Az eredeti elgondolásom az volt, hogy túl sok dolgot csinálok, tehát majd megírom a listát róluk, és akkor kihúzzuk azt, ami nem kell / nem élvezem / nem visz közelebb a céljaimhoz. Gondoltam, hogy lehet, hogy ez az életmódmagazinos meló lesz, épp beszéltem is az ottani új főnökkel, akár fel is mondhattam volna, ehelyett elvállaltam belőle egy kicsit többet, egy kicsit több pénzért, ugyanakkor rendszerezettebb keretek között. Abban a pillanatban ez tűnt a helyes döntésnek, és így két héttel később még mindig annak tűnik, szóval maradjunk annyiban, hogy intuitíven döntök és nem racionálisan. Utólag egyébként úgy érzem, az is volt a baj ezzel a melóval, hogy nem minden hónapban ugyanannyit dolgoztam ugyanannyi pénzért, kevésbé volt átlátható, de mostantól így lesz és ez így jobb lesz nekem.
Különben egyrészt mindenki így dönt, a racionalitás csak illúzió (ezt nem én mondom, hanem az idegtudományok meg a gazdaságpszichológia nagyjai), másrészt az intuitív döntéseim mögött nyilván reális szempontok is vannak, nem csupán érzelmi szál meg spontaenitás.
Ugyanitt rájöttem, hogy a listámból valójában nem szeretnék semmit sem kihúzni, mert csupa olyan dolgot csinálok, amit szeretek, és egyáltalán nem is annyira sok. Persze, most soknak tűnik, amikor napi fél óra időm van (mert a Lány délig van oviban, a Fiú pedig fél órát alszik délelőtt), de hosszú távon nem sok darab. Ha valamitől meg kellene szabadulni, az természetesen az értelmetlen netezgetés, amikor az ember szkrolloz lefele a facebookon meg a tumbleren, hátha van valami vicces. Egyébként ritkán van, az utóbbi időben olyan szomorú hellyé változott az internet is, mindenki szarul van, kivágják a fákat, most kit érdekel, melyik politikus hogyan korrupt, és Trumpról is asszem, eleget hallottam, köszi.
A többi dolgot meg gondoltam, hogy át lehetne gondolni, melyik visz közelebb a céljaimhoz, melyik nem, meg mennyire élvezem, mennyire nem, de arra jutottam, hogy egyrészt valamelyik célhoz mind közelebb visz, másrészt egyáltalán nem lehet tudni, mi hova visz. És mindegyiket szeretem csinálni / érdekel, azért kezdtem bele.
Felmerül a kérdés, hogy mit szól mindehhez a férjem, úgyhogy meg kell említenem, hogy ésszerű keretek között mindenben támogat, könyvírástól némettanulásig és ingatlanvásárlásig, egy dolgot nem nagyon szeretne, hogy teljes állásba visszamenjek majd a régi munkahelyemre (állami egészségügy, mártíromság, csótányok, rockandroll), de ez még úgyis a jövő zenéje.
A probléma inkább ott kezdődik, hogy a Céljaim nem egyfelé mutatnak, és egyszer az egyik, másszor a másik irányába mozdulok, aminek az a vége, hogy úgy érzem, ide-oda rohangálok két elágazó ösvény között, vagy keresztbe evezek ide-oda egy folyón, és nem jutok egyről a kettőre. Mert például, ha az egészségemet helyezzük előtérbe, akkor hívhatok bébiszittert és elmehetek jógázni délelőtt, ez együtt kb. 5000 Ft. Vagy hívhatok bébiszittert és foglalkozhatok a könyvemmel. Vagy fél szememet babán tartva írhatok cikket, amiért én kapok pénzt. Ha Sopron környéki kertes nyaralót akarok, ahhoz pénz kell. Ha olyan munkát akarok, amihez nem kell nyáron dolgozni, ahhoz tanulni kell. Ha azt akarom, hogy a kertes nyaralóm megvalósulásakor még képes legyek lehajolni kihúzni a gazt, ahhoz pilatesre kell járni. Mivel töltsem azt a pár órát, amit nem gyerekezéssel töltök? Olyannal, ami pénzt hoz? Olyannal, ami pénzt visz el, de hosszú távon talán hoz? Olyannal, ami hosszú távon se hoz pénzt, hanem más haszna van? Jól döntök ma délelőtt, hogy ezt írom porszívózás helyett, amikor mindjárt jön anyósom? A céljaim nem egyfelé mutatnak, ezért állandó konfliktusban vagyok magammal, ezért bármit is csinálok, egy kicsit stresszelek, hogy hátha nem ezt kéne.
Nem, semelyik célról sem fogok lemondani, hanem meg akarok tanulni jobban sakkozni köztük. Erre varrjunk gombot.
Addig nyekegtem az életemen meg olvastam az örömterv blogot, amíg elkezdtem azon gondolkodni, hátha el kéne mennem coach-hoz. Jó, hát jártam már analitikusan orientált egyéni önismeretre, meg táncterápiára, de ezek egyike sem pont azt célozta, ami most a problémám. Lehet, hogy épp a coach tudna olyat mondani, ami segítene. Bár kétlem. Meg pénzbe is kerül. Bár ki tudja. Mindenesetre ennek kapcsán aztán azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon miket kérdezne a coach, amikor felvázolom neki a problémát, és mindjárt azokra sem tudtam válaszolni, szóval elkezdtem átgondolni magamnak.
A témám az, hogy úgy érzem, túl sok mindent csinálok, és a végén pont a fontos dolgokra nem jut idő, illetve, hogy nem haladok a céljaim felé. Nem írom a könyvemet. Eredetileg konkrétan a könyvem problematikájával kapcsolatban merült fel bennem, hogy megkérdezzek valakit, van-e ötlete, hogyan lehetne ezt jobban menedzselni-logisztikázni. Mert most persze nem érek rá a baba mellett, de a tavalyi évben, amikor még nem volt baba, akkor sem mentem el a német kisebbségi könyvtárba Budapesten, mert sose értem rá. Egy évig. Nem volt erre egy délelőttöm. Ugyanakkor nem lett egy vagon félretett pénzem sem év végére. És most is, a baba mellett, rengeteg betűt írok le munka keretében, meg ide is, akkor miért nem tudnám az ugyanennyi betűt oda írni? Szóval hátha van valami nyitja ennek.
Ezen a ponton szerintem megkérdezné a coach, hogy mik a céljaim, úgyhogy gondolkodtam azon, mik a céljaim. A szakmai céljaim mellett persze magánéleti céljaim is vannak, és úgy érzem, hülyeség lenne külön kezelni ezeket, hiszen nem egy külön univerzumban léteznek, és amikor pilatesen vagyok vagy szoptatok a karrierem építése helyett, akkor a magánéletem befolyásolja azt. És persze könnyen lehet, hogy a céljaim túl nagyratörőek, vagyis hogy nem bennem / a szervezőkészségemben van a hiba, hanem a rendelkezésre álló erőforrásokkal ezeket nem lehet maradéktalanul elérni.
Célok
1. A családban legyünk egészségesek és szeressük egymást. (Tudom, hogy ez nem szokványos cél, de idő- és erőráfordítást igényel, el kell menni zöldségért a piacra, időt tölteni a férjemmel és a gyerekekkel külön-külön és együtt, és el kell járni sportolni, szóval nem hagyhatom ki.)(Vagy ez nem is egy cél, hanem több? Whatever.)
2. Olyan munka, amit szeretek, amiben jó vagyok és ami mellett - wait for it - nyáron két hónapig nem kell fizikailag jelen lennem egy munkahelyen.
3. Sopron környéki kertes nyaraló, ahol azt a két hónapot töltöm a gyerekekkel és részben a férjemmel. Erre kell egy vagon pénz.
4. Meg akarom írni a Brennbergről szóló könyvet készre a Fiú három éves kora előtt, azaz két és fél éven belül.
Ezután elkezdek nyivákolni, hogy túl sok mindent csinálok - gondolom, akkor a coach megkérdezné, hogy mégis miket? Úgyhogy összeszedtem, miket. Gondolom, azt is megkérdezné, hogy ezek mennyi időt vesznek igénybe - erről fogalmam sincs és egyébként sem hiszek az időben. A létezésében. Lehet, hogy azt is megkérdezné, hogy melyiknek mi az előnye-hátránya, vagy hogy mit ad nekem az adott tevékenység és mit vesz el. Hát ezek vannak:
Munka
Dolgok, amiket most gyed alatt is csinálok:
1. Cikkeket írok egy ilyen, minekmondják, életmódmagazinba? Heti egy-kettőt.
Előnye: nem nagyon gondolkodós, könnyű, gyorsan kész, rendszeres, pénzt adnak érte. Hátránya: időarányosan még mindig ez a legrosszabbul fizető munkám ever (jó, kivéve állami egészségügy).
2. Cikkeket írok egy konkrét betegséggel foglalkozó orvosi portálra, havi egyet.
Előnye: csak havi egy, tök jól fizet. Hátránya: nem tudok ilyet.
3. Tartok egy kurzust egy egyetemen külföldi pszichológushallgatóknak.
Előnye: izgalmas, élvezem, jól fizet. Évente egyszer összesen 35 óra több részletre elosztva, a beosztásba beleszólhatok. Hátránya: készülni is kell rá, de ha minden évben lesz, akkor majd egyre kevesebbet kell.
4. Tartok egy előadást egy másik egyetemen magyar pszichológushallgatóknak.
Előnye: viszonylag jól fizet és csak egyszer van szemeszterenként. Hátránya: nem tudok.
5. Szaklektorálás.
Erről nem tudok még nyilatkozni, mert most kezdtem.
6. Házimunka: főzés, mosás, vásárlás, takarítás, rendrakás, ilyenek.
Ezt szerintem lehetetlen lenne tovább optimalizálni, takarítónőm nincs, de van mosógépem, robotporszívóm és gyakran rendelünk kaját, szóval nagyon sok házimunkát nem végzek.
Dolgok, amiket most nem csinálok, de még gyed/gyes alatt valószínűleg fogok:
1. Magánrendelés. Elsősorban sémafókuszú pszichoterápia, meg egy-egy gyógyszeres páciens is beesik néha.
Előnye: viszonylag jól fizet, szeretem csinálni. Hátránya: nagyon kötött életforma, minden hétfőn ott kell lenni, nem lehet másra bízni, érzelmileg megterhelő, és ha belevesszük, hogy az ember szupervízióra is jár meg a terápiás órán kívül is fogllakozik a páciensekkel (utánaolvas, receptet postáz, kríziskor telefonál-emailez velük stb), akkor máris nem fizet _annyira_ jól (de azért még mindig nem rémesen).
2. Táncterápiás csoportok vezetése.
Előnye: szeretem csinálni. Hátránya: kb. mint az egyéni magánrendelésnél.
Dolgok, amiket a gyed/gyes alatt nem csinálok, de azért nem ártana eldönteni, fogom-e majd:
1. A főállásom, ami egy pszichiátria, kórházban.
Előnye: fix fizetés, fizetett szabi, nyugdíj, kaland, izgalom, rock and roll. Hátránya: kevés pénzért kiszívja az emberből az életerőt és zombivá változtat.
Tanulás
Gondolkodtam, hogy a munka vagy a hobbi alá betoljam-e ezt, de inkább csináltam neki külön kategóriát.
1. Sématerápia. A sémafókuszú pszichoterápiát már megtanultam meg papírom is van róla, de elkezdtem csinálni hozzá a nemzetközi akkreditációt, ami tanfolyam és szupervízió, és tök jó, úgy értem, akkor is nagyon hasznos, ha nem kell a végén a papír. Pont az ilyesmi kell ahhoz, hogy az ember tovább tudjon fejlődni a szakmai életében.
2. Táncterápia. A táncterápiából is van 1. szintű papírom, a 2. szintű papír megszerzéséhez szupervízióba kell még járni, meg majd egy szakdolgozatot kell írni. Szupervízióba járni hasznos és a múltkor nagyon élveztem is.
3. Mindfulness. A mindfulness az a módszer, ami még nagyon tetszik és nem tanultam, de meg akarom tanulni, és egyből trénernek akarok képződni benne. Egyrészt mert hiszek benne meg evidence based is, másrészt mert pont ez hiányzik a pszichoterápiás palettámról, harmadrészt mert időhatáros tanfolyamokat tudok majd tartani és ilyet szeretnék. Ezt még nem kezdtem el tanulni, mert még nincs képzés, ez csak egy terv.
4. Német. A némettanulással az van, hogy mindig abbahagyom, aztán újrakezdem, most pont lejöttem a duolingo-ról is, mert a baba mellett nem fért bele, de tervezem majd újrakezdeni. Ha Sopronba költözünk, nem fog ártani.
Hobbi
Hát ezt csak így felsorolom, ami eszembe jut, oké?
- isolde blog írása
- sopronfotók tumblr írása
- önkénteskedés a bányászati múzeumban / nak
- Brennberg könyv!
- sport - ez most heti egy pilates vagy ugrálós stepóra
- befőzés, sütés
- filmek, sorozatok
- könyvolvasás - regények és szakmai könyvek is
- barátok online és IRL
- Sopron (sétálás benne és erdeiben)
- balkonnövények
Család
A családnak csak adok egy ilyen főcímet, mert úgyse lehet lemérni, kivel mennyi időt töltök, nem?
Van még mondanivalóm, de azt majd egy másik bejegyzésben. És igen, tudom, hogy a coachingnak az egyik eleme, hogy egy külső szemlélő néz rá a dolgaidra, nem gondolom, hogy DIY meg lehet csinálni. Ha valakinek eszébe jut még valami munkám vagy hobbim, amit kifelejtettem, szóljon bátran, simán el tudom képzelni, hogy kihagyok valamit. Update: á, a balkonnövények! gyorsan beírtam a hobbihoz.
Szóval a kis Lány olyan, mint az apja és az anyja: okos, nyugis, nagyon sok szót tud és ért, ugyanakkor az ügyesebb kortársainál fizikailag ügyetlenebb. Vagy bátortalanabb. Annyira nem, hogy az kóros legyen: a mozgásfejlődés összes állomását tankönyv szerint csinálta, átfordult, mászott, járt, meg amit kell. A bölcsis jógán is ügyes volt, mindig dicsérték. Főleg a magasra mászást, illetve az egyensúlyozást igénylő feladatokat kerüli, magasban fél. Itt felmerül az ok-okozati összefüggés mibenléte, azaz azért nem mászik fel, mert fél (és akkor noszogatni kéne), vagy azért fél, mert érzi, hogy nem jól egyensúlyoz és tök jogosan fél (akkor meg fejleszteni).
Egy jó darabig nem akartam ezzel sehova se elvinni, mivel úgy gondolom, hogy a normalitás határán belül van, mi több, én is boldog életet élek úgy, hogy sose mertem fejjel lefele lógni a mászókáról. Aztán nyáron úgy gondoltam, véget ér a bölcsi és vele a bölcsisjóga, akkor keresek neki valami mozgásfejlesztéses különórát, mi legyen az, és pont akkor olvastam ezt a könyvet, és megtetszett a dinamikus szenzoros integrációs terápia vagy DSZIT. Pont az egyensúlyérzékre való meg még lelkizés is van benne, így ha fél, ha ügyetlen, mindkettőt lefedjük.
Kerestem a neten egy terapeutát és felhívtam. Először egyedül kellett elmennem hozzá beszélgetni, itt elmeséltem, mi a helyzet, a szülés körülményeitől kezdve a babakorát meg mindenfélét. Elmondtam, hogy én egy csomó mindentől féltem a gyönyörű, pici Lányomat, de a fizikai sérülés nem tartozik ezek közé: elsősorban a betegségektől félek (orvos lévén ez logikus), valamint a klímaváltozástól, meg attól, hogy eltűnik (ez teljesen irracionális félelem a részemről, nem tudok vele mit csinálni). Ezzel szemben mindkét nagymamája és valamennyire az apukája is szerintem túlzottan félti, és bár soha sehova nem mászik fel, ahonnan le tudna esni, mégis folyton hallom, hogy "jaj, ne mássz fel, le fogsz esni". A nagymamák még fel is teszik mindenre a játszótéren, meg leveszik, meg fogják a kezét közben.
Ezen az első beszélgetésen szóba került, hogy sokáig tartott a szülés, mert lassan tágultam, utána meg nyakára tekeredett köldökszinórral született a baba. Erre valami olyasmit mondott a néni, hogy lám, akkor nem is miattam született lassan, hanem a köldökszinór miatt, vagyis nem én tehetek róla. Mintha nekem bűntudatom lett volna, amiért lassan tágultam és most miattam biztos hipoxiás lett a gyerek és azért nem mert felmászni a mászókára. Dehát erről szó sincs. Egyrészt, tényleg lassan tágultam és azért ment lassan a szülés, ez nem vitás. Másrészt soha ezidáig nem merült fel bennem, hogy én ott bármit is rosszul csináltam volna. Pláne, hogy hibáztattam volna magamat. Akárhogyan vizsgálom magam, én esküszöm, nem hibáztatom.
Aztán megnézte a Néni a Lányt játék közben velem is és apával is - apával bátrabb volt, de tegyük hozzá, hogy velem járt ott először, vele meg másodszor. Ebből a néni azt a következtetést vonta le, hogy én szorongok, hogy leesik, és ezt érzi a Lány és apa meg nem szorong és rajta nem érzi. Mondtam neki, hogy jé, milyen érdekes, hogy én valójában nem szorongok, hogy leesik (a fél méter magas székről mondjuk), apa meg a nagyik meg sokkal jobban aggódnak a fizikai sérülés miatt és ezt sokszor verbalizálják is.
Mire azt mondta a Néni, hogy ez azért van, mert remek összhangban vagyunk a férjemmel, annyira, hogy én csöndben szorongok, de ő mondja ki hangosan. Szóval MINDENKÉPPEN én vagyok az ok.
Ezen végülis totál felba éktelen haragra gerjedtem. Hogy mindenképpen mindennek én vagyok az oka, igaz? kizárólag anya lehet a felelős bármiért? Azért is én vagyok a felelős, hogy lassan tágultam? Meg azért is, hogy a férjem meg az anyósom túlféltős? Mert amúgy nem is azok, csak én sugározom nekik tudat alatt? Hogy a gyerek minden problémájáért ANYA tehető felelőssé, igaz? Ha a férjem alkesz lenne és verne minket, arról is én tehetnék, igaz? Mert tudat alatt sugárzom?
Végül is nem ezért nem jártunk aztán oda, hanem azért, mert túl messze volt fizikailag, és találtam egy másik, más típusú fejlesztést a közelben. Mert végül is attól még eltornázgathattak volna ott a Nénivel, hogy én nem értek egyet az értelmezésekkel.
Aztán eltelt pár hónap, megszületett a Fiú, és egyszer csak azt hallom, hogy a Fiú ül a pihenőszékében nyugodtan és tünetmentesen, mire a Lány odafordul hozzá és aggódva azt mondja: "Jól vagy, baba?". Hát ezt bizony tőlem, hallotta, az én hangsúlyommal, én szoktam ezt csinálni, aggódva megkérdezem a jól lévő családtagtól, hogy jól van-e, mert hátha nincs. És akkor rájöttem, hogy mire gondolhatott a néni. A fizikai féltésben nem volt igaza, az tényleg a másik oldalról jön, már anyósom is féltette a fiait kiskorában, nekem ahhoz semmi közöm. Ugyanakkor tényleg érezheti rajtam a gyerek, hogy aggódom, és nem mondom ki, hogy mi miatt aggódom - többnyire betegségek miatt, a klímaváltozás miatt, a politikai helyzet miatt, satöbbi. Érezheti rajtam az érzékeny kis Lány, hogy a világ nem veszélytelen. És ehhez jön hozzá az, hogy nagymama meséli neki a képeskönyvben a téli képet, így: "látod, itt korcsolyáznak, az veszélyes, mert el lehet esni és beütöd a fejed, vagy beszakadhat a jég". Tőlem jön a meghatározhatatlan érzés, hogy van ok aggodalomra, a többiek pedig keretet, szavakat, konkrét szituációkat adnak hozzá, és ebből áll össze az összkép. Hát így.
Mondjuk nem az volt a terv, hogy szorongó gyerekeket neveljek, hát majd igyekszem.