The goblin store and other extraordinary stories

2014.12.17. 11:27 - címkék: Címkék: vásárlás emberek - 7 komment

Az évnek ebben a szakaszában korán nyugodott a nap, a szinte áthatolhatatlan köd pedig csak még sejtelmesebbé tette a késő délutáni sötétséget. A kis bolt szinte tömve volt, polcai között alig fértek el a vásárlók és az őket kiszolgáló három mogorva, színesre festett hajú eladólány. Isolde a pult előtti sorban állt, kezében már a kiválasztott áruval, pénztárcáját keresgélte, miközben fél füllel az előtte sorakozó öregasszonyok beszélgetését hallgatta. Ekkor hirtelen kivágódott a kis üzlet ajtaja, a fölé akasztott szélcsengő vad csilingelésbe kezdett. Az ajtón egy borostás, kissé megviseltnek tűnő, de jól öltözött férfi lépett be, és a sorban állókat szinte félrelökve a pulthoz rohant. A lilára festett hajú eladólány unottan pillantott fel a pénztárgépből. 
- Jó napot! - kezdte a férfi, a sietségtől kissé zihálva. - Két becipzározható szájú manó van nekem félretéve, elvinném őket. 

Pláza játékbolt, tegnap. 

Hozz rá víg esztendőt

2014.12.12. 07:58 - címkék: Címkék: vásárlás nyafogás - 15 komment

Ja, hogy egy olyan országban élek, ahol a nép majdnem tízszer annyit költ piára, mint kávéra. Mindent értek. 

Hol a boldogság mostanában

2014.12.10. 15:57 - címkék: Címkék: vásárlás - 1 komment

Azért elég jó érzés hazafelé sétálni egy kb. háromszázezer forint értékű ruhacsomaggal, úgy, hogy a töredékét fizettem érte, még úgy is, hogy a felét ajándékba vettem másoknak. A másik fele viszont az enyém, egyrészt ez a pulcsi, ugyan azért próbáltam fel, mert szintén ajándékba szántam, de amikor felvettem, egyből rájöttem, hogy no way. Másrészt a fekete Jil Sander-blúz, amiről meg azt kell tudni, hogy nem igazán szoktam divattervezők nevét tudni, az első parfümöm volt Jil Sander (a Sun), és ez végigkísérte az első szerelmemet, a szüzességem elvesztését, középiskolás és egyetemi bulikat, élményeket, kalandokat és nehézségeket, és bár egyszer csak elkezdett nem tetszeni az illat és nem illeni hozzám többé, a pasas örökre szimpatikus maradt. 

Továbbá Monánál összefutottam egy lánnyal, akinek szépen bemutatkoztam, mire ő állította, hogy ismer, és kiderült, hogy Nemisbéka az, akivel tíz évvel ezelőtt találkoztam egyszer egy külföldi városban. Klassz. Nagy mázli, hogy nem volt sok időm, mert így is mindenfélét felpróbáltam, például számomra ismeretlen luxusmárkák blúzait, meg könyvek tárolására kaptam ötleteket, és néha megnyalogatott a kutya. Én különben rendkívül szkeptikus voltam ezzel az egésszel kapcsolatban, bevallom, eleve a használt ruhákat se nagyon szerettem, mert nyúlottak meg kitérdesedettek, meg azt sem szeretem, ha másvalaki mondja meg, mi állna nekem jól, de ezek kurvajó ruhák és egyáltalán semmire nem lettem rábeszélve, ami nem tetszett vagy amire pofákat vágtam. 

Ezenkívül dolgoztam, meg bevásároltam bonbonokhoz, mivel szeretnék idén is bonbonokat csinálni - persze nem annyit és annyifélét, mint gyermektelen időszakomban, de talán egy pár kijön, attól függ, hogy lesz a pici Lány a megfázást és köhögést illetően a hátralévő hetekben. És vettem csillag alakú díszeket is a karácsonyfára, semmi extra, hat db 400 Ft, mert a kis Lány mostanában a csillagokért lelkesedik, biztos tetszeni fog neki. És forraltbor-fűszerkeveréket. Jingle all the way. 

Ui. Közben megjött a Lány, kipakolta a ruhákat a papírszatyromból, megmondtam neki, mi micsoda, úgyhogy most a fejébe húzott ruhákkal rohangál és azt mondogatja, hogy "selyemblúz" meg "kasmírsál". 

Ajánló

2014.12.08. 10:17 - címkék: Címkék: pszichiátria - 6 komment

Sokkoló, idejétmúlt és ismerős fotók 1930-as évekbeli elmeosztályról, kérem, kövessenek

Much more simply handbags than otherwise

2014.12.07. 17:35 - címkék: Címkék: nyafogás - 7 komment

A második legizgalmasabb dolog a Mozgás- és Táncterápiás Egyesület szakmai napján a párterápiáról szóló rész volt: egy terapeuta-páros, férfi és nő tartanak pároknak tíz alkalmas csoportot, valamint egy-egy párnak öt alkalmas egyéni terápiát is. Nagyon érdekes volt. Ezenkívül még egy előadást hallottam, a délelőtti részen nem voltunk ott, mert dolgoztunk, a délután további részéről pedig meglógtam, mivel úgy éreztem, jelen lelkiállapotomban, tudniillik kialvatlanul, mérgesen és fáradtan jobban megsegítené a folyamatomat* az, ha vennék magamnak egy klassz táskát a közeli a Duna Plázában. És így is lett. Hónapok óta keresek egy sötét színű, ideális esetben fekete táskát, mivel a régi elrongyolódott, és mindeddig nem találtam, most pedig bementem és ott volt. 

Mérges meg azért voltam, mert sok napot töltöttem egy mérges Lánnyal, aki fogzik, taknyos és dackorszakos, és anya jelenlétében nem fogja vissza magát, tehát nyafog, hőbörög, és ha nem úgy viselkedik a kiskanál vagy a plüssnyúl, ahogy szeretné, akkor dührohamot kap, földön fetrengve hisztizik és dolgokba harap bele. Én néha kiabálok vele, leginkább akkor, ha emberbe harap (pl. belém), ha embert rugdal meg (pl. engem), illetve amikor mozgó járművön földön fetrengős hisztit rendez. És egyáltalán nincs bűntudatom, amiért néha kiabálok, mi több, továbbra is elég jó anyának gondolom magamat, pedig ilyen esetekben kötelező magad szaranyának érezni. Lehet, pszichopata vagyok? Szerintem egyrészt teljesen normális, ha az ember (én) állandóan dühös, amikor egy dühös gyerekkel van összezárva - tudjátok, anyának az a feladata, hogy tartalmazza a gyermek haragját, és ha én napi rendszerességgel haragot tartalmazok, akkor magam is mérges leszek időnként. Konkrétan érzem, hogy magasabb az alap haragszintem, kifejezetten örülök, ha valaki belém köt és van okom mérgelődni. Utoljára akkor voltam ilyen, amikor borderline-oknak (ők is hajlamosak megharagudni) vezettem pszichoterápiás csoportokat egy kicsit terhelt szakmai légkörben. És ez bizonyára önigazolásnak hangzik, de engem hihetetlenül bosszantanak a passzív-agresszív nők: amikor szétvet a düh, mert a Lány épp ledobálja az ételt (előtte rám néz, hogy biztosan látom-e), és már hússzor felszedtem és rászóltam szépen, és igencsak haragszom, akkor én nem fogom mesterségesen mézesmázos hangon azt mondani, hogy "kicsikém, anya most ennek nem örül". Én így nem tudok hiteles lenni. Nyilván nem ütöm meg mérgemben, de azt akarom, hogy tudja, hogy most haragszom, és ezért haragosan szólok rá (jó, hát kivéve azokat az eseteket, amikor hangosan röhögök azon, amit rendez, hát ezt majd elmondhatja a pszichoterápiájában, anyám kiröhögött, amikor dühöngtem). Esetleg emelt hangon. Minősíteni nem minősítem (hogy "te hülye" meg ezek), mert az sem passzol az elveimhez - többnyire azt kiabálom, hogy "Elég legyen már ebből!". Van a játszótéren egy anyuka, aki olyanokat mond a nagydarab, mindenki szemébe homokot szóró fiának halk, bűbájkedves hangon, hogy "Andriskám, szerintem ez nem annyira jó ötlet..." - hát ez nem én leszek, na. 

Másrészt pedig azért vagyok mérges, mert egy éve nem aludtam át egy éjszakát, és én ebben nem vagyok jó. Van, aki ezt bírja, én rosszul. De optimista vagyok, mert már az utolsó foga jön (a nagyőrlők állítólag ovis korban szoktak, a többi pár héten belül meglesz), és szerintem akkor jobban fog aludni. Az új lakásban. Ahová januárban költözünk. 

Az első legizgalmasabb dolog a szakmai napon Judit néni új hajszíne volt. 

*Mozgásterápiás szleng, nemrég építettem be a szókincsembe. 

Here comes the sun

2014.12.02. 16:15 - címkék: Címkék: nyafogás - 2 komment

Tettem ki idén is számlálót oldalra. Még 88 nap van tavaszig. Semmiség. 

Hol is tartottam

2014.12.01. 13:29 - címkék: Címkék: lány emberek nyafogás bányászat - 1 komment

Nos, a terhesség és szülés utáni nyugis és világtól elzárt időszak asszem már hivatalosan is elmúlt, amennyiben sikerült pontosan ugyanannyira túlvállalni magam, mint amennyire szoktam. A dolgok egy részét szeretem csinálni és érdekel és izgalmas és fizetnek érte valamennyit, más része érdekel és nem fizetnek, harmadik része semennyire nem érdekel, de fizetnek. Januárban költözünk elvileg, szóval kell a pénz függönykarnisra utazásra, mert a férjem szerint nem lesz pénzünk soha többé. 

Voltam a Múzeumban, klassz volt, persze sokkal kevesebbszer tudok menni, mint ahogy terveztem, dehát ez van, pont levittünk pár makettet a portához, amikor jött két holland és azokat körbevezettem, eleinte még a főmuzeológus kíséretében, aztán neki más dolga akadt és hagyott érvényesülni. Nagyon élveztem, a hollandok remekül beszéltek angolul, rendesen én is beszélem a nyelvet, de rá kellett jönnöm, hogy a szókincsem ez esetben rémesen hiányos, szerencsére a kiállított tárgyak három nyelven vannak feliratozva, így volt honnan lenéznem az ék, agancskapa, kova, szerszámkő, nyéllyukas kőbalta szavakat, és ez még csak az őskor. Szerintem tetszett nekik, mondtam nekik a végén, hogy írjanak a Tripadvisorra, de még nem írtak. Két ünnep között is leszek valamikor, gyertek. 

Túl sokat voltam ezen a héten a Lány nélkül, és hiányzik. Heti három napot jár bölcsibe, oda úgy fut be, hogy alig tudom reggel levetkőztetni, mert már szaladni akar játszani meg reggelizni, és napközben is vidám, leszámítva a délutáni alvását, dehát abban itthon sem jeleskedik. Ezt csak azért kell ennyire bizonygatnom, mert itt volt anyósom, aki soha semmi negatívat nem mond, ezért sosem tudod, hányadán állsz vele, a családi napközire sem szólt soha egy szót sem, de amikor látta a komolyan néző Lányt egy fotón, akkor azt mondta "biztos azért olyan szomorú, mert bölcsibe kell járnia", és a Lány halandzsaszövegéből meg azt vélte kihallani, hogy "kis hülyegyerek", biztos a bölcsiben mondták neki. Ezért legutóbb elvittem magammal, amikor mentem a Lányért, hadd lássa, hogy nem szörnyű helyen van, a Lány, mint minden délután, vígan tologatott odabent egy játékbabakocsit két plüssnyúllal, és amikor meglátott minket, hangosan nevetve szaladt oda hozzánk, anyósom azóta is azt mondogatja, hogy "hogy örült, hogy érte mentünk". Gondolom, van olyan gyerek, amelyiknek nem való a közösség még másfél évesen, de értsétek meg, a Lány nem ilyen, a Lány mindig, mindenhol oda akar menni, ahol a többi gyerek van, és nagyon talpraesett. Plusz imádja ott a kaját, a nagymama főz nekik, és akármikor megkérdezem, mi volt a bölcsiben, azt mondja, ebéd. 

Engem mindig idegesített, amikor szoptatott, de beszédképes gyerekek kiabálják, hogy cici, meg szopizni, meg cicizni, és én sem használom ezeket a szavakat, viszont a szoptatáson rajta maradtunk - a Lány ragaszkodik hozzá, nekem meg nincs igazán ellenérvem, reggel és este belefér. Így aztán reggel és este, ha valamiért késlekednék, akkor kiabál a kis Lány, hogy "anyatej, anyatej!!". Nagyon cuki. 

A mozgásterápiás szupervíziót is szeretem, azt hittem, utálni fogom, mert pénzbe kerül, az isten háta mögött van, és én már úgyis mindent tudok, ehhez képest jól érzem magam ott, izgalmas, és nagyon hasznos. Ki hitte volna. Most is egy olyan érdekes történetet hallottam egy terapeuta-lánytól, minden nap eszembe jut, dehát nem írhatok róla, mert nem az én történetem. 

Ja, és még az is volt, amikor eszembe jutott a munkahelyem és az okos emberek ott, és elhívtam őket a kocsmába, és nagyon jól sikerült. Ez csupán azért problematikus, mert ha ezek ilyen jó fejek, akkor majd vissza fogok menni, és az egy kicsit hasonlítani fog arra, amikor a bántalmazott nő visszamegy a Pistához, de állítólag már nem iszik, hátha már megjavult. 

Never give up, never surrender

2014.11.19. 20:24 - címkék: Címkék: nyafogás bányászat - 14 komment

Nos, nem nyertem pénzt a magyar államtól a Brennberg-könyvemre, mondjuk egy kissé megkönnyebbültem, mert nevetségesen rövid idő alatt kellett volna összehozni. Így viszont foglalkozhatom vele lassan, és persze megpályázom mostantól évente. 

Érdekelnek a ruhák

2014.11.18. 11:24 - címkék: - 10 komment

Pár napja azt mondtam Monának, hogy nem érdekelnek a ruhák*, mire ő biztosított róla, hogy de. Aztán utána útközben elgondolkodtam ezen, hogy most engem tényleg nem érdekelnek a ruhák? Vagy érdekelnek? Hogy mondhattam olyat, hogy nem érdekelnek a ruhák? 

Az van, hogy nem érdekel az öltözködés, és nem érdekel a divat sem. Nem érdekel, mint téma. Nagyon szívesen beszélgetek emberekkel saját magukról, más emberekről, pszichiátriáról, bányászatról, kajáról és könyvekről, de ruhákról nem szoktam beszélgetni. Vannak kolléganőim, akik szoktak, hát <ásítás>. Most ezt kit érdekel? A lehető legkevésbé sem érdekel például az olyasmi, hogy ki mit viselt az Oscar-díj átadáson, vagy hogy mik a jövő őszi trendek. 

Ugyanakkor nagyon szeretem a ruhákat. A saját ruháimat. Venni is szeretek ruhákat, mi több, amikor három hónapig nem vettem, akkor rögtön meg akartam írni ezt a könyvet. De főként azt szeretem a ruháimban, hogy történeteket mesélnek, hogy velem vannak az életeseményeimen és utána emlékeztetnek rá, hogy a történetem részei. És én szeretem a történeteimet, nyilván nem véletlenül írok naplót, majd blogot. Szeretem az epizodikus emlékeimet. Akárhova utazom, veszek ott valami ruhát, ha nincs pénzem, akkor olcsót, mindegy, az a lényeg, hogy aztán az ócska és vigasztalan pesti februárban a New Yorkban vásárolt táskámmal a vállamon utazhassak az ócska és vigasztalan BKV-n. A ruháim emlékeztetnek rá, hogy ez is történt velem és az is én vagyok, hogy az életem nem csak munkahely, hanem utazás is. Találkozásokra emberekkel, egy csomó ma már barátomról például tudom, hogy mi volt rajtam, amikor először találkoztunk - azt már jóval kevésbé, hogy mi volt őrajta, hát ilyen egoista vagyok, most mit csináljuk. Kivéve Suzie piros pufidzsekijét. De például a középiskolás barátnőim egy-egy jellegzetes darabjára is emlékszem, az Anikó kis virágokból álló horgolt blúzára, meg a Hajnalka nagymargarétás szoknyájára, meg a Réka nagyon menő, mai szemmel valószínűleg borzalmas (bocs :) bordó ruhájára, amit Pesten vett a Satöbbiben, és volt egy hozzáillő színű vastag harisnyája, ami a színét véletlen mosási baleset révén kapta, de remekül passzolt.

És amit még nagyon szeretek, az a Változás, az Idő, amire szintén emlékeztetnek ruháim. Elmagyarázom. A kis fekete ruhám, amit akkor vettem, amikor a férjemmel éppen valamiféle párkapcsolati krízisben voltunk asszem, és erről beszélgettem a pszichoterápián a pszichológusommal, és nagyon szomorú lettem, és szomorúan bementem a Promodba, és ott gyógyírt leltem a kis, fekete, nyári vászonruhában. Amit aztán évekkel később, már harmonikus kapcsolatban a házassági évfordulónkon, a Corvin-tetőn látunk rajtam viszont, majd további évekkel és egy terhességgel később akkor, amikor legelőször vigyáz anyukám a babára és mi elmegyünk ebédelni a Nobuba. Nem direkt ezt vettem fel, hanem ez került a kezembe és épp megint rámjött, mert lefogytam a szoptatás meg a tejmentes diéta miatt. Értitek, mi mindent látott az a kis ruha? Mindenféle dolgokon végigkísért. De ez csak egy példa, mesélhetnék még kabátokról és pulcsikról, vagy a barna bőrcsizmámról, amiről mindig a munkahelyem "bántalmazó kapcsolat"-jellege jut eszembe, van ugyanis az éves beszámoló januárban, ami mindig rémes, lehangoló, hosszú és önbizalomromboló, arról szól, hogy lebasznak minket, mert rosszul teljesítettünk tavaly, valamint elmondják, hogy a jövő év mennyivel rosszabb lesz mind anyagi, mind emberi erőforrás-szempontból. Ezért egyik évben már hetekkel korábban elhatároztam, hogy aznap délután veszek egy barna bőrcsizmát, és az egész idő alatt a barna bőrcsizmámról álmodoztam, majd vége lett, kimentem és megvettem. Különben tök jól néz ki. 

Szóval ezt így egész sokáig tudnám folytatni, mármint a ruháimról való mesélgetést. Ugyanakkor szerintem még soha nem néztem meg semminek a címkéjét, hogy milyen anyagból van. (Mondjuk a nagyon szar anyagot azért tapintással is érzi az ember). Vagy sose néztem ki valamit egy divatlapban és utána mentem el megvenni. Pláne nem vettem magamnak sose olyasmit (illetve az olcsó verzióját), amit ez vagy az a sztár viselt. És tudom, hogy ilyen-olyan nevesebb tervezők néha szoktak fast fashion boltoknak is tervezni, de még sohasem merült fel bennem, hogy odafigyeljek erre és vegyek egy Mittudoménkicsoda-táskát vagy kardigánt a H und M-ben. Nem a H&M miatt, abban szoktam vásárolni néha. Szóval hogy most akkor érdekelnek engem a ruhák vagy sem, hát mittudomén. 

*Mondjuk lehet, hogy valóban nem volt túl hiteles, miközben épp már fél órája a saját felkaromat simogattam a kasmír pulóverben, amit hozott. Nagyjából azóta is konstans azt simogatom. 

'This is the point of modern art,' said BWG. 'To show you that art isn't always what you couldn’t do.’

2014.11.12. 21:13 - címkék: Címkék: lány - 4 komment

Ígérem, nem lesz állandó gyermekrajz-rovat (asszem), de a Lány első képzőművészeti alkotását azért muszáj posztolnom. A bölcsiben csinálták Márton-nap kapcsán, természetesen a csőrt és lábakat már nem a Lány, hanem az Anikó néni rajzolta oda.

20141112_204003_liba.JPG

Beszél, beszél, beszél és kérdez

2014.11.11. 15:03 - címkék: - Szólj hozzá!

Na jó, kérdezni még nem kérdez a Lány, de mindenfélét mond. Most az a kedvencem, amikor az mondja a nyuszijára, hogy "nyuszi álmos", és ásítást tettet, meg amikor a képeskönyvben a répához érünk, azonnal felpattan és megkeresi a nyuszit, hogy megetesse vele. Ugyanebben a könyvben a plüssnyúllal puszi adat a mókusnak és megszagoltatja a virágot. Meg amikor megyünk mondjuk a konyhába enni és azt mondja "gyorsan, gyorsan!", meg amikor kilép valaki a liftből és én azt mondom, hogy "viszlát", és a nálam lévő nagyon picike Lány is azt mondja, hogy "viszlát!". Meg amikor azt mondja, hogy "nem" - nem tudom, ez meddig lesz vicces, gondolom, egy ponton majd idegesítővé válik, de most még mindig röhögök rajta. "Kicsim, jössz aludni?" "Nem!". "Gyere, vedd fel a sapkádat!" "Nem!". "Van kaki a pelusban?" "Nem" (utóbbi esetben még hazudik is). A repülőgépre azt mondja, hogy "bébe", mert a Húgom repülőgéppel jött és azon hozott neki egy hatalmas plüssbékát, az a bébe. Egy zseni. 

Got to keep the loonies on the path

2014.11.10. 09:47 - címkék: Címkék: pszichiátria - 1 komment

"Luhrmann pszichiáter rezidensekkel végzett kutatásai mutatták meg, milyen gyakran használják a pszichiáter rezidensek az egymás közötti viták elintézésére egymás ellen fegyverként a másik pszichiátriai zavarokkal való 'megvádolásának' módszerét. Általában személyiségzavarokkal vádolják a másikat, aki ellenszenvesen viselkedik, gyakran késik, vagy más módon nem szimpatikus. Az ilyenkor a másikra (annak háta mögött) ráaggatott 'nárcisztikus', 'borderline', 'kényszeres', 'hisztériás' jelző célja az, hogy az ilyen címkét használót úgy tüntesse fel, mintha a kettejük közötti vitában tudományosan bizonyítható módon is neki lenne igaza, hiszen a másik úgymond személyiségzavarban szenved. Ha egy beteg nem szimpatikus a rezidensnek, nem hisz neki, ez is könnyen átalakulhat pszichiátriai diagnózissá: 'a betegnek II. tengely szerinti patológiája is van', utalva a DSM személyiségzavarokat jelölő II. tengelyére. Mindez tehát arra utal, hogy a patologizálás kísértése állandóan jelen van, amikor egy kollégával, beteggel valakinek konfliktusa van, mert ez az egyik leghatékonyabb fegyver (különösen szakember részéről) a másik diszkreditálására. Ennek elkerülésére törekedni tehát elsőrendű kötelesség." 

Egyrészt, gyanítom, hogy szakorvosokkal ugyanezt az eredményt kapta volna a kutató. Másrészt mi a munkahelyemen simán a kollégákra szoktuk aggatni a teljes palettát, hebefréntől és katatóntól kezdve tetszőleges szorongásos zavarokig, nem állunk meg a kettes tengelynél; valamint nem csak kollégák és betegek, de tágabb rokonságunk és idegesítő politikusok vagy közéleti személyek is hamar kaphatnak pár diagnózist. Harmadrészt Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában (innen az idézet) és Buda Béla: Az elme gyógyítása c. könyveinek elolvasása nélkül senkit sem engednék át a rezidensvizsgán. Ötöst meg csak az kapna, aki a Foucault-t is olvasta. De nem a klasszikus pszichiátria megtanulása helyett, hanem amellett. Fél nap után özönlenének a panaszlevelek a rektorhoz. 

 

Naponta százszor, kefével

2014.11.07. 09:55 - címkék: Címkék: internet emberek - 17 komment

Már elnézést, hogy semmi önálló gondolatom nincs és átmentem linkajánlóba, de most halál komolyan az van a 8.-as biológia tankönyvben, hogy naponta többször, ricinusolajba mártott kefével kell a kamaszlánynak a szemöldökét fésülni? Mi a faszomnak kell a szemöldökömet fésülgeti? Meg a szempillámat? Fésülni? Meg a nyakamat felfelé masszírozzam, hogy ne legyen ráncos? Meg sminkeljek? Jó, én nem sminkelek, egyszer úgy is hívott egy mérges, borderline beteg a munkahelyemen, hogy az a "festetlen arcú görény", de kamaszkoromban még sminkeltem. Csak sajnos úgy érzem, hogy sminkben, de még profi sminkben sem vagyok sokkal szebb, vagyis nem annyival, mint amennyi hercehurcával jár a dolog, egyszerűen nem állta ki nálam az előny-hátrány elemzést ez a dolog. Én kérek elnézést. A szemöldökömet és a szempillámat néhány havonta be szoktam festetni kozmetikussal, ha ez valakit megnyugtat. 

Egyébként nem gondolom, hogy a kamaszleányok a nyolcadikos biológia tankönyvből építik fel a világnézetüket, szóval szerintem túl nagy lelki zavart nem okoz az, ha oda faszságok vannak írva, de azért vicces. Meg persze, ami a nemek egyenjogúságát illeti, kíváncsi lennék, a fiú szépségápolás fejezet mit tartalmaz ugyanebben a könyvben, elég-e néha letusolniuk meg max egy hónaljstift. 

Rivaldafény, világhír

2014.11.06. 14:49 - címkék: Címkék: internet - 6 komment

Képzeljétek, van az apapara blog, amit olvasok (egy apuka írja, aki pszichológus is egyben, és itt tör ki belőlem a rejtett férfisovoniszta, klasszisokkal értelmesebb, mint a sok anyablog) szóval ott kinn van most, hogy szavazz rá a Goldenblogon, hát mondom, jól van szavazok, odatévedek a Goldenblog honlapjára, és látom ám, hogy van Pszichológia kategória. Mondom, jé, és milyen blogok vannak itt? Jé, például az isolde. Valaki benevezett, képzeljétek. Mondjuk szerintem sok keresnivalóm nincs ott, meg egyébként is, de ha valaki szeretne, azért csak szavazzon, baj nem lehet belőle, hátha nyerek egy könyvutalványt vagy internetelőfizetést vagy mittudomén, manapság mit adnak. 

Jó ügy

2014.11.04. 20:12 - címkék: Címkék: emberek - 1 komment

Haldokolni szomorú dolog, rágondolni se jó, hospice-házakat támogatni sem különösebben divatos, én például bevallom, hogy minden tiszteletem azoké az évfolyamtársaimé, akik (ketten) hospice-ban önkénteskedtek, én nem tudtam volna. De a lényegre térek, most úgy tudjátok támogatni az ügyet, hogy támogattok egy jótékony futót, aki futásával a Magyar Hospice alapítványnak gyűjt (meg akkor már lehet neki drukkolni is a versenyen)*. Tehát itt van ez a fiatal pszichiáterleány, aki fut, küldjetek neki pénzt** vagy pedig fussatok ti is. 

*Erről van szó érthetőbben: "Maratonista, félmaratonista futóink minden lépésükkel segítik a gyógyíthatatlan daganatos betegek humánus életvégi ápolását. A Nárcisz Futókör tagjai jótékony célra ajánlják fel egy-egy versenyüket, hiszen a táv teljesítésén kívül adománygyűjtő feladatot is vállalnak. Közös cselekvésre buzdítják környezetüket: szeretteik, ismerőseik, munkatársaik a drukkoláson túl felajánlásaikkal a versenytáv egy-egy szakaszát támogatják." A szóban forgó kolléganő ötvenezer forintot szeretne gyűjteni futásával az Alapítványnak és november 15-én futja körbe a Balatont (vagy mit kell ott csinálni), szóval addig kell meggondolni. 

**De bele kell írni a megjegyzés rovatba a nevét, mert különben nem tudják, kinek küldöd a futókörön belül a lóvét. 

Ajánló

2014.10.31. 09:25 - címkék: Címkék: munka emberek - 43 komment

Olvassatok IKL-t, magyar orvos, most pár hónapig Angliában van valami ösztöndíjjal, és van az a rész, amikor kiosztja a magyar beteget, hát én halálra röhögtem magam. Mennyire igaz. Várjatok, be is kopizom a párbeszédet lusták kedvéért, reméljük, nem haragszik meg érte. 

(A magyar beteg) "Örült neki nagyon, hogy itt vagyok, meg kedves volt, de azért rögtön elkezdte nekem magyarázni, hogy fú, itt persze alig kellett várnia, meg mindenki milyen készséges és kedves és beszélgetnek vele és mindenki hogy figyel rá és neki ez igenis fontos. Aztán folytatta, hogy ő Magyarországon szülte az előzőt és ott le se szarták, pedig fizetett, fizetett a szülésznőnek is és az orvosnak is és egyszer ment csak be így is hozzá és kezdte a szokásos szólamokat. 
És akkor úgy gondoltam, hogy ezen a ponton tisztázzunk néhány dolgot.
IKL - Látja ott azt a doktort a folyosó végén? Ő az, aki megszúrta a hasát.
Beteg - Persze.
IKL - Látja, hogy mit csinál? Szendvicset eszik.
Beteg - Igen. 
IKL - Az orvosi pihenőben beszélget a kollégáival, szendvicset eszik és éppen most valamit iszik is. (Jött ki a konyhából, kezében pohárral, mosolyogva.)
Beteg - Igen.
IKL - Ennek a doktornak ebben az egy órában az egyetlen dolga az volt, hogy önnel találkozzon, megszúrja a hasát és beszélgessenek egy kicsit.
Beteg - Igen?
IKL - Igen. Ez a doktor ezért nettó hatvan fontot kap óránként. Az huszonnégyezer forint.
Beteg - Fúha. Hát az nem semmi.
IKL - Az sok, nem? Biztos látta ön is, hogy ezt a doktort nem hívták fel húsz perce, hogy fekszik a betege a műtőben, nem jöttek be négyszer a rendelőbe beavatkozás közben és kezdtek el hozzá beszélni, nem hívta fel a nővér, hogy nézze már meg azt a beteget az osztályon akivel ez és ez van, nem hívja fel minden nyolcadik percben egy kollégája, hogy figyelj, nézd már meg ultrahanggal a betegem.
Beteg - Hát igen, mondjuk ez igaz.
IKL - Ez a doktor pontosan tudja, hogy lesz ideje nyugodtan megenni a szendvicsét, kicsit beszélgethet a kollégákkal, átnézheti a friss szakirodalmat, el tud menni ebédelni, foglalkozhat a tudományával, hiszen egész nap maximum nyolc darab beteget kell megnéznie és véleményeznie, néha még kevesebbet, ráadásul van vele egy fellow, aki segít neki a papírmunkában, ami egyébként is a fele az otthoninak. Más dolga a betegellátással kapcsolatban nincs.
Beteg - Jó, de attól még otthon is lehetnének normálisabbak.
IKL - Természetesen. Csak tudja nehéz mindig kedvesnek és kiegyensúlyozottnak maradni otthon, elmondom, miért. Én egy átlagos napon, ha ambulancián vagyok, 20 és 30 közötti beteget nézek meg és dokumentálok le egyedül. Folyamatosan van fekvőbeteg osztályom átlagosan tíz feletti fekvőbeteg ággyal, rosszabb időszakban volt már húsz feletti is, akiket vizitelnem és menedzselnem kell. Persze ők is elvárnák, hogy beszélgessek velük, de nem teszem, mert akkor elkések a másik rendelésről, ami minden nap megy az általános ambulancia mellett és ahová oda kell érnem, mert időpontja van a betegnek és többnyire ki vannak borulva, ha várniuk kell. Mindemellett néha be vagyok osztva ultrahangba, ahol óránként hat beteg van előjegyezve (az annyi, mint itt egy napi adag) plusz egy óra alatt legalább két-három telefont kapok, hogy legyek már jó fej és nézzem meg XY betegét. Esetenként még a műtőbe is ki vagyok írva, ahová azonnal mennem kell, ha hívnak. Keresek mindezért a legfrissebb, szeptemberi bérjegyzékem szerint nettó egyetlen egy fontocskát. Nem viccelek. (Tényleg nem viccelek, bruttó 640 Ft-ot kaptam óránként, ráadásul nem is munkaidőben teljesített munkaóráért, hanem ügyeletért. Foglaljuk össze: éjjel háromkor, kereken húsz óra ilyen tempóban nyomott munka után bruttó hatszáznegyven forintért operáltam a terhes hasat 2014 szeptemberében. Csak mondom. Ha nem hiszitek el, bevágom ide a bérjegyzékem ezen részét szívesen.)
Beteg - Csöndben ül, kezdenek kerekedni a szemei.
IKL - És azt kifelejtettem, hogy még mindemellett valahogy be kell sunnyasztanom a saját betegeimet, akik jobb esetben időpontra jönnek, de néha beesnek csak úgy maguktól és meg vannak sértődve, ha nem ugrok azonnal, hiszen bár 90%-uk nem fizet, de az egy fontocska mellett nem rossz, ha néha kapok még pár fontocskát a maradék 10%-tól. Hatvan fontos órabér mellett feltételezem, engem sem érdekelne.
Beteg - Jó... Hát biztos nem könnyű otthon az orvosoknak, de...
IKL - És akkor ha a saját betegem pont éjjel szül meg, akkor egy ilyen napot alvás nélkül kell végigcsinálni. Azt meg már hozzá sem teszem, hogy természetesen olvassak szakirodalmat is, legyek naprakész, lehetőleg kutassak is és publikáljam az eredményeimet, esetleg még ha van kedvem, elmehetek magánrendelni is este tízig és a bónusznyeremény, hogy a magyar lakosság egy jelentős részének szemében embertelen, bunkó, pénzéhes, erkölcstelen szemétnek vagyok titulálva, akit jogosan lehet szidni bárhol és bármikor. Én nem mondom, hogy mindig kedves vagyok. Igyekszem, de ennyi munka mellett, ebben a stresszben szinte naponta van egy beteg a harmincból, aki ha elereszt egy olyan mondatot vagy vág egy olyan fejet, akkor attól én sajnos dekompenzálódom és valóban nem vagyok kedves.
Beteg - Hát igen, én tudom...
IKL - És még valami: ha én véletlenül 20 percig az orvosiban dumcsizom és eszem a szendvicsemet, akkor engem a fél váróterem azonnal meg akar ölni, mert hogy én mit kávézgatok, amikor ő vár és a gyomromba is belenéznek, hogy mit eszem és mennyi van még és mióta eszem és mikor jövök már. Önt meg itt szerintem a legkevésbé sem zavarja. Észre se vette, hogy eszik a kolléga.
Beteg - Hát igen...
IKL - Higgye el, hogy a magyar orvosok sem bunkónak születtek, de ami otthon van, az nem normális. Azt nem lehet ép ésszel kibírni. Nem véletlen, hogy erős férfi kollégák fiatalon kapják egymás után az infarktusokat. Ön szerint ezt mi mennyire élvezzük?"

Másfél éves lett

2014.10.29. 23:23 - címkék: Címkék: lány - 6 komment

a gyönyörű, pici Lány! Egyúttal ma először - és gondolom, nem utoljára - kétszer is értelemszerűen használta a "nem" szót. 

A W. Ungváry Renáta könyvében van egy függelék a babák alvásáról, rémes kilátásokkal, aki még nem szült, el ne olvassa, mert sosem fog gyereket vállalni, nos, a Lány eddig pontról pontra követte, és azt írja a Renáta néni, hogy 18 hónapos korban javulni fog a helyzet. Úgyhogy nagy reményekkel nézek a mai éjszaka elé. 

Egy kissé csapongó leszek

2014.10.29. 08:23 - címkék: - 2 komment

Még az volt, hogy eszembe jutott a volt Kedvenc Főnököm, aki pár évig volt csak a főnököm, úgy érzésre nagyjából egy évezreddel ezelőtt, és most pár nap alatt két dolog miatt jutott eszembe. Az egyik, amikor néhány bejegyzéssel lejjebb itt dühöngtem - már miközben dühöngtem is arra gondoltam, mit szólna erre, ugyanis eszembe jutott pár alkalom, amikor hasonlóan félig szakmai, félig az emberi ostobaság körébe tartozó témákon dühöngtem. Nagyjából röhögött rajtam, esetleg néha ehhez még mondott valami frappánsat, ami hirtelen egy nagyobb keretbe helyezte a problémát. És van az a jelenség, interiorizációnak hívják, amikor például a szüleink viselkedését magunkévá tesszük, beépítjük a saját személyiségünkbe, így lehetséges, hogy apánk halála után is sugdos a fülünkbe egy alkoholista, kritizáló hang, nos, a szakmán való hisztériámon röhögést, úgy tűnik, interiorizáltam tőle. Miközben írtam a dühös bejegyzést, elnézően mosolyogtam magamon, és ugyanakkor a jelenség okait is értem (hogy miért hiszik az emberek a pszichoterápiára azt, hogy kuruzslás, hát a sámánok, a középkori gyóntatóatyák, S. Freud és egyéb hasonló mesterek nyomdokaiban járunk, ezek gyógyítottak beszélgetéssel, ezekről nem elsősorban az idegtudomány ugrik be, nem beszélve arról, hogy utóbbi pár évtizeddel ezelőtt még nem is létezett. És igen, a kineziológus és a homeopata is beszélgetéssel gyógyít.)

Ma meg kerestem egy doksit a gépemen, amit elvesztettem, mert akkora hülye vagyok, ebben igaza volt kritizáló apámnak, iszonyú rendetlen vagyok tényleg, nem is találtam meg, ugyanakkor megtaláltam helyette cetlikre (valójában egy db word doksiba) írt naplómat, amit egy időben a munkahelyemről vezettem. Mármint nem a munkahelyemről, hanem magamról, ugyanolyan naplót, mint ez, csak itt mégsem írhatok a Helyről, mert a világon mindenki olvas már. Teljesen el is felejtettem közben, hogy volt ilyen word doksi, most meg belenézegettem, és abba a részbe botlottam bele, amikor a Főnök felmondási idejét töltötte már, velem meg épp ez történt. Ez van odaírva: 

"Felhív, hogy ráérek-e, mert akar velem beszélni. Ülök a szobájában, piros garbóban, elbeszélgetünk a Helyről. Persze, ki tudja, valójában mi van a fejében, de én azt gondolom, csekkolja, mi a helyzet velem, hogy találom meg a helyem, merre tartok, hol hagy itt. Jó érzés, hogy a team-je részének tart így is, hogy egy éve már máshol vagyok.

Azt mondja, hogy pszichoterapeutává változom és hogy tudjak emberi és esendő maradni, és ezt ugyan látszólag elengedem a fülem mellett, de valójában nagyonis megjegyzem. Pontosan ezt a szót kerestem hónapok óta, hogy esendő. Pontosan ez a veszély fenyeget, hogy elfelejtem, hogy az vagyok. Pontosan erről van szó. Pontosan ezt kellett mondani nekem*. 

A többi, amiről beszélünk, a Hely, a vezetés, nem izgat. Elmesélteti velem, hogyan utasítottam el osztályvezetői állást, hogy "docensségig vihetem", ezen felháborodik, miért ne lehetnék egyetemi tanár, rektorasszony, miniszterelnök, bármi lehetek. Engem nem izgat. Nekem erre az a válaszom, hogy én nem "docensségig vihetem", hanem írhatok háromgenerációs családregényt Brennbergbányáról, lehetnek almafáim, feltalálhatok áfonyás kekszet, lehetnek klassz gyerekeim, lehetek boldog, lehetek boldogtalan, beutazhatom a világot, miről beszélünk. De ezt nem fejtem ki neki, mert még nem fogalmaztam meg."

Itt az volt a sztori, hogy amikor elutasítottam az osztályvezetői állást, az intézményvezetőnk egyúttal elbeszélgetett velem a jövőmről és azt mondta, docensségig vihetem (az életben). Nekem meg eszembe sem jutott ezen felháborodni. Sem személyes kritikának vagy a belém vetett hit és bizalom hiányának nem hittem, sem a feminista énem nem asszociált üvegplafonra, nagyjából azt gondoltam, mint Pissy ("Tőlem!"), és először én is csodálkoztam, miért nem érint meg különösebben jövőbeli, képzeletbeli karrieremben ilyesfajta bekorlátozása, de aztán később rájöttem, miért. Mert képtelen vagyok kizárólag ezen a skálán meghatározni magam. És most éppen, hála a keleteurópában még divatos hároméves gyesnek, nem is kell, és kipróbálhatok más dolgokat. Másoknak a karrierjét derékba töri a gyerek, nekem meg, úgy érzem, lehetőséget ad arra, hogy mindenféle egyebet csináljak, amit mindig is akartam, de nem fért bele a valódi munkám mellett. Jelen pillanatban hálás vagyok neki ezért. Mármint a Lánynak. A volt kedvenc főnökömnek is hálás vagyok egynéhány dologért persze. Talán leginkább azért, mert felvetett olyan témákat és küldött olyan cikkeket meg ajánlott könyveket, amelyek révén összefüggéseiben tudtam látni a pszichiátria krízisét és ez egyúttal átsegített a saját, pszichiátriával kapcsolatos, aktuális világnézeti krízisemen. Vagyis az "átsegített" nem a megfelelő kifejezés, asszem, benne maradtam az állandó megkérdőjelezésben, de ezzel jól elvagyok és passzol hozzám, amúgy is a kételkedésben érzem jól magam. Meg azért, mert egy kongresszuson megvédett az előadásom után a rosszindulatú felszólalóktól - megmondta előre, hogy meg fog védeni, és mondjuk én a kommentelők kapcsán hozzáedződtem a személyeskedő kritikához, én kérem http-n és Trychydts-en nevelkedtem, engem nem olyan könnyű meglepni, de ott abban a helyzetben nagyon jó volt, hogy van védelmem, és nagyjából azóta nem félek előadni. Pedig apróság volt. Dehát ez van, embereknek van a legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél.

Ami a Munkahelyemet illeti, az egy jó kérdés, szerencsére nem kell ma eldöntenem, de nem lesz könnyű eldönteni, hogy visszamenjek-e. Én ugyanis azt szerettem ott, hogy voltak nálam sokkal okosabb és szélesebb látókörű emberek, és engem ez inspirál, nekem ebédnél kognitív idegtudományokról, a pszichiátriai diagnosztikai rendszerek problémáiról, a pszichoterápia neurobiológiájáról és tudományfilozófiai kérdésekről beszéljenek. De ne nekem kelljen ezeket elolvasni otthon, miután lefektettem a gyereket, hanem tájékoztassanak a tudományos világ aktuális kérdéseiről a rántott sajt közben. Sajnos a sokkal okosabb emberek száma jelentősen fogy, aminek csak részben az életkorom az oka (hogy tudniillik lassan már nekem kellene a sokkal okosabbnak lennem, aki a kicsiknek a világnézetét tágítja), inkább az a baj, hogy mindig is kevés volt belőlük és az a kevés is rég disszidált, de legalábbis más munkahelyre vándorolt. Azért vannak még, szóval talán nem teljesen reménytelen a helyzet. Illetve, fogalmam sincs, milyen, hiszen nem vagyok ott. Na, mindegy, erre majd visszatérünk másfél év múlva. Habár most, hogy ez eszembe jutott, akár el is hívhatnám ezeket az okos embereket a kocsmába.

*Ez milyen hatásvadászul hangzik, mi? Mégis hogy betalált. Van a tapasztalt pszichoterapeutáknak ez az attitűdje, hogy ti. én már mindent tudok a világról és az emberi lélekről és a bölcsek kövét a szivarzsebemben hordozom, hát ezt igyekszem elkerülni. 

Apa, kezdődik

2014.10.26. 19:05 - címkék: Címkék: lány - 3 komment

A Lány meg megtanult beszélni, nagyjából egy hét leforgása alatt többszörösére turbózta az addig ötszavas szókincsét (anya, apa, kacsa, labda, vau-vau) és értelemszerűen kommunikál. Mondtam neki a konyhában, hogy menj, szólj apának, hogy kész az ebéd, és erre bement a szobába és mondta, hogy "Apa! Ebí!". Majd pedig másnap este mondtam neki, hogy menj, szólj az apának, hogy kész a vacsora, ő pedig bement és mondta, hogy "Apa! Ebí!" - mert a vacsorát még nem tudja kimondani, de tudta, hogy az is étkezés. Mert egy zseni. A múltkor is szaladgálás közben egyszer csak bement a cipőboltba, levett a polcról egy virágmintás kis cipőt, leült a földre és elkezdte levenni a sajátját, és mutogatott nekem, hogy adjam rá azt. Meg anyukámnál voltunk, ettünk, és én épp ignoráltam az éhesen nyávogó macskát, mire a Lány lekéredzkedett a székéből, a macskára mutatott, azt mondta "enni!" és odahozott egy őszibarack-konzervet. Mert a macska macskakaja-konzervet eszik, de a Lány még nem tudja elolvasni a konzerven a feliratokat. 

Csecsemőnek is cuki és okos volt, de ez a szövegértős, beszélős gyerek mindent túlszárnyal, nagyon jó. Ezt csak az utánam következők (nálam kisebb babát nevelők) kedvéért írom, persze, tudom, "minden baba más, minden anyuka más", dehát a beszélő másfél éves _sokkal_ jobb, mint a csecsemő. És rengeteget lehet röhögni rajta. Sajnos most épp beteg, szerintem ilyenje van. 

És innen már nincs visszaút, átléptünk a verbalitás világába, mostantól háttérbe szorulnak a preverbális szerférzetei és jöhet a folyamatos pofázás. Végre. 

Utas és holdvilág

2014.10.25. 13:17 - címkék: Címkék: kultúra - 5 komment

Tudom, hogy vannak nagyobb írók is, de ha választhatnék, én még mindig úgy szeretnék írni, mint Szerb Antal. Rajongó vagyok, elég nagy gáz, hogy kinyírták, mielőtt még több könyvet írhatott volna, így kénytelen voltam elolvasni a Világ- és a Magyar irodalom történetét is, mert annyira szeretem a stílusát és már minden mást olvastam tőle. 

Valójában úgy szeretnék írni, mint Szerb Antal és Susan Orlean, csak utóbbi angolul ír, de non-fictiont szerintem pont úgy kell írni, ahogy ő teszi, és én meg non-fictiont akarok írni, mert egy ponton rájöttem, hogy nekem az fekszik és nem a fikció. Ezért vannak megíratlan riportkönyveim, ellentétben szinte az összes barátommal, akiknek megíratlan regényeik vannak. Szóval két nem különösebben passzoló név, de majd őket fogom példaképként említeni, amikor a következő bestselleremről beszélgetünk a Mokkában. Egyébként nem tudom, Susannek bejönne-e Szerb Antal, én eleve azon is csodálkozom, hogy az amerikaiak bármit értenek belőle, hát azért az Utas és holdvilág nagyon európai szerintem. Neil Gaimannek anno megvettem A Pendragon legendát meg egy magyar népmeséket, utóbbit saját bevallása szerint olvasgatta is, a regényt szerintem max feltette a polcra, de az is tök jó, ha ezek között valahol van egy Pendragon legenda, amit én vettem. 

Mindjárt tavasz lesz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Utolsó kommentek

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította