Me, too or not me, too?

2017.10.17. 10:52 - címkék: Címkék: bántalmazás -

Csomót gondolkodtam, most én vajon kvalifikálok-e erre vagy sem, hogy tudniillik ért engem szexuális zaklatás? Végülis arra jutottam, hogy ért, de azért mégis kicsit úgy érzem, hogy úgy istenigazából mégse. Mindjárt elmondom a konkrét eseteket, aztán mindenki eldöntheti, ez "ér"-e. 

Úgy különben meg engem nagyon érdekel a szexuális zaklatás a pszichoterápián című kérdés, azért, mert erről aztán végképp hallgatunk, ugyanakkor kettőnél több híres emberről hallottam, hogy megdugta a betegét. Ebből egyet nagyon első kézből, a síró leánytól, aki még mindig szerelmes volt az illetőbe és ezért mélységesen titkolta a nevét, csak hát ez egy kicsi szakma, rögtön tudtam, ki az. Egy másikat egy kollégámtól, akihez fordult a másik síró asszony, egy harmadikat pedig egy harmadik kollégámtól, aki párterápiában kezelt egy párt, ahol a női szereplőt a korábbi terapeuta a párterápia keretében molesztálta. Szóval ez mind mendemonda. Akkortájt gondoltam, hogy milyen remek leleplező riportkönyvet lehetne erről írni, dehát nem tolongtak a nyilatkozók, meg hát névvel rágalmazás/bizonyítani kell, név nélkül meg súlytalan, szóval elengedtem ezt a kérdést és az ezzel kapcsolatos világmegváltást. 

Térjünk rám: amikor 17 éves voltam, sokat fájt a fejem, és anyukám munkahelyének volt valami csereüzlete egy alternatív orvosi rendelővel, így ingyen elmehettem oda. Ilyen rezgéseket mérő csodaizé volt, adtak valami csodavizet meg golyócskákat, a fejfájásom nem múlt el tőle. Asszem háromszor jártam ott kb? A doki eredetileg egy belgyógyász volt, aki alternatív gyógyásszá lett. Asszisztensnője nem volt, csak ő. Csak azt csinálta, hogy minden alkalommal bugyira kellett vetkőznöm rögtön az elején, és utána megvizsgált, meghallgatta a szívemet, megmérte a vérnyomásomat, reflexeket, meg ilyenek, jó hosszasan, már tök kényelmetlen volt bugyiban lenni. Semmi mást nem csinált, csak bugyiban flangáltatott egy ideig. Akkor még nem jártam egyetemre, szóval nem tudtam, hogy a szívhangok meghallgatásához nyugodtan rajta maradhat az emberen a melltartó, de azért azt sejtettem, hogy a vérnyomásméréshez mondjuk nem lenne szükséges feltétlenül a meztelen felsőtest. Meg úgy gondoltam, hogy jó lábam van és seggem, de a melleim csapnivalóak, mert kicsik és nem is szép alakúak, igazán fura elképzelés volt, hogy a faszi azt akarja nézegetni vérnyomásmérés meg szívhanghallgatás közben. Dehát csak nézegette. Meg nem fogta soha. Azért mindvégig úgy éreztem, hogy ez így nem oké, és most is úgy gondolom, hogy nem oké, mégis: csak nézett, nem? Nem lett semmi bajom. 

A másik már huszonéves koromban volt, a liftben benyúlt egy pasi a lábam közé, erre én automatikusan magam elé rántottam a hátizsákomat, mire ő orrba vágott, kiszállt és elszaladt. Szerencsére akkor már az elszaladáshoz készült, ezért kicsit messziről vágott orrba, így nem ért nagy ütés, kb. egy hétig látszott rajta egy horzsolás. azzal a lendülettel felmentem a lakásba, kirángattam a férjemet és mondtam neki, hogy most sétálgasson velem a tömb körül, hogy ha lát a csávó, akkor lássa, hogy három perc alatt elő tudok keríteni egy nála nagyobb darab, védelmező férfiembert. Nem lett semmi bajom. 

Meg párszor letaperoltak meg a lábam közé nyúltak a BKV-n, szóra sem érdemes. Egyébként mindig akkor, amikor a lehető leghétköznapibban voltam felöltözve és lehetőleg csoffadtan vánszorogtam hazafele valami ügyeletből vagy rosszul sikerült vizsgáról és úgy néztem ki, mint akit a kutya szájából rángattak elő. Amikor miniszoknyában, magabiztosan csillámlottam, akkor soha senki nem próbálkozott. Ja, meg egyszer beszálltam a majdnem üres metrókocsiba, a másik végében volt csak pár néni, ahova beszálltam, ott meg egy nagyon kigyúrt csávó játszott a megdöbbentő méretű farkával teljesen nyíltan, az nagyon ijesztő volt, gyorsan leszálltam a következőnél. 

Egyébként pedig egy csomó munkahelyem volt, az eredeti meg a mellékállásaim, számos alkalommal voltam kettesben férfiakkal a szobájukban vagy az autójukban, soha egyik sem próbálkozott semmivel. Az eredeti munkahelyemen többnyire kiváló férfiakkal voltam körülvéve, akikről el sem tudok képzelni ekkora kisstílűséget, a nem annyira kiválóak meg inkább úgy abúzálták az embert, hogy addig dolgoztatták, amíg még mozog. Vagy csak nem vagyok elég szexi? "Lenyalt volt a hajam?" Mondjuk asszem a padlón fetrengve röhögtem volna, ha bárki felajánlja, hogy egy bármiféle szexért cserébe bevesz a cikkébe társszerzőnek / előléptet igazgatóhelyettesnek / osztályvezetőnek. Már most is röhögök, hogy ezt leírtam, annyira képtelen gondolat. 

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak

2017.10.09. 21:33 - címkék: Címkék: gyereknevelés lány nyafogás Fiú -

Valamikor úgy döntöttem, hogy na jó, akkor nevezzük ezt szülés utáni depressziónak, amim van. Amúgy nem az, nem depressziós vagyok, hanem gyesneurózisom van, ami azt jelenti, hogy agyadra ment a kisgyerekesanyaság. 

Nekem a kisgyerekesanyaság nehéz és utálom. Nem a kisgyerekeket utálom, azokat imádom, mármint az enyémeket, a Fiú kis cuki kutyus, a Lány meg maga a csoda, de őt nem is számítom kisgyereknek, mert négy éves és beszél. De a pelenkázást, a szoptatást, a betegségek miatti szorongást és a kib. alvásmegvonást azt utálom. Főleg az alvásmegvonást. És persze a Fiú sem alszik: a Lány sem aludt kétéves koráig, ott kimaxoltam a problémamegoldást, elolvastam minden könyvet és jártunk alvásambulanciára, nem használt semmi, csak az idő, úgyhogy már csak tíz és fél hónapig kell másfél óránként felébrednem, szóra sem érdemes. 

Ja, még a kishátizsákot is utálom, annyira tipikus anyukacucc, hogy szabad maradjon mindkét kezed a játszin. Ha felnőnek a gyerekek, csak funkciótlan clutch-okat fogok hordani és ha bárki azt mondja nekem, hogy "közös játszóterezés", fejbecsapom vele. 

Az alvásmegvonás meg a kisgyerekes feladatok és kommunikáció ("hol a cica? mit mond a cica? miau!") miatt meg totál elbutultam, mármint úgy racionális ésszel tudom, hogy valószínűleg ez még nem az időskori szellemi hanyatlás, de akkor is rossz butának érezni magam. 

Az sem segít, hogy a kisgyerekes anya ugye a tápláléklánc alján van, én meg régen osztályvezetőhelyettes voltam egy kórházban, nekem a nénik nem szóltak be, amiért nem férek el a babakocsival mellettük és fél méterrel odább kéne állniuk, hanem a nénik szépen köszöntek és adott esetben bonbont hoztak. És ha rendesen kommunikáltam velük, akkor a nővérek, meg a rezidensek, meg a súlyos borderline meg a full pszichotikus betegek megértették, mit szeretnék tőlük és az esetek többségében megtették, amit kérek. Jelen pillanatban a nénik kioktatnak, és nem bírok rávenni egy egyévest, hogy az étkezések alkalmával ne másszon fel az asztalra és ne kenje rám a pépet. Nem véletlenül nem lettem kutyaoktató, nekem ez a beszéd nélküli viselkedésterápia nem az erősségem. Szóval a napjaim nem a sikerélményektől hangosak. 

Egy ponton rájöttem, hogy az a bajom, hogy nem csinálok olyat, amiben kompetensnek és hatékonynak érzem magam. Mondjuk lehetne ez a házimunka, de úgy nem lehet azt sem csúcsra járatni, hogy közben húzgál egy vagy két gyerek, szóval nem most sütöm a legbonyolultabb tortákat és libacombot is régen konfitáltam. 

És volt még ez: 
D (a férje relocation manager vagy efféle volt egy orvosokat Skandináviába közvetítő cégnél): - És nagyon nehéz volt az orvosokkal, mondjuk érthető, lehet, hogy Romániában osztályvezető volt az illető, hajlongtak előtte a nővérkék és márványpadlós háza volt három kocsival, itt meg idejön a nyelvtanfolyamra, ami nehezen megy, berakjuk egy kis lakásba családostul, és nála húsz évvel fiatalabb kiscsajok akarják megmondani, mi a teendője, egy teljesen új helyzetbe kerül, a régi képességeit nem tudja használni, nem érzi magát kompetensnek semmiben...
isolde: - Várjál, te az anyaságról beszélsz. 

Úgyhogy rájöttem, hogy amellett, hogy minden lehetőséget meg kell ragadnom az alvásra és a finom sütik evésére (vettem is gyorsan somlóit a Gerbeaudban, elvitelre egyet fizet, kettőt kap, kár volt, mostantól nem ehetek máshol somlóit. meg egy sós mogyorós baracktortát, dehát az a kedvenc sütim ever, hatalmas mázli, hogy messze lakunk tőle), gyorsan csinálnom kell dolgokat, amikben kompetensnek és okosnak érzem magam és/vagy adnak érte egy zsák pénzt. Sajnos, olyan nincs, ami mindezt lefedi. Magánrendelni még nem akarok, mert nem érzem magamban azt, hogy hetente minimum egy alkalommal más emberekre akarnék figyelni. De kitaláltam, hogy jövő év elejétől már tartsunk táncterápiás csoportot, kell még szupervízió alatt tartani egyet, hogy meglegyen belőle a Végső Papír. Meg kitaláltam két különböző újságnak két izgalmas témát, amiről szeretnék nekik írni, mindkettő fogékonynak bizonyult. Mégis tovább nyafogtam. És akkor egyszercsak megvilágosodtam az esti szoptatás közben! Hogy a kutatás. Nekem az a bajom. 

Nekem az egy ilyen örök problémám, hogy nem vagyok jó kutató. Részben mert a munkahelyemen ez csak a betegellátás után következik, ezért sose leszek annyira gyakorlott és eredményes benne, mint aki egész nap ezt csinálja, mert a rendes munkája az, hogy kutató. Én csak egy orvos vagyok, aki úgy hobbiból kutatgatott, de aztán terhes lett és abbahagyta. Másrészt van egy ilyen téveszmém is, hogy a kutatók azok ilyen másmilyen emberek, mint mi, és én sose leszek az, mert buta kisvárosi lány vagyok és az IQ-m sem 150. Mindez nem akadályozott meg abban, hogy PhD-m legyen mondjuk, de erre imposztor-szindrómám van és képtelen vagyok komolyan venni. Hozzátesz az is, hogy tényleg nagyon okos emberekkel voltam körülvéve, de mondjuk nem kizárólag, és az okosak se fölényeskedtek velem sose. De mindegy, lehet, hogy régen okos voltam és tudtam kutatási projekteket tervezni és véghezvinni és belőlük cikket írni, de ma már ostoba kisgyerekesanyuka vagyok, aki még egy egyévest se bír megnevelni. Akit valamelyik nap véletlenül zoknistul tettem a fürdőkádba, hát hülye vagyok én. 

Ki is találtam, hogy postdoc ösztöndíjat kell megpályáznom az osloi egyetemen, tavaly volt is olyan, ami valamelyest a témámba vágott, de idén nem volt, meg rá is jöttem, hogy á, én ehhez már úgyis hülye vagyok, örüljek, ha meg tudok kenni egy vajaskenyeret normálisan. 

Úgyhogy gyorsan felhívtam a Kollégámat és megkértem, hogy azonnal adjon valami munkát, amit a kutatócsoportja többi tagja nem ér rá megcsinálni. Ő főként olyan témákkal foglalkozik, amikhez tényleg nem értek (eeg, neuroimaging, computational neuroscience), úgyhogy izgatottan várom, mit talál nekem. Gondolkodtam rajta, hogy a Filozófust hívjam ugyanezzel, ő is biztosan azonnal rám tudott volna dönteni egy szekrénnyi feldolgozatlan adatot és az ő témái lényegesen közelebb állnak az enyémhez, csak ő nem annyira fókuszált és asszem az engem most zavarna, konkrétumot szeretnék, mármint jól körülhatárolt feladatot konkrét céllal és végponttal. 

És még bébiszitter-keresésekbe is vagyok, eddig nem túl nagy sikerrel, vagyis nem találtam meg a bébiszitterünket, de már három barátnőm is felajánlotta, hogy vigyáz olykor a kölykökre, bár ebből csak egy ér rá munkaidőben, de az is több mint szuper. Miért nem adom bölcsibe, merül fel a kérdés, hát szerintem ahhoz még kicsi, augusztus végén volt egyéves, főként mászva közlekedik, még baba. Meg parázom a betegségektől is. Talán majd tavasszal, meglátjuk. Miért szoptatom még, merül fel a kérdés, sajnos pont a múlt héten az orvosi váróban elolvastam a Hello, baby! magazint, aminek a felét W. Ungváry Renáta írta, úgyhogy kénytelen vagyok még pár hónapig szoptatni. De már csak pár hónap, és utána járni fog meg beszélni meg ennél jobban aludni, eljön még az én időm. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Here comes the sun

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította