Életjel

2016.08.27. 10:16 - címkék: Címkék: lány nyafogás -

Mára vagyok kiírva, de még nem szültem, cserébe a hetek óta tartó és lassan csökkenő köhögés mellé taknyos is lettem. Jó, mert így még kevésbé tudok aludni. Nyűglődés!!! Tegnap meg otthagyott minket a megállóban a piros busz* (Auchan-os, épp csak lassított és konkrétan nem állt meg nekünk), aztán megszúrta a Lányt egy kaktusz**. De különben jól vagyunk. 

*Mert a Lány kitalálta, hogy szeretne a piros busszal utazni, és gondoltam, jó, miért ne, végül is bevásárolhatok ott is. A megállóban vártuk a buszt tíz percig, ami jött és nem vett fel minket, hiába kiabáltam és integettem, a Lány persze zokogott, és este azt kérdezgette, miért volt ránk mérges a sofőr bácsi, amikor nem is bántottuk és meg se löktük. Egyébként gondolom, nem vett észre, bár nem tudom, ez hogyan lehetséges. Írtam nekik felháborodott panaszlevelet, még nem válaszoltak. 

**Erről én tehetek, mert vigasztalásul elmentünk a kék busszal a kertészetbe, oda is tök szeret menni, és megmutattam neki, milyen tüskés a kaktusz, megengedtem, hogy az egyiket óvatosan megfogja, és ezért persze óvatlanul megfogott egy másik fajtát is, amin nagyon apró tüskék voltak csak, és jól belementek az ujjába. Már kiszedtük. Egy kis, piros krizantémot választott magának, azóta már kétszer megöntözte és adott neki táprudat is. Annyira cuki. 

Danger zone!

2016.08.25. 20:45 - címkék: Címkék: nyafogás Fiú -

T mínusz két nap. Elromlott a mosógép. 

Keksz, normalitás

2016.08.24. 10:10 - címkék: Címkék: kaja terhesség emberek nyafogás -

Gyakori tanács, hogy a kismama terhessége utolsó napjaiban főzzön és fagyasszon le finom és tápláló ételeket, amikre majd boldogan rátalálhat a gyermek születése utáni egy hétben, úgyhogy sütöttem és lefagyasztottam két doboz nutellás-banános-zabpelyhes kekszet. Meg rájöttem, hogy nem is péntekre vagyok kiírva, hanem szombatra. Mindenórás kismamához képest különben egész virgonc vagyok, tegnap is elmentem boltba, piacra, postára, és a turkálóba a Lánynak nadrágért, meg sütöttem kekszet, meg megcsináltam az irodalomjegyzéket a tankönyvfejezethez, de a normál önmagamhoz képest azért totál le vagyok lassulva, szellemileg is, lista nélkül képtelen lennék bevásárolni, mert két dolgot tudok megjegyezni, a harmadikat már elfelejtem. 

És még ezt akartam mutatni, úristen, de cuki, milyen kár, hogy tizen-huszonéves koromban nem volt meg, kiraktam volna a falra. Mármint kinyomtatva. A szobafalra, nem a facebookra.

tumblr_ocdjafrcpx1tdh3dao1_500.jpg

Sigourney Weaver's high school yearbook page (1967), innen

"- És, mikorra várod? - Péntekre."

2016.08.23. 13:15 - címkék: Címkék: munka terhesség -

Érdekes párhuzam, hogy az előző szülésem előtti napokban, amikor már jóslófájásaim voltak, szakmai cikkemet dolgoztam át reviewer-eknek válaszolgatva, most meg egy korábban írt és az utóbbi 5 évben picit elavulttá vált* tankönyvfejezetet a szakmai lektor megjegyzései mentén. Mindez ugyanakkor kevésbé a szakmai elhivatottságomat, mint inkább az Utolsó Pillanatra Hagyásra való hajlamomat jelzi. 

*Á, nyugi, nem fejlődik ennyire gyorsan a pszichiátria/pszichoterápia, csak közben kijött a DSM-5 és anno még a IV. alapján írtam. 

Awww

2016.08.22. 10:51 - címkék: Címkék: Brennberg -

Amikor a brennbergi Bányásznap szervezője személyesen hív fel telefonon, hogy meghívjon a rendezvényre. Persze, nem tudok menni, mert szeptember 3-án lesz. 

T mínusz 4 nap

2016.08.22. 10:05 - címkék: Címkék: gyereknevelés lány Fiú -

Úgy érzem, elérkezett az az időszak, amikor mindenki azzal kezdi az emailt vagy a telefonbeszélgetést, hogy "egyben vagytok még?", és ha nem posztolok naponta, akkor biztos szülök. Kicsit idegesítő, de van egy barátnőm, aki szintén a napokban szül, és én is nehezen tudom visszafogni magam, hogy ne írjak rá minden nap, hogy mi van már, szóval megértem a dolgot. De még nem szültem, péntekre vagyok kiírva, a gyümölcsárus cigányasszony szerint pedig túl is fogom hordani. 

Semmi kedvem különben szülni, két okból. Egyrészt, most kezdődik az ovi a kis Lánynak, most szerdán lesz az első ovis szülői, és szeretnék ott lenni vagy legalább azt, ha a férjem ott lenne, rengeteg gyakorlati információt nem tudunk még és az óvónénikkel sem találkoztunk. (De legalább az ebédet megrendeltük, megjegyzem, le vagyok nyűgözve a III. kerületi ovis ebédrendeléstől, egy elképesztően felhasználóbarát online felületen történik a rendelés, a lemondás és a fizetés is, két kattintással. Le vagyok nyűgözve.) 

A kis Lány mindenki szerint jól fogja venni az ovit, hiszen már jár családi napközibe, azaz hozzá van szokva, hogy vannak szabályok, vannak más gyerekek és nem fog abban kételkedni (mint megtudtam, ovi beszoktatáskor a kezdők ebben kételkednek), hogy anya vagy apa tényleg érte jön-e, hiszen másfél éve fixen érte megyünk. Csak szerintem ugyanez nehézség is, hiszen szeret oda járni, szereti a bölcsisnéniket és a csoporttársait is, és most azoktól mind el kell válnia. Szóval igaz, hogy nem kezdőként megy az oviba, de cserébe meg kell gyászolnia pár jó kapcsolatot. A csoporttársai közül persze senki sem megy ugyanabba az oviba, szóval két új óvónénit és 24 új kispajtást kell kiismerni és megszokni a régiek helyett. Nem akarom túldramatizálni sem, dehát az ilyesmi azért nehéz időszak, pont mint a munkahelyváltás, az első hét stresszes tud lenni, amikor még nem tudod, hol a mosdó, nincs íróasztalod, nem tudod, kinek kell szólni, ha nem nyomtat a nyomtató, hol van jó kávé a környéken és egyáltalán, ki kivel van. És szomorú vagyok már előre, amiért pont ilyenkor cserben hagyom, mert lelépek szülni meg szoptatni, nyomi leszek és álmos és biztos türelmetlen is, és ahelyett, hogy sokat beszélgetnék vele az oviról meg játszanánk meg összebújnánk, egy másik bébi fog rajtam lógni. 

A másik, hogy bár minden gyerek más, bla, bla, azért most jobban tudom, mi vár rám, mint előzőleg. Az első szülés előtt azt hittem, hogy jó, hát biztos nehéz lesz, dehát volt már nehéz helyzet az életemben, máskor is dolgoztam már sokat kevés alvással, majdcsak megoldjuk valahogy, most komolyan, minden hülyének gyereke van, nem majd pont rajtam fog kifogni. A legjobban a Stern könyv foglalja össze a dolgokat, amikre nem számítottam, sajnos csak hónapokkal szülés után kaptam kölcsön, de még így is nagyon hálás voltam, és legszívesebben írtam volna Sternnek, hogy köszönöm, amiért ilyen kiválóan összeszedte és megfogalmazta az anyáváválás-krízist. Ugyanakkor tény, hogy az első gyerek születésénél már anyává változtam, nem kell még egyszer, szóval a metamorfózissal járó krízist talán már megspórolhatjuk, csak a többi rész marad. 

Annak mondjuk örülök, hogy nem szültem múlt héten, és így el tudtam menni a férjemmel a tíz éves házassági évfordulónkon grillételeket enni a Bestiába (nagyon szeretném tudni, miből van a borsókrémlevesük, amitől olyan könnyű, de a highlight persze a férjem barbecue oldalasa volt), meg fagyikat enni ezen cikk alapján -  sajnos három fagyizó után kidőltünk, azok közül nekem a legjobban a Damniczki tonkababos karamellje ízlett. És este meg elmentünk Zsuzsi 40. szülinapjára, ami szintén klassz volt, vittünk medúza alakú tortát és még mi is kaptunk ajándékot. Persze, nyafogtam, mert már nagyon terhes vagyok és nem tudok olyan sokat sétálni, mint szeretnék, és állandóan melegem van vagy pisilnem kell vagy kényelmetlen a fa padon sokáig ülni, szóval közben meg már szeretném, ha véget érne ez, és már annál a résznél tartanánk, amikor kezdi az ember visszanyerni az erőnlétét. 

Nem is lesz olyan rossz

2016.08.15. 13:26 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás -

Közben azt csináltam, hogy elolvastam a blogomban Lány születése körüli időszakot és emiatt a depresszióm egyik része el is múlt. Az volt a fejemben ugyanis, hogy milyen nehéz és könyörtelen a csecsemős lét, közben meg a valóságban egyáltalán nem volt az, hanem tök jó volt, és inkább később lett az. Szóval idén őszre még nem kell apokalipszist vizionálnom, tök jó volt kendőben hordozni mindenfelé a kis vadmajomlányt, és biztos a fiút is jó lesz. Ráadásul tegnap szóba elegyedtem egy játszótéri anyukával, aki a Lánnyal egyidős kislányát játszótereztette, és elpanaszolta, milyen rossz, hogy a nemrég született csecsemőt még nem tudta lehozni, mert más a napirendje, meg hogy a hasa (ti. anyuka hasa) még nem nyerte vissza szülés előtti méretét. Egy ponton megkérdeztem, mennyi idős az otthon maradt csecsemő, erre kiderült, hogy két hetes. Ja, hát ha két héttel szülés után már ennyire virgonc az ember, akkor mi a probléma. 

A fő nehézségekre is rájöttem egyébként, hogy mik voltak azok a gyermek első éveiben. Elmondom. Az egyes számú nehézség a babázásban az volt, hogy mindenki összevissza beszélt, totál ellentétes tanácsokat adtak a szoptatástól kezdve minden egyébbel kapcsolatban, mi meg nem tudtuk, hogy kell csinálni, és így aztán egy csomót szorongtam, hogy jó-e így vagy sem. A szoptatáson, a hasfájáson, meg ezeken. Ez a nehézség talán kisebb mértékben fog fennállni, persze, minden baba más, de az alapokkal már tisztában vagyunk. Azzal is, hogy ha valami apróságot elrontunk, akkor sincs semmi, és azzal is, hogy minden szakasz egy ideig tart csak. Megnyugtató, hogy kevesebbszer fognak földbe döngölni azzal a fölényeskedő kérdéssel, hogy "első gyerek?", és ha mégis, azok könnyebben leperegnek rólam. 

A kettes számú nehézség később jött, mert fél éves volt a Lány, amikor elromlott az alvása, és kb. kétéves koráig egy-három óránként felébredt. A jobb időszakban háromóránként, a rosszabbakban óránként. Ezzel kapcsolatban is rengeteg elmélet született és eléggé rajta voltam a problémamegoldáson, ti. olvastam egy vagon altatóskönyvet, megkérdeztem a gyerekorvost, elvittem alvásambulanciára, megkérdeztem a barátnőimet, kiolvastam az internetet, és némelyik módszert alkalmaztam is. Egyik sem tett csodát. Így utólag három elméletem van: a fogzás+alacsony fájdalomtűrés - szerintem a kis Lány fájdalomküszöbe nem túl magas, legalábbis bármilyen picit beüti valamijét, a portugál focistákat túlszárnyaló drámát rendez, és nagyon sokára jöttek ki a fogai. Többször előfordult, hogy a védőnő vagy a gyerekorvos azt mondta, nézzem meg, milyen duzzadt az ínye, pár nap és kint lesz a fog, és két hónap múlva nőtt ki. Amikor kinőtt az összes foga, akkor javult az alvása. A másik elméletem, hogy keveset rohangál, de sokat figyel és gondolkodik, így testileg kevésbé, agyilag jobban lefárad, és ez nem a jó alvás felé visz. A harmadik, hogy a szoptatással függ össze valahogy, mivel időben egybeesett az alvás javulása és a szoptatás abbahagyása (kb. két éves korában), de lehet, hogy csak akkor érett meg mindkettőre. Engem ez totál kikészített, hogy másfél évig 1-3 óránként felébresztettek, az alváshiány is, de inkább a kapcsolódó düh és frusztráció és tehetetlenség. Hogy bármit csináltunk, ugyanúgy maradt minden. És pontosan emlékszem, a családtagok és barátok közül ki volt velem együttérző és ki nem volt az, és akik engem hibáztattak, kinevettek vagy bagatellizálták a problémát, azokat mind megjegyeztem és sosem fogom megbocsátani, csak mondom. De ez egy másik gyerek lesz, más karakterrel és alvásmintázattal, szóval bármi lehet, még jó alvó is. 

A harmadik nehézség a nagymamák személyében van, meglepődve olvastam ugyanis, hogy három évvel ezelőtt is pontosan ugyanezeket a dolgokat csinálták és ugyanezekkel idegesítettek, mint most. És ez valahol nagyon elkeserítő, mert azóta egymilliószor elmondtam, hogy légyszi, ne csinálják, mindhiába. Meg abban is reménykedtem, hogy az idő múlásával egyik-másik dolog lecseng, vagy változik, mindhiába. A lényeg ugyanaz maradt: a passzív-agresszív gyengéd erőszak, a határok be nem tartása, a kéréseim semmibe vétele. Az, hogy mellettük felesleges, zavaró tényező vagyok csupán. A blogomból látszik, ahogy eleinte jobban toleráltam mindezt, aztán az idő múlásával egyre rosszabbul. Ezzel az a baj, hogy én a részemről kimerítettem a lehetséges módszereket: próbáltam rájuk hagyni, próbáltam megbeszélni normálisan, és volt, hogy a sírás határán kiabáltam (azóta is hallgatom, hogy tönkretettem azt a szép ünnepet), nincs több a tarsolyomban. És egyszer olvastam asszem az Örömterv blogon, hogy a második gyerek születése előtt a csaj sorra vette, hogy majd milyen külső segítségekre számíthat és ki miben fog segíteni, és nagyon szomorú és dühös vagyok ettől. Hogy nekem is nagyon szívesen segíteni fognak majd, de a segítségnek ára van. Nem lehetne úgy segíteni, hogy közben tiszteletben tartják a határaimat és normálisan kommunikálunk?* Jó, tudom, hogy nem, de ez frusztrál és tehetetlen és dühös vagyok tőle. Kicsit ez van egyébként (605-ös kérdés) - nem teljesen, és sosem gondoltam, hogy a Ranschburg Jenő fog nekem új szempontot adni, like ever, de az a mondat, hogy "ebben a folyamatban maga, Éva, tulajdonképpen teljesen felesleges", az nagyon szépen leírja a fennálló dinamikát. Az is nehéz, hogy nem panaszkodhatok erről sokat, már most is bűntudatom van, és a férjem majd haragudni fog, amiért az interneten rosszat írok az anyjáról. Szóval felfogtam, hogy ebben a kérdésben nem tehetek mást, mint kussolok és belenyugszom, de azért fogadjuk el, hogy számomra a gyermekvállalással járó nehézségek közül ez egy teljesen váratlan és teljesen megoldhatatlan nehézségnek bizonyult, így helye van a problémák top3-as listáján. 

És aztán jött az a rész, amikor a Lány másfél éves lett, elkezdett heti három napot családi napközibe járni, és innentől egyrészt túlvállaltam magam, másrészt állandóan betegek voltunk, mindhárman, felváltva vagy egyszerre. Karácsonykor, nyaraláskor, költözéskor. Most. A túlvállalással nem tudom, mit kell csinálni, mert ennyi pénzre szükségünk volt, amennyit kerestem - még így se utaztunk nyaralni, szóval nagyon sokkal kevesebbet nem dolgozhattam volna. Valami hobbi meg csak kell az embernek. Ami a gyerekbetegségeket illeti, az anyukám szerint nem szedünk elég vitamint és nem öltözünk fel rendesen, de szerintem meg sok vitamint szedünk és az összes ismerős kisgyerekes család ugyanennyit beteg. 

Mindennek a megnyugtató része az az, hogy a túlnyomó többségük nem a csecsemőzésből adódott és időben sem ahhoz volt köthető, szóval a babázás időszakától tulajdonképpen nem kell tartanom. Nem járt több nehézséggel, mint az azután következő időszakok, ugyanakkor egy csomó örömmel járt. És mennyire cuki és gyönyörű volt csecsemőkorában a pici Lány! Mondjuk, most is az. 

*Nagyjából ez a gondolatmenet vezetett el a robotporszívó megvásárlásához, akivel azóta is harmonikus a viszonyunk. 

I'll be more fun when I can drink again

2016.08.13. 22:43 - címkék: Címkék: nyafogás -

Jól van, most már tényleg depressziós vagyok, mert hetek óta betegek vagyunk mind, és elegem van belőle. Konkrétan a Lány kicsit több mint két hete köhög, ebből kb. egy hete kap antibiotikumot is, amitől majdnem ugyanúgy köhög, csak már a hasa is fáj. A férjem bő egy hete köhög, olyan szabad füllel hallható légzési zörejei van, amit orvostanhallgatóknak kéne mutogatni. Én egy hete köhögök, tegnap megkérdeztem a nőgyógyászt, szedjek-e antibiotikumot és milyet, azt mondta, persze, szedjek nyugodtan, van, amelyik terhességben is bátran szedhető, különösen, mivel az ilyen erős köhögéstől megrepedhet a magzatburok. Kösz. Most már nem csak légszomjam van és köhögök, hanem közben még parázhatok is, hogy megreped a magzatburok, mondjuk akkor max megszülöm, 3 kg felett van a magzat, kijöhet, ha akar. Bár kétlem, hogy tudnék így rendesen szülni, úgy rémlik, ahhoz kellett valamennyi erőnlét, meg lélegezni is kellett hozzá.

Különben visszanéztem a blogomban és az elmúlt tíz évben szinte minden augusztusban volt ilyenünk, általában atípusos tüdőgyulladás, legalábbis a tünetek és a végül bevált kezelés alapján, meg egyszer csináltak nekem szerológiát is a munkahelyemen. Az atípusos kórokozók a légkondiban szeretnek lakni, mi akkor is elkaptuk, amikor még nem volt klímánk (de volt a munkahelyen, meg a plázában, stb). Mondjuk ettől még lehet, hogy ez a mostani valami vírus, de nekem mindegy, csak gyógyuljunk már meg, basszus. A bölcsiben az Andriska négy hete köhögött, amikor találkoztam velük a gyerekorvosnál. Aki egyébként (a gyerekorvosunk) betegállományban van, mert szívbeteg, úgyhogy azon is parázhatok, hogy mi lesz vele, mert kedvelem és úgy terveztem, hogy a születendő gyereknek is ő lesz az orvosa, bár közben kiköltöztünk a körzetéből (konkrétan 5 házzal vagyunk a körzethatáron túl).

Utálom a betegségeket, azt is, ha én vagyok az, és azt is, ha a Lány, mert ha én vagyok rosszul és fáj valamim, attól ingerült vagyok, ha ő, attól meg ő nyűgös és akkor exponenciálisan ragasztjuk egymásra a nyűgösséget, plusz én még aggódom is, mert hipochonder vagyok rá és mindig eszembe jut mindenféle katasztrofális kimenetel. (Mondjuk hathetes volt, amikor először köhögött és a gyerekorvosunk helyettese egyből beküldött kórházba tüdőgyulladás gyanúval, ami ilyen pici korban nagyon súlyos is tud lenni, szóval megvolt az imprintingem.) És most meg mindjárt itt lesz egy csecsemő, aki majd biztos szintén elkapja az összes ovisvírust és most évekig abból fog állni az életem, hogy betegen orrot porszívózok és lázas gyerekek ágya mellett parázok éjszakánként. És tél lesz és du. ötkor már sötét lesz és nem szedhetek rendes gyógyszereket a szoptatás miatt és a hajam is hullani fog, és még örülnöm kell, ha csak ennyi problémám lesz, vagyis a normál mérsékelt övi időjárás és a normál gyerekbetegségek, és nem lesz senkinek semmi valódi baja. Mármint szülési szövődmény, súlyos betegség, baleset, klímaváltozás miatt kiolvadt szuperbacik, harmadik világháború, ilyesmi.

És letörött az egyik fogam is, egy másik pedig kilyukadt, jövő héten megyek fogorvoshoz, ami fájni fog, pénzbe kerül, és még jól le is fog cseszni, hogy miért nem jöttem hamarabb, és igaza lesz, mindkét dolog pár hete történt, csak hát nem tudtam rávenni magam. Ha egyáltalán eljutok hozzá és lesz még annyi idő szülésig, hogy megcsinálja a fogakat.

Olyan nehéz az élet, még akkor is, amikor nem.

T mínusz 17 nap

2016.08.10. 13:50 - címkék: Címkék: terhesség -

Nem a thai helyre mentünk tegnap, mert az a. nem szereti --> kitalálom, hogy ma rendelek magamnak thai kaját a helyről, amit D. nemrég javasolt --> kiderül, hogy ide már pont nem szállítanak --> kitalálom, hogy ha már így beleéltem magam, akkor rendelek helyette indiai kaját --> megrendelem az indiai kaját --> eszembe jut, hogy D. anno pontosan így szült: elment thai kaját enni egy helyre, amit én javasoltam neki, de megszűnt a hely, ezért helyette elment indiai kaját enni és pár óra múlva már vajúdott is (van egy ilyen néphit, hogy a csípős kaja beindítja a szülést) --> ÚRISTEN DEHÁT MÉG NEM SZÜLHETEK, NEM SZKENNELTEM BE A TERHESKISKÖNYVEMET A KÖNYVELŐNEK AZ ANYASÁGI TÁMOGATÁSOKHOZ!!! --> megyek a Goprintbe szkennelni. 

Nyafogás

2016.08.09. 13:03 - címkék: Címkék: terhesség nyafogás -

Különben meg szomorú vagyok, mert mindjárt vége a nyárnak, és olyan hülye nyár volt ez. Eleinte még dolgoztam, bár fokozatosan elmúlt, júniusban már abbahagytam a magánrendelést, júliusban pedig megírtam rengeteg cikket a két helyre, ahová cikkeket írok, hogy augusztusban (illetve a másik helyen decemberig) már ne kelljen dolgozni. És mindig azt hittem, hogy na, majd ha ezzel végzek, akkor rengeteg időm lesz és pihenni fogok, és ez a pillanat sose jött el. Közben kellett kicsit a húgom lakásfelújításával foglalkozni, praktikerbe járni, ilyesmi, aztán meg a terhesség előrehaladtával egyre több lett az azzal kapcsolatos ügyintézés: védőnő, szülésznő, háziorvos, nőgyógyász, betegállományospapír, gyes- és társai igénylés és ahhoz papírok intézése. Mindehhez pedig egyre veszítek a tempómból és a hatékonyságomból, és olyan dolgok, amiket rendes körülmények között másfél óra alatt elintéznék, ezer évig tartanak, mert melegem van és 90/60 a vérnyomásom és egyszerűen sokkal lassabban megyek az utcán, mint máskor.

Szóval vártam-vártam, hogy a teendőlistámon majd ne legyen semmi, dehát még mindig van. Erről persze én is tehetek, mert nem lett volna feltétlenül muszáj befőznöm 25 kg sárgabarackot, később kétféle áfonyalekvárt (az első nem sikerült elég jól), egy szeder-áfonya-lekvárt, egy vaníliás őszibaracklekvárt és egy vagon paradicsomszószt meg gesztenyekrémet, de ez végül is nem teendő, hanem egy hasznos hobbi.

És nem voltunk igazán nyaralni sem, csak egy hétvégét a Balatonnál a barátnőimmel. Sok időt töltöttünk Sopronban, ami klassz volt, de ott anyukámnál laktunk, a Lány és én, míg a férjem Pesten dolgozott, szóval jó, de nem nyaralás. Aztán nyaraltunk egy hetet hármasban is Sopronban, akkor voltunk végig betegek (hányósvírus) és a szobában fetrengtünk főként. Messzire nem akartunk utazni, egyrészt nincs pénzünk, másrészt így pár héttel a szülésre kiírt időpont előtt én már nem utazgatok olyan bátran, nem akarok a horvát tengerparton szülni, pláne, mivel nincs autónk (ami amúgy nem zavar, direkt nincs, de pl. pár napos újszülöttel már nem lenne kedvem országok között tömegközlekedni). És így augusztusra meg már amúgy is nagyon terhes lettem*, a strandon nem tudok sokáig feküdni, mert mindenhogyan kényelmetlen, a melegben melegem van, gyalogolni kevesebbet tudok, stb. Jó, én azt értem, hogy ez a lelassulás időszaka és meg kell engedni magunknak, hogy most ez egy ilyen életszakasz és nem rohangálni kell, hanem a hintaszékben átszellemült mosollyal meditálni, de számomra mindez a nyár élvezetének rovására megy. Gondoltam, hogy szerdán kimegyek Szigetre Skunk Anansie-ra, csak hát nem élvezném, mert egyszerűen nem tudok annyit állni, ameddig egy koncert tart. Mármint az alacsony vérnyomásom miatt nem tudok, a lábamnak nincs baja. Meg lehet, hogy a babának árt a zaj is, nem néztem utána. 

Lesz például majd a házassági évfordulónk, amire eredetileg terveztük, hogy rendezünk egy nagy bulit, végül nem rendeztünk, mert annyira közel van a dátum a szüléshez, a 39. hétre az ember nem rendez bulit, mert vagy nem tud rá elmenni, mert pont szül, vagy el tud, de úgyis csak üldögélni bír (arról ne is beszéljünk, hogy nem ihat). Akkor kitaláltuk, hogy kiveszünk egy nap szabit, amit majd jól eltöltünk valahogy, anyósom vigyáz a Lányra, mi meg elmegyünk, ööö... kirándulni nem, wellnessbe-fürdőbe nem, az ilyen budapesti strandokat amúgy is utálom, bocs, a moziban nincs semmi, és tankot vezetni gyanítom, hogy szintén nem a 39. terhességi héten kellene (bár nyilván remek fotók készülnének, csak sztem be sem férnék a tankba). 

A Lánnyal is már olyan jól el lehet lenni, épp most lett akkora, hogy lehet vele kézen fogva menni helyekre, és szeret BKV-hajózni is, meg az állatkertet, Margitszigetet, Velencei-tavat, és az is frusztrál, hogy ezekhez se vagyok már elég mozgékony, persze azért megyek vele, de kettőnk közül én vagyok az, akinek melege van, elfáradt, szomjas, vagy épp állandóan pisilnie kell, és nem tud rendesen leülni a homokozóba homokozni, és nem tudom őt sem cipelni, ha elfárad. Ezért is szomorú vagyok, mert kevesebb időt tudunk majd együtt tölteni, és a most együtt töltött idő sem teljesen gondtalan már. És szerintem ezért haragszik is rám a kis Lány, legalábbis egy csomót veszekszik velem hülyeségeken. 

Ja, a lakásunkat egyébként imádom, a teraszt is meg a belsejét is, szóval szívesen időzök itthon is, csak hát a szemközti épületet egész nyáron építik, azaz munkaidőben full hangerőn mennek mindenféle munkagépek. 

Aztán pedig mindjárt itt lesz egy csecsemő és közben a Lány ovis lesz, szóval az az érzésem, hogy mindkettőnkre - mármint rám is és a kis Lányra is - nehéz idők várnak, és ennek folyományaként természetesen a férjemre is nehéz idők várnak. Szóval jó lett volna legalább a nyár egy részét gondtalan, tengerparti dögléssel tölteni. 

Mindehhez ez egy tervezett és tökéletesen panaszmentes terhesség, egy remek lakásban lakunk a világ legkényelmesebb környékén, egy jó fej, okos, vicces és egészséges férjem van, és egy jó fej, okos, vicces és egészséges kislányom, meg munkám, hobbim, barátaim és robotporszívóm (hell, yeah), szóval bele sem merek gondolni, akkor mennyit rinyálnék, ha még valami problémám is lenne. 

*Jelenleg a 37. héten tartok, ez az a hét, amikortól már gyakorlatilag készen van a baba, bármikor megszülethet, ha akar (és amúgy 40 hétig tart egy terhesség).  

Hogy mik vannak

2016.08.09. 11:59 - címkék: Címkék: emberek -

Tegnap meg éhes voltam, ezért bementem a kisboltba jégkrémet venni. Ez az a panelkisbolt, ahová döntően a környékbeli alkeszek járnak, minden duplaannyiba kerül, zsömle csak néha van, ugyanakkor elképesztő a választék kétdecis töményekből. Fizetek a pénztárnál, erre odajön egy nagyon sötét képű cigány, hozzám hajol és azt mondja: 
- Észrevettem, hogy maga terhes. 
isolde (gyanakodva). - Igen? 
Pasas (mosolyogva odanyújt egy vaníliás Magnumot, egyben mutatja a pénztárosnőnek is): - Meghívom erre a második jégkrémre, úgyis kettő helyett eszik. 
isolde (azon gondolkodik, hogy vajon akkor cserébe mit vár el az ajándékozó, biztos minimum csevegni kell majd vele a születendő gyermekről meg ilyenek): - Ööö...
Pasas: - Fogyassza egészséggel, minden jót, viszlát!

A szabadságról

2016.08.07. 14:12 - címkék: Címkék: nyafogás -

Az volt, hogy a férjem meg a Lány elutaztak nagyszülőkhöz két napra, úgyhogy egyedül laktam két napig. Úúúú, nem tudom, mikor volt ilyen utoljára, de ebben a lakásban például még nem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fogok csinálni, mert ugye ilyenkor kell ún. pihenni, szóval elmehetek mondjuk helyekre, kiállítást nézni meg ilyenek - sajnos, a számomra valódi pihenést jelentő dolgok, úgy is, mint hosszú erdei séta vagy vízparton napozás, esetleg wellness, szauna, masszázs, táncos aerobicórák, szóval az ilyen nem intellektuális programok már nem igazán jönnek szóba előrehaladott terhességem miatt. Részben nem javasolt, részben 5 perc után elfáradok és nem élvezem.

Van még az a dilemma is, hogy van egy csomó teendőm, részben háztartásbeli, rendrakás, ilyesmi, részben munkaféleség (pl. írtunk még pár éve egy tankönyvet és most meg fog jelenni angolul és update-elni kellene a saját fejezeteimet, mert azóta már fejlődött a tudomány, de persze pénz már nem jár érte). És úgy azért nehéz belazulni, hogy mondjuk fekszel a fürdőkádban, de azon gondolkodsz közben, hogy jó, akkor ha innen kijöttem, akkor majd még ez és ez a teendő vár rám.

Úgyhogy csináltam mindenfélét, kicsit takarítottam, rendet raktam, befőztem 11 üveg spagettiszószt, amiért szülés után igen hálás leszek magamnak, a tankönyvvel nem csináltam semmit, kicsit találkoztam emberekkel, értelmetlenül neteztem, kicsit olvastam. De mindezeket (nem tudatosan, hanem egyszer csak észrevettem, hogy ezt csinálom) teljesen spontán és ötletszerűen és a megszokottól eltérő időpontokban. Mondjuk este 11-kor gesztenyét pucoltam (long story), délután négykor ebédeltem, egyszer eszembe jutott, hogy hm, mi lenne, ha most kiolvasnám a combfiksz könyvét, ami tavasz óta olvasatlanul hever a polcon, kávét ittam este hétkor és müzlit ettem délben. Az tuti, hogy egyik megszokott étkezési időben se ettem az annak megfelelő ételeket. Érdekes, úgy látszik, ez hiányzott a kisgyermekes életemből, az ötletszerű spontaenitás. Dehát a legjobb az a reggeli fetrengés. Hogy senki nem ébreszt fel fél nyolckor, persze ettől még felébredek fél nyolckor, de azt gondolom: á, még nem kelek fel, inkább visszaalszom (ez a szuperképességem, mindig vissza tudok aludni). Csodálatos.

És mindeközben persze szörnyen hiányoznak, a férjem is meg a Lány is. Egyedül nincs kedvem sorozatot nézni, nem is nézek. És hogy feküdjek le úgy aludni, hogy nem ölelt meg egy hároméves és nem kívánt jó éjszakát? Nagy csapda ez, embereket szeretni, megmondtam előre már tíz éve is.

A védelem visszavonul

2016.07.25. 14:12 - címkék: Címkék: munka pszichiátria nyafogás -

Írtam egy hosszú bejegyzést arról, hogy vajon hogyan képzeljem el a további szakmai életemet, visszamenjek-e majd dolgozni a kórházba, lásd alább - erre szembejött ez a cikk. Arról szól, hogy a női orvosok fele nem éri meg a nyugdíjaskort, mert annál hamarabb meghalnak. Oké. Nincs több kérdésem. 

Bár most épp nem égető a probléma, mivel az Élet fontosabb Dolgaira koncentrálunk (anyaság), azért szoktam néha azon gondolkodni, mihez kezdjek a szakmai életemmel, mert mondjuk nem lenne baj tudni, hogy három év múlva hol akarok lenni. Akkor úgy készülök, olyan dolgokat tanulok addig is, stb. De nem tudok jó megoldást sajnos. Az első 10 évemet az állami egészségügy keretei között töltöttem pszichiátrián, és ezen belül szerintem az egyik legjobb helyen, és még a Helyen belül is azon az osztályon, ami engem érdekelt, azt csináltam a betegekkel, amit akartam és ami érdekelt, azt kutattam, amihez kedvem volt, és oktattam is, amit szeretek. A tíz év egy részében kiemelkedően okos emberekkel voltam körülvéve, nem rengeteggel, de egy-kettő mindig akadt, aki tudott inspirálni. Egy szavam nem lehet.

Ugyanakkor nagyon sokat dolgoztam nagyon kevés pénzért egyre rosszabb körülmények között. A sok az nem azt jelenti, hogy későn lehetett hazajönni, hanem hogy gyakran több, különböző feladatom volt egy időben, például volt olyan nap, hogy aznap én felügyeltem az ambulanciát és ha kellett, konzíliumba mentem más osztályokra, közben egész délelőtt pszichoterápiás csoportot tartottam és közben szintén délelőtt ezzel egy időben oktattam. Ezektől én elég hamar frusztrálódom és idegbeteg leszek, mert adódik a helyzetből, hogy mindegyik dolgot csak szarul és félig tudod megcsinálni, és én egyébként hajlamos vagyok felszínesen összecsapni dolgokat, nade ennyire azért nem. Egyszer egy ilyen napon leüvöltötte a fejemet egy páciens, mert nem volt időn leülni vele hosszan beszélni, tehát ordított velem a folyosón, hogy minek megy az ilyen orvosnak, és az ő szempontjából valamelyest érthető is a neheztelés.

A pénz az havi 230 ezer forint nettót jelent három szakvizsgával és PhD-val. Lehet plusz munkákat szerezni, amiből van még valamennyi pénz, de az ugye plusz munka. Hálapénz nálunk elhanyagolható, ha tegyük fel, mindig elfogadom, akkor számolhatunk úgy havi 5-10.000 Ft-tal. 

A körülmények azt, hogy csótány van az ügyeletes szobában, nem nyomtat a nyomtató, meg úgy semmi nem működik, nincs, nincs rá pénz és omlik rád az egész, a nővérek pedig az évek során szintén romlottak, kikészültek, kiégtek, disszidáltak, és míg egy jobb nővércsapat elképesztő mértékben tudja segíteni a munkát, addig ennek az ellenkezője is igaz.

Előnyök, hogy sok szabink van, be vagyunk jelentve, viszonylag kevéssé kell aggódni az állásunk elvesztésén, és akkor se rúgnak ki, ha a munkaidő végén, azaz du. 4-kor valóban hazajössz. Mondjuk akkor a feladatok fele nem lesz kész, de ehhez is biztos hozzá lehet szokni, van, akinek sikerült. 

Szóval van ez az életforma, ez az egyik választás, egyszerre dicső és hősies és izgalmas és rock and roll, valamint nyomorúságos és frusztráló és idegtépő.

Részemről megállás nélkül irigyelem IKL-t, mert az ő szakmájában létezik olyan hazai centrum, ami a magánegészségügyben jó szakmai csapattal, jó színvonallal működik. Úgy érzem, az én szakmámban nincs ilyen, de ha tudtok, szóljatok azonnal. Én lehetek magán pszichoterapeuta, csinálhatok egyéni terápiákat és séma- vagy mozgás és táncterápiás csoportokat is, mindegyikhez értek, van tapasztalatom, van rá igény. Nem annyira rossz életforma ez, de nekem már az elmúlt egy évben is nagyon hiányzott, hogy nincsenek kollégáim, úgy tűnik, én nem vagyok egy szabadúszó típus, csapatban szeretek dolgozni. A kollégák szakmailag is jót tesznek, új szempontokat hoznak, meg agyilag is jót tesz egy-egy páciens között kávézás közben moziról beszélgetni valakivel.

További nehézsége a szabadúszó pszichoterapeuta létnek, hogy valójában iszonyatosan kötött, kötöttebb, mint bármely munkahely, ugyanis a dolog lényege, hogy ott vagyok a helyemen hetente minden héten mindig (jó, lehet egy nyári szünet, de amúgy mindig), és senki se tudja helyettem megcsinálni, mivel a dolog személyhez kötött. Vagyis NINCS olyan, hogy betelefonálsz a munkahelyedre, hogy beteg vagy, vagy beteg a gyerek, vagy kitalálod, hogy kiveszel két nap szabit, és Mancika addig beugrik és tartja helyetted a frontot, hanem egyedül vagy, és vagy te tartod, vagy összeomlik. Ez hosszú távon számomra azért elég nyomasztó. Már ez is tök nehéz volt, hogy most terhes lettem és így több terápiát is idő előtt kellett lezárni, mindenkinek új terapeutát keresni, akivel vagy megtalálja a hangot, vagy nem, én meg sose fogom megtudni, hogyan folytatódott egy-egy történet.

És akkor még az is a hátránya, hogy ebben léteznek egyéni különbségek, de én úgy 10-15 pácienst tudok vinni. Agyilag. Tíz felett már érzem, hogy össze fogom keverni a sztorijaikat, hogy nem tudok úgy empatizálni, hogy nem úgy érdekelnek, ahogy szeretném. Ha nem érdekelnek, akkor meg a kutya megette az egészet. Most így gyes mellett sikerült belőnöm egy ideális létszámot, de főállásban nem tudom azt csinálni, hogy napi 8 órát rendelek és hülyére keresem magam, mert az 40 pszichoterápiás eset lenne, annyit pedig én nem tudok rendesen csinálni. Nem tudom, mindez az aspergeremnek köszönhető vagy hogy másoknál hol van ez a határ. Ja, és egy apró, de nehezen megoldható logisztikai nehézség, hogy az emberek délután és este szeretnek pszichoterápiára járni, a gyerekeim meg délelőtt járnak bölcsibe, oviba, majd iskolába, azaz főállású magán pszichoterapeutaként kb. nem találkoznék velük soha. Lehet még az ember gyógyszeres pszichiáter is magánban, akkor másfajta páciensek járnak és jellemzően nem hetente, de ahhoz meg kell kórházi és laborháttér, vagy mindig, amikor valaki rosszul lesz, be kell könyörögni valami kórházba, én nem nagyon szeretem ezt, és pszichoterápiában egyébként is jobb vagyok, mint gyógyszerelésben.

Meg lehet még szakmát váltani, meg disszidálni. Most azt úgy nem nagyon tudom elképzelni magamról, hogy kézműves hordozókendőket áruljak a webshopomban, az írás a hobbim és nem akarom, hogy a munkám legyen (szarul lehet vele keresni, de nem ezért, hanem mert elveszíteném a hobbimat), disszidálni meg családdal nehezebb, pláne, ha ők nem is annyira akarnak. 

Vagy lehetnék háztartásbeli. A férjem sajnos nem rajong az ötletért. 

Ez volt ma a neten

2016.07.21. 20:53 - címkék: -

Jó, akkor én vagyok a csúnya lány

2016.07.15. 22:46 - címkék: Címkék: lány emberek feminizmus -

A szépségről lesz szó, többségében női, kicsit férfi szépségről, és kezdjük máris azzal, hogy nem tudom, mi az. Ettől még feljogosítva érzem magam, hogy írjak róla, most épp erről a cikkről jutott eszembe.

Kezdjük a cikkel, összefoglalom nektek röviden. A cikkben szereplő csaj azon borong, hogy neki a szülei mindig azt mondták, hogy szép, aztán gimis korában meg az osztálytársai csúfolták, hogy ronda, és a bátyja is beszólt az orrára. Ezért sokáig azt hitte, hogy csúnya, de aztán mégis lett pasija, ráadásul jóképű, és még gyereke is lett, szóval akkor azért annyira mégse lehet csúnya! És akkor most vajon csúnya-e vagy sem, illetve milyen nagy kárt tudnak okozni a tinédzserkorban az ember külsejét ért gúnyolódások, ez a szegény nő is tök sokáig azt hitte, hogy bányarém. 

A cikkben addig jutunk, hogy nem szabad a tinilányok külsejét csúfolni, mert az fáj nekik és rombolja az önbizalmukat. Ezzel nem tudok vitatkozni, tényleg igaz, én is tudok szó szerint idézni nekem szóló kritikát harminc év távlatából, úgy is, mint akkora a seggem, mint egy tengerészhordó (akkor hordtam 36-os méretet), meg "az a nagyorrú, nagy lábú zsidó lány". Hehe. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy itt átsiklunk a nagyon fontos lényegen, az pedig az, hogy valójában kurvára mindegy, hogy úgynevezett szép vagy, vagy úgynevezett csúnya. Hogy a cikkben szereplő lánynak már a szülei elcseszték azzal, hogy nem a humorát, az intellektusát, a bátorságát, a kitartását, a szókincsét, az énekhangját, az ügyességét dicsérték, hanem a külsejét. Persze, lehet, hogy azokat is dicsérték, ez nem derül ki, másrészt én is nyilván napjában százmilliószor elmondom a Lánynak, hogy milyen gyönyörű, dehát most mit csináljak, ha egyszer az, nem tudom visszafogni magam. 

Mégis, fontos lenne valahogy súlyozni ezt a kérdést, vagyis valahogy beleverni a gyereklányok fejébe, hogy valójában hosszú távon nem annyira sokat számít az, hogy szép vagy-e vagy sem. 

Különben is mi az, hogy szép? Hogy szépségkirálynősen szimmetrikus, arányos arca van és vékony, ugyanakkor formás alakja? Szép, mint "jó ránézni", vagy szép, mint "akarok dugni vele"? Nekem személyesen például teljesen mást jelent a kettő, én nagyon szívesen elnézegetem a filmvásznon a borostás Brad Pittet, mi több, komplett, amúgy szar filmeket fel tud pontozni, ha van benne pár jó pasi (a Suits-ot az első évadot leszámítva már csak ezért nézte szerintem bárki). Ugyanakkor a való életben mindenféle külsejű pasikhoz vonzódtam, az első szerelmem túl vékony volt, magas, szemüveges, és jól definiált rés volt az első két foga között, hát totál odavoltam érte, a férjem meg szőrös és nagydarab, és az évek során ez annyira megváltoztatta az ízlésemet, hogy hozzá nem nyúlnék egy vékony pasihoz. Lehetne ezt még ragozni, a lényeg, hogy azért kicsit más az a "szép/vonzó", akit kitennék poszterre a falra, és más az, akit tapogatni akarok élőben. 

A másik kérdés, hogy egyáltalán nőként most tényleg boldogabbá teszi az embert, ha szép/vonzó? Vannak ilyen study-k, hogy könnyebben felvesznek állásinterjún, ha szép vagy, én még ezekben is kicsit kételkedem - nyilván vannak végletek, és nyilván negatívum, ha valaki büdös vagy ápolatlan, és nyilván számít, hogy statisztikust keresnek vagy dizőzt. Szerintem a statisztikus esetében a valóságban kevésbé számíthat a mellméret. Mindenesetre az biztos, hogy ha az ember nőként szép/vonzó, akkor ez inkább a külsejére irányítja a külvilág figyelmét, és ez egyáltalán nem egyértelműen pozitívum. 

Az pozitívum, ha az ember sok pasinak tetszik? Mármint maga a pasik számszerű, bruttó összege? Én mondjuk szívesebben tetszem kisebb számú, hozzám ízlésben, intellektusban közel álló pasinak, mint több száz random hímnek. Szerencsére, mint mondtam, kis mellem van és az orrom sem pisze, ezért egész tinédzserkoromban viszonylag normálisan tudtam beszélgetni és barátkozni fiúkkal. Persze némelyikkel aztán csókolóztam is, de D-kosaras barátnőmmel ellentétben nekem nem kellett nap mint nap megküzdenem azzal, hogy a velem szemben ülő fiú/férfi már húsz perce álló farokkal a dekoltázsomba bámul és semmit sem hall abból, amit mondok. Többnyire hallották, amit mondok. Olyasmivel is csak ritkán kellett megküzdenem, hogy mindenféle fiúk azt hazudják, hogy érdekli őket a személyiségem, miközben kizárólag a szexi testem érdekelte őket. Így aztán huszonéves koromra az a képem alakult ki magamról, hogy az emberek szeretnek velem beszélgetni, mert jó fej vagy értelmes vagyok és nevetnek a vicceimen. Szerintem ez jobb, mintha az a kép alakult volna ki magamról, hogy vonzó és dögös vagyok és mindenki le akar velem feküdni. Vagy nem?

Az egyik barátunk, akinek a Lánnyal egyidős a kislánya, pár éve azt mondta, hogy nem baj, ha nem lesz okos, csak szép legyen. Mármint a lánya. Én ezen kb. azóta értetlenkedem. Most ezt akkor így hogy? Mégis szerencsétlen lányra milyen sors vár, ha nem elég, hogy szép, de még nem is okos hozzá? Hogyan tűnhet ez egy jó kombinációnak? Hátha feleségül veszi a királyfi és boldogan élnek, míg meg nem halnak? Modell lesz meg szépségkirálynő és egész életében fogyókúráznia kell és hetekig hörögni fog az internet, ha retusálatlanul megy a strandra? Vagy mi lesz a szép, de buta lányokból? Ha az általános iskolai osztálytársaimból indulok ki, akkor heroinista, aztán pénztárosnőként dolgozó, egyedülálló anya, vagy pedig kiegyensúlyozottnak tűnő háztartásbeli. Utóbbi végül is nem olyan rossz, ha az ember szívesen csinálja. 

Néha az az érzésem ezzel a témával kapcsolatban egyébként, hogy én teljesen el vagyok tévedve, és nyilván tök rosszul gondolkodom erről az egészről. Annyira nyilvánvaló a legtöbb barátnőm számára, hogy azt a plusz két kilót iszonyúan fontos leadni, meg hogy sminkelnem kellene magam, én meg fel nem bírom ezt fogni. Voltam már két kilóval könnyebb (jó, tizenöttel is, de most nyolchónapos terhes vagyok) és volt olyan is, hogy minden nap sminkeltem, egyáltalán nem volt boldogabb az életem tőle. Nem éreztem a különbséget. Pláne miért kellene dögösnek kinéznem, mondjuk a strandon, milyen előny származna abból, ha sok idegen pasi gondolná azt, hogy milyen jó csaj, esetleg dugnám is? Azt értem, hogy ha szingli lennék és épp párt vagy csak szexpartnert keresnék, akkor lenne jelentősége ennek, de ha épp nem áll szándékomban sok, idegen, a strandon jelenlévő pasival lefeküdni? Akkor miért akarnám, hogy ők akarjanak?

Jézusom, máris érzem, ahogy most mindenki azt gondolja, hogy "jó ég, milyen igénytelen nő, szegény férje"! Érzem a nyomást, hogy most ide kell írnom, hogy de higgyétek el, 38-40-es a méretem, festem a hajamat, van a fiókomban csipkés fehérnemű, és fogat is szoktam mosni, én a jófajta feminista vagyok, az, amelyik rendszeresen szőrteleníti a lábát! És van valahol egy rúzsom is, mielőtt még kivet magából a társadalom!

Amelyben megijedtem a szüléstől

2016.07.14. 16:42 - címkék: Címkék: terhesség -

Szülésről lesz szó, csak szólok. 

Tegnap kiderült számomra, hogy a szülésznő, akivel három évvel ezelőtt szültem, már nem dolgozik ott, márpedig én eddig abban a reményben terheskedtem, hogy majd megint szülhetek nála. Semmi különös, de normális volt, biztatott, bátorított, adott kis tippeket, hogy mikor álljak fel, sétáljak, forogjak, mittudoménmi, hogy jobban menjen, meg szólt az orvosnak, ha kellett. Megnyugtatónak találtam, hogy végig ott van egy barátságos személy, aki már sok ilyet látott. A két orvos is nyilván látott már, de ők értelemszerűen nincsenek ott végig, meg az nem orvosi feladat, hogy fogják a lábadat kitolás közben; a férjem meg bátran kitartott, de ő még nálam is kevesebb szülést látott ezidáig. Szóval szerintem a szülésznő az nagyon nem mindegy.

Lehet, hogy az új szülésznő is jó fej persze, csak még nem láttam, és a magyar egészségügy ismeretében az a félelmem van, hogy akkora mázlim nem lehet, hogy kétszer egymás után normális szülésznőt fogok ki. Most ugyanis elsősorban az határolta be a választást, hogy ki nem lesz szabin augusztusban. 

Félelmeim a szüléssel kapcsolatban: 
- a szülésznő idegbeteg lesz, rám is átragasztja, lecsesz, ha hangosan jajgatok, ezektől beszorongok és majd nem tágulok rendesen és a végén megcsászároznak egy ilyen hülyeség miatt
- a szülésznő tapasztalatlan lesz és szakmailag nem lesz a topon, mittudomén, rosszul értelmezi a CTG-t, túl hamar riasztja az orvost, sürgetnek és a végén megcsászároznak sietségből, vagy túl sok oxitocint nyomnak rám és túl gyorsan szülök és szétszakadok vagy nagy gátmetszést kapok, amim eddig nem volt, de biztos szar
- mindenki augusztusban akar szülni (tényleg sokan szülnek akkor az orvosom betegei kismamái közül is), nyilván valami hidegfrontkor fogok szülni, amikor az X számú szülőszobára X+14 vajúdó áll sorban a folyosón és azért fognak sürgetni, mert kell a hely
- a szülésznő tapasztalatlan lesz, az orvosom meg ugye nincs konstans ott, ja, meg különben sem a szülészet a specialitása, hanem egy tök más szakterület, és valami komplikáció merül fel, amikor tetszőleges szereplő rosszul dönt és valami hülyeséget csinál, amitől beteg lesz a baba vagy én
- rosszul választottam és eleve nem is ott kellene szülnöm, ahol tervezem, ugyanis ott szerintem kb. jó helyen vagyok, ha nagy gáz van (műtő a szomszédban, épületen belül a kiváló csecsemőintenzív), de valószínűleg nehezen passzolok a rendszerbe, ha nincs semmi bajom, és csak egy békés, faölelgetős, hippis természetes úton történő szülést tervezek

Mondjuk az legalább kiderül mindebből, hogy magamban és a születendő babában teljes mértékig megbízom. Szerintem én tudok szülni, ő meg képes lesz megszületni. Ezt abból gondolom, hogy egyszer már tudtam szülni, a baba meg eddig mindent jól csinált, minden paramétere korához illő, szépen fejjel lefele áll, mozog, amennyit kell, szóval úgy összességben kompetensnek tűnik, amennyire ez egy magzattól elvárható. Ja, a tegnapi UH-on felemelt hüvelykujjal oké-t mutatott. Szóval a saját képességeinkben nem kételkedem, a magyar egészségügyben viszont úgy összességében komolyan kételkedem. Semmi kedvem semmilyen kórházba páciensként bemenni soha. 

Ha esetleg ez a kérdés merülne fel: azért választottam ezt az orvost és ezt a kórházat, mert jelen pillanatban nem tudok ezeknél jobbat magamnak. Sem a ma Budapesten nagy szakmai elismertségnek örvendő up-to-date magánorvos nem szimpi, sem az öreg seggrepacsizós docensurak. Bármely másik kórház se szimpatikusabb ennél. Otthon meg nem szülök. 

Egyébként szerintem az egy probléma, hogy van a kórházi, orvosos, full medikalizált szülés, annak logisztikájával és minden előnyével és hátrányával, meg van az alternatív szülés, otthon vagy születésházban, dúla, homeobogyók, bábakoktél, ráolvasás, és a kettő között nincs igazán átmenet. Nekem egy átmeneti intézményre lenne szükségem, ami közvetlenül a kórház mellett van (azaz 10 perc alatt áttolhatnak oda, ha kell), de ahol mégsem kötnek oda fehérköpenyes népek azonnal egy infúziós állványhoz, amíg nem muszáj és ahol kölcsönösen tiszteljük egymás kompetenciáját a kérdésben.

Update: közben felmerült a kérdés, hogy mi bajom a császárral, hát úgy elvben semmi, csak hát mégis egy operáció. Meg nekem nem volt rossz a szülésem - vagyis persze beláthatatlanul hosszú volt és fájdalmas, de mégis sikerélmény. Mint mondjuk egy maratont futni, az is szar, mégis van jutalomértéke. Szóval ha lehet választani a maraton meg a hasi műtét között, akkor inkább futok. 

Go on holiday, they said. It will be fun, they said.

2016.07.10. 15:01 - címkék: Címkék: nyafogás -

A múlt hét, az pedig úgy telt, hogy elmentünk hármasban nyaralni, a férjem, a Lány meg én. Mivel épp nem vet fel minket a pénz, ezért azt találtuk ki, hogy anyósom vidéki lakásában nyaralunk egy olyan alkalommal, amikor ő épp nincs ott egy hétig (mert a saját anyukájánál van falun). Árnyas fák, közeli strandok, középkori belváros, kellemes, napos, 25 fok átlaghőmérséklet, remek lesz.

Oda is értünk múlt szombaton, aztán a hányóvírus keresztülhúzta a számításainkat, amennyiben első éjjel a Lány hányt egész éjjel, meg még utána 1-2 napig kicsit nyomi volt hőemelkedéssel, a harmadik éjjel a férjem hányt egész éjjel, ő utána pár napig meglehetősen beteg volt 39 fokos lázzal, aztán mire mindenki jobban lett, kb. jöttünk is vissza. Ja, előtte még a Lány beverte az arcát egy asztalsarokba egy cukrászdában, és azon is aggódtam, nem lett-e csonttörése vagy agyrázkódása, de nem lett, mi több, kapott a személyzettől egy marcipán halacskát.

Végül is tudtunk összesen mintegy másfél napot tölteni egészen néptelen strandokon, ami szuper volt, és senkit sem kellett kórházba vinni kiszáradás vagy egyéb miatt, én pedig csodával határos módon nem kaptam el - nem tudom, mit csinált az immunrendszeremmel a terhesség, amúgy mindig miden ilyet elkapok - szóval úgy összességében nem volt sokkal rosszabb, mint bármelyik átlagos hétköznap. És kifejezett mázliként értékelem, hogy mindezt nem egy tengerparti luxushotelben hoztuk össze pár százezer forintért, hanem kvázi ingyen, mi több, rengeteget spóroltunk, mivel a város legjobb éttermeinek végigjárása helyett főként a korpovit kekszre és a teszkósropira koncentráltunk.

Különben a tavalyi nyaraláson Szilvásváradon is betegek voltunk, csak akkor a taknyos-torokfájós-köhögős vírust kaptuk el családilag. Nincs valami ezek ellen? Már nem a tüneti kezelésre gondolok, hanem valami varázslás, kuruzslás, ráolvasás, amulett, hogy ne pont a nyaralás alatt legyünk betegek? Jó, csak kérdeztem.

Jót vagy semmit

2016.06.30. 15:47 - címkék: Címkék: emberek -

Van egy ilyen rossz érzésem ezzel a focival kapcsolatban, csak vacillálok, merjem-e mondani, mert nem akarok ünneprontó lenni. Mert tényleg klassz, hogy egy pár napra félre lehetett tenni miatta a belső ellentéteket és rendeltetésszerűen használni a nemzeti jelképeket (vagy ki tudja, mi a rendeltetésük. Jó, akkor úgy értem, politikai oldaliságtól mentesen használni.) 

Az volt, hogy mentem hazafelé a nőgyógyásztól a körúton és pont a magyar-portugál meccs vége volt. A villamos már preventíve nem járt, ezért két megállót gyalogoltam, azalatt zajlott az utolsó negyed óra. Így épp tanúja lehettem a nagy, közös, egymás nyakába borulós boldogságnak. Rám is teljesen átragadt, egy boldog, lelkes tömegben nehéz közömbösnek maradni. Mégis valahogy az az érzés volt bennem, hogy jaj, ez olyan megható és egyben szomorú, és nem is értettem, miért. 

Később olvastam valahol a neten, hogy "mennyire jó most magyarnak lenni", és akkor rájöttem, hogy ja, igen, emiatt vagyok szomorú. Hogy most pár napig mennyire jó magyarnak lenni, aztán mindjárt elmúlik, és marad a korrupció meg az ismert állapotú egészségügy meg oktatás, meg az egész kupleráj. Pontosan az az érzésem volt, mint a Csodalámpa Alapítvánnyal kapcsolatban: ők rákos gyerekek kívánságait teljesítik*. Iszonyú aranyos és megható és örömteli, ahogy a rákos kisgyerek tiszta szívből lelkesedik, amiért felmászhatott a tűzoltóautóra, bárcsak ne lenne a fejében egy nagy tumor. 

Egyébként az ilyenek - mármint a rákos gyerekek örömteli pillanatai - valóban képesek időnként hatni az alapbetegségre, úgy értem, hogy ha eleget örülünk, akkor nő az ilyen-olyan limfocitaszám**. Az idegrendszer és az immunrendszer kapcsolata miatt hatékonyabban működhet az ember immunrendszere az örüléstől (és kevésbé hatékonyan a depressziótól), szóval van létjogosultsága annak, hogy örömet szerezzünk a krónikus betegeknek. Reménykedjünk, hátha társadalmi szinten is van valami efféle hatás, végül is simán lehet, hogy van. 

*Egyébként tök jó fejek, és lehet nekik segíteni kívánságot teljesíteni, menjetek. 
**Tumoros betegségekkel kapcsolatban nem vagyok képben a szakirodalomban, de pl. HIV-pozitívaknál elég jól alátámasztott a jelenség. 

A filmtörténet fontos táskái

2016.06.28. 11:09 - címkék: Címkék: terhesség Fiú -

Bepakoltam a Táskát: kórházi csomag plusz szülőszobai táska. Megmutattam a férjemnek is, hogy nézd, ez itt a Táska, ha esetleg úgy alakulna, hogy utánam kéne hoznia valahova. (Ebben a bejegyzésben valójában terhességről lesz szó, a filmtörténet fontos táskáiról itt olvashat.)

Szerintem a 31. héten Táskát pakolni még kicsit korai (normál esetben 40 hétig terhes az ember), de az interneten azt írták, pakoljak, én meg szófogadó, rendes páciens vagyok. Szedem a vasat meg a D-vitamint is, amit a nőgyógyász javasolt, bár magamtól tuti nem szednék a tökéletes laborom mellett vasat és a tökéletes D-vitamin szintem és felháborítóan napbarnította bőröm mellett D-vitamint, dehát biztos, ami biztos, sose lehet tudni. Emellett méregetem otthon a vérnyomásomat, mert a háziorvosom azt mondta, pár naponta méregessem, bár rendszeresen megméri a védőnő is, meg a nőgyógyász is, az eredmény 90/60 és 110/70 Hgmm között ingadozik, persze attól még lehet holnaptól terhességi hipertóniám, amire ugyan nincsenek igazán hajlamosító tényezőim, dehát ez ördög nem alszik. A védőnő által javasolt kálciumot is szedem, és a sószegény étrendet is tartom (szintén a magas vérnyomás megelőzése érdekében), de azt csak annyiban, hogy nem változtattam eddigi étkezési szokásaimon és véleményem szerint eddig is sószegényen ettem. Egy mintakismama vagyok. Jó, kivéve a napi három kávét, a kádban fürdést, a kéthavonta egy pohár alkoholt és a nagyvárosi életmódot (abból a légszennyezés az ártalmas). Meg medvecukrot is ettem, azt se szabad. 

A Táska bepakolásáról (Tena Lady betét, aarrgh) eszembe is jutott a szülés, hogy milyen volt, bár nem volt rossz élmény, dehát azért nem kaptam túl nagy kedvet hozzá. 

Amelyben gourmet lekvárral vesztegetek meg gyanútlan időseket

2016.06.28. 11:00 - címkék: Címkék: könyv Brennberg -

Rendesebb riporterek és antropológusok az úgynevezett "résztvevő megfigyelés" eszközével élnek, ami azt jelenti, hogy nem csak kimegyek Brennbergbe diktafonnal és az első szembejövőt meginterjúvolom, hanem eljárok a rendezvényeikre, megkoszorúzom velük a bányaszerencsétlenség áldozatainak sírkövét, énekelek velük a kórusban, ücsörgök a kocsmában, ilyesmi. Nagyon szerettem volna így csinálni, jobban beépülni - velük mondjuk nem is lehet máshogy, mivel nem állnak szóba idegenekkel - dehát egy másik városban élek, munkám van és kicsi gyerekem, plusz most már terhes is vagyok, ja, meg a társas készségeim hiánya. 

De az előbb felhívott vezetékes telefonjáról az egyik brennbergi néni, hogy nagyon ízlett neki a mentás-citfromfüves eperlekvárom. 

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította