Never give up, never surrender

2014.11.19. 20:24 - címkék: Címkék: nyafogás bányászat - 5 komment

Nos, nem nyertem pénzt a magyar államtól a Brennberg-könyvemre, mondjuk egy kissé megkönnyebbültem, mert nevetségesen rövid idő alatt kellett volna összehozni. Így viszont foglalkozhatom vele lassan, és persze megpályázom mostantól évente. 

Érdekelnek a ruhák

2014.11.18. 11:24 - címkék: - 2 komment

Pár napja azt mondtam Monának, hogy nem érdekelnek a ruhák*, mire ő biztosított róla, hogy de. Aztán utána útközben elgondolkodtam ezen, hogy most engem tényleg nem érdekelnek a ruhák? Vagy érdekelnek? Hogy mondhattam olyat, hogy nem érdekelnek a ruhák? 

Az van, hogy nem érdekel az öltözködés, és nem érdekel a divat sem. Nem érdekel, mint téma. Nagyon szívesen beszélgetek emberekkel saját magukról, más emberekről, pszichiátriáról, bányászatról, kajáról és könyvekről, de ruhákról nem szoktam beszélgetni. Vannak kolléganőim, akik szoktak, hát <ásítás>. Most ezt kit érdekel? A lehető legkevésbé sem érdekel például az olyasmi, hogy ki mit viselt az Oscar-díj átadáson, vagy hogy mik a jövő őszi trendek. 

Ugyanakkor nagyon szeretem a ruhákat. A saját ruháimat. Venni is szeretek ruhákat, mi több, amikor három hónapig nem vettem, akkor rögtön meg akartam írni ezt a könyvet. De főként azt szeretem a ruháimban, hogy történeteket mesélnek, hogy velem vannak az életeseményeimen és utána emlékeztetnek rá, hogy a történetem részei. És én szeretem a történeteimet, nyilván nem véletlenül írok naplót, majd blogot. Szeretem az epizodikus emlékeimet. Akárhova utazom, veszek ott valami ruhát, ha nincs pénzem, akkor olcsót, mindegy, az a lényeg, hogy aztán az ócska és vigasztalan pesti februárban a New Yorkban vásárolt táskámmal a vállamon utazhassak az ócska és vigasztalan BKV-n. A ruháim emlékeztetnek rá, hogy ez is történt velem és az is én vagyok, hogy az életem nem csak munkahely, hanem utazás is. Találkozásokra emberekkel, egy csomó ma már barátomról például tudom, hogy mi volt rajtam, amikor először találkoztunk - azt már jóval kevésbé, hogy mi volt őrajta, hát ilyen egoista vagyok, most mit csináljuk. Kivéve Suzie piros pufidzsekijét. De például a középiskolás barátnőim egy-egy jellegzetes darabjára is emlékszem, az Anikó kis virágokból álló horgolt blúzára, meg a Hajnalka nagymargarétás szoknyájára, meg a Réka nagyon menő, mai szemmel valószínűleg borzalmas (bocs :) bordó ruhájára, amit Pesten vett a Satöbbiben, és volt egy hozzáillő színű vastag harisnyája, ami a színét véletlen mosási baleset révén kapta, de remekül passzolt.

És amit még nagyon szeretek, az a Változás, az Idő, amire szintén emlékeztetnek ruháim. Elmagyarázom. A kis fekete ruhám, amit akkor vettem, amikor a férjemmel éppen valamiféle párkapcsolati krízisben voltunk asszem, és erről beszélgettem a pszichoterápián a pszichológusommal, és nagyon szomorú lettem, és szomorúan bementem a Promodba, és ott gyógyírt leltem a kis, fekete, nyári vászonruhában. Amit aztán évekkel később, már harmonikus kapcsolatban a házassági évfordulónkon, a Corvin-tetőn látunk rajtam viszont, majd további évekkel és egy terhességgel később akkor, amikor legelőször vigyáz anyukám a babára és mi elmegyünk ebédelni a Nobuba. Nem direkt ezt vettem fel, hanem ez került a kezembe és épp megint rámjött, mert lefogytam a szoptatás meg a tejmentes diéta miatt. Értitek, mi mindent látott az a kis ruha? Mindenféle dolgokon végigkísért. De ez csak egy példa, mesélhetnék még kabátokról és pulcsikról, vagy a barna bőrcsizmámról, amiről mindig a munkahelyem "bántalmazó kapcsolat"-jellege jut eszembe, van ugyanis az éves beszámoló januárban, ami mindig rémes, lehangoló, hosszú és önbizalomromboló, arról szól, hogy lebasznak minket, mert rosszul teljesítettünk tavaly, valamint elmondják, hogy a jövő év mennyivel rosszabb lesz mind anyagi, mind emberi erőforrás-szempontból. Ezért egyik évben már hetekkel korábban elhatároztam, hogy aznap délután veszek egy barna bőrcsizmát, és az egész idő alatt a barna bőrcsizmámról álmodoztam, majd vége lett, kimentem és megvettem. Különben tök jól néz ki. 

Szóval ezt így egész sokáig tudnám folytatni, mármint a ruháimról való mesélgetést. Ugyanakkor szerintem még soha nem néztem meg semminek a címkéjét, hogy milyen anyagból van. (Mondjuk a nagyon szar anyagot azért tapintással is érzi az ember). Vagy sose néztem ki valamit egy divatlapban és utána mentem el megvenni. Pláne nem vettem magamnak sose olyasmit (illetve az olcsó verzióját), amit ez vagy az a sztár viselt. És tudom, hogy ilyen-olyan nevesebb tervezők néha szoktak fast fashion boltoknak is tervezni, de még sohasem merült fel bennem, hogy odafigyeljek erre és vegyek egy Mittudoménkicsoda-táskát vagy kardigánt a H und M-ben. Nem a H&M miatt, abban szoktam vásárolni néha. Szóval hogy most akkor érdekelnek engem a ruhák vagy sem, hát mittudomén. 

*Mondjuk lehet, hogy valóban nem volt túl hiteles, miközben épp már fél órája a saját felkaromat simogattam a kasmír pulóverben, amit hozott. Nagyjából azóta is konstans azt simogatom. 

'This is the point of modern art,' said BWG. 'To show you that art isn't always what you couldn’t do.’

2014.11.12. 21:13 - címkék: Címkék: lány - 4 komment

Ígérem, nem lesz állandó gyermekrajz-rovat (asszem), de a Lány első képzőművészeti alkotását azért muszáj posztolnom. A bölcsiben csinálták Márton-nap kapcsán, természetesen a csőrt és lábakat már nem a Lány, hanem az Anikó néni rajzolta oda.

20141112_204003_liba.JPG

Beszél, beszél, beszél és kérdez

2014.11.11. 15:03 - címkék: - Szólj hozzá!

Na jó, kérdezni még nem kérdez a Lány, de mindenfélét mond. Most az a kedvencem, amikor az mondja a nyuszijára, hogy "nyuszi álmos", és ásítást tettet, meg amikor a képeskönyvben a répához érünk, azonnal felpattan és megkeresi a nyuszit, hogy megetesse vele. Ugyanebben a könyvben a plüssnyúllal puszi adat a mókusnak és megszagoltatja a virágot. Meg amikor megyünk mondjuk a konyhába enni és azt mondja "gyorsan, gyorsan!", meg amikor kilép valaki a liftből és én azt mondom, hogy "viszlát", és a nálam lévő nagyon picike Lány is azt mondja, hogy "viszlát!". Meg amikor azt mondja, hogy "nem" - nem tudom, ez meddig lesz vicces, gondolom, egy ponton majd idegesítővé válik, de most még mindig röhögök rajta. "Kicsim, jössz aludni?" "Nem!". "Gyere, vedd fel a sapkádat!" "Nem!". "Van kaki a pelusban?" "Nem" (utóbbi esetben még hazudik is). A repülőgépre azt mondja, hogy "bébe", mert a Húgom repülőgéppel jött és azon hozott neki egy hatalmas plüssbékát, az a bébe. Egy zseni. 

Got to keep the loonies on the path

2014.11.10. 09:47 - címkék: Címkék: pszichiátria - 1 komment

"Luhrmann pszichiáter rezidensekkel végzett kutatásai mutatták meg, milyen gyakran használják a pszichiáter rezidensek az egymás közötti viták elintézésére egymás ellen fegyverként a másik pszichiátriai zavarokkal való 'megvádolásának' módszerét. Általában személyiségzavarokkal vádolják a másikat, aki ellenszenvesen viselkedik, gyakran késik, vagy más módon nem szimpatikus. Az ilyenkor a másikra (annak háta mögött) ráaggatott 'nárcisztikus', 'borderline', 'kényszeres', 'hisztériás' jelző célja az, hogy az ilyen címkét használót úgy tüntesse fel, mintha a kettejük közötti vitában tudományosan bizonyítható módon is neki lenne igaza, hiszen a másik úgymond személyiségzavarban szenved. Ha egy beteg nem szimpatikus a rezidensnek, nem hisz neki, ez is könnyen átalakulhat pszichiátriai diagnózissá: 'a betegnek II. tengely szerinti patológiája is van', utalva a DSM személyiségzavarokat jelölő II. tengelyére. Mindez tehát arra utal, hogy a patologizálás kísértése állandóan jelen van, amikor egy kollégával, beteggel valakinek konfliktusa van, mert ez az egyik leghatékonyabb fegyver (különösen szakember részéről) a másik diszkreditálására. Ennek elkerülésére törekedni tehát elsőrendű kötelesség." 

Egyrészt, gyanítom, hogy szakorvosokkal ugyanezt az eredményt kapta volna a kutató. Másrészt mi a munkahelyemen simán a kollégákra szoktuk aggatni a teljes palettát, hebefréntől és katatóntól kezdve tetszőleges szorongásos zavarokig, nem állunk meg a kettes tengelynél; valamint nem csak kollégák és betegek, de tágabb rokonságunk és idegesítő politikusok vagy közéleti személyek is hamar kaphatnak pár diagnózist. Harmadrészt Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában (innen az idézet) és Buda Béla: Az elme gyógyítása c. könyveinek elolvasása nélkül senkit sem engednék át a rezidensvizsgán. Ötöst meg csak az kapna, aki a Foucault-t is olvasta. De nem a klasszikus pszichiátria megtanulása helyett, hanem amellett. Fél nap után özönlenének a panaszlevelek a rektorhoz. 

 

Naponta százszor, kefével

2014.11.07. 09:55 - címkék: Címkék: internet emberek - 17 komment

Már elnézést, hogy semmi önálló gondolatom nincs és átmentem linkajánlóba, de most halál komolyan az van a 8.-as biológia tankönyvben, hogy naponta többször, ricinusolajba mártott kefével kell a kamaszlánynak a szemöldökét fésülni? Mi a faszomnak kell a szemöldökömet fésülgeti? Meg a szempillámat? Fésülni? Meg a nyakamat felfelé masszírozzam, hogy ne legyen ráncos? Meg sminkeljek? Jó, én nem sminkelek, egyszer úgy is hívott egy mérges, borderline beteg a munkahelyemen, hogy az a "festetlen arcú görény", de kamaszkoromban még sminkeltem. Csak sajnos úgy érzem, hogy sminkben, de még profi sminkben sem vagyok sokkal szebb, vagyis nem annyival, mint amennyi hercehurcával jár a dolog, egyszerűen nem állta ki nálam az előny-hátrány elemzést ez a dolog. Én kérek elnézést. A szemöldökömet és a szempillámat néhány havonta be szoktam festetni kozmetikussal, ha ez valakit megnyugtat. 

Egyébként nem gondolom, hogy a kamaszleányok a nyolcadikos biológia tankönyvből építik fel a világnézetüket, szóval szerintem túl nagy lelki zavart nem okoz az, ha oda faszságok vannak írva, de azért vicces. Meg persze, ami a nemek egyenjogúságát illeti, kíváncsi lennék, a fiú szépségápolás fejezet mit tartalmaz ugyanebben a könyvben, elég-e néha letusolniuk meg max egy hónaljstift. 

Rivaldafény, világhír

2014.11.06. 14:49 - címkék: Címkék: internet - 6 komment

Képzeljétek, van az apapara blog, amit olvasok (egy apuka írja, aki pszichológus is egyben, és itt tör ki belőlem a rejtett férfisovoniszta, klasszisokkal értelmesebb, mint a sok anyablog) szóval ott kinn van most, hogy szavazz rá a Goldenblogon, hát mondom, jól van szavazok, odatévedek a Goldenblog honlapjára, és látom ám, hogy van Pszichológia kategória. Mondom, jé, és milyen blogok vannak itt? Jé, például az isolde. Valaki benevezett, képzeljétek. Mondjuk szerintem sok keresnivalóm nincs ott, meg egyébként is, de ha valaki szeretne, azért csak szavazzon, baj nem lehet belőle, hátha nyerek egy könyvutalványt vagy internetelőfizetést vagy mittudomén, manapság mit adnak. 

Jó ügy

2014.11.04. 20:12 - címkék: Címkék: emberek - 1 komment

Haldokolni szomorú dolog, rágondolni se jó, hospice-házakat támogatni sem különösebben divatos, én például bevallom, hogy minden tiszteletem azoké az évfolyamtársaimé, akik (ketten) hospice-ban önkénteskedtek, én nem tudtam volna. De a lényegre térek, most úgy tudjátok támogatni az ügyet, hogy támogattok egy jótékony futót, aki futásával a Magyar Hospice alapítványnak gyűjt (meg akkor már lehet neki drukkolni is a versenyen)*. Tehát itt van ez a fiatal pszichiáterleány, aki fut, küldjetek neki pénzt** vagy pedig fussatok ti is. 

*Erről van szó érthetőbben: "Maratonista, félmaratonista futóink minden lépésükkel segítik a gyógyíthatatlan daganatos betegek humánus életvégi ápolását. A Nárcisz Futókör tagjai jótékony célra ajánlják fel egy-egy versenyüket, hiszen a táv teljesítésén kívül adománygyűjtő feladatot is vállalnak. Közös cselekvésre buzdítják környezetüket: szeretteik, ismerőseik, munkatársaik a drukkoláson túl felajánlásaikkal a versenytáv egy-egy szakaszát támogatják." A szóban forgó kolléganő ötvenezer forintot szeretne gyűjteni futásával az Alapítványnak és november 15-én futja körbe a Balatont (vagy mit kell ott csinálni), szóval addig kell meggondolni. 

**De bele kell írni a megjegyzés rovatba a nevét, mert különben nem tudják, kinek küldöd a futókörön belül a lóvét. 

Ajánló

2014.10.31. 09:25 - címkék: Címkék: munka emberek - 43 komment

Olvassatok IKL-t, magyar orvos, most pár hónapig Angliában van valami ösztöndíjjal, és van az a rész, amikor kiosztja a magyar beteget, hát én halálra röhögtem magam. Mennyire igaz. Várjatok, be is kopizom a párbeszédet lusták kedvéért, reméljük, nem haragszik meg érte. 

(A magyar beteg) "Örült neki nagyon, hogy itt vagyok, meg kedves volt, de azért rögtön elkezdte nekem magyarázni, hogy fú, itt persze alig kellett várnia, meg mindenki milyen készséges és kedves és beszélgetnek vele és mindenki hogy figyel rá és neki ez igenis fontos. Aztán folytatta, hogy ő Magyarországon szülte az előzőt és ott le se szarták, pedig fizetett, fizetett a szülésznőnek is és az orvosnak is és egyszer ment csak be így is hozzá és kezdte a szokásos szólamokat. 
És akkor úgy gondoltam, hogy ezen a ponton tisztázzunk néhány dolgot.
IKL - Látja ott azt a doktort a folyosó végén? Ő az, aki megszúrta a hasát.
Beteg - Persze.
IKL - Látja, hogy mit csinál? Szendvicset eszik.
Beteg - Igen. 
IKL - Az orvosi pihenőben beszélget a kollégáival, szendvicset eszik és éppen most valamit iszik is. (Jött ki a konyhából, kezében pohárral, mosolyogva.)
Beteg - Igen.
IKL - Ennek a doktornak ebben az egy órában az egyetlen dolga az volt, hogy önnel találkozzon, megszúrja a hasát és beszélgessenek egy kicsit.
Beteg - Igen?
IKL - Igen. Ez a doktor ezért nettó hatvan fontot kap óránként. Az huszonnégyezer forint.
Beteg - Fúha. Hát az nem semmi.
IKL - Az sok, nem? Biztos látta ön is, hogy ezt a doktort nem hívták fel húsz perce, hogy fekszik a betege a műtőben, nem jöttek be négyszer a rendelőbe beavatkozás közben és kezdtek el hozzá beszélni, nem hívta fel a nővér, hogy nézze már meg azt a beteget az osztályon akivel ez és ez van, nem hívja fel minden nyolcadik percben egy kollégája, hogy figyelj, nézd már meg ultrahanggal a betegem.
Beteg - Hát igen, mondjuk ez igaz.
IKL - Ez a doktor pontosan tudja, hogy lesz ideje nyugodtan megenni a szendvicsét, kicsit beszélgethet a kollégákkal, átnézheti a friss szakirodalmat, el tud menni ebédelni, foglalkozhat a tudományával, hiszen egész nap maximum nyolc darab beteget kell megnéznie és véleményeznie, néha még kevesebbet, ráadásul van vele egy fellow, aki segít neki a papírmunkában, ami egyébként is a fele az otthoninak. Más dolga a betegellátással kapcsolatban nincs.
Beteg - Jó, de attól még otthon is lehetnének normálisabbak.
IKL - Természetesen. Csak tudja nehéz mindig kedvesnek és kiegyensúlyozottnak maradni otthon, elmondom, miért. Én egy átlagos napon, ha ambulancián vagyok, 20 és 30 közötti beteget nézek meg és dokumentálok le egyedül. Folyamatosan van fekvőbeteg osztályom átlagosan tíz feletti fekvőbeteg ággyal, rosszabb időszakban volt már húsz feletti is, akiket vizitelnem és menedzselnem kell. Persze ők is elvárnák, hogy beszélgessek velük, de nem teszem, mert akkor elkések a másik rendelésről, ami minden nap megy az általános ambulancia mellett és ahová oda kell érnem, mert időpontja van a betegnek és többnyire ki vannak borulva, ha várniuk kell. Mindemellett néha be vagyok osztva ultrahangba, ahol óránként hat beteg van előjegyezve (az annyi, mint itt egy napi adag) plusz egy óra alatt legalább két-három telefont kapok, hogy legyek már jó fej és nézzem meg XY betegét. Esetenként még a műtőbe is ki vagyok írva, ahová azonnal mennem kell, ha hívnak. Keresek mindezért a legfrissebb, szeptemberi bérjegyzékem szerint nettó egyetlen egy fontocskát. Nem viccelek. (Tényleg nem viccelek, bruttó 640 Ft-ot kaptam óránként, ráadásul nem is munkaidőben teljesített munkaóráért, hanem ügyeletért. Foglaljuk össze: éjjel háromkor, kereken húsz óra ilyen tempóban nyomott munka után bruttó hatszáznegyven forintért operáltam a terhes hasat 2014 szeptemberében. Csak mondom. Ha nem hiszitek el, bevágom ide a bérjegyzékem ezen részét szívesen.)
Beteg - Csöndben ül, kezdenek kerekedni a szemei.
IKL - És azt kifelejtettem, hogy még mindemellett valahogy be kell sunnyasztanom a saját betegeimet, akik jobb esetben időpontra jönnek, de néha beesnek csak úgy maguktól és meg vannak sértődve, ha nem ugrok azonnal, hiszen bár 90%-uk nem fizet, de az egy fontocska mellett nem rossz, ha néha kapok még pár fontocskát a maradék 10%-tól. Hatvan fontos órabér mellett feltételezem, engem sem érdekelne.
Beteg - Jó... Hát biztos nem könnyű otthon az orvosoknak, de...
IKL - És akkor ha a saját betegem pont éjjel szül meg, akkor egy ilyen napot alvás nélkül kell végigcsinálni. Azt meg már hozzá sem teszem, hogy természetesen olvassak szakirodalmat is, legyek naprakész, lehetőleg kutassak is és publikáljam az eredményeimet, esetleg még ha van kedvem, elmehetek magánrendelni is este tízig és a bónusznyeremény, hogy a magyar lakosság egy jelentős részének szemében embertelen, bunkó, pénzéhes, erkölcstelen szemétnek vagyok titulálva, akit jogosan lehet szidni bárhol és bármikor. Én nem mondom, hogy mindig kedves vagyok. Igyekszem, de ennyi munka mellett, ebben a stresszben szinte naponta van egy beteg a harmincból, aki ha elereszt egy olyan mondatot vagy vág egy olyan fejet, akkor attól én sajnos dekompenzálódom és valóban nem vagyok kedves.
Beteg - Hát igen, én tudom...
IKL - És még valami: ha én véletlenül 20 percig az orvosiban dumcsizom és eszem a szendvicsemet, akkor engem a fél váróterem azonnal meg akar ölni, mert hogy én mit kávézgatok, amikor ő vár és a gyomromba is belenéznek, hogy mit eszem és mennyi van még és mióta eszem és mikor jövök már. Önt meg itt szerintem a legkevésbé sem zavarja. Észre se vette, hogy eszik a kolléga.
Beteg - Hát igen...
IKL - Higgye el, hogy a magyar orvosok sem bunkónak születtek, de ami otthon van, az nem normális. Azt nem lehet ép ésszel kibírni. Nem véletlen, hogy erős férfi kollégák fiatalon kapják egymás után az infarktusokat. Ön szerint ezt mi mennyire élvezzük?"

Másfél éves lett

2014.10.29. 23:23 - címkék: Címkék: lány - 6 komment

a gyönyörű, pici Lány! Egyúttal ma először - és gondolom, nem utoljára - kétszer is értelemszerűen használta a "nem" szót. 

A W. Ungváry Renáta könyvében van egy függelék a babák alvásáról, rémes kilátásokkal, aki még nem szült, el ne olvassa, mert sosem fog gyereket vállalni, nos, a Lány eddig pontról pontra követte, és azt írja a Renáta néni, hogy 18 hónapos korban javulni fog a helyzet. Úgyhogy nagy reményekkel nézek a mai éjszaka elé. 

Egy kissé csapongó leszek

2014.10.29. 08:23 - címkék: - 2 komment

Még az volt, hogy eszembe jutott a volt Kedvenc Főnököm, aki pár évig volt csak a főnököm, úgy érzésre nagyjából egy évezreddel ezelőtt, és most pár nap alatt két dolog miatt jutott eszembe. Az egyik, amikor néhány bejegyzéssel lejjebb itt dühöngtem - már miközben dühöngtem is arra gondoltam, mit szólna erre, ugyanis eszembe jutott pár alkalom, amikor hasonlóan félig szakmai, félig az emberi ostobaság körébe tartozó témákon dühöngtem. Nagyjából röhögött rajtam, esetleg néha ehhez még mondott valami frappánsat, ami hirtelen egy nagyobb keretbe helyezte a problémát. És van az a jelenség, interiorizációnak hívják, amikor például a szüleink viselkedését magunkévá tesszük, beépítjük a saját személyiségünkbe, így lehetséges, hogy apánk halála után is sugdos a fülünkbe egy alkoholista, kritizáló hang, nos, a szakmán való hisztériámon röhögést, úgy tűnik, interiorizáltam tőle. Miközben írtam a dühös bejegyzést, elnézően mosolyogtam magamon, és ugyanakkor a jelenség okait is értem (hogy miért hiszik az emberek a pszichoterápiára azt, hogy kuruzslás, hát a sámánok, a középkori gyóntatóatyák, S. Freud és egyéb hasonló mesterek nyomdokaiban járunk, ezek gyógyítottak beszélgetéssel, ezekről nem elsősorban az idegtudomány ugrik be, nem beszélve arról, hogy utóbbi pár évtizeddel ezelőtt még nem is létezett. És igen, a kineziológus és a homeopata is beszélgetéssel gyógyít.)

Ma meg kerestem egy doksit a gépemen, amit elvesztettem, mert akkora hülye vagyok, ebben igaza volt kritizáló apámnak, iszonyú rendetlen vagyok tényleg, nem is találtam meg, ugyanakkor megtaláltam helyette cetlikre (valójában egy db word doksiba) írt naplómat, amit egy időben a munkahelyemről vezettem. Mármint nem a munkahelyemről, hanem magamról, ugyanolyan naplót, mint ez, csak itt mégsem írhatok a Helyről, mert a világon mindenki olvas már. Teljesen el is felejtettem közben, hogy volt ilyen word doksi, most meg belenézegettem, és abba a részbe botlottam bele, amikor a Főnök felmondási idejét töltötte már, velem meg épp ez történt. Ez van odaírva: 

"Felhív, hogy ráérek-e, mert akar velem beszélni. Ülök a szobájában, piros garbóban, elbeszélgetünk a Helyről. Persze, ki tudja, valójában mi van a fejében, de én azt gondolom, csekkolja, mi a helyzet velem, hogy találom meg a helyem, merre tartok, hol hagy itt. Jó érzés, hogy a team-je részének tart így is, hogy egy éve már máshol vagyok.

Azt mondja, hogy pszichoterapeutává változom és hogy tudjak emberi és esendő maradni, és ezt ugyan látszólag elengedem a fülem mellett, de valójában nagyonis megjegyzem. Pontosan ezt a szót kerestem hónapok óta, hogy esendő. Pontosan ez a veszély fenyeget, hogy elfelejtem, hogy az vagyok. Pontosan erről van szó. Pontosan ezt kellett mondani nekem*. 

A többi, amiről beszélünk, a Hely, a vezetés, nem izgat. Elmesélteti velem, hogyan utasítottam el osztályvezetői állást, hogy "docensségig vihetem", ezen felháborodik, miért ne lehetnék egyetemi tanár, rektorasszony, miniszterelnök, bármi lehetek. Engem nem izgat. Nekem erre az a válaszom, hogy én nem "docensségig vihetem", hanem írhatok háromgenerációs családregényt Brennbergbányáról, lehetnek almafáim, feltalálhatok áfonyás kekszet, lehetnek klassz gyerekeim, lehetek boldog, lehetek boldogtalan, beutazhatom a világot, miről beszélünk. De ezt nem fejtem ki neki, mert még nem fogalmaztam meg."

Itt az volt a sztori, hogy amikor elutasítottam az osztályvezetői állást, az intézményvezetőnk egyúttal elbeszélgetett velem a jövőmről és azt mondta, docensségig vihetem (az életben). Nekem meg eszembe sem jutott ezen felháborodni. Sem személyes kritikának vagy a belém vetett hit és bizalom hiányának nem hittem, sem a feminista énem nem asszociált üvegplafonra, nagyjából azt gondoltam, mint Pissy ("Tőlem!"), és először én is csodálkoztam, miért nem érint meg különösebben jövőbeli, képzeletbeli karrieremben ilyesfajta bekorlátozása, de aztán később rájöttem, miért. Mert képtelen vagyok kizárólag ezen a skálán meghatározni magam. És most éppen, hála a keleteurópában még divatos hároméves gyesnek, nem is kell, és kipróbálhatok más dolgokat. Másoknak a karrierjét derékba töri a gyerek, nekem meg, úgy érzem, lehetőséget ad arra, hogy mindenféle egyebet csináljak, amit mindig is akartam, de nem fért bele a valódi munkám mellett. Jelen pillanatban hálás vagyok neki ezért. Mármint a Lánynak. A volt kedvenc főnökömnek is hálás vagyok egynéhány dologért persze. Talán leginkább azért, mert felvetett olyan témákat és küldött olyan cikkeket meg ajánlott könyveket, amelyek révén összefüggéseiben tudtam látni a pszichiátria krízisét és ez egyúttal átsegített a saját, pszichiátriával kapcsolatos, aktuális világnézeti krízisemen. Vagyis az "átsegített" nem a megfelelő kifejezés, asszem, benne maradtam az állandó megkérdőjelezésben, de ezzel jól elvagyok és passzol hozzám, amúgy is a kételkedésben érzem jól magam. Meg azért, mert egy kongresszuson megvédett az előadásom után a rosszindulatú felszólalóktól - megmondta előre, hogy meg fog védeni, és mondjuk én a kommentelők kapcsán hozzáedződtem a személyeskedő kritikához, én kérem http-n és Trychydts-en nevelkedtem, engem nem olyan könnyű meglepni, de ott abban a helyzetben nagyon jó volt, hogy van védelmem, és nagyjából azóta nem félek előadni. Pedig apróság volt. Dehát ez van, embereknek van a legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél.

Ami a Munkahelyemet illeti, az egy jó kérdés, szerencsére nem kell ma eldöntenem, de nem lesz könnyű eldönteni, hogy visszamenjek-e. Én ugyanis azt szerettem ott, hogy voltak nálam sokkal okosabb és szélesebb látókörű emberek, és engem ez inspirál, nekem ebédnél kognitív idegtudományokról, a pszichiátriai diagnosztikai rendszerek problémáiról, a pszichoterápia neurobiológiájáról és tudományfilozófiai kérdésekről beszéljenek. De ne nekem kelljen ezeket elolvasni otthon, miután lefektettem a gyereket, hanem tájékoztassanak a tudományos világ aktuális kérdéseiről a rántott sajt közben. Sajnos a sokkal okosabb emberek száma jelentősen fogy, aminek csak részben az életkorom az oka (hogy tudniillik lassan már nekem kellene a sokkal okosabbnak lennem, aki a kicsiknek a világnézetét tágítja), inkább az a baj, hogy mindig is kevés volt belőlük és az a kevés is rég disszidált, de legalábbis más munkahelyre vándorolt. Azért vannak még, szóval talán nem teljesen reménytelen a helyzet. Illetve, fogalmam sincs, milyen, hiszen nem vagyok ott. Na, mindegy, erre majd visszatérünk másfél év múlva. Habár most, hogy ez eszembe jutott, akár el is hívhatnám ezeket az okos embereket a kocsmába.

*Ez milyen hatásvadászul hangzik, mi? Mégis hogy betalált. Van a tapasztalt pszichoterapeutáknak ez az attitűdje, hogy ti. én már mindent tudok a világról és az emberi lélekről és a bölcsek kövét a szivarzsebemben hordozom, hát ezt igyekszem elkerülni. 

Apa, kezdődik

2014.10.26. 19:05 - címkék: Címkék: lány - 3 komment

A Lány meg megtanult beszélni, nagyjából egy hét leforgása alatt többszörösére turbózta az addig ötszavas szókincsét (anya, apa, kacsa, labda, vau-vau) és értelemszerűen kommunikál. Mondtam neki a konyhában, hogy menj, szólj apának, hogy kész az ebéd, és erre bement a szobába és mondta, hogy "Apa! Ebí!". Majd pedig másnap este mondtam neki, hogy menj, szólj az apának, hogy kész a vacsora, ő pedig bement és mondta, hogy "Apa! Ebí!" - mert a vacsorát még nem tudja kimondani, de tudta, hogy az is étkezés. Mert egy zseni. A múltkor is szaladgálás közben egyszer csak bement a cipőboltba, levett a polcról egy virágmintás kis cipőt, leült a földre és elkezdte levenni a sajátját, és mutogatott nekem, hogy adjam rá azt. Meg anyukámnál voltunk, ettünk, és én épp ignoráltam az éhesen nyávogó macskát, mire a Lány lekéredzkedett a székéből, a macskára mutatott, azt mondta "enni!" és odahozott egy őszibarack-konzervet. Mert a macska macskakaja-konzervet eszik, de a Lány még nem tudja elolvasni a konzerven a feliratokat. 

Csecsemőnek is cuki és okos volt, de ez a szövegértős, beszélős gyerek mindent túlszárnyal, nagyon jó. Ezt csak az utánam következők (nálam kisebb babát nevelők) kedvéért írom, persze, tudom, "minden baba más, minden anyuka más", dehát a beszélő másfél éves _sokkal_ jobb, mint a csecsemő. És rengeteget lehet röhögni rajta. Sajnos most épp beteg, szerintem ilyenje van. 

És innen már nincs visszaút, átléptünk a verbalitás világába, mostantól háttérbe szorulnak a preverbális szerférzetei és jöhet a folyamatos pofázás. Végre. 

Utas és holdvilág

2014.10.25. 13:17 - címkék: Címkék: kultúra - 5 komment

Tudom, hogy vannak nagyobb írók is, de ha választhatnék, én még mindig úgy szeretnék írni, mint Szerb Antal. Rajongó vagyok, elég nagy gáz, hogy kinyírták, mielőtt még több könyvet írhatott volna, így kénytelen voltam elolvasni a Világ- és a Magyar irodalom történetét is, mert annyira szeretem a stílusát és már minden mást olvastam tőle. 

Valójában úgy szeretnék írni, mint Szerb Antal és Susan Orlean, csak utóbbi angolul ír, de non-fictiont szerintem pont úgy kell írni, ahogy ő teszi, és én meg non-fictiont akarok írni, mert egy ponton rájöttem, hogy nekem az fekszik és nem a fikció. Ezért vannak megíratlan riportkönyveim, ellentétben szinte az összes barátommal, akiknek megíratlan regényeik vannak. Szóval két nem különösebben passzoló név, de majd őket fogom példaképként említeni, amikor a következő bestselleremről beszélgetünk a Mokkában. Egyébként nem tudom, Susannek bejönne-e Szerb Antal, én eleve azon is csodálkozom, hogy az amerikaiak bármit értenek belőle, hát azért az Utas és holdvilág nagyon európai szerintem. Neil Gaimannek anno megvettem A Pendragon legendát meg egy magyar népmeséket, utóbbit saját bevallása szerint olvasgatta is, a regényt szerintem max feltette a polcra, de az is tök jó, ha ezek között valahol van egy Pendragon legenda, amit én vettem. 

Nincsen más ebben a dalban

2014.10.22. 10:08 - címkék: Címkék: vásárlás - 5 komment

Ja, vettünk egy lakást. 

But the pusher don't care, ah, if you live or if you die

2014.10.17. 18:35 - címkék: Címkék: munka emberek nyafogás - 2 komment

Itt egy tök érdekes írás arról, hogy a tudományos életben a munkaerőpiac a drogkartellekéhez hasonló. Most teljesen őszintén azt hittem, hogy a drogkartellekben azért ennél jobb a helyzet :)

Something completely different

2014.10.17. 11:02 - címkék: Címkék: emberek bányászat - 10 komment

Közben meg voltam két napot a múzeumban, abból másfél napra lekötöttem a főmuzeológust, aki az igazgatóasszony utasításának megfelelően "alapos tárlatvezetést" nyújtott. A vége felé már egyáltalán nem kérdeztem semmit, csak csukott szájjal hallgattam, de nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert ránk lett szólva, hogy ennél azért haladhatnánk gyorsabban is, valamint kezdett bűntudatom lenni, amiért önkénteskedni jöttem, ehelyett privát tárlatvezetésemre lekötök egy munkatársat ilyen sok időre. A fennmaradó fél napban adatrögzítettem, leltárkönyvet digitalizálni mondjuk nem éppen nagy kaland, ugyanakkor izgalmas tételek is vannak benne és én remekül bírom a monoton munkát, mi több, gyermeknevelés után éppenséggel még pihentető is csendben molyolni.

Szóval nagy vonalakban képben vagyok a (Kárpát-medencei*) bányászat történetét illetően, valamint a legnagyobb természetességgel (és remélhetőleg helyesen) használom az akna, táró**, fejtési homlok, vájvég, főte, talp, farbőr, műrevaló, klopacska, jövesztés szavakat és kifejezéseket, és bármikor elmagyarázom a tömlős vagy a légújítós bányamentő készülék, a várpalotai pajzs vagy a lójárgány működését. Miért érdekel ez engem, rejtély, dehát valami hobbi kell az embernek.

Különben a történelemről fogalmam sincs, ezt igyekeztem nem túl nyilvánvalóvá tenni, az egy dolog, hogy Szent Istvánt sem ismerem fel képről, de komolyan fogalmam sincs, melyik században ki uralkodott és a tatárjárás meg a mohácsi vész évszámain kívül még kb. 1848 megy. Csak azért mentem át érettségin, mert iskolánk névadóját húztam. Nem tehetek róla, szánalmasan műveletlen vagyok ezen a téren, hát ez van.

Az internet anonimitását illetően meg azt szeretném mondani, hogy a főmuzeológus úr a második napon megkérdezte, hol is van az a blogom, mert a lánya, aki valószínűleg pszichiáter lesz, és egy bloggertársunk barátnőjével dolgozott egy helyen, mondta neki, hogy írok egy blogot, de a nevemre rákeresve nem találta meg. Melrose place it is. 

*Ezt így kell írni?

**Az akna a függőleges, a táró a vízszintes "alagút".

Máshol feldühítettek és itt mérgelődöm

2014.10.17. 10:04 - címkék: Címkék: emberek nyafogás - 25 komment

A dühkezelésről annyit szeretnék mondani, hogy még egyszer valaki kibaszott homeopatákkal és kineziológusokkal vesz egy kalap alá, mert pszichoterápiával foglalkozom, azt esküszöm, pofán csapom. Nem igaz, hogy ennyire lassú a közvélemény, de az egy dolog, a szakmai közvélemény is. Először is, emberek, az isten szerelmére, Descartes a középkorban élt, több száz évvel ezelőtt, akkor volt értelme azt mondani, hogy testünk és lelkünk két külön entitás, de nem hiszem el, hogy még mindig itt tartunk. Nem tűnt fel, hogy ha félsz vagy feldühítenek (lelki izé), akkor gyorsul a szívverésed, leizzadsz, megfeszülnek az izmaid (testi izék)? Nem tűnt fel, hogy ha hasmenésed van (testi izé), akkor a hangulatod is rosszabb (lelki izé)? Úgynevezett lelki és úgynevezett testi dolgok között nem lehet éles határt vonni, többek között azért sem, mert - ha nem tudnánk róla esetleg - van az agy nevű szervünk, ami a testünkhöz tartozik, és a lelki dolgaink (hangulat, szerelem, idegbaj) mégis a benne áramló ingerületátvivő anyagok révén történnek. Józan ész 1.0.

Aztán. Szerencsére a tudomány már kicsit előbbre tart ennél, ott vannak például a klasszikus londoni taxisok, minél tovább taxizik valaki, annál nagyobb lesz (méretben, vonalzóval lemérhetően) a hippocampusának a térbeli memóriáért felelős területe. Ezt már annyiszor elmondtam és leírtam, hogy részemről rettentően unom, dehát valóban szép és szemléletes példája annak, hogy életeseményeink (jelen esetben a taxizás) hatnak agyunk fizikai felépítésére (is).

Térjünk vissza a stresszhez, mert az könnyű. Stressz ér minket, erre válaszul felszabadulnak az agyunkban hormonok, ezek más hormonokat szabadítanak fel, az adrenalin és a kortizol neve lehet ismerős. Ezek hatnak a szívműködésre, a nemi hormonrendszerre, az érfal feszességére, befolyásolva ezáltal olyan betegségek megjelenését, mint infarktus, magas vérnyomás. Mi több, hatnak az immunrendszerre is, hadd ne fejtsem ki, melyik interleukin szint hogyan változik, mindenesetre az immunrendszer működésének megváltoztatása révén hat a stressz az autoimmun betegségek, a tumorok, vagy épp a nátha gyógyhajlamára. Nem, nem leszel aids-es lelki izék miatt, ugyanakkor a további lelki izék befolyásolják, hogy hogyan gyógyulsz.

Pszichoterápia. A pszichoterápia befolyásolja az agyműködésünket, a nyolcvanas évek elején (harminc évvel ezelőtt. harminc. évvel. ezelőtt.) jelentek meg azok a vizsgálatok, amikben kiderült, hogy ha kényszerbetegeket kognitív viselkedésterápiáznak, akkor adott agyterületük működése PET-vizsgálattal kimutathatóan módosul. Megváltoztatja az agyműködésedet az, hogy ha egy terapeutával dumálsz heti egy órát, igen. Mondjuk ha a taxizás megváltoztatja, akkor ez már annyira nem meglepő. De ez nem minden. A pszichoterápiák egyes formái HIV-pozitív betegekben javították a vérképet, csökkentették a vírusszámot (konkrétan a mindfulness-terápiára van egy jó study). Ez úgy lehetséges, hogy a pszichoterápia, a stresszhez hasonlóan szintén befolyásolhatta az immunrendszer működését, a kutatók azt feltételezik, hogy szimplán a stressz csökkentése révén.

Menjünk tovább. Legjobb gyógyszer a nevetés. A nevetés (lelki izé) a kutatások szerint bizonyos gének kifejeződését csökkenti, másokét növeli (leegyszerűsítve ki-be kapcsolja azokat). Ezek között vannak az immunrendszer, vannak a cukorbetegség területén fontos gének többek között. Így lehetséges olyan tudományos eredmény, hogy ha a beültetés után lombikos nőket röhögtetnek, akkor nagyobb eséllyel tapad meg az embrió. Meg volt valami hasonló cukorbetegséggel is, arra most nem emlékszem pontosan, japánok csinálták és konkrétan egy bohóc röhögtette a népet egy előadóteremben.

Szóval ha történik velünk valami - felbasszák az agyunkat, mint most nekem; megnevettetnek; átölelnek; pszichoterápiáznak - akkor az agyunkban változnak az ingerületátvivő anyagok szintjei, a stresszhormonok szintjei, ezek hatnak a vérkeringésünkre, ezáltal az összes többi szervünk vérellátására. Hatnak az immunrendszerünk működésére, és a nemi hormonrendszerünk működésére. Ezt onnan tudjuk, hogy megmértük. Nem én, hanem az okos kutatók a Harvardon meg a többi okos helyen.

Sebésznek kellett volna mennem, basszus, a vakbélműtétről meg a méheltávolításról bezzeg senki se gondolja, hogy kuruzslás. Mondjuk az infúzióról se, pedig ott van például a remek keringésjavító infúzió, amit memóriazavaros időseknek szokás adni, elárulom, hogy a hatékonysága nem bizonyított. De az infúzió, az használ, mert az tű, meg egy barátságtalan fehérköpenyes arc rendeli el, hát akkor tuti jó. A pszichoterápia meg ezotéria. Egész életemben ezt kell majd ellenbizonygatnom, igaz? Anyátok.

Köszönöm, hogy elmondhattam.

Time for some thrilling heroics

2014.10.07. 16:43 - címkék: Címkék: lány bányászat - 3 komment

Nos, mivel túlságosan ráérek (not), a Múzeumban fogok önkénteskedni - ez azt jelenti, hogy amikor Sopronba jövünk, időnként ott fogok lógni a könyvtárban és/vagy tárlatot vezetek, amíg a kis Lányra lelkes nagymamák hada vigyáz*. Ma beszéltem a jófej igazgató asszonnyal (azt mondta, ne akarjak úgy öregedni, mint ő, pedig pontosan úgy akarok), és a héten még megyek be egyszer. Mondjuk mindez havi néhány nap lesz, mivel egy másik városban élek, de azért ha jöttök, szóljatok nyugodtan, hátha pont ott vagyok.

*Pontosabban fogalmazva, lelkes nagymamák hadát ugráltatja, elképesztő, mit megenged magának. Egyet int és az egyik nagymama máris hozza a vizet, teát, kekszet, gyümölcsöt, míg a másik próbálja kitalálni, hogy felhangosítani vagy lehalkítani kell-e a Halász Juditot, vagy épp a szélcsengőt csilingeltetni, esetleg a macska közelébe kell vinni, mert egyedül nem mer odamenni, de azért kíváncsi rá, vagy lusta fél métert odébb menni a plüssnyúlért, valaki adja a kezébe azonnal.

She talks like someone who's never been hit in the face before

2014.09.30. 12:28 - címkék: Címkék: emberek bántalmazás - 7 komment

Én sem vagyok normális, hogy értelmes teendők helyett Diványt és azon belül is kommenteket olvasok, megyek is mindjárt tűzhelyet súrolni, de ezt meg kell, hogy hangosítsam nektek: 

"Kifejezetten ezzel a területtel foglalkozó szakpszcihológustól tudom, hogy ha egy nő szex közben nemet mond, az egy férfiból erős agressziót vált ki, és könnyen erőszakhoz, sőt emberöléshez vezet. És ez soha nem a férfi hibája. Sok féle ember van, és van olyan, aki az ilyen feszültséget egyszerűen nem képes kezelni. De ez nem tanulható dolog. Vagy van, vagy nincs. Az a nő pechje, ha rosszat fog ki. Éppen ezért baromi veszélyes ilyen helyzeteket előidézni. És bizony ez a nő felelőssége, mert csak ő van döntéshelyzetben."

Most mindenféle feminista felhangot félretéve, ezúton szeretném megvédeni a férfiakat: az általam eddig látottak alapján ők a valóságban többnyire nem agyatlan állatok. Tényleg. Némelyik tök értelmes, gondolkodó, érző lény, beszélni is tudnak, meg döntéseket hozni, meg felelősséget vállalni, meg ilyenek. Mi több, előfordult már, hogy szex közben nemet mondtam egyiknek-másiknak (előjáték, de esetenként akár aktus közben is, ha az épp nem esett jól) (és nem jártam világéletemben a nyugis férjemmel, voltak nehezebb esetek is) és soha egyik sem ölt meg, de még csak pofán sem vertek soha. Ekkora mázlit, mi? 

Cím az egyik kedvenc idézetem ebből a sorozatból. 

Mellekről és még durvább dolgokról lesz szó

2014.09.29. 10:50 - címkék: Címkék: lány nyafogás - 17 komment

Szóval én most már értem, hogy jut el az ember odáig, hogy közterületen szoptasson. Én nem szoptattam közterületen, bár vonaton igen, de igyekeztem elbújni és kendővel takarni. Nem azért, mert annyira szégyenlős vagyok, vagy mert annyira tartanék utastársaim véleményétől, hanem mert úgy gondolom, azt, hogy valakinek megmutassam a mellemet, azt ki kell érdemelni. Nem, nincsenek világraszóló melleim, világéletemben inkább a lábam, a seggem és a sziporkázó intellektusom volt az erősségem, de akkor is: nem mutatom meg csak úgy bárkinek, aki véletlenül épp arra sétál és még csak vacsorázni sem vitt el. És ne áltassuk magunkat, szoptatáskor látszik a mell, hacsak nem vagy zsonglőr, minimum akkor, amikor rárakod a gyereket meg leveszed, én legalábbis sok szoptató nő mellét láttam, pedig nem lestem direkt. Ne értsünk félre, egyáltalán nem zavar, ha valaki az utcán szoptat, de hogy őt sem zavarja, az fura. Az egyik barátnőm azt mondta, szerinte teljesen normális vonaton szoptatni: mindenki előveszi a szendvicsét, akkor a babának is jár a kaja, és ezzel egyet is értek, csakhogy az én mellem nem valakinek a szendvicse. Ja, hogy de. 

Régebben ijesztőnek és értelmetlennek találtam azt is, amikor a barátnőim gyerekei bementek utánuk a vécébe, mondjuk meglátogatott minket a kolléganőm másfél éves kislányával, és bement nálunk tampont cserélni, a kislány meg halálra rémült az idegen helyen és berohant anya után. Milyen már. Ma már a szemem sem rebben, ha úgy kell pisilnem, hogy egy gyerek ül az ölemben közben. A szeparációs szorongás tankönyvi korszakában van, igen, betehetném addig a kiságyába, hogy ott üvöltsön kétségbeesetten, de utána egy évezred megvigasztalni, plusz félek, hogy megutálná az ágyát, ha börtönnek használnám, ja, és sajnálom is. Alapesetben a vécével szemben, az előszobában a hűtőmágnesekkel játszik ilyenkor és én kicsit nyitva hagyom az ajtót, de néha rátör, hogy tíz centire sem távolodhat el tőlem. 

Van még az, hogy a szoptatás sok hónapja alatt amit megeszel, az átmegy az anyatejbe - vagyis én vagyok az, aki nem ehetek tejterméket, holott a Lány a tejfehérje-allergiás. Én nem ihatom számolatlanul a kávékat, mert aztán ő nem fog tudni aludni. Én nem ehetek csilisbabot, mert az ő hasa fájdul meg. 

Lassan, de biztosan kialakul az emberben az a tudat, hogy a teste nem az övé többé, hanem nagyjából köztulajdon. Az intimitás határvonala is máshová kerül, normális ember nem beszélget kakiról, a játszótéri anyukák viszont simán megtárgyalják, a baba hányszor és mennyit és milyen színben. Ha több mint egy évig naponta hat-nyolcszor pelenkát cserélsz, plusz időnként magad sem lehetsz magányos a klotyón, egy idő után elfelejtődik, hogy az ürítés intim, csak az adott személyre tartozik. Van egy kis dobozom a vécében, amiben a női higiéniát tartom, a Lány egy időben rendszeresen kiszedte a helyéről és kidobálta és szétszórta belőle a tamponokat, naponta sokszor - pár hónap után már teljesen természetesnek hatott, hogy itt-ott tamponokat találok a lakásban. 

Szóval érdekes. Kíváncsi vagyok, meddig tart ez és hol a határ. Mert szerintem például a mellem alapvetően az enyém, és az csak átmeneti állapot, hogy éppenséggel valakinek a kajája. Kölcsönadtam őket a Lánynak egy kis időre. Még egy pár hónap és visszakerül hozzám és ismét mell lesz, nem pedig szendvics, amit bárhol nyugodtan kicsomagolhatsz, ha éhes vagy. És akkor majd szülök még egy gyereket és kezdődik elölről az egész, és ha huszonéves lennék és lenne kedvem, akkor szülhetnék még ötöt, és ha mindegyiket két évig szoptatnám, hordoznám és pelenkáznám, akkor legjobb esetben is tíz évig lenne másvalakié a testem, ennyi idő után vajon még visszakerül a végén az ember saját tulajdonába, vagy végképp közkincs? 

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Utolsó kommentek

  • isolde: @passievrucht: hát, igen. Mondjuk én szoktam azért selejtezni, de úgy, hogy a barátnőimnek adom, és tök jó rajtuk viszontlátni, tovább élnek a ruháim :) Nem emlékszem, de én vidéki vagyok, régi pes... (2014.11.21. 17:38) Érdekelnek a ruhák
  • passievrucht: Hosszú ideje gyűlnek a ruháim, a szekrényben levők kb. 20%-át hordom. Évek óta győtrődöm ezen, nyilvánvalónak gondoltam, hogy a ruhákat márpedig selejtezni kell, de erre totál képtelen voltam. Idén ... (2014.11.21. 17:37) Érdekelnek a ruhák
  • brainoiz: @isolde: ja, én csak a komolyan venni részre reagáltam, mert azt sugallta, mintha eredetileg komolyan lehetett volna venni :) úgy rémlik amúgy, hogy színvonalban olyan, mint a 90-es évek második fe... (2014.11.20. 18:34) Never give up, never surrender
  • isolde: @brainoiz: de annak is egy kicsit.... retró, nem? :) (2014.11.20. 15:42) Never give up, never surrender
  • brainoiz: De hát a Galaxy Quest már akkor vígjátéknak készült, amikor megjelent. (2014.11.20. 15:41) Never give up, never surrender
  • Utolsó 20

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította