Akkor röviden

2015.01.24. 14:33 - címkék: Címkék: nyafogás új lakás - 3 komment

Beköltöztünk, imádom, minden szanaszét meg dobozokban, szóval többnyire pakolunk. 

Főleg arról van szó, hogy mindjárt költözünk

2015.01.19. 16:02 - címkék: Címkék: lány nyafogás új lakás - 17 komment

A költözéssel meg úgy állunk, hogy a Lány beteg lett, mellesleg én is, de az ő betegsége borította fel eredeti terveinket kissé, mivel nem tudott menni a családi napközibe. Így dobozolás és konyhabútor-rendelés helyett otthon nyűglődtünk és nem aludtunk éjszaka, ő, mert fájt a torka vagy köhögött vagy nem kapott levegőt az orrán, én meg, mert én sem, meg mert fel kellett kelni hozzá is. Pár nap után felhívtuk anyukámat, aki eljött Sopronból és másfél napig vigyázott rá, mi meg addig elmentünk konyhabútorért, meg átvittük az addig elkészült dobozokat a lakásba. 

Ez a konyhabútor-választás különben borzasztó stresszes, mert fogalmam sincs, mire van igényem, világéletemben készen kaptam a konyhákat a szülőházamban és az albérleteimben, mittudomén, mi kell bele, hány ajtó, hány fiók. Éltem már egy fiókkal és hárommal is, nem volt lényeges különbség az életminőségemben. Nem beszélve a sütőkről, eddig többnyire klasszikus, régi típusú gázsütőkben sütöttem, ahol nem csupán nem tudod beállítani, hány fok legyen, de még megmérni sem tudod, szóval úgy saccra sütök, nekem ehhez képest minden villanysütő előrelépés, és nem, az élet túl rövid ahhoz, hogy nyolcvanfélének utánaolvassak az interneten. Egyszerűen egy ponton megelégeltem a konyhával való foglalkozást, és ez nem a feminizmus, én szeretek főzni, sütni, befőzni is, semmi kifogásom a konyhák ellen nincsen, de véges számú órát bírok eltölteni főzőlapok, csaptelepek, szagelszívók és mosogatómedencék felett a konyhaszekrényen való gondolkodással, és egy ponton már úgy voltam vele, hogy mittudomén, tökmindegy, legyen ez a jobboldali. Úgyhogy reméljük, használható lesz, amit vettünk. Holnap szerelik be, úgyhogy már nehogy írjatok szempontokat kommentbe, a kocka el van vetve.

Egyúttal kiderült, hogy az eredeti tervünk, miszerint a meglévő Billy könyvespolchoz veszünk még elemet, nem kivitelezhető, mert az ikea megszüntette a bükk színű Billy-t,és nekünk olyan van, és bár bútor terén némiképp igénytelenek vagyunk, azért mégsem vehetünk a bükk furnér könyvespolc mellé egy nyír furnért. Így viszont legalább kezdhetek gyűjteni új könyvespolcra, ami majd méretre készül diófából, az álmaimban, mert gondolom, az ilyesmi többe kerül, mint amennyit én valaha bútorra költeni szeretnék. Úgy értem, gondolom, összegyűlne az ára pár év alatt, ha keményen dolgozunk, csakhogy akkor majd azt utazásra fogjuk elkölteni. Szóval mittudomén, miben lesznek a könyveink. 

További dolgok, amik nincsenek az új lakásban és venni kell vagy rendelni, fontossági sorrendben: internet, beépített ruhásszekrény, redőny, lámpák, függöny. Ehhez képest kinéztünk egy tök jó kanapét és azt akarjuk inkább megvenni. Mindenesetre ha holnap valóban beszerelődik egy működőképes konyha, akkor csütörtökön átköltözünk, és majd ott pár nap alatt felállítódik úgyis a prioritáslista, azaz rá fogunk jönni, könyvespolc, függönykarnis vagy új kanapé nélkül nem tudunk élni inkább. Ja, meg a fürdőszobában sincs szekrény, majd az is kell. Szerencsére én nem vagyok különösebben rendszerető, így nem nagyon izgat, ha minden szanaszét van és nincs meg a dolgoknak a helye, mivel most sincs meg egy csomó dolognak a helye. Majd idővel kialakul, vagy amikor már rettenetesen idegesíteni fog, akkor teszek ellene. 

Szóval eddig bepakoltunk negyven dobozt és 15 sitteszsákot (ezt így kell írni?), és ezeket átvittük az új lakásba mi, mert már nem fértünk el tőlük, aztán kértem az állatboltból, meg kaptunk még Luciától üres dobozokat, azokat fél perc alatt teleraktuk, aztán átmentem ismét a DM-be és az állatboltba, ahol kaptam még elképesztő mennyiségű dobozt, kihívás volt hazavinni (egy nagy köszi innen is az Állatboltos Fiúknak!), meg a munkahelyemről nagy veszélyeshulladékos zsákokat, de már ezek is fogynak. Ez tulajdonképpen örömteli, hogy ennyire sok mindenünk van és tárgyakban nem szenvedünk hiányt, nem igaz? Ruhakollekciók, magánkönyvtár, edénykészlet. A cuccaink egy részét le is selejteztük, az is egy csomó munka és szervezés volt, megszabadulni tőlük, pár ruhát és könyvet elvittek blogger és nemblogger barátnőim, másokat bevittem a munkahelyemre a rászorulóknak, még másokért más rászorulók eljöttek, és még mindig van pár könyv meg kazetta (kazetta! nem dobtuk ki mindet, egy dobozzal megtartottunk az utókornak). A konyhát még nem kezdtük el selejtezni, ott nem tudom, mik vannak és mit csinálunk majd velük. Én nem igazán viselem el az ép, használható tárgyak szemétbe kidobását, inkább megkeresem a módját annak, hogy gazdára találjanak, de azért mindennek van határa. 

Az ágyunk jelent még némi nehézséget, mert azt a cég, akiktől vettük, rakta össze itt helyben, és nem lehet egyben kivinni, de szétszedni és újra összerakni nem egyértelmű, viszont ők (a gyártók) vállalják, hogy it szétszedik, ott összerakják, csak ez is még plusz logisztika. 

Mindeközben mindhárman antibiotikumot szedünk, és rajtunk lóg egy nyűgös, taknyos Lány, aki amióta beteg, egyfolytában kézben akar lenni vagy mesélni kell neki, de különben extrém cuki és imádom, mindenféle dalocskákat énekel kívülről, a Süss fel, napot meg a Boci, boci tarkát, csak hát azért lassítja a munkafolyamatokat. Úgyhogy persze minden munkámmal el vagyok maradva mindenhol, pénzeseket és hobbikat beleértve, de amúgy optimista vagyok, már több mint a fele elmúlt a télnek, tavasz lesz, mindenki meggyógyul, lesz nagy teraszunk, majd elmegyek a frissen műszakizott* autómmal a kertészetbe és megveszek mindenfélét, amire azt mondják, hogy való egy szeles, NY-i, városi teraszra, és ott fogok kávézni meg az otthon végezhető elképesztően hatékony hasizom-gyakorlatsoromat csinálni a teraszon a törpefenyő meg a paradicsompalánták tövében, amíg sül a sütőben a spenótos lepény, és karcsú és kiegyensúlyozott modern urbánus anyuka leszek, figyeljetek csak. 

*Ez egy 28 éves nagy Ford, és amikor odavittem, gyanakodva méregettek az autószerelőnél, majd miután átnézték,hitetlenkedve közölték, hogy semmit sem kell rajta javítani, elképesztően kedvesek lettek, tisztelettel beszéltek velem és könyörögtek, hogy hozzájuk hordjam szervizre ezentúl. Mindez persze nem az én érdemem, hanem az előző tulajoké, akik vigyáztak rá és dédelgették, nálam sajnos nincs valami jó sora, öregkorára egy panellakótelep parkolójában kell állnia, alig használom és még kevésbé dédelgetem, de most például iszonyú jól jött, amikor dolgokat kellett ide-oda szállítgatni. Igazán nem tudom eldönteni, hogy kínos vagy nagyon menő ilyennel járni, mondjuk szerintem akkor lenne menő, ha lazán be tudnék vele parkolni kis helyekre, de ez nincs így. 

 

I always depended on the kindness of strangers

2015.01.14. 19:45 - címkék: Címkék: nyafogás bányászat - 4 komment

Tehát van az a jelenség, hogy én itt írom a blogomat, és az olvasók ezért mindenféle kérésekkel fordulnak hozzám emailben. Ezeknek egy része arról szól, hogy Sopronban mit érdemes megnézni és hol érdemes lakni, enni vagy fagylaltozni. Másik, jóval nagyobb része valamilyen pszichiátriai kérdés, többnyire a mivel hova érdemes fordulni kategóriából, ajánljak helyet, terapeutát stb. Ezekre a kérdésekre többnyire lelkesen válaszolok, bár néha hosszabb késéssel, dehát imádom Sopront, szeretem a pszichiátriát is (asszem), mindenesetre okoskodni meg az észt osztani külön imádok, szóval kifejezetten nekem való az ilyesmi. Sohasem jutott eszembe, hogy ezért bármiféle köszönetet várjak cserébe, amíg IKL el nem kezdte mondogatni, hogy havi hány embernek ad orvosszakmai tanácsot emailben és meg sem köszönik. (Ő ilyen illemtanár típus, nem az a baja, hogy hálátlanok a népek, hanem hogy nem tudnak viselkedni, és dicső, bár reménytelen feladatának érzi, hogy udvariasságra neveljen minket.)

Nekem igazából fogalmam sincs, meg szokták-e köszönni az olvasók, mivel ezidáig tökéletesen hidegen hagyott a kérdés. Asszem néha igen, néha nem. Nem érzem faragatlanságnak, ha nem, és hálátlanságnak sem, mivel bár volt már rá példa, hogy egy-egy válasz érdekében komolyabban utána kellett néznem valaminek (jellemzően pszichiátriai témában), ezektől is végső soron én lettem okosabb. Másrészt meg egy csomó mindent kapok ingyen másoktól én is, nem feltétlenül pont ugyanazoktól a személyektől, akiknek én segítek, de karmikusan bőven kiegyenlítődik. És simán lehet, hogy volt olyan, akinek elfelejtettem válaszolni vagy aki elégedetlen volt a válasszal (esetleg azért nem köszönte meg, mert úgy gondolta, egy hülyeség, amit írtam neki.) 

De a lényegre térek. Megígérem, hogy továbbra is legjobb tudásom szerint mindig fogok válaszolni a szakmai és/vagy egyéb tanácsért folyamodó emailekre, bár a 24 órán belül-t IKL kollégától eltérően nem tudom megígérni. Ha nem tudok valamit, még utána is nézek majd. Ezért cserébe azt kell tennetek, hogy azok, akik idén értelmes választ kaptak tőlem, és azok, akik a jövőben szeretnének ilyet kapni, meg azok, akik szimplán csak jó fejek, az adójuk 1%-át idén a Központi Bányászati Múzeum Alapítványnak ajánlják. Na, milyen deal? Nektek nem kerül semmibe, nekik hátha jól jön, win-win. Természetesen nem tudom ellenőrizni, hogy tényleg odautaltátok-e vagy az utolsó pillanatban elcsábított valami szomorú szemű állatmenhelyes cica, tehát kénytelen vagyok az emberek becsületességére apellálni. És nem kérem, hogy mostantól mindig ide utaljátok, jövőre már mehet a cicáknak. 

Az adószámuk itt van, email címet begépelve küld a rendszer kis kitöltött papírkát is. A Gyermekrák Alapítvánnyal szemben, legalábbis amennyire én látom, nem vásárolnak belőle floridai ingatlanokat saját maguknak. 

Főleg leendő költözés

2015.01.12. 12:54 - címkék: Címkék: feminizmus nyafogás új lakás - 13 komment

Kaptunk kulcsokat az új lakáshoz, teleraktunk százezer dobozt a cuccainkkal, így mindenhol dobozok vannak, még mindig elképesztően sok holmi nincs bedobozolva, belázasodott a Lány és taknyos, és én is taknyos vagyok és rettenetesen fáj a torkom. Ezért a Lány nem tudott bölcsibe menni, mi meg nem tudtunk elmenni megrendelni a konyhaszekrényt, szóval pár nap csúszás, illetve, remélem, csak pár nap és mindjárt meggyógyulunk csodával határos módon. 

És még: 
isolde: - Egyszerűen nincs ötletem, hova férne el az új lakásban az íróasztalom, de valahova muszáj, de sehova sem fér, de én nem akarok olyan nő lenni, akinek nincs íróasztala, értsd meg, nekem az fontos, meg egyébként is rengeteget használom, és hatéves korom óta van íróasztalom, most az nem lehet, hogy ne legyen íróasztalom. 
Férj: - És ha kapnál helyette egy szép vasalódeszkát? 

Akkor még egy kis bánya

2015.01.06. 20:51 - címkék: Címkék: bányászat - Szólj hozzá!

Az index remek videót forgatott Márkushegyen, ahol most zárt be az ország utolsó mélyművelésű szénbányája. A videóban nem öreg bányászok búslakodnak, hanem egy kicsit bele lehet pillantani, milyen egy szénbánya belülről. 

Főleg könyvek

2015.01.03. 15:39 - címkék: Címkék: vásárlás lány Sopron - 6 komment

A könyvek szeretetére neveljük a Lányt. Egyelőre itt tartunk: 

Anyukám: - És, mi volt a könyvesboltban? 
Lány: - Egér!!!!
Anyukám: - És még mi volt? 
Lány: - Csengettyű!!!
Anyukám: - És még? 
Lány: - Bácsi! Csengettyű! Bácsi! Csengettyű!!!

Az a sztori, hogy Sopronban a könyvesboltos bácsi, akivel még 17 éves koromban haverkodtam össze, mutatott a Lánynak egy plüss egeret, és utána felemelte, hogy megrázhassa az ajtó feletti szélcsengőt, a Lány pedig imádja a szélcsengőt. Könyvet is választott, ezt a hippimedvéset, és másnap, amikor otthon meglátta, azt mondta rá: "könyvesbolt!". 

Pesten egyébként az Alexandrába járunk szaladgálni, ez kizárólag a Lány ötlete, magától bemegy mindig, pakolja a kosarakat, kicsit átrendezi a Moleskine-eket, és felül a plüss mikiegér lábfejére. Van egy haverja is, az egyik eladó, egy kockás inges "könyvesboltos bácsi", akinek mindig megmutatja vagy odaadja egy kicsit a nyulát, és amikor a karácsonyi szezonban a bácsi nem ért rá vele játszani, akkor eléggé meg volt sértődve. Amúgy csodálom, hogy még nem zavartak ki, rossz időben rengeteget járunk oda rendetlenkedni és szinte soha nem veszünk semmit. 

És imádom a beszélő Lányt, olyanokat mond, hogy "anya, levesz kesztyű" (és nyújtja a kezét, hogy vegyem le róla), meg "apa segít, villa" (mármint felszúrni a villájára a falatot), meg "nyuszi iszik tejecskét" (és megitatja a plüss nyulat tejecskével). Jó, a csecsemő is cuki, de ez a beszélő kislány, ez mindenen túltesz. 

Évértékelő

2015.01.01. 08:21 - címkék: Címkék: lány nyafogás - 4 komment

A 2014-es volt az az év, amelyben egyetlen éjszakát sem aludtam végig. 

Arról, hogy én vagyok a furcsa lány

2014.12.31. 19:48 - címkék: Címkék: munka emberek bányászat - 9 komment

Épp meguntam a múzeumban való önkénteskedésnek azt a részét, hogy mindenki hülyének néz, jó, nem mindenki és nem hülyének, de sokan furcsállják. Most szerintetek a Központi Bányászati Múzeumban önkénteskedni nem iszonyú menő? Szerintem az. Még külön-külön is menő, mármint a bányászati múzeum meg az önkéntesség, együtt meg aztán végképp az. Ugyanakkor én azt értem, hogy furcsa, hogy miért érdekel engem pont Brennberg és a bányászat, amikor a családom egy része egy másik, részben szintén német nemzetiségű faluból származik és ott él, az apukámnak meg hasonlóan szokatlan foglalkozása van, szóval érdeklődhetnék Fertőrákos, illetve a tengerészet iránt, adódna a dolog. Fertőrákos egyébként klassz hely, dehát semmi számomra szokatlan nincs benne, egész gyerekkoromban ott bicikliztem fel-le a főutcán, egyáltalán nem találom érdekesnek, hogy a vasfüggönynél a katonának le kellett adni a személyit, amikor kimentünk a Fertő-tavi strandra*. 

Azon mondjuk nem csodálkozom, hogy az ott dolgozók kicsit furcsállják, mert hát ugye például dolgozhatnék ebben az időben pénzért is, vagy tölthetném a családommal (havi egy teljes napot voltam a múzeumban az utóbbi időben, szóval azért nem annyira sokat). A múltkor meg is kérdezte tőlem a főmuzeológus úr, hogy ha szabad megkérdeznie, tulajdonképpen miért érdekel engem Brennbergbánya? Gondolom, valami romantikus családtörténeti szálra számított, vagy nem tudom, hát ebben az esetben sem tudtam értelmesebb választ adni annál, ami a valóság, hogy mert érdekes. Egyébként meg az szokott eszembe jutni a jelenségről, amikor Vámpír fedőnevű kollégám több mint öt év után hazajött az USÁból, ahol kutatóintézetben dolgozott és nem találkozott páciensekkel egyáltalán, én meg épp a tizedik évemet töltöttem a munkahelyemül szolgáló pszichiátriai kórházban, és eléggé kezdtem kiégni, és akkor néha együtt ügyeltünk, vagy ő dolgozott az ambulancián, de nekem referált (mert én már szakorvos voltam, ő meg még nem). És állandóan felhívott olyanokkal, hogy nincs semmi kérdése, minden oké, de van itt egy iszonyú érdekes eset, nem akarom megnézni? És jött ilyenekkel, hogy az új páciensnek elképesztően érdekes, ritka téveszméi vannak, vagy pszichés zavarokkal járó, izgalmas szervi betegsége, vagy lenyűgöző élettörténete vagy tudomisén. Ügyeletben. Este tizenegykor. Hogy nem akarok-e megnézni egy beteget csupán azért, mert érdekes. Mondjuk Vámpír már az emigrációját megelőző években sem volt egészen neurotipikus, de biztos voltam benne, hogy a tengerentúlon végképp megzakkant. Szóval ismerem azt az érzést, amikor ugyan szereted a munkádat, de mivel már sok éve csinálod, nem akkora kaland-izgalom, és akkor beesik valaki, akinek meg igen, és erre némi értetlenséggel reagálsz. De persze, lehet, hogy csak beképzelem az egészet és a múzeum dolgozói cseppet sem furcsállják, hogy számtalan szakvizsgámmal és idegtudományi phd-mmal miért gépelem lelkesen exceltáblába a leltárkönyvüket. 

De különben többnyire kifejezetten szeretek a furcsa lány lenni, csak néha lázadozom kicsit. 

Szóval épp gépelem nyugisan a leltárkönyvet december 30-án, és akkor szólt a portás, hogy jöttek látogatók, van-e kedvem őket körbevezetni, egy család, hát naná, hogy volt, lelkesen szaladtam, nehogy nélkülem nézzék meg a freskót és akkor ki fogja nekik elmesélni, hogy Weindl Gáspár lőtt először?** Erre a bájos család anyukája letegez és nevemen szólít, mert a Kalib az. Basszus pár héten belül másodszor nem ismerek fel személyesen egy fellow bloggert, szégyellem is magam, ráadásul Kalibbal kétszer találkoztam és nem annyira régen. Viszont sapkában volt. Szerencsére ők már többedszerre jártak a múzeumban és az okos kis gyerekeik kb jobban ismerték a járást nálam, mert így munkáról, politikáról és gyermeknevelésről is tudtunk beszélni az őskori kovabánya és a várpalotai pajzs között félúton. Aztán hirtelen megjelent még egy vagon látogató és tök nehéz a logisztika a sok terem miatt, plusz mindenkinél kitalálni, hogy akarja-e, hogy meséljek a tárgyakról, vagy inkább kussoljak, ő meg lézeng vagy elolvassa a feliratokat, meg amúgy is csak a viharos erejű északnyugati szél késztette múzeumlátogatásra. 

Izgi. 

Egyébként több okból önkénteskedem a múzeumban, ezek pedig az alábbiak: szerintem tök jó ez a múzeum és soha nincs pénzük, és tavaly tavasszal olyan nevetségesen szánalmasan borzalmas és lehangoló tárlatvezetésben volt ott részem, hogy totál depressziós voltam két hétig és csak azért nem írtam meg, mert még ahhoz se volt kedvem. Már nem dolgozik ott az illető, csak pár hónapig volt. Semmit nem tudott, és végig arról beszélt, mennyire utál itt dolgozni, pénz nincs, hideg van, por van, menza sincs(!), az igazgató asszony egy hajcsár, őt semennyire sem érdekli a hülye bányászat és különben sem soproni. És képzeljétek el, hogy még ekkor sem ütöttem fejbe egy, a kezem ügyében lévő ékkel, kalapáccsal vagy nyéllyukas agancskapával és ástam be a szén közé az újkori kőszénbánya-rekonstrukcióban, hát ennyire béketűrővé tett a gyermekvállalás. Szóval egyszerűen idegesített, hogy ennél még én is jobban tudnám ezt csinálni, hasznomat vennék szerintem. Minden évben felmerül, hogy be kell zárni, mert megszűnt a támogatása és nincs pénz (sok látogató van, de a pár száz forintos belépőjegyekből nem jön ki a rezsi), és nincs egy csomó pénzem, sem politikai befolyásom, de mégis akartam valamit tenni az ügy érdekében. Továbbá meg akarom írni a Brennbergbányáról szóló könyvemet, és a múzeumban egy csomó forrás van, mármint írottak, Brennbergről, a könyvtárban, kaptam már olyat, amihez sehol máshol nem juthattam volna hozzá, meg gondoltam, hátha ismernek még élő brennbergi bányászokat is, szóval kapcsolati tőke, de ez egyelőre nem jött be. És eredetileg erre nem gondoltam, de így közben rájöttem, hogy igazából nem hátrány, ha már egy bányászfaluról akarok könyvet írni, akkor tudok dolgokat a bányászatról, a történetét meg a szóhasználatát például, így kisebb eséllyel fogok olyanokat kérdezni az interjúalanyaimtól, amiért pofán röhögnek.

Egyébként én is igazán kíváncsi vagyok, meg fogom-e írni ezt a könyvet valaha, vagy csak beszélek róla, dehát majd kiderül. 

*Mert az a határ és a beljebb lévő drótkerítés között volt, a határsávban, és a túlpartja Ausztria, a személyidért kaptál egy bilétát, amiért visszafeleúton a katona visszaadta az iratokat, és ha valakinek záróra után a személyije még a katonánál volt, akkor azt lehetett is egyből körözni, mint disszidenst. 

**Az első lőporos robbantás Selmecbányán. Mivel a puskához hasonlóan töltötték meg lőporral és gyújtották be a kőzetbe fúrt üregeket, lövésnek (schiessen) nevezték, de most nem tudok erről többet mesélni, mert a Lány a társaságomat követeli. 

To save me from tears

2014.12.24. 21:24 - címkék: Címkék: zene lány - 1 komment

Új dal kezdődik a Petőfi rádióban: - Last Christm...
Lány (a rádióra mutogatva): - NEM! NEM! NEM!!

Szép fenyő és nyulas dupló

2014.12.23. 23:00 - címkék: Címkék: emberek nyafogás - 15 komment

Én az a típus vagyok, aki nem stresszel a karácsonyon, kaja megrendelve, takarítani ebben a lakásban már nem óhajtok különösebben, de azért lassan mondjuk nem ártana eldönteni, mit mondunk a gyereknek, ki hozza a karácsonyfát és/vagy az ajándékokat.

Eddig azt gondoltam, hogy a jézuska meg az angyalkák fogják hozni, mert szerintem az egy baromság, hogy az Igazságot meg a Valóságot kell mondani, úristen, emberek. Evolúciós fejlődésünk kulcsfontosságú eleme, hogy képesek vagyunk olyan dologra gondolni, ami nincs. Zombikra, szirénekre, Henry DeTamble-re, űrhajókra. Ja, az van. Az isten szerelmére, a komplett világirodalom fikció, alapvető, hogy létezzen fikció, nem tespedhetünk a valóságban örökké, hová vezetne az. Tehát nem kell ezen görcsölni, hogy jaj, hazudunk a gyereknek, hiszen az tök jó, amikor egyszer csak megtalálja a feldíszített fát meg az ajándékokat és misztikum és ragyogás. Ráadásul nekem semmi traumatikus emlékem nincs arról, amikor rájöttem, hogy nincs is jézuska, nem volt egy konkrét rádöbbenés, hanem évről évre fokozatosan egyre több feladatot vettünk át tőle, a végén már a fát is mi díszítettük, ő meg semmit sem csinált. 

Meg hát jelenleg itt élünk a keresztény kultúrkörben, gondolom, minden ovistársának is majd a jézuska hozza (habár a bölcsiben van a csoportban egy muszlim fiúcska). Dehát a Jézuska mégiscsak elég gáz, nem? Nekem mindig fura volt, hogy egy csecsemő hogyan hozna ajándékot? Pláne, ha az ő születésnapját ünnepeljük? A későbbi, felnőtt Jézus meg már nem olyannak tűnik, mint aki szaloncukorkötözésben meg ajándékcsomagolásban élné ki kreativitását (komplett katolikus neveltetést kaptam, nem olyannak tűnt). De mondjuk az angyalkákkal nincs problémám, azok hozhatják a fát. 

Az ajándékokkal kapcsolatban viszont ideges vagyok, az rémes, amikor elmegyünk a nagymamához, és ott azt kell nyomatni, hogy a nagymamához vitte az ajándékodat véletlenül a Jézuska (angyalka, télapó, satöbbi). Most nem jobb az mindenkinek, ha a Lány is tudja, hogy a nagymama adott neki egy doboz klassz duplo-t, amiben kedvenc állata, nyúl is van, és a nagymama meg örül, hogy a Lány örül? És majd játszik vele, és tudni fogja, hogy a mama hozta a nyulas duplót? Jó, csomó cuccáról nem tudja, de például a félméteres plüss nyílméregbékával kapcsolatban szokta emlegetni a Húgomat, aki repülővel hozta. Vagyis valójában akkor szokta emlegetni a Húgomat meg a Békát, ha lát egy repülőt, szerintem érti az összefüggést. 

Én meg szeretek ajándékokat venni, a karácsony a kedvenc időszakom, végre nyugodtan vásárolgathatok. Sajnálatos módon kb. december 5-e délutánra mindenkiét meg szoktam venni és utána irigykedem a vásárolgató tömegre. Semmi bajom azzal a koncepcióval, hogy karácsonykor ajándékot adunk annak, akiket szeretünk. Mi több, azzal sincs, hogy karácsonykor ajándékokat vásárolunk azoknak, akiket szeretünk. Én értem, hogy ezen valamiért ki szokás borulni, dehát én nem tudok, bocs. És tök szívesen mondanám a Lánynak, hogy gyere, megvesszük az ajándékot az apának, meg a mamának, melyiket válasszuk, ezt vagy azt? Melyiknek örülne szerinted? Szóval szívesen bevonnám őt ebbe. De ha a Jézuska hozza, akkor vagy mindent titkolni kell, vagy ki kell találni valami bonyolult sztorit, elküldjük a Jézuskának, ő meg becsomagolja és visszahozza, rémlik, hogy volt ilyen a családban. Rendes hívő keresztények amúgy hogyhogy nem borulnak ki ezen, Isten fia, mint ajándékcsomagoló- és futárszolgálat? 

De akkor már a fadíszítés is tök jó, szóval abból is miért hagynánk ki szegényt? Annak mi értelme, hogy valamelyikünk elviszi itthonról, míg a másik feldíszíti egyedül a fát? Amikor díszíthetnénk együtt is? De ha az ajándékokat mi vesszük egymásnak, a fát meg mi díszítjük, akkor mit csinálnak a természetfeletti lények? Ők hozzák a kaját? Az se jó, mert általában főzök valamit, csak idén nincs kedvem, ráadásul a Lány szerintem rti már a házhozszállítás koncepcióját is, nem gyakran, de előfordul, hogy egy bácsi hozza nekünk az ebédet, mi meg adunk érte pénzt, semmi természetfeletti nincs benne. 

Szóval elméletben természetfeletti lényekre akartam bízni a dolgot, de most, hogy a valóságban is eljött a karácsony, tökre nincs kedvem ehhez, hanem szívesebben bevonnám a készülődésbe, mint hogy eltávolítom innen a misztikum végett. Mert ha misztikum, akkor nem lehet együtt csinálni, ez gáz. 

Visszatérve a fára, basszus. A fentiek egyébként nem problémák, majd valamit mondunk, aztán kialakul az évek során a számunkra megfelelő menetrend, magunkat ismerve túl sokáig úgysem leszünk képesek fenntartani a látszatot és idő kérdése csupán, hogy mikor vásárolunk, főzünk és díszítünk már együtt. Holnap például külön díszítünk, mert a Lány életkorából és gömbérzékéből adódóan kizárólag üveggömbökkel kosarazna, az tutifix. De a fa. Az utóbbi években mindig ágakat vettem ugyanis, nagy fenyőágakat padlóvázába, és szépen rájuk raktam az égősort meg a díszeket. De idén, gondoltam, már van gyerekünk, kell a fa, úgyhogy vettem fát (nyugi, a férjem fogja elhozni meg befaragni, én csak kifizettem és otthagytam, nem török a domináns férfiszerepre, a talpat is neki kellett megkeresnie.) Hát kifejezetten rosszul érzem magam amiatt, hogy most ezért kivágtak egy fát. Szegény. De jó, hát egy fa most ide vagy oda, én is ültettem már életemben legalább kettőt. De akkor mostantól minden évben ki kell vágni nekünk egy fát? És ha még ötven évig élek? Az már egy komplett liget. Szerintem nagyon szép tud lenni egy feldíszített fenyő, és gyerekkoromban különösen imádtam a földtől plafonig érő karácsonyfát, de még a legrondább, legalja fenyőerdő is szebb nála. Én értem, hogy már maga ez a problémafelvetés is közhely, dehát mit csináljak, most merült fel az életemben először komolyabban. A műfenyőt utálom. Esetleg vehetek egyet dézsában a teraszra és minden évben behúzzuk a nappaliba két napra, csakhogy az ismeretségi körömben ezek a gyökeres, visszaültethető fák sosem húzták pár hónapnál tovább, a fenyő nem szoba- és nem balkonnövény. A műfenyőt utálom sajnos. 

A férjem ateista, ugyanakkor valamennyire kompromisszumkész, szóval ő asszem a leginkább a téli napforduló megünneplését támogatná a komplett szent család ás háromkirályok kihagyásával, de ha nagyon lobbizok, belemegy az angyalkák-sztoriba is. A fenyők kivágásával kapcsolatos álláspontját nem ismerem. A Lánynak azt mondtam ma lefekvéskor, hogy holnap karácsony lesz, úgyhogy nekünk is lesz majd egy karácsonyfánk a másik szobában. 

És persze, forraltbor meg mézeskalács, oké, de a legjobb karácsonyunk azért mégiscsak ez volt

Napfény járja át a szívem újra

2014.12.21. 15:17 - címkék: Címkék: emberek - 5 komment

Ma vagyok 37 éves, plusz az év legsötétebb napja, innentől már javul a helyzet. És nagyon klassz volt tegnap a férjem szülinapi bulija is, bár Alie-vel ezúttal csak mintegy huszonöt másodpercig táncoltunk Shakirára az asztalon*, ellentétben a férjem harmincadik szülinapi bulijával, amikor tovább, de akkor fiatalabbak voltunk és az egy másik kocsma volt. 

Ma meg elhoztuk a dobozokat, amikkel majd költözni fogunk. 

*Ja, mert leparancsolt minket a pincér, nem azért, mert kiújult az isiászunk vagy ilyesmi. 

The goblin store and other extraordinary stories

2014.12.17. 11:27 - címkék: Címkék: vásárlás emberek - 8 komment

Az évnek ebben a szakaszában korán nyugodott a nap, a szinte áthatolhatatlan köd pedig csak még sejtelmesebbé tette a késő délutáni sötétséget. A kis bolt szinte tömve volt, polcai között alig fértek el a vásárlók és az őket kiszolgáló három mogorva, színesre festett hajú eladólány. Isolde a pult előtti sorban állt, kezében már a kiválasztott áruval, pénztárcáját keresgélte, miközben fél füllel az előtte sorakozó öregasszonyok beszélgetését hallgatta. Ekkor hirtelen kivágódott a kis üzlet ajtaja, a fölé akasztott szélcsengő vad csilingelésbe kezdett. Az ajtón egy borostás, kissé megviseltnek tűnő, de jól öltözött férfi lépett be, és a sorban állókat szinte félrelökve a pulthoz rohant. A lilára festett hajú eladólány unottan pillantott fel a pénztárgépből. 
- Jó napot! - kezdte a férfi, a sietségtől kissé zihálva. - Két becipzározható szájú manó van nekem félretéve, elvinném őket. 

Pláza játékbolt, tegnap. 

Hozz rá víg esztendőt

2014.12.12. 07:58 - címkék: Címkék: vásárlás nyafogás - 15 komment

Ja, hogy egy olyan országban élek, ahol a nép majdnem tízszer annyit költ piára, mint kávéra. Mindent értek. 

Hol a boldogság mostanában

2014.12.10. 15:57 - címkék: Címkék: vásárlás - 1 komment

Azért elég jó érzés hazafelé sétálni egy kb. háromszázezer forint értékű ruhacsomaggal, úgy, hogy a töredékét fizettem érte, még úgy is, hogy a felét ajándékba vettem másoknak. A másik fele viszont az enyém, egyrészt ez a pulcsi, ugyan azért próbáltam fel, mert szintén ajándékba szántam, de amikor felvettem, egyből rájöttem, hogy no way. Másrészt a fekete Jil Sander-blúz, amiről meg azt kell tudni, hogy nem igazán szoktam divattervezők nevét tudni, az első parfümöm volt Jil Sander (a Sun), és ez végigkísérte az első szerelmemet, a szüzességem elvesztését, középiskolás és egyetemi bulikat, élményeket, kalandokat és nehézségeket, és bár egyszer csak elkezdett nem tetszeni az illat és nem illeni hozzám többé, a pasas örökre szimpatikus maradt. 

Továbbá Monánál összefutottam egy lánnyal, akinek szépen bemutatkoztam, mire ő állította, hogy ismer, és kiderült, hogy Nemisbéka az, akivel tíz évvel ezelőtt találkoztam egyszer egy külföldi városban. Klassz. Nagy mázli, hogy nem volt sok időm, mert így is mindenfélét felpróbáltam, például számomra ismeretlen luxusmárkák blúzait, meg könyvek tárolására kaptam ötleteket, és néha megnyalogatott a kutya. Én különben rendkívül szkeptikus voltam ezzel az egésszel kapcsolatban, bevallom, eleve a használt ruhákat se nagyon szerettem, mert nyúlottak meg kitérdesedettek, meg azt sem szeretem, ha másvalaki mondja meg, mi állna nekem jól, de ezek kurvajó ruhák és egyáltalán semmire nem lettem rábeszélve, ami nem tetszett vagy amire pofákat vágtam. 

Ezenkívül dolgoztam, meg bevásároltam bonbonokhoz, mivel szeretnék idén is bonbonokat csinálni - persze nem annyit és annyifélét, mint gyermektelen időszakomban, de talán egy pár kijön, attól függ, hogy lesz a pici Lány a megfázást és köhögést illetően a hátralévő hetekben. És vettem csillag alakú díszeket is a karácsonyfára, semmi extra, hat db 400 Ft, mert a kis Lány mostanában a csillagokért lelkesedik, biztos tetszeni fog neki. És forraltbor-fűszerkeveréket. Jingle all the way. 

Ui. Közben megjött a Lány, kipakolta a ruhákat a papírszatyromból, megmondtam neki, mi micsoda, úgyhogy most a fejébe húzott ruhákkal rohangál és azt mondogatja, hogy "selyemblúz" meg "kasmírsál". 

Ajánló

2014.12.08. 10:17 - címkék: Címkék: pszichiátria - 6 komment

Sokkoló, idejétmúlt és ismerős fotók 1930-as évekbeli elmeosztályról, kérem, kövessenek

Much more simply handbags than otherwise

2014.12.07. 17:35 - címkék: Címkék: nyafogás - 8 komment

A második legizgalmasabb dolog a Mozgás- és Táncterápiás Egyesület szakmai napján a párterápiáról szóló rész volt: egy terapeuta-páros, férfi és nő tartanak pároknak tíz alkalmas csoportot, valamint egy-egy párnak öt alkalmas egyéni terápiát is. Nagyon érdekes volt. Ezenkívül még egy előadást hallottam, a délelőtti részen nem voltunk ott, mert dolgoztunk, a délután további részéről pedig meglógtam, mivel úgy éreztem, jelen lelkiállapotomban, tudniillik kialvatlanul, mérgesen és fáradtan jobban megsegítené a folyamatomat* az, ha vennék magamnak egy klassz táskát a közeli a Duna Plázában. És így is lett. Hónapok óta keresek egy sötét színű, ideális esetben fekete táskát, mivel a régi elrongyolódott, és mindeddig nem találtam, most pedig bementem és ott volt. 

Mérges meg azért voltam, mert sok napot töltöttem egy mérges Lánnyal, aki fogzik, taknyos és dackorszakos, és anya jelenlétében nem fogja vissza magát, tehát nyafog, hőbörög, és ha nem úgy viselkedik a kiskanál vagy a plüssnyúl, ahogy szeretné, akkor dührohamot kap, földön fetrengve hisztizik és dolgokba harap bele. Én néha kiabálok vele, leginkább akkor, ha emberbe harap (pl. belém), ha embert rugdal meg (pl. engem), illetve amikor mozgó járművön földön fetrengős hisztit rendez. És egyáltalán nincs bűntudatom, amiért néha kiabálok, mi több, továbbra is elég jó anyának gondolom magamat, pedig ilyen esetekben kötelező magad szaranyának érezni. Lehet, pszichopata vagyok? Szerintem egyrészt teljesen normális, ha az ember (én) állandóan dühös, amikor egy dühös gyerekkel van összezárva - tudjátok, anyának az a feladata, hogy tartalmazza a gyermek haragját, és ha én napi rendszerességgel haragot tartalmazok, akkor magam is mérges leszek időnként. Konkrétan érzem, hogy magasabb az alap haragszintem, kifejezetten örülök, ha valaki belém köt és van okom mérgelődni. Utoljára akkor voltam ilyen, amikor borderline-oknak (ők is hajlamosak megharagudni) vezettem pszichoterápiás csoportokat egy kicsit terhelt szakmai légkörben. És ez bizonyára önigazolásnak hangzik, de engem hihetetlenül bosszantanak a passzív-agresszív nők: amikor szétvet a düh, mert a Lány épp ledobálja az ételt (előtte rám néz, hogy biztosan látom-e), és már hússzor felszedtem és rászóltam szépen, és igencsak haragszom, akkor én nem fogom mesterségesen mézesmázos hangon azt mondani, hogy "kicsikém, anya most ennek nem örül". Én így nem tudok hiteles lenni. Nyilván nem ütöm meg mérgemben, de azt akarom, hogy tudja, hogy most haragszom, és ezért haragosan szólok rá (jó, hát kivéve azokat az eseteket, amikor hangosan röhögök azon, amit rendez, hát ezt majd elmondhatja a pszichoterápiájában, anyám kiröhögött, amikor dühöngtem). Esetleg emelt hangon. Minősíteni nem minősítem (hogy "te hülye" meg ezek), mert az sem passzol az elveimhez - többnyire azt kiabálom, hogy "Elég legyen már ebből!". Van a játszótéren egy anyuka, aki olyanokat mond a nagydarab, mindenki szemébe homokot szóró fiának halk, bűbájkedves hangon, hogy "Andriskám, szerintem ez nem annyira jó ötlet..." - hát ez nem én leszek, na. 

Másrészt pedig azért vagyok mérges, mert egy éve nem aludtam át egy éjszakát, és én ebben nem vagyok jó. Van, aki ezt bírja, én rosszul. De optimista vagyok, mert már az utolsó foga jön (a nagyőrlők állítólag ovis korban szoktak, a többi pár héten belül meglesz), és szerintem akkor jobban fog aludni. Az új lakásban. Ahová januárban költözünk. 

Az első legizgalmasabb dolog a szakmai napon Judit néni új hajszíne volt. 

*Mozgásterápiás szleng, nemrég építettem be a szókincsembe. 

Here comes the sun

2014.12.02. 16:15 - címkék: Címkék: nyafogás - 2 komment

Tettem ki idén is számlálót oldalra. Még 88 nap van tavaszig. Semmiség. 

Hol is tartottam

2014.12.01. 13:29 - címkék: Címkék: lány emberek nyafogás bányászat - 1 komment

Nos, a terhesség és szülés utáni nyugis és világtól elzárt időszak asszem már hivatalosan is elmúlt, amennyiben sikerült pontosan ugyanannyira túlvállalni magam, mint amennyire szoktam. A dolgok egy részét szeretem csinálni és érdekel és izgalmas és fizetnek érte valamennyit, más része érdekel és nem fizetnek, harmadik része semennyire nem érdekel, de fizetnek. Januárban költözünk elvileg, szóval kell a pénz függönykarnisra utazásra, mert a férjem szerint nem lesz pénzünk soha többé. 

Voltam a Múzeumban, klassz volt, persze sokkal kevesebbszer tudok menni, mint ahogy terveztem, dehát ez van, pont levittünk pár makettet a portához, amikor jött két holland és azokat körbevezettem, eleinte még a főmuzeológus kíséretében, aztán neki más dolga akadt és hagyott érvényesülni. Nagyon élveztem, a hollandok remekül beszéltek angolul, rendesen én is beszélem a nyelvet, de rá kellett jönnöm, hogy a szókincsem ez esetben rémesen hiányos, szerencsére a kiállított tárgyak három nyelven vannak feliratozva, így volt honnan lenéznem az ék, agancskapa, kova, szerszámkő, nyéllyukas kőbalta szavakat, és ez még csak az őskor. Szerintem tetszett nekik, mondtam nekik a végén, hogy írjanak a Tripadvisorra, de még nem írtak. Két ünnep között is leszek valamikor, gyertek. 

Túl sokat voltam ezen a héten a Lány nélkül, és hiányzik. Heti három napot jár bölcsibe, oda úgy fut be, hogy alig tudom reggel levetkőztetni, mert már szaladni akar játszani meg reggelizni, és napközben is vidám, leszámítva a délutáni alvását, dehát abban itthon sem jeleskedik. Ezt csak azért kell ennyire bizonygatnom, mert itt volt anyósom, aki soha semmi negatívat nem mond, ezért sosem tudod, hányadán állsz vele, a családi napközire sem szólt soha egy szót sem, de amikor látta a komolyan néző Lányt egy fotón, akkor azt mondta "biztos azért olyan szomorú, mert bölcsibe kell járnia", és a Lány halandzsaszövegéből meg azt vélte kihallani, hogy "kis hülyegyerek", biztos a bölcsiben mondták neki. Ezért legutóbb elvittem magammal, amikor mentem a Lányért, hadd lássa, hogy nem szörnyű helyen van, a Lány, mint minden délután, vígan tologatott odabent egy játékbabakocsit két plüssnyúllal, és amikor meglátott minket, hangosan nevetve szaladt oda hozzánk, anyósom azóta is azt mondogatja, hogy "hogy örült, hogy érte mentünk". Gondolom, van olyan gyerek, amelyiknek nem való a közösség még másfél évesen, de értsétek meg, a Lány nem ilyen, a Lány mindig, mindenhol oda akar menni, ahol a többi gyerek van, és nagyon talpraesett. Plusz imádja ott a kaját, a nagymama főz nekik, és akármikor megkérdezem, mi volt a bölcsiben, azt mondja, ebéd. 

Engem mindig idegesített, amikor szoptatott, de beszédképes gyerekek kiabálják, hogy cici, meg szopizni, meg cicizni, és én sem használom ezeket a szavakat, viszont a szoptatáson rajta maradtunk - a Lány ragaszkodik hozzá, nekem meg nincs igazán ellenérvem, reggel és este belefér. Így aztán reggel és este, ha valamiért késlekednék, akkor kiabál a kis Lány, hogy "anyatej, anyatej!!". Nagyon cuki. 

A mozgásterápiás szupervíziót is szeretem, azt hittem, utálni fogom, mert pénzbe kerül, az isten háta mögött van, és én már úgyis mindent tudok, ehhez képest jól érzem magam ott, izgalmas, és nagyon hasznos. Ki hitte volna. Most is egy olyan érdekes történetet hallottam egy terapeuta-lánytól, minden nap eszembe jut, dehát nem írhatok róla, mert nem az én történetem. 

Ja, és még az is volt, amikor eszembe jutott a munkahelyem és az okos emberek ott, és elhívtam őket a kocsmába, és nagyon jól sikerült. Ez csupán azért problematikus, mert ha ezek ilyen jó fejek, akkor majd vissza fogok menni, és az egy kicsit hasonlítani fog arra, amikor a bántalmazott nő visszamegy a Pistához, de állítólag már nem iszik, hátha már megjavult. 

Never give up, never surrender

2014.11.19. 20:24 - címkék: Címkék: nyafogás bányászat - 14 komment

Nos, nem nyertem pénzt a magyar államtól a Brennberg-könyvemre, mondjuk egy kissé megkönnyebbültem, mert nevetségesen rövid idő alatt kellett volna összehozni. Így viszont foglalkozhatom vele lassan, és persze megpályázom mostantól évente. 

Érdekelnek a ruhák

2014.11.18. 11:24 - címkék: - 10 komment

Pár napja azt mondtam Monának, hogy nem érdekelnek a ruhák*, mire ő biztosított róla, hogy de. Aztán utána útközben elgondolkodtam ezen, hogy most engem tényleg nem érdekelnek a ruhák? Vagy érdekelnek? Hogy mondhattam olyat, hogy nem érdekelnek a ruhák? 

Az van, hogy nem érdekel az öltözködés, és nem érdekel a divat sem. Nem érdekel, mint téma. Nagyon szívesen beszélgetek emberekkel saját magukról, más emberekről, pszichiátriáról, bányászatról, kajáról és könyvekről, de ruhákról nem szoktam beszélgetni. Vannak kolléganőim, akik szoktak, hát <ásítás>. Most ezt kit érdekel? A lehető legkevésbé sem érdekel például az olyasmi, hogy ki mit viselt az Oscar-díj átadáson, vagy hogy mik a jövő őszi trendek. 

Ugyanakkor nagyon szeretem a ruhákat. A saját ruháimat. Venni is szeretek ruhákat, mi több, amikor három hónapig nem vettem, akkor rögtön meg akartam írni ezt a könyvet. De főként azt szeretem a ruháimban, hogy történeteket mesélnek, hogy velem vannak az életeseményeimen és utána emlékeztetnek rá, hogy a történetem részei. És én szeretem a történeteimet, nyilván nem véletlenül írok naplót, majd blogot. Szeretem az epizodikus emlékeimet. Akárhova utazom, veszek ott valami ruhát, ha nincs pénzem, akkor olcsót, mindegy, az a lényeg, hogy aztán az ócska és vigasztalan pesti februárban a New Yorkban vásárolt táskámmal a vállamon utazhassak az ócska és vigasztalan BKV-n. A ruháim emlékeztetnek rá, hogy ez is történt velem és az is én vagyok, hogy az életem nem csak munkahely, hanem utazás is. Találkozásokra emberekkel, egy csomó ma már barátomról például tudom, hogy mi volt rajtam, amikor először találkoztunk - azt már jóval kevésbé, hogy mi volt őrajta, hát ilyen egoista vagyok, most mit csináljuk. Kivéve Suzie piros pufidzsekijét. De például a középiskolás barátnőim egy-egy jellegzetes darabjára is emlékszem, az Anikó kis virágokból álló horgolt blúzára, meg a Hajnalka nagymargarétás szoknyájára, meg a Réka nagyon menő, mai szemmel valószínűleg borzalmas (bocs :) bordó ruhájára, amit Pesten vett a Satöbbiben, és volt egy hozzáillő színű vastag harisnyája, ami a színét véletlen mosási baleset révén kapta, de remekül passzolt.

És amit még nagyon szeretek, az a Változás, az Idő, amire szintén emlékeztetnek ruháim. Elmagyarázom. A kis fekete ruhám, amit akkor vettem, amikor a férjemmel éppen valamiféle párkapcsolati krízisben voltunk asszem, és erről beszélgettem a pszichoterápián a pszichológusommal, és nagyon szomorú lettem, és szomorúan bementem a Promodba, és ott gyógyírt leltem a kis, fekete, nyári vászonruhában. Amit aztán évekkel később, már harmonikus kapcsolatban a házassági évfordulónkon, a Corvin-tetőn látunk rajtam viszont, majd további évekkel és egy terhességgel később akkor, amikor legelőször vigyáz anyukám a babára és mi elmegyünk ebédelni a Nobuba. Nem direkt ezt vettem fel, hanem ez került a kezembe és épp megint rámjött, mert lefogytam a szoptatás meg a tejmentes diéta miatt. Értitek, mi mindent látott az a kis ruha? Mindenféle dolgokon végigkísért. De ez csak egy példa, mesélhetnék még kabátokról és pulcsikról, vagy a barna bőrcsizmámról, amiről mindig a munkahelyem "bántalmazó kapcsolat"-jellege jut eszembe, van ugyanis az éves beszámoló januárban, ami mindig rémes, lehangoló, hosszú és önbizalomromboló, arról szól, hogy lebasznak minket, mert rosszul teljesítettünk tavaly, valamint elmondják, hogy a jövő év mennyivel rosszabb lesz mind anyagi, mind emberi erőforrás-szempontból. Ezért egyik évben már hetekkel korábban elhatároztam, hogy aznap délután veszek egy barna bőrcsizmát, és az egész idő alatt a barna bőrcsizmámról álmodoztam, majd vége lett, kimentem és megvettem. Különben tök jól néz ki. 

Szóval ezt így egész sokáig tudnám folytatni, mármint a ruháimról való mesélgetést. Ugyanakkor szerintem még soha nem néztem meg semminek a címkéjét, hogy milyen anyagból van. (Mondjuk a nagyon szar anyagot azért tapintással is érzi az ember). Vagy sose néztem ki valamit egy divatlapban és utána mentem el megvenni. Pláne nem vettem magamnak sose olyasmit (illetve az olcsó verzióját), amit ez vagy az a sztár viselt. És tudom, hogy ilyen-olyan nevesebb tervezők néha szoktak fast fashion boltoknak is tervezni, de még sohasem merült fel bennem, hogy odafigyeljek erre és vegyek egy Mittudoménkicsoda-táskát vagy kardigánt a H und M-ben. Nem a H&M miatt, abban szoktam vásárolni néha. Szóval hogy most akkor érdekelnek engem a ruhák vagy sem, hát mittudomén. 

*Mondjuk lehet, hogy valóban nem volt túl hiteles, miközben épp már fél órája a saját felkaromat simogattam a kasmír pulóverben, amit hozott. Nagyjából azóta is konstans azt simogatom. 

Mindjárt tavasz lesz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Utolsó kommentek

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította