek tiszta szívből lelkesedik, amiért felmászhatott a tűzoltóautóra, bárcsak ne lenne a fejében egy nagy tumor. 

Egyébként az ilyenek - mármint a rákos gyerekek örömteli pillanatai - valóban képesek időnként hatni az alapbetegségre, úgy értem, hogy ha eleget örülünk, akkor nő az ilyen-olyan limfocitaszám**. Az idegrendszer és az immunrendszer kapcsolata miatt hatékonyabban működhet az ember immunrendszere az örüléstől (és kevésbé hatékonyan a depressziótól), szóval van létjogosultsága annak, hogy örömet szerezzünk a krónikus betegeknek. Reménykedjünk, hátha társadalmi szinten is van valami efféle hatás, végül is simán lehet, hogy van. 

*Egyébként tök jó fejek, és lehet nekik segíteni kívánságot teljesíteni, menjetek. 
**Tumoros betegségekkel kapcsolatban nem vagyok képben a szakirodalomban, de pl. HIV-pozitívaknál elég jól alátámasztott a jelenség. 

A filmtörténet fontos táskái

2016.06.28. 11:09 - címkék: Címkék: terhesség Fiú -

Bepakoltam a Táskát: kórházi csomag plusz szülőszobai táska. Megmutattam a férjemnek is, hogy nézd, ez itt a Táska, ha esetleg úgy alakulna, hogy utánam kéne hoznia valahova. (Ebben a bejegyzésben valójában terhességről lesz szó, a filmtörténet fontos táskáiról itt olvashat.)

Szerintem a 31. héten Táskát pakolni még kicsit korai (normál esetben 40 hétig terhes az ember), de az interneten azt írták, pakoljak, én meg szófogadó, rendes páciens vagyok. Szedem a vasat meg a D-vitamint is, amit a nőgyógyász javasolt, bár magamtól tuti nem szednék a tökéletes laborom mellett vasat és a tökéletes D-vitamin szintem és felháborítóan napbarnította bőröm mellett D-vitamint, dehát biztos, ami biztos, sose lehet tudni. Emellett méregetem otthon a vérnyomásomat, mert a háziorvosom azt mondta, pár naponta méregessem, bár rendszeresen megméri a védőnő is, meg a nőgyógyász is, az eredmény 90/60 és 110/70 Hgmm között ingadozik, persze attól még lehet holnaptól terhességi hipertóniám, amire ugyan nincsenek igazán hajlamosító tényezőim, dehát ez ördög nem alszik. A védőnő által javasolt kálciumot is szedem, és a sószegény étrendet is tartom (szintén a magas vérnyomás megelőzése érdekében), de azt csak annyiban, hogy nem változtattam eddigi étkezési szokásaimon és véleményem szerint eddig is sószegényen ettem. Egy mintakismama vagyok. Jó, kivéve a napi három kávét, a kádban fürdést, a kéthavonta egy pohár alkoholt és a nagyvárosi életmódot (abból a légszennyezés az ártalmas). Meg medvecukrot is ettem, azt se szabad. 

A Táska bepakolásáról (Tena Lady betét, aarrgh) eszembe is jutott a szülés, hogy milyen volt, bár nem volt rossz élmény, dehát azért nem kaptam túl nagy kedvet hozzá. 

Amelyben gourmet lekvárral vesztegetek meg gyanútlan időseket

2016.06.28. 11:00 - címkék: Címkék: könyv Brennberg -

Rendesebb riporterek és antropológusok az úgynevezett "résztvevő megfigyelés" eszközével élnek, ami azt jelenti, hogy nem csak kimegyek Brennbergbe diktafonnal és az első szembejövőt meginterjúvolom, hanem eljárok a rendezvényeikre, megkoszorúzom velük a bányaszerencsétlenség áldozatainak sírkövét, énekelek velük a kórusban, ücsörgök a kocsmában, ilyesmi. Nagyon szerettem volna így csinálni, jobban beépülni - velük mondjuk nem is lehet máshogy, mivel nem állnak szóba idegenekkel - dehát egy másik városban élek, munkám van és kicsi gyerekem, plusz most már terhes is vagyok, ja, meg a társas készségeim hiánya. 

De az előbb felhívott vezetékes telefonjáról az egyik brennbergi néni, hogy nagyon ízlett neki a mentás-citfromfüves eperlekvárom. 

T mínusz 70 nap

2016.06.22. 14:07 - címkék: Címkék: Fiú -

Úristen, megnéztem az interneten, mit csinál meg mekkora a magzat így a 30. héten, erre azt írják, ilyenkor már készítsem össze a szülőszobai táskát.

(Erre számtalan listát találni, nagyjából ugyanazok szerepelnek rajta, némi eltéréssel. A kedvencem: "Boríték - ebbe tudod belerakni a hálapénzedet.")

Családmodell

2016.06.21. 11:55 - címkék: Címkék: emberek -

Játszótérről hazafelé megszomjazik aLány, és én is szomjas vagyok, így bemegyünk a Sparba. Veszünk neki egy babavizet, nekem egy alkoholmentes-citromos dobozos sört, feltesszük a pénztárnál a szalagra. A sorban előttünk álló, nálam pár évvel idősebb pasas is csak egy doboz sört vásárol, bár az övé alkoholos. 
Pénztárosnő (a szalagra néz, majd rám, majd a pasira, majd vissza): - Tényleg külön akarják fizetni? 

Ha nincs kenyér, egyenek kalácsot

2016.06.16. 22:59 - címkék: Címkék: lány -

És az is annyira cuki a kis Lányban, amikor törődik velem. Sopronban egyszer, még pár hete leégtem egy picit, a dekoltázsom területén, mert nem gondoltam arra, hogy ilyen erős lesz a nap, és a gyereket bekentem ötven faktorral, de magamat nem. Azóta is mindig figyelmeztet, hogy el ne felejtsem magamat bekenni, a nyakamat is, nehogy megint leégjek! Egy másik alkalommal meg siettünk a buszra, rosszul léptem és megrántottam a bokámat*, felszisszentem, és azonnal kedvesen odafordult, hogy "mi a baj?", megsimogatta a lábamat és megpuszilta, hogy ne fájjon, valamint megnyugtatott, hogy otthon majd bekenjük gyógykenőccsel. Meg ez a problémamegoldó szemlélete is, ha valami nem stimmel (nincs itthon kenyér, tetves lett az egyik növényem, eltörött a játékbaba hajcsatja), egyből megoldási javaslatokkal áll elő (akkor együnk kalácsot**, menjünk el a kertészetbe, tegyünk bele helyette hajgumit vagy ragasszuk meg a csatot). Ezeket - az együttérzést meg a problémamegoldást - kinövik az emberek, vagy kiöli belőlük az iskolarendszer, vagy mi? Mit kell csinálni, hogy ne nője ki? 

Meg még a szókincse az örök kedvencem továbbra is, annyira kicsi még és olyan választékosan beszél, hogy csodálatos. Állítólag én is ilyen voltam, és az apja is sok szót tud, szóval annyira nem meglepő, dehát iszonyat cuki, amikor egy pici hároméves olyanokat mond, hogy "semmiképpen nem kérek uborkát". Ha nem ismer egy szót, annak a jelentésére rákérdez, és aztán magyarázhatom. Meg amúgy is mindenre rákérdez, de az "Anya, mi az?" "Kutya." "Miért?" szinten, és amikor már totál kikészültem és azt felelem, hogy NEMTUDOMMIÉRT!!!, akkor még rádobja, hogy "miért nem tudod?". 

*A terhességtől lazák lesznek az ember ízületei, és nekem most mintha túl lazák lennének. 
**Állítólag Marie Antoinette nem is mondott semmi ilyesmit. 

Amelyben a kismama sportos életre vágyik

2016.06.15. 16:16 - címkék: Címkék: terhesség nyafogás -

Távlati terveim között szerepel, de naponta sokszor eszembe jut, hogy milyen jó lesz majd végre megint formában lenni. Ami alatt azt értem, hogy fizikailag formában, vagyis hogy le tudok ülni a homokozó szélére, fel is tudok onnan állni, fel bírok menni a lépcsőn, nem fáj a hátam mindentől, képes vagyok vásárolni az intersparban 10 liter tejet, egy öblítőt meg egy mosóport (nincs autónk, eladtam), tudok a gyerekemmel szaladgálni, és bármikor tudok gyalogolni 15-20 km-t a Sopron-környéki erdőben. 

Ez a terhesség ez azért eléggé korlátoz, persze, sportolhatnék többet terhesen is, de valahogy az az érzésem, hogy ehh, hagyjuk. Jó, megcsinálom a rubintrékát, húsz perc, és? Mondjuk a Muck-Brennbergbánya kört azért megtettem hathónapos terhesen, csak lassabban mentem, mint szoktam. De például földön ülni két percig bírok, mert sehogy se jó, alig bírtam átültetni tegnap a teraszon egy cserepesnövényt. 

Nem a szuperedzettségre gondolok, nekem aztán édesmindegy, mennyit bírok fekvenyomni meg szépen domborodik-e a tricepszem meg a testzsírszázalékom, mindez nem tartozik az érdeklődési körömbe. Csak tök jó érzés testileg egy fokkal erősebbnek lenni ennél, pont annyival erősebb hátizmokkal, amik megtartanak, és olyan combizmokkal, amik könnyen felmennek a dombra, vagy táncolni, de legalább végigugrálni egy stepaerobicot úgy, hogy ne haljak meg bele. Egy afféle hétköznapi jó formában lenni. 

Úgy tervezem, hogy mielőtt megöregszem és reumás nyanya leszek, még lesz egy tíz-húsz jó évem negyven és hatvan között, amikor már nem leszek terhes, de még nem leszek beteges sem, és akkor körbegyalogolom a Fertő-tavat. Van 24 órás túra is (százvalamennyi km egy nap alatt, télen), de szerintem az hülyeség, én nem rohangálni akarok, hanem sétálni. El Neusiedler, hogy a férjemet idézzem. És megcsináltatom a tetoválásomat, vásárolok egy házat Brennbergben és ottan kertészkedek, fát nevelek, kelő nappal sokáig alszom. Ilyesmi várható. 

Flylady visszavág

2016.06.14. 22:20 - címkék: Címkék: nyafogás -

Ma leteszteltem, mennyi ideig tart nekem az, ami a cikkben szereplő asszonykának tíz perc, hát kicsit több volt, mint egy óra. És ebből csak huszonöt percet töltöttem azzal, hogy robotporszívó-teszteket olvastam a neten!

A család miatt rinyálok

2016.06.14. 10:55 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás -

Én nem értem ezt a nagymamák / kényeztetés dolgot. És régebben azt hittem, majd nem fog zavarni, dehát nem így lett. 

Például a nagymamánál vagyunk. A Lány kidobálja a tányérjából az asztalterítőre a rántottcsirke-falatkákat, mert valamin felmérgesedett. Rászólok, hogy ezt ne tegye, mire szívettépő zokogásba kezd - ami részben műsor a nagymamának, részben meg szerintem tényleg azt hitte, hogy ezt itt lehet, mert itt mindent lehet, csak nem számított rá, hogy ha itt van szigorú Anya is, akkor más a szabály. Azért hitte azt, hogy ezt itt lehet, mert amikor egyévesen a padlószőnyegre dobálta a főtt répát és rászóltam, hogy ne tegye, akkor a nagymama rám szólt, hogy hagyjam, hadd csinálja nyugodtan. Nagyjából bármiért rászólok, helytelenítik, legjobb esetben csendben eltűrik, de még kb. sohasem támogattak meg (azzal, hogy a nagymama is azt mondja, hogy azt tényleg nem szabad).

Az ebéd utáni játéknál a Lány talál egy színezőt és egy doboz krétát és körülnéz, hol lehetne színezni. Nálunk otthon a földön szoktunk, de itt az most egyéb játékokkal van borítva. Nagymama egyből szalad és behoz a másik szobából egy kisasztalt, a Lány odahoz egy piros, műanyag gyerekszéket. Leül. Nagymama átszalad a másik szobába a kisasztalhoz tartozó székért, mert az kényelmesebb és nézd, még nyuszik is vannak rajta. Lány engedelmesen átül arra. Kiderül, hogy ez egy picit alacsony, de pont elérné róla a színezőt, kezdene színezni, de nagymama átülteti mégis a piros székre, mert onnan kényelmesebben eléri a színezőt. Jó. Lány elkezdi kiszedni a dobozból egyenként a zsírkrétákat. Nagymama kitalálja, hogy jaj, ebből a dobozból olyan nehéz kiszedni, de majd ő hoz egy másik dobozt, amiből ki lehet szedni könnyen. Kimegy a konyhába, kisvártatva egy korábban bonbont tartalmazó fadobozt hoz, abba átömleszti a zsírkrétákat. A Lány, aki amúgy évek óta ismeri a színeket,  továbbra is válogat köztük. Nagymama sorra megnevezi, ami épp a kezében van, nézd, ez zöld, nézd, ez kék. Lány elkezd random fickálni a színezőre kékkel (ebben az életkorban ez a szint). Nagymama elkezdi instruálni, hogy nézd, színezzük ki a nyuszi fülét szürkére, az autót meg pirosra. Lány ezen a ponton megunja a dolgot (ennyire türelmes, én már 5 sorral feljebb visítanék, hogy bazmeg hagyjatok már nyugodtan színezni), otthagyja a színezőt és megfog két játéknyulat, hogy azokkal játsszon. Nagymama előkap egy puzzle-t és elkezdi ajánlgatni, hogy inkább rakják ki azt. Satöbbi. Folyamatosan a Lány kényelmét szolgálják az események, a kisasztal, a jobb szék, a jobb doboz.

Mégis, nekem ez egyszerűen nem áll össze a fejemben. Hogy mindent szabad, kiöntheti a földre a vizet, letekerhet tizenöt méter vécépapírt, ledobhatja az ennivalót, letépheti az összes virágot a kertben, mittudomén. Másfél órára tettem ki a lábamat otthonról, már szegfűt szedtek a balkonládámból. De játék közben meg vegzálják. Van egy játékbabája, amiről mindig leveszi a pulóvert, azért rászólnak, hogy ne vegye le a babáról a pulóvert. Miért? Nálam nem dobálhat kaját, de bevallom, magasról teszek rá, hogy van-e a játékbabán pulóver.

A másik, amikor nem engedik, hogy erőfeszítést tegyen. Például fel tud menni a magas lépcsősoron az emeletre. Velem fel is kell, hathónapos terhes vagyok, nem cipelem fel, különben is, mi lenne akkor a mozgásfejlődésével. Lassan megyek vele és megdicsérem, amikor felér. A nagymama kérdés nélkül felveszi és fölviszi ölben. Amikor kismotorral a járdaszegélyhez ér, felteszi a kismotorral együtt a járdára. De különben fel tud menni vele, csak a nagymama ezt nem várja meg, már előbb felteszi. Nemrég ingerülten rászóltam a játszótéren nagymamára, mert mindegyik rugósállatra kérdés nélkül feltette a Lányt, pedig azokra fel tud mászni, csak meg kell várni, míg felmászik. Mondtam neki, hogy mielőtt felteszi, várja meg, fel tud-e menni maga. Utána megvárta. Azt már nem várta meg, hogy le is tud-e jönni, hanem mindig levette a gyereket. Arról a játékról, amire ő maga mászott fel. Dehát az egy sikerélmény, hogy nehéz valamire felmászni, de nézd, anya, mégis egyedül fel tudok mászni! Ha mindenre felteszik, azzal megfosztják a sikerélménytől. Az tök jó érzés, hogy valamiért erőfeszítést teszel és aztán sikerül. Nem?

Aztán van még az, hogy nem lehet sírni vagy félni. Ha sír, mert mondjuk beütötte a térdét vagy készülünk kimenni, felöltöztünk és melege van a kabátban, vagy olyasmit akar enni, ami épp nincs itthon, akkor egyből elkezdik elterelni a figyelmét. Nézd ott egy cica, nézd, itt a nyuszi. Nem is félsz! Nem is fáj! Szaknyelvben érzelmi érvénytelenítésnek hívjuk.

Én ezektől általában idegbeteg leszek, ha fél óránál tovább kell néznem. Nem szakmailag, hanem emberileg leszek idegbeteg. Persze, nyilván az sem segít, hogy felnőtt pszichoterapeutaként ismerem a dolgok szakmai oldalát, tudom, hogy a gyereknek öt alapvető érzelmi igénye van, ezek közül az egyik a jól felismerhető határok és keretek (hogy legyen olyan, amit nem szabad), az autonómia (hogy bátorítsák az önállóságát), és az érzelmek szabad kifejezése (hogy ha szomorú vagy, akkor lehessél szomorú, ha félsz, akkor félhess). Ez a három sérül a fenti szituációkban. A határok nélküli nevelés, a behatoló nevelés (amikor nem hagyod békén, hanem folyton vegzálod), és az érzelmi érvénytelenítés (amikor a gyermek érzelmeit kétségbe vonod vagy megkérdőjelezed) mind hátrányos hatással vannak a személyiségfejlődésre.

Az alapvető érzelmi igények ezek:
1. Biztonságos kötődés (biztonságra, stabilitásra, gondoskodásra és elfogadásra való igény).
2. Autonómia és kompetencia
3. A jogos igények és érzelmek kifejezésének szabadsága
4. Spontaenitás és játék
5. Reális keretek és önkontroll
Itt pl. a 15. dián összefoglalja a szerző, melyik alapvető érzelmi igény sérülése milyen maladaptív sémához vezet.

Mindez messze nem ok arra, hogy idegbeteg legyek, mert ezek akkor vannak káros hatással, ha minden évben minden nap ez történik. Ha amúgy otthon nem csináljuk, a nagymama meg néha pár napig csinálja, attól az égegyadta világon semmi baja nem lesz a gyereknek. Nem lesznek tőle maladaptív sémái meg semmilyen pszichés zavara. Ugyanúgy, ahogy attól sem lesz kövér cukorbeteg, hogy rövid vidéki tartózkodásaink során több édességet eszik a megszokottnál. Semmi baja nem lesz. Sőt, legalább többféle embert és nevelési stílust megismer, valószínűleg rugalmasabb lesz, mintha tök egyforma emberek nevelnék, direkt jó.

Az is tök érdekes, hogy bár változó arányban, de mindkét nagymama hasonló stílusban nevel, vagyis ha alapvető érzelmi igények, akkor a kötődés és a spontaenitás terén jól teljesítenek és a másik három a gond inkább. A fenti példák egy része anyámmal, másik része anyósommal való interakció. Nem tudom, ez valami generációs dolog-e, vagy pont ezért passzolunk össze a férjemmel, mert hasonló nevelési hibák közt nőttünk fel. És egyébként igen, viszonylag normális emberek lettünk, jó, én eljártam százezer év pszichoterápiára, ő meg okos és az IQ egy kicsit segít a hülyeségek túlélésében, de lehetne azzal is érvelni, hogy minket is szépen felneveltek, mit sírok. 

Szóval én tudom, hogy nem lesz tőle semmi baja, mégis ideges vagyok, ha látom. Milyen közhelyes ez is, a tipikus szülő-nagyszülő ellentét, tele van vele az internet meg a szakkönyvek. Hát nem tudom, talán elkezdhetnék meditálni. 

Ahová Apa szívesen megy haza

2016.06.09. 20:08 - címkék: Címkék: gyereknevelés feminizmus -

Néha azért átmenetileg megsajnálom szegény férjemet, amiért minderre napi rendszerességgel esélye sincs, ugyanakkor cserébe talán kisebb kockázattal leszek benzodiazepinfüggő zugivó neurotika negyvenéves koromra, és az neki is jó, nem? Az a téveszmém, hogy vannak férfiak, akik hosszú távon szívesebben élnek együtt viszonylag értelmes nőkkel, mint háztartási robotokkal. Persze, a legjobb nyilván az lenne, ha tudnék jól ápolt, művelt, kiegyensúlyozott és szellemes lenni, valamint vonzó, miközben csillog-villog a lakás és fordos ruhácskáikban szépen ülnek a jólnevelt gyerekek, de az ilyesmihez nyilván születni kell.

Azért arra igazán kíváncsi lennék, hogy amikor a cikkben szereplő anya gyorsan felporszívóz a nappaliban, elpakolja a játékokat, bepakol a mosogatógépbe, felsöpri a konyhát, átöltözik szép ruhába és sminkel, akkor ettől mégis miért lesz jókedve mindez hogyan fér bele tíz percbe? Túl nagy lakásban lakunk biztos, meg túl sok edényem van, meg a gyors sminkelésben sincs kellő gyakorlatom.

De azért mindenki nyugodjon meg, valami vacsorát szoktam csinálni, mosogatok, mosok, és néha takarítok is. Bár az vicces volt, amikor az IKL-ék esküvője előtt elővettem a vasalódeszkát és a hároméves Lány csodálkozva kiáltott fel, hogy "Anya, az mi?".

A nemi egyenlőségről

2016.06.09. 08:12 - címkék: Címkék: feminizmus -

Van ez a rémes sztori, de tényleg csak az olvassa el, akiknek skandináv filmdrámákon edződött kötélidegei vannak és nincs gyereke, a többieknek elmesélem, hogy az alkoholista anya megölte a kislányát, és bár már korábban is veszélyeztette (vele együtt akart kiterjesztett öngyilkosságot elkövetni), a bíróság mégis neki, és nem az apának ítélte anno.

Na, hát paradox módon pontosan ezért van szükség a feminizmusra.

Ugyanis szerintem a bíróság azért ítéli nagyobb arányban az anyáknak a gyerekeket, mert a köztudatban, így a bírók tudatában is az van, hogy 1. a gyermeknevelés a nők feladata és/vagy 2. a gyermeknevelésre kizárólag nők képesek.

Esetleg beláthatnánk, hogy a férfiak ugyanúgy képesek a gyereknevelésre, mint a nők, és akkor azokban az esetekben, amikor tényleg ott egy viszonylag kompetens férfi, aki épp képes és még vállalná is, meg egy szemlátomást totál szétcsúszott nő, aki egyszer már majdnem kinyírta a gyereket, dehát mégis csak az anyja! És a gyereknek az anyja mellett a helye! - tehát ezen ritka esetekben felmerülhetne, hogy esetleg ennek a konkrét gyereknek az apja mellett lenne a helye, mert az még egyszer se akarta megölni.

Persze, valószínűleg a konkrét kislány életét ez nem mentette volna meg (mert nemhivatalosan amúgy is apával lakott már, nem ezen múlt), de ettől még szerintem nagyjából ezt a tanulságot érdemes levonni az esetből. Hogy nem csupán igazságtalan és kirekesztő a férfiakkal szemben, hanem ritkán még kifejezetten veszélyes is az a dogma, hogy a gyerekneveléshez ők alapból hülyék, illetve hogy szerepük a legjobb esetben is abban merülhet ki, hogy hazatalicskázzák rá a pénzt és este esetleg megborzolják a már félálomban lévő kis Petike haját. Hogy a kőbe vésett nemi szerepek létezése a köztudatban pontosan ilyen tévedésekhez vezet.

Persze, biológia, én jobban tudok szülni a férjemnél és szoptatni is sokkal jobban tudok. És nagyjából ennyiben ki is merül az előnyöm. Ugyanúgy tud pelenkázni, dalocskákat énekelgetni, a gyermeket élelmezni, a beütött térdet megpuszilni, szükség esetén doktor nénihez elvinni. Néha mondjuk elég durva colourblocking az eredménye, ha ő öltözteti fel, de az időjárásnak többségében megfelel. És persze, történelmi hagyomány, az elmúlt századokban többnyire az a fajta munkamegosztás vált be, hogy apáé az otthonról-eljárós, pénzért végzett meló, anyáé a ház körüli munka meg a gyerek, és csak néha zörgött át a széles úton egy szekér, csakhogy a mostani társadalom már nem így épül fel, így az évszázadokkal ezelőtti munkamegosztáshoz ideológiai alapon ragaszkodni nem tűnik túl logikusnak.

Szóval kérnénk tudomásul venni, hogy a férfiak is képesek a gyereknevelésre, és vitás esetben a gyereknek a kompetensebb szülője mellett van a helye, annak biológiai nemétől függetlenül.

What... you didn't really think we'd kill the fuckin' koala bear, now did ya?

2016.06.07. 20:02 - címkék: Címkék: könyv Brennberg -

Például az olyasmit is szeretem a hobbimban, amikor mai interjúalanyomat, a brennbergi buddhista pasast a települést övező legendákról faggatom, mire ő teljesen komoly arccal hosszan fejtegeti, hogy létezik egy régi tárna, ami Új-Zélanddal köti össze a Brennberg-völgyet, ezért van, hogy Hermesen az erdőben néha lehet látni kengurut meg koalát.

Anyablog

2016.06.07. 14:08 - címkék: Címkék: gyereknevelés lány -

Szobatisztaságra szoktatásról és ovis felvételiről tudnék leginkább beszámolni. Ez az oviválasztás is mekkora para! Mindenesetre eljártam a nyílt napokra, kitaláltam, melyik ovi lenne nekünk a legjobb (nem körzetes, de közel van, állami, és nem kétnyelvű meg ilyesmi, de szimpi), aztán izgultunk, hogy felvegyék a gyereket ki tudja, milyen szempontok alapján, felvették, örültünk, persze már másnap meséltek a játszótéri anyukák három rémtörténetet adott oviról. Ja, csak olyanokat, hogy látták, amint három nagycsoportos fiú vegzál egy síró kislányt és az óvónéni ezt tétlenül nézi, meg hogy nyáron mást mondanak, de igazából két hónapra bezárnak. Ez utóbbi mondjuk épp hidegen hagy, mivel a jó időzítésnek köszönhetően valószínűleg pont nem fogok dolgozni (legalábbis az állami egészségügyben nem) a következő három évben.

Viszont én utáltam az ovit és nyilván ennek köszönhetően hiába cukik meg napfényes, titkon tudom, hogy az ovi az rémes, és bármilyen negatívumra azonnal ugrok. Tudjátok, hogy van ez, ha előre félsz valamitől, akkor hamarabb összerezzensz. Igyekszem tudatosítani magamban, hogy 1. ez egy másik gyerek, a Lány nem én vagyok, hanem egy családi napköziben már szocializálódott, nálam asszertívebb kislány, 2. ez egy másik ovi. De azért félek, hogy elrontják vagy bántják a gyönyörű, okos kis Lányomat.

Meg a Lány esetében ez súlyosbítva lesz a kistestvér születésével (aug 27, ovi első nap: szept 1). Habár a múltkor a szemészeten az asszisztensnő elmesélte, hogy az ő gyerekei is pontosan így jöttek, és a nagy kb. aznap ment oviba, amikor a kicsi megszületett, és semmi baj nem volt ebből. Már érdemes volt odamennem. Mármint szemészhez. Különben azért mentem, hogy még mindig szülhetek-e természetes úton spontán retinaleválásom és több szemműtétem ellenére, azt mondták, igen. Jéj! Mármint, úgy rémlik, eléggé hosszú és fájdalmas volt szülni, de az meg tök jó volt, hogy pár órával utána már életképes voltam és nem egy hasi műtétből lábadoztam hetekig.

Különben fel nem bírom fogni, hogyan lehet valaki önszántából bölcsisdajka meg óvónő, én a múltkor már két óra játszóterezéstől totál kikészültem, pedig csak kb. 5 gyerek volt a homokozóban meg ötször annyi homokozójáték, de mindig mindenki elvette a másikét, visítás, homokot szórt a másikra, visítás, rászólhatsz-e más gyerekére, mennyire, elveheted-e a más gyerekének homokozójátékát, vagy tőle vissza a miénket, ha ott van az anyja, és ha nincs ott az anyja, szóval nem tudom, mit sírtam itt a múltkor a koktélparti-helyzeten, ez sokkal durvább és komplexebb társas szituáció.

Tejszínt?! Megalkuvó!

2016.06.04. 13:31 - címkék: -

"Kérhetek tejszínt a kávéhoz? Nyugodtan kérjél, de nem fogsz kapni." Hehe, pont így képzelem Csernus kávézóját.

- Egy karamellás lattét kérek.
- Mert hazudsz magadnak!
- Jó, akkor sima lattét.
- A megalkuvás kettétöri a gerincet! Mit szeretnél legbelül, hitelesen, valójában?
- Nem tudom, kávét?
- De tudod, csak gyáva vagy kimondani!

A társas készségeim hiányáról nyafogok

2016.05.27. 16:34 - címkék: Címkék: könyv emberek nyafogás bányászat -

Ami a könyvemet illeti, igyekszem még gyorsan interjúzni pár emberrel, mielőtt ismét beszippant a szülés-gyermekágy-szoptatás kör, és hát nem vagyok ebben jó. Alapvetően két dolog akadályozza, hogy megírjam a Brennbergbánya riportkönyvet, az egyik a szokásos alkotói rinyálás, hogy tudniillik nem tudom, hogyan kell könyvet írni, nem vagyok író, csak egy mezei pszichiáter vagyok, hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak. Ezt tudom kezelni, tudom, hogy senki se tudja, hogyan kell könyvet írni, mégis rengeteg ember ír, jó, hát annak egy jelentős része olyan is, és lehet, hogy az enyém is rossz lesz, de ezt a kockázatot muszáj vállalni. Annyit tehetek, hogy sokat olvasok, meg hogy a megfelelő emberek tanácsai mentén majd dolgozom a szövegen. Mármint, amikor lesz szöveg.

A másik dolog, ami akadályoz, az a szociális fóbiám / kommunikációs készségeim hiánya. Azzal az van, hogy természetesen rengeteget javultam 15 éves korom óta, százezer óra pszichoterápia meg az élettapasztalat, valamint ügyesen disszimulálok és megtévesztően úgy viselkedem, mint aki nem az. És ez egyébként működik is. Annyi, hogy edzésben kell maradni: amikor kórházi osztályon dolgoztam, plusz csoportterápiákat tartottam, plusz egy csomót oktattam emberek csoportjait, és minden nap egész nap társas helyzetekben voltam, az kib fárasztó volt, de akkor jóval kevésbé voltam szociálisfóbiás a hétköznapi társas helyzetekben, mint a gyes alatt, amikor egy babával voltam egész nap, vagy otthonról dolgoztam. Totál kijöttem a gyakorlatból és elfelejtettem, hogyan kell emberekkel, helyzetekben viselkedni (és ebből lehet látni, hogy ez nekem nem alapvető készségem, csak utólag tanultam meg.)

Főleg az ún. koktélparti-helyzetekben, ami nehéz helyzet, de azért van, akinek semmiféle gondot nem okoz. Amikor sok ember van egy helyen, akik nem közeli barátok, hanem afféle ismerősök. Kivel, mennyi ideig beszélget az ember? Mikor lehet odamenni egy beszélgető csoporthoz és bekapcsolódni? Mikor tolakodás? Mikor és hogyan kell abbahagyni a beszélgetést és tovább mozdulni másokhoz? Ha nagyon sokáig ugyanazzal beszélgetek, az se jó, mert ő sem tud keveredni, meg én sem, de ha túl hamar hagyom ott, az meg bunkóság, és mikor jó? Kikhez mehetek oda egyáltalán, ha mondjuk egy ismerősöm beszélget két olyannal, akiket nem ismerek? Mikor kell bemutatkozni, rögtön az elején, vagy pár mondat után, vagy mi a megfelelő időpont? Ha túl sokáig nem mutatkozom be, egy idő után már fura lenne, de rögtön az elején azzal indítani is fura néha. Főleg elkezdeni és befejezni nehéz egy beszélgetést. Szóval a kongresszusi ebédek és vacsorák nem feltétlenül az én világom, és ugyanígy bénázok a brennbergi rendezvényeken is.

Egyébként azt is tudom, hogy külső szemlélő számára valószínűleg nem bénázok annyira, és ez jó, csak hát irigylem azokat, akiknek mindez gördülékenyen, magától megy. Azt is tudom, hogy időnként valóban hibázok, de általában nincs tragikus következménye, például egyszer állítólag csak úgy otthagytam az IKL-t egy dialógus kellős közepén, mégis szóba áll velem még mindig.

És félig-ismeretlenül felhívni is utálok embereket, ja, telefonálni eleve utálok, mert nem látom, mit csinál a másik és hol van és zavarom-e és milyen arcot vág. És emlékszik-e rám vagy nem, és ha emlékeztetem arra, hogy ki vagyok, miközben pontosan tudja, az cikibb, vagy ha nem emlékeztetem és nem tudja? Meg ilyenek. A múltkor letegeztem egy velem egyidős férfit, akivel utóbb rájöttem, hogy eddig valószínűleg magázódtunk (itt vidéken máshol van a tegezés-magázás határ, többnyire a számomra megszokottabb magázódást vették eddig inkább túl hivatalosnak) és éreztem, hogy elég furán vette.

Minderre az a megoldásom van, hogy jó, csinálom és kész, lesz, ami lesz, a telefonban mosolygok, mert akkor kedvesebb a hangom, általában inkább bemutatkozom többször, mint egyszer sem, és tudatosítom magamban, hogy én vagyok a furcsa lány. A férjem ugyanis életem egy pontján felvilágosított arról, hogy én a furcsa lány vagyok, a Jóbarátokból Phoebe, és ez valójában végtelen szabadságot ad, ugyanis nyugodtan viselkedhetem furcsán. Meg hát eleve pszichiáter vagyok, azok alapból zakkantak, mit vártunk. És Brennbergben meg már a szituációból adódóan a furcsa lány vagyok: a fura, pesti terhes nő, aki időről időre megjelenik itt azzal, hogy könyvet akar írni, pedig nem is brennbergi, nem is író, nem is bányászcsaládból származik, és németül se tud. És busszal jön, vagy gyalog az erdő felől, mert autója nincs, de tudja, mi az a hidraulikus pajzsbiztosítású marótárcsás jövesztőgép és miért nem használtak olyat Brennbergben. Szóval ehhez talán bátran hozzácsaphatok némi hiányát a társas készségeknek, sokkal furcsább innentől már nem leszek.

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította