Jaj, ez már annyira elcsépelt
De azért elmesélem, hogy a Lány kitalálta, hogy doktornéninek szeretne öltözni az ovis farsangra, ezért lusta és a pénzzel bánni képtelen anyjaként elkezdtem doktornéni-jelmezt keresni neki a neten. Találtam is egy csomó webshopot, ahonnan pár ezer forintért lehet jelmezt rendelni. De hiába kutakodtam a kislányjelmezek között, egyiknél sem volt doktonéni, csak a hercegnők, tündérek, meg pár állat.
Meg nővérke.
Akkor eszembe jutott, hogy ááá, akkor talán a fiú jelmezek között lesz az orvos? És ott volt!
Egy mosókonyhában jól kitaláltam én azt, hogy mi lesz
Ami az ökotudatosságot illeti: januárban nem vettem pet-palackot. Sima ügy volt, csapvizet iszunk, max az edzőteremben fordulhatott volna elő, hogy elfelejtek innivalót vinni és veszek ott, de nem felejtettem el. Úgyhogy ezt folytatjuk tovább, majd időnként beszámolok, hány petpalackot vettem ez évben. Nyáron nagyobb kihívás lesz, amikor ötpercenként megszomjazunk majd útközben.
Februárban az a terv, hogy ökotudatosan mosok, hát ezzel kapcsolatban vannak kételyeim. A mosódiót eleve kizártam, mert egyrészt nem szimpi, másrészt Indiából vagy honnan hozzák, és ha valami messziről jön, akkor környezetszennyező a szállítása. Egy csomó embert megkérdezve egyébként is arra a következtetésre jutottam, hogy azok a dolgok, amik nem mosószerek (mosódió, mosógolyó) valójában placebo-k, és azoknak válnak be, akiknek a ruháik nem koszosak. Magyarul azoknak, akiknek nincs gyerekük, és nincs a ruháikon sütőtök-, anyatej-, sár-, és festékfolt. A placeboval semmi baj nincsen, nagy híve vagyok egyébként, csak hát ha nagy a baj, akkor nem használ, és ebbe beletartozik a vakbélgyulladás és a kosz is. Tudom, hogy előtte be lehet áztatni a ruhát, meg sikálni a foltot marhaepe-szappannal, hááát... meglátjuk.
Egyelőre főztem egy ilyen házi folyékony mosószert kábé két fillérből. Langyosan beleöntöttem három üres régi virágöntözős petpalackba. Erre kihűlt és elmúlt a folyékonysága, ami egyrészt fura, másrészt hogy fog most kijönni nekem a palackokból? Mert így, hogy tele van, még kijön valamennyi, ha megnyomom az oldalát, de utána? Ha ráteszem a radiátorra és megint langyos lesz, akkor megint folyékony lesz? Vagy le kell vágnom majd ollóval a palackot?
Na, mindegy, ma úgy döntöttem, kimosom utoljára a ruháinkat persillel, de utána a (fehér) kádkilépőt kipróbálom a trutyival. Bele is tettem a mosógépbe a kádkilépőt, amit mindig abban szoktam mosni, és a mosószeres rekeszbe nyomtam egy kis mosószert. Lement a szokásos, rövid program, de nem centrifugázta ki, meg amúgy is kissé szürke lett. Beraktam még egyszer csak centrifugára, semmi.
Beraktam próbaképpen egy törölközőt persillel, öblítővel ugyanazon a programon. Kimosta, kicentrizte. Visszaraktam a kádkilépőt még egyszer persillel. Kimosta, kicentrizte. Véletlen? :) Nem hiszem amúgy, hogy egy alkalom elrontja a mosógépet, ugyanakkor egyszer régen már előfordult ezzel a géppel, hogy nem centrifugázott, és akkor a szivattyú eldugult (egy zoknitól). Lehet, hogy most is valami valahol eldugult, mert nem jó a cucc állaga? De a cucc valószínűleg rég feloldódott a forró vízben, nem? Megannyi kínzó kérdés.
Összességében elmondható, hogy a kérdés további kutatásokat igényel, ilyen kis esetszámból nem lehet valódi összefüggésekre következtetni, csak hát kérdés, hogy ezután bele merem-e a trutyit még egyszer önteni a jó kis mosógépembe a jó kis ruháimra?
Ami az öblítőt illeti: mindenki az ecetet nyomatja, szóval gondolom, kipróbálom majd, csak hát az ecet az petpalackban van, és sajnálom megszakítani miatta ezt a jó kis sorozatot, így hogy fogom azt mondani jövő decemberben, hogy 365 napja nem vettem petpalackot?
Kipróbálom még majd a mosószódát magában, dehát erős a gyanúm, hogy a végén a DM-es környezetbarát zacskós folyékony mosószer-utántöltőnél fogunk kikötni. Ami az öblítőt illeti, szuper környezetbarát öblítőket lehet kapni, de mind flakonban van, és az engem zavar. Márciusi kihívásunk egyébként is ez lesz, gyűlölt ellenségünk, a flakon! Nagyon izgalmas lesz, mert kurvasok mindent árulnak flakonban, nálunk a műanyagoskuka jelentős részét alkotják a flakonok, stay tuned.
Fast fashion
A múltkor meghívtak egy díjátadó gálára - erről nem mondhatok többet - ami este volt, és közöltem is egyből, hogy én nem tudok menni, hiszen az esti altatás-szoptatás anyát igényel. Aztán mégis rábeszéltek, a szervező csaj és a férjem együttesen, hogy menjek el, de még mindig nem akartam, mert úgyse tudnék mit felvenni, és akkor találtam egy second hand szürke gyapjúruhát a szekrényben, ami tök jó és jól is áll, a terhességem előtt hozta a Móni, csak akkor már nem tudtam hordani terhesség miatt és elfelejtettem.
A ruha úgy döntött, hogy el akar menni a díjátadóra, így aztán odaugrottam egy órára két szoptatás között.
Pontosan olyan volt, mint Hamupipőkének lenni: elkészültem úgy öt perc alatt nejlonharisnyával, sminkkel és mindennel együtt (cipő: Deichmann, ruha: Austin Reed / Háda, retikül: vintage, Jajcica), eltaxiztam a tetthelyre, ott ittam egy kis fehérbort, ettem néhány libamájas falatkát és minisütit, illedelmesen mosolyogtam, majd amikor az óra elütötte a nyolcat, elszaladtam, taxiba vágtam magam, és negyed kilenckor már a szívettépően zokogó csecsemő társaságában igyekeztem lehántani magamról a szettet, power dressben ugyanis nem lehet szoptatni.
Erről azért eszembe jutott, hogy jó ég, mennyire hiányzik az életemből az öltözködés, én, aki korábban még azt is kihívásnak tekintettem, hogy egy hónapig ne vegyek ruhát. Ennek csak egy része az anyaság, a másik része, hogy teljesen megváltozott a ruhákhoz való hozzáállásom és tizenöt ócska műszálas helyett (amit kambodzsai kislányok varrtak három műszakban), inkább veszek egy jót, és azt is használtan. Részben anyagi, részben környezetvédelmi, részben esztétikai szempontok vezérelnek: ez a ruha, ami rajtam volt, sokkal jobban állt és nézett ki, mint bármely H und M vagy C und A cucc.
Tegnapelőtt meg a gyereksereget anyósomra bízva elugrottam Nikével kávézni délelőtt, hogy odaadjuk egymásnak karácsonyi ajándékainkat így január vége felé - ittam egy koffeinmentes lattét a jókávés helyen, és egy fekete teás-áfonyás sütit és egy csokis tarte-ot, esendő az ember, és kaptam tőle többek között egy Women's Secret pamut pizsamát. Gombos felsőrésszel, hogy a szoptatós anyára is gondoljunk, és annyira jó, és annyira tetszik, hogy úúú, új ruhám van, amiből én vágtam ki a címkét és még senki se hordta előttem, hogy hirtelen bekapcsolt az addikcióm: most azonnal el kell mennem a boltba és venni még öt ilyet, minden színben, ózonréteg és kambodzsai kislányok ide vagy oda! Durva ez a cucc, gyerekek.
Amelyben a gyerekek cukik
Írok a gyerekekről, mert cukik.
A Fiú öt hónapos lesz mindjárt, hamarosan elkezdem hozzátáplálni, szembemenve a La Leche Liga és a WHO ajánlásával, mert anarchista vagyok, akit kivet magából a társadalom és ehhez van kedvem. Amúgy részben azért, mert én nem tudok fejni, ő pedig nem tud cumisüvegből enni (nem tanítottuk meg), és számomra szorongáskeltő ez a tény, hogy én vagyok az egyedüli kajája. És mi van, ha nem tudok háromóránként ott lenni, ahol ő, mondjuk baleset ér, vagy a Lány kerül kórházba? Megnyugtatna, ha legalább hírből ismerné a kanalat meg az almapürét. Ez a lelki oka, a praktikus oka meg az, hogy február második felétől kezdve heti egy napon dolgozni fogok 4 órát egyben, azaz beleesik egy étkezés, és addigra vagy kanállal kell megtanulnia enni (főzeléket), vagy cumisüvegből (tápszert), de így, hogy majdnem féléves, a kanálra és a pürére esett a választásom.
A szuperképessége jelenleg a hátról hasra fordulás meg a nyálas berregés, iszonyú aranyosan gyakorolja mindkettőt. Ritkán nevet hangosan, és szinte kizárólag csak a Lánynak, mert imádja, de ránk is csomót mosolyog. És okosan néz, mindenre figyel. A könyv szerint az anyai hang irányába kell fordulnia, és fordul is mindenféle hang felé, beleértve Nina Simone-t is, valamint olyan puha a haja, mint a cicaszőr. A súlya kisebb a koránál, mert a hörghurut alatt hetekig kb. semmit se nőtt, de úgy döntöttem, elengedem az ezen való szorongást, miután a szoptatási tanácsadó és a védőnő szerint sem drámai a helyzet. Egy kicsi, hol komoly, hol vidám, kíváncsi, mozgékony baba.
A Lány meg okos lett, kreatív és együttérző. Az okosság alatt azt értem, ahogyan tudományos módszerességgel tanulmányozza a világot: mondjuk az állatkertről beszélgetnek apával, és szóba kerül, hogy a tónál vannak pelikánok, egyéb madarak meg teknős. Lány: "A teknős is madár?" Apa: "Nem, az hüllő." És még mi hüllő? A szőrös állatok is hüllők? És még mik emlősök? És akkor el kell neki magyarázni a teljes rendszertant, jellemzően alvás helyett. A kreatív alatt azt értem, hogy órákig eljátszik egyedül, hatalmas sztorikban van a playmobil nyulak, a plüssök, a Fiú játékkockái, a labda és az interspar magazinból kivágott, ételeket ábrázoló fecnik segítségével. Vagy amikor a Fiút altatom, bejön ő is a hálószobába és a nagy ágyon játszik a szoptatóspárnával, ami néha egy hatalmas tavon átívelő híd, néha vonat, néha kígyó. Néha veszélyes kígyó, máskor olyan, ami a hátán plüss nyulakat visz.
De a kedvencem mégis az, hogy bármikor bárki szomorú vagy ideges, azt észreveszi és jön vigasztalni. Mondjuk ideges vagyok, mert a Fiú aznap délután épp nem akart enni és tüsszögött - akkor elmagyarázom a Lánynak, hogy nyugi, nem vagyok rá mérges meg senkire, csak aggaszt, hogy nem eszik ez a baba - mire azonnal rajzol nekem egy "madarat" (igazából ficka), és odahozza, hogy "nézd, anya, rajzoltam neked egy madarat, hogy ne legyél ideges", meg még odaad a játékai közül kettőt, azzal, hogy ezeket nekem adja, és megölelget. Annyira kedves. De a Fiút is megvigasztalja, ha sír, orrporszívózás után elénekli neki a Jön a kocsi... kezdetű dalt, ha pedig a baba nyekereg, mint épp most, akkor rám szól, hogy "anya, ne gépezzél, sír a baba!".
Így aztán három napba is beletelt, mire megírtam ezt a bejegyzést.
Only the wounded heal
A kis Fiú meg, aki eddig 1-4 alkalommal ébredt éjjelente, de majdnem mindig volt egy kb.ötórás alvós szakasza, három napja fél-egy óránként felébred, sír, és a hagyományos módszerekkel (cumi, popsipaskolgatás) nem is alszik vissza, mellen akar lógni. Néha eszik belőle, néha nem. Mi baja van neki és főleg: mitől múlik el? Nem tudom, mondtam-e már, hogy rettentő nehezen viselem a csecsemőkornak ezt a jellegzetességét, hogy a csecsemőt nem lehet megfejteni és nincsen megoldása neki. Persze, a sok gyereknevelős könyv mind azt sugallja, hogy van - csináld ezt vagy azt, és akkor jobban fog aludni - de lássuk be, az esetek többségében nem tudunk semmiféle ok-okozati összefüggést kimutatni. A Lány alvása akkor javult, amikor abbahagyta a szoptatást és kijöttek a fogai, de nem lehet tudni, mi okozta melyiket. A Fiú alvásromlását is próbálom persze megfejteni: fáj a hasa? Én ettem valamit és attól? Náthás és attól? Jön a foga? Semmi sem látszik az ínyén, de attól még bizsereghet neki. Fejlődési ugrásban van és éhes? Szimplán csak kitalálta, hogy ezentúl mellen akar aludni? Aggasztja a klímaváltozás? Sosem fog kiderülni, és közben vagy pár nap alatt elmúlik mindez, vagy sok hónapig fog tartani, én meg addig zombi vagyok, mert nehezen bírom az alvásmegvonást.
A buddhisták szerint a nehéz időszakok azért jók, mert általuk együttérzőbbé válhatunk, és ez a gyereknevelésre teljesen igaz, én legalábbis azóta iszonyú együttérző vagyok mindenkivel, akinek gyereke van vagy más miatt nem alszik / szorong. Pont a kórházban gondolkodtam ezen, amikor bent voltunk a Fiú hörghurutja miatt öt napig: hogy biztos vannak, akik nálam együttérzőbbnek születtek már eleve, de nekem meg kellett tapasztalnom a másik oldalt ahhoz, hogy értsem, min mennek keresztül a betegek a kórházban. Hogy milyen a betegszerepben lenni. Mert orvosként én is csomószor vagyok türelmetlen, vagy épp nem magyarázok el dolgokat, mert azt képzelem, hogy az köztudott, vagy csak nem vagyok kedves. Ennek nagyon jót tett, hogy műtötték a szememet és ott megtapasztaltam, milyen, amikor az orvos és az asszisztensnők normálisan bánnak az emberrel, meg szültem és ott megtapasztaltam, milyen, amikor köcsögösködnek, aztán meg beteg gyerek anyukájaként megtapasztaltam, hogy ezekhez mind hozzáadódik egy ezres szorzó, ha a gyereked miatt parázol. Ezek az élmények segítettek abban, hogy jobb orvos legyek, vagy legalábbis akarjak lenni.
A szorongásról még az jutott eszembe, hogy lehet, hogy néhányan azt gondolják, hogy a pszichiáter nem szoronghat, mert kötelessége neki egyfolytában jól lenni. Nekik üzenném, hogy kapják be ismerkedjenek meg a sebzett gyógyító fogalmával, amit Jung talált ki, de már a régi görögök is. Azt jelenti, hogy jobb gyógyító válik abból, aki maga is sérült, ugyanakkor nagyon fontos, hogy a gyógyító egy gyógyult sérült legyen. Ezt azért könnyű megérteni: ha alkoholista, bántalmazó családból jössz és magad is alkoholista bántalmazó leszel, akkor, khm, nehéz jó pszichoterapeutának lenni, míg ha ilyen családból jössz, de sok önismeret, küzdelem, pszichoterápia, akármi árán fejlődsz és gyógyulsz, akkor adott esetben könnyebben tudsz segíteni azoknak, akik ugyanezen az úton járnak, csak még hátrébb vannak. Nem állítjuk, hogy sérültnek kell lenni ahhoz, hogy jó pszichoterapeuta legyél, mert nem kell - de ha az vagy, abból is ki lehet hozni jó dolgokat, csak oda kell figyelni. Szóval ezen gondolkodtam, hogy vajon égő-e, ha a pszichiáter kicsit néha szorong, aztán szembejött a Petke Zsolt comingoutja, és azok után úgy éreztem, némi szorongást én is bevallhatok. Hogy esendő emberek vagyunk mindannyian, felesleges lenne titkolni.
Tudni kell a határainkat is persze: én például tudom, hogy higgadtságom miatt jól tudok bánni borderline-okkal, és természetesen tudok mit kezdeni a szorongókkal is, ugyanakkor mivel türelmetlen vagyok, a kényszeres személyiségzavarosoknál nagyon oda kell figyelnem, hogy elviseljem a rugalmatlanságukat, a nárcisztikusokkal meg eleve nagyon nehezen tudok bánni, beleértve a nárcisztikus borderline-okat is. Ezeket lehet tanulni, én tudom, hogy ebben fejlődhetnék még, így tehetem azt, hogy sose vállalok nárcisztikust, és tehetem azt, hogy ha vállalok, akkor azt szupervízió mellett teszem.
Visszatérve az alvásmegvonásra, úristen, én ezt nem bírom ki. Tegnap adtam neki próbaképp egy adag Nurofent, hátha fáj valamije és a fájdalomcsillapítóval jobban alszik, de különösebben nem hatotta meg. Igazából úgy viselkedik, mint egy szeparációs szorongó, anyán akar lógni konstans egyfolytában ébren és álmában is, csak hát ez a szakasz nyolchónaposan aktuális, négyhónaposan még nem jött rá, hogy különálló lény vagyunk. Szóval igyekszem találgatni, mi baja, meg közben mégis szem előtt tartani a buddhista gondolatot, hogy minden csak jelenés, minden az ég alatt, mint a kis nefelejcs, enyész, és ez is elmúlik majd és akkor milyen jó sztori lesz. Emlékszel, amikor óránként felkeltett a baba? Milyen régen volt!
Valamint 40 nap van tavaszig.
Így szorongjon haladó szinten Ön!
Ezt imádom.
Look like a girl, act like a lady
Az ovis szülőin tegnap azt kérték az óvónők, hogy a kiscsoportos lányok inkább hagyjanak fel a körömlakk viselésével, mivel lerágják és az nem higiénikus.
Sun in the sky, you know how I feel
Hát nem gyönyörű? Lenézek a lábamra és érzem, ahogy helyreáll az agyamban a neurotranszmitter-egyensúly.
Tudom, rendes nő attól érzi jobban magát, ha ki van sminkelve, de ha ez vigasztal, karácsonyra kaptam Húgomtól egy majdnem ugyanilyen színű Tom Ford-rúzst.
Partly cloudy
Aztán meg rájöttem, hogy abban is hiába reménykedem, hogy majd valaki mond valami okosat, vagy olvasok valami okosat, és akkor attól megvilágosodom és szorongóból egy ilyen laza anyukává válok és másnap viszem is a négyhónapost síelni, most miért, orrot porszívózni bárhol lehet. Ezt úgy különben eddig is tudtam, mármint, hogy a szorongást főleg kordában tartani lehet, mi több, világosan emlékszem, hogy középiskolás koromban, mintegy 25 évvel ezelőtt elolvastam azt a verset, amiben Nemes Nagy Ágnes az állatait sétáltatja, és komolyan drukkoltam magamnak onnantól, hogy igazat mondjon és majd én is sétáltathassam. Mármint a szorongást, pórázon. Persze, a legjobb lenne agyoncsapni egyszer s mindenkorra, de azért a pórázon sétáltatás is szuper.
Szóval ezt a telet kell túlélnünk, még 44 nap van belőle. Azért gondolom, hogy utána jobb lesz, mert egyrészt tavasz lesz, másrészt fél éves lesz a Fiú és számomra a csecsemőkor a legnehezebb, amikor még kisnyúl, behatárolt kommunikációval és tünetekkel. Sokkal kisebb a repertoárjuk, nehezebben értelmezhető, így több parára ad okot. Csomószor sose derül ki, mi is volt a bajuk: pár napig sírós vagy étvágytalan vagy sokat alszik vagy nyugtalan, akkor rámondjuk, hogy frontérzékeny vagy hasfájós vagy ugyan még nem jön a foga, de az ínyében már érezheti a feszülést. Isten tudja, a csecsemőt nem lehet megfejteni. Nem véletlenül nem lettem gyerekgyógyász, nekem a páciens tudjon beszélni és mondja meg, hol fáj hall-e hangokat a fejében.
Így berendezkedtem szépen arra, hogy jó, akkor még 44 napig fogok szorongani, aztán másnap meg abbahagyta a Fiú a tüsszögést, egészséges, vidám csecsemő benyomását keltette, kisütött a nap, találtunk szimpatikus bébiszitter-jelöltet, a Móni hozott nekem a turkálóból egy sosem hordott piros lakkbőr Martenst 4000 Ft-ért a méretemben, meglepően finom volt a rendelt pho-leves, és azt vettem észre, hogy jé, egyáltalán semennyire nem szorongok, elmúlt rólam a felhő. Aztán este lemértem a Fiút és láttam, hogy 3 dekával kevesebb, mint előző nap (ezért nem szabad naponta mérni), és ezen megint aggódni kezdtem. Aztán rájöttem, hogy ja, már emlékszem, az érzéseink mind változékonyak és ha rossz, akkor sem szabad azt gondolni, hogy akkor ez most örökké így lesz, és ha jó, akkor sem szabad azt, hogy akkor mostantól már mindig minden rendben lesz. Vagyis hát szabad, csak nem fedi a valóságot.
Van még az is, hogy az ember ne hibáztassa magát az érzései miatt, ez egy olyan alapvető igazság a pszichoterápiában és számomra annyira megkérdőjelezhetetlen axióma, hogy eszembe se jutott egyáltalán megvizsgálni, hogy csinálom-e vagy sem. Én? Én aztán nem hibáztatom magam az érzéseim miatt. Vagy várjál? De. Azt mondogatom magamnak úgy kb. egyfolytában, hogy "tiszta hülye vagy, hogy ilyen hülyeségeken szorongsz, ahelyett, hogy élveznéd az anyaság örömét". Ami részben jogos, ugyanakkor nem segít. Aktuális kedvencem, a buddhista könyv szerint együttérzéssel kell ilyenkor (is) fordulni magunk felé, hiszen megérdemeljük, meg hasznosabb is, meg még abban is segít a saját magunk felé mutatott együttérzés, hogy másokkal is együttérzőbbek tudjunk aztán lenni. Mi több, szerinte nem is nagyon lehet másokkal rendesen együttérezni (és ez alatt most azt értem, hogy elfogadni és megérteni a tökéletlenségüket és a szenvedésüket), ha magunkkal nem csináljuk.
"Nem láttam még olyan anyát, aki ne küzdött volna valami nehézséggel, legyen az a család támogatásának hiánya, a párja és közte kialakult feszültség, az önmagára fordítható idő szűkössége, az elégtelen alvás vagy a gyereke miatti aggódás. Minden anyának kijár egy szekérderéknyi együttérzés, így aztán kár lenne épp önmagunkat kihagyni. Amikor zavaró érzésekkel küzdünk, akkor ahelyett, hogy csalódottan vagy bűntudatosan néznénk önmagunkra, inkább legyünk az átlagosnál is együtt érzőbbek és türelmesebbek magunkkal, hiszen épp elég baj az is, hogy negatív érzésekkel kell viaskodnunk." Ennyi.
Milyen érdekes, hogy világéletemben egy szorongó voltam, megvannak hozzá az eszközeim, és mégis időről időre újra emlékeztetnem kell magamat rájuk vagy újra felfedezni őket. Most épp abba a hibába csúszom többnyire, hogy kizárólag a kognitív helyzetértékeléssel akarok megszabaulni a szorongástól, ami klassz, de ebben a csecsemős aggódásban épp inkább túlzott agyaláshoz vezetett. Az érzések elfogadása most jobban segít, meg is akarom tanulni a mindfulness-t (ami ennek a módszere), csak hazánkban épp kicsit bonyolult ez a kérdés, ja, meg rá sem érek.
It's all been fun and games up 'till now, but there's something about you I must know
Még az volt, hogy leveleztem egy kiadóval a könyvemről, konkrétan az Ad Librumnak van most egy riportkönyv-pályázata, és velük. Viszonylag normális feltételekkel ki is adnák, csak hát ugye jelen pillanatban így, hogy háromóránként szoptatok és egy emailt is kettő-öt részletben írok meg, nem tudok határidőket vagy konkrétumokat mondani. Így abban egyeztünk meg, hogy visszatérünk rá, ha majd kicsit tervezhetőbb lesz az élet. Izgi! Közben több olyan kérdést is felvetett a kiadó embere, amin el kellett gondolkodnom, az egyik az volt, hogy én, mint szerző, tudnám-e valahogy elősegíteni a könyv marketingjét - mondjuk mert celeb vagyok, saját tévécsatornám van, ilyesmi, és az az igazság, hogy halvány fogalmam sincs, hogy ezzel pár száz olvasót számláló énblogommal elősegítem-e vagy sem. Mármint, hogy a blogolvasók vennének-e könyvet. Mert azért egész más egy énblogot olvasni, és más ugyanettől a szerzőtől pénzért egy papír könyvet vásárolni, ami ráadásul Brennbergbánya történetéről szól, és az kit érdekel. Szerintetek? Ha mondjuk megírom a könyvet Brennbergről és kiadnák és úgy nagyságrendileg 3000 Ft-ba kerülne? Most így őszintén és névtelenül áruljátok már el, légyszi.
When life gets tough it’s time to do some weird shit to your hair
Csak levágattam rövidre, mert eddig hosszú volt, de a szoptatás miatt csomókban hullott. Persze, a La Leche Liga szerint nem a szoptatástól hullik a haj, hanem attól, hogy terhesség alatt nem hullik és ilyenkor hullik ki az is, aminek akkor kellett volna, de szerintem ez szemenszedett hazugság és csak azért terjesztik, hogy mindenki szoptasson.
Ezt a képet vittem a fodrásznak, és tényleg hasonlít is a fazon, csak persze sötétbarnában, smink nélkül. A sminkelésről majd máskor írok. Egyébként nagyon szívesen tetettem volna bele egy kis kék és/vagy zöld satírt, dehát sajnos az etetések közötti háromórás intervallum erre nem ad lehetőséget, pedig most kellene, amíg nem dolgozom.
Élj érdekes időkben!
Aztán elolvastam ezt a cikket, amelyben igen részletesen és életszerűen kifejtik, mi várható a Földön, ha atomháború lesz, és akkor átmenetileg egy kicsit röhejesnek tűnt a világmegváltó igyekezetem, hogy majd én itt kevesebb nejlonzacskót használok.
A fenti régi, kínai átokról (mármint, hogy "élj érdekes időkben") mindig az jut eszembe, hogy:
Wash: This landing is going to get very, very interesting.
Mal: Define interesting.
Wash: Oh God, oh God we're all gonna to die.
Mindenesetre ezidáig semmilyen megerőltetést nem okozott, hogy nem vehetek pet-palackot, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy még van itthon Salvus-víz a Fiú párásítójába, és ha az elfogy, akkor majd némi találékonyságra lesz szükség.
Arról, hogy ki viszi át fogában tartva a szorongást
Ez egy ilyen képesség, hogy az embernek mindig eszébe tud jutni a legszörnyűbb kimenetel és az összes leselkedő veszély, nem igaz? Van, aki akkor sem tudná csinálni, ha szeretné. Biztos vagyok benne, hogy gén-környezet interakció eredménye, azaz kellett örökölnöm a megfelelő szerotonin-transzporter genotípust, valamint kellett huhogó nagymamám és pesszimista apukám nevelése. Akik, ha nem csörög a telefon, egyből arra gondolnak, hogy biztos azért nem hív, mert baleset érte, kórházba került, súlyos beteg, meghalt; és ha csörög a telefon, akkor egyből arra gondolnak, hogy biztos azért hív, mert baleset érte, kórházba került, súlyos beteg, meghalt.
Egy ponton rájöttem, hogy bár sokat fejlődtem a pszichoterápiáim során és elég jól tudom kezelni a szorongásaimat, az a pillanat nem fog eljönni, amikor majd _nem_ jut eszembe a veszély. Én azt tudom csinálni, hogy eszembe jut, nyugtázom, hogy jó, eszembe jutott, és igyekszem nem pszichotikus állapotba kerülve a szekrény aljában bujkálni / a gyerekkel az ügyeletre rohanni, mert van rajta egy pötty / a szeretteimet hívogatni, mert pont eszembe jutott, hogy bajuk eshet. A veszély körülöttünk ólálkodik, bárkit elüthet az autó és bárki elkaphatja az agyhártyagyulladást (az is, aki be van oltva a C ellen, mert a B-t még elkaphatja). Szóval álltam egyszer a villamosmegállóban télen, hétköznap, du. öt körül, nagyon hideg volt és sötét, és nagyon veszélyesnek tűnt a világ (például ha nem jön a villamos, akkor vagy haza kell gyalogolnom sötétben és metsző szélben az Árpád-hídon át, vagy megvárni a pótlóbuszt, ami zombihorror), és rájöttem, hogy valakinek ezt is kell csinálni. Hogy az evolúciós pszichológusok nyilván azt mondanák, hogy a közösség szempontjából rettenetes lenne, ha mindenki rettegő hisztérika lenne, ugyanakkor egy-két fő huhogó az direkt előnyös, mert felhívják a horda figyelmét a lehetséges veszélyekre. A PTSD-sek hisztirohamot kapnak minden alkalommal, amikor kicsit nagyobbakat hullámzik a tenger / valami csíkos zörög a bokorban, így biztosan nem marad észrevétlenül egy következő cunami / kardfogú tigris. Szóval ez egy szar feladat, de ha én nem csinálom, akkor ki viszi át fogában tartva a szorongást a túlsó partra, ugye.
Most viszont becsavarodtam a gyerekbetegségekre teljesen. A Fiú hörghurutjával kezdődött, amiből ő meggyógyult, én meg úgy maradtam. Szorongani úgy kell, hogy idegbetegen nézegeted a gyereket, nem beteg-e, és ha egyet tüsszent és kicsit taknyos (mint jelen pillanatban), akkor 1. pánikba esel, hogy beteg, 2. elképzeled, milyen súlyosabb baja lehet, 3. racionálisan átgondolod, miért nincs súlyosabb baja (mosolyog, eszik, láztalan, enyhe náthán kívül nincs más tünete), 4. megnyugszol, 5. húsz perc múlva eszedbe jut, hogy "de biztos??!", 6. ugorj az 1. pontra. Valamint nem vittem ki a babát a lakásból sok napja, nehogy elkapjon valamit, dehát egész télen nem lehet bent, plusz a friss levegő még jót is tenne.
Úgyhogy egy ponton újraolvastam a buddhista anyás, egyébként remek könyvben az aggódásról szóló részt. Az volt benne, hogy "ez a helytelen figyelem nem szolgálja sem az én, sem szeretteim érdekét". Ezt mantrázom azóta. Emellett felhívtam Nikét, aki pszichiáter, hogy becsavarodtam és legyen szíves, pszichiáterkedjen rajtam. Azt mondta, hogy hagyjam abba, mert ezzel rosszat teszek magamnak is és a szegény, lakásban tárolt Fiúnak is. Azt is mondta, hogy szedjem össze, milyen tünetek esetén viszem orvoshoz, legyen egy ilyen listám és ha azon nincs rajta, akkor viselkedjek úgy, mint egészséges gyerek esetében, ha meg rajta van, akkor vigyem orvoshoz, ennyi. Akkor én jöttem a decemberben meghalt bölcsissel (este lázas lett, reggelre meghalt, lehet, hogy agyhártyagyulladásban, de a baci nem tenyészett ki belőle, szóval nem biztos), meg a többi, előjel nélkül vagy jelentéktelen tünetek után meghalt ismerős gyerekkel és felnőttel. Azt mondta, igen, bármikor bárki meghalhat, de efelett nincs kontrollom. Nem az én dolgom és nincs is rá lehetőségem, hogy ezt kontrolláljam - ez Isten vagy a Véletlen vagy az Univerzum feladata - nem csak a Fiú, hanem az összes többiek esetében, beleértve a férjemet és magamat is. Az én feladatom az, hogy a földi létét boldogabbá tegyem, amibe az is beletartozik, hogy kivigyem a szobából és megmutassam neki a havat. Úgyhogy ez a másik, amit mantrázok. Az én feladatom az, hogy a földi létét boldogabbá tegyem.
Tehát eljöttünk hétvégére Sopronba, ahol persze rettenetesen hideg van és metsző szél, úgyhogy eddig még nem vittem ki a szobából, de ez még talán változhat.
Ökotudatosság-kihívás idénre!
Úgy kezdődött, hogy gyerekem lett... vagyis nem, az csak katalizálta a folyamatot. A lelkem mélyén mindig is környezetvédő voltam, nem dobtam el a szemetet az erdőben és utáltam a kipufogógázt. Amikor gyerekem lett, akkor csak rájöttem, hogy mostantól nem egy ilyen elméleti kérdés, hogy vigyázunk-e a Bolygóra, hanem a konkrét utódaim konkrét életét fogja befolyásolni a globális felmelegedés és az abból következő élelmiszerhiány és az abból következő háborúk (jó, tudom, kicsit előreszaladtunk, de ha tényleg két generáció múlva kihalnak a méhek és nem fogják beporozni a haszonnövényeket? az mindjárt itt van!).
Szóval egyszercsak azt vettem észre, hogy viszolygással vegyes döbbenetet érzek, amikor olyan ismerősöknél vagyunk, akik a kommunális hulladékba dobják bele a petpalackot meg a sörösdobozt, és fel nem bírom fogni, hogyan vásárolhat magára valamit is adó nő kritikátlan mennyiségű ruhát fast fashion-boltokban. Ugyanakkor robotporszívóm van és eldobható pelenkát használok, szóval nem vagyok egy szent fanatikus, mint ez a bácsi, aki előtt le a kalappal.
Mindenesetre azt találtam ki, hogy 2017-ben minden hónapban kipróbálok valami ökotudatosságot, és meglátjuk. Ha nagyon beválik és beilleszthető az életembe az adott hónapban kipróbált izé, akkor megmarad hosszú távra, ha nem, akkor nem.
Januárban az lesz a kihívás, hogy egyáltalán nem vásárolok PET palackot. Eddig se vettem sokat, csapvizet iszunk, de azért néha becsúszott egy-egy félliteres jeges tea. Úgyhogy most kipróbáljuk, meg lehet-e csinálni teljesen petpalack-mentesen az életemet. Nem tűnik nagyon nehéznek, ezért kezdünk ezzel. Hó végén szólok, hány petpalack csúszott be és hogyan.
Februárban öko módon fogok mosni, ami abból fog állni, hogy olyan mosószert használok, aminek sem a csomagolása (flakon), sem az ideszállítása (mosódió), sem maga a szer nem környezetszennyező; meg a mosógépet is igyekszem energiatakarékosan használni (nem indítom el egy ruha miatt, csak tele, és az energiatakarékos programon). A mosószer kiválasztásán még dolgozunk, a mosószóda vagy a mosószappanból készült házi folyékony mosószer jön szóba jelenleg.
Márciustól nem tudom, mi lesz, adjatok tippeket! Van még az az ötletem, hogy egy hónap nejlonzacskó nélkül (és akkor ennyit a Tesco webshopról, vagy írok nekik, hátha visszaveszik); hogy egy hónapig nem veszek ruhát (amúgy se szoktam)... és hát van még a 100 mérföldes diéta, amikor csak olyat eszünk, ami a közelben termett, de ezt tuti nem tudom megcsinálni, szóval valami felhasználóbarátabb verziója kellene. amibe belefér a kávé és a rizs... Mondjuk amiből van magyar termék, abból azt veszek? Nyáron megismételhetem a petpalackosat, akkor sokkal nehezebb lesz.
Szóval jöhetnek az ötletek. Ami nem pálya: moshatópelenkázni már nem fogok, nem szeretnék; az autót meg nem tudom kevesebbet használni, mert nincs a családban autó. És nem akarok örökre ökomami maradni, ha nekem rondán mos a mosószóda, akkor vissza fogok térni a vegyszerekre. Tényleg, takarítás, azzal is lehetne valamit.
Főleg a közösség
Úgy érzem, idén lesz az, amikor ludditaként elbukom, bár a családba került új, szuper tabletet még utálom és a telefonom is buta, de érzem az idők nyomását. Úgyhogy csináltam facebook-oldalt a blogomnak, úgy nézem, manapság ez a szokás. Ott van oldalt. Így kell? Ha nem jó vagy nem működik, írjatok levelet postán!
You're the barista and you're Hungarian
Elmesélem, mi volt a tavalyi kultúrsokkom. Külföldi pszichológushallgatókat oktattam az egyetem angol évfolyamán, zömében izraeliek és norvégok voltak a csoportomban. A kurzus egyik része egy asszertív tréning volt - ez egy gyakorlati kurzus, szóval nem (csak) elmagyaráztam nekik, mi az, hanem rendesen megcsináltam velük.
Az asszertív kommunikáció tehát az, amikor úgy éred el a célodat, hogy közben nem bántasz másokat. Egyéb kommunikációs stílusok: agresszív (enyém az utolsó süti és kuss van), passzív (á, egyétek csak meg), passzív-agresszív (á, egyétek meg nyugodtan az utolsó sütit, én nem kérek, mondjuk a kedvencem a diós és meg se kóstoltam és mindjárt leesik a vércukrom és elvisz a mentő, dehát ez szóra sem érdemes). Az asszertív azért jó, mert ideális esetben a cél elérése mellett a többi emberrel sem mérgezzük meg a viszonyt, és hosszú távon ez előnyös lehet (ha akarunk még velük máskor is együttműködni.) Beteszem alább a táblázatot, csak az angolul van.
A tréning elején átvesszük az egyes kommunikációs stílusok jellemzőit, majd rengeteg szerepjáték jön. Az egyik szerepjáték során csak az egyik szereplőnek adtam instrukciót, a másiknak azt mondtam, viselkedjen, ahogy akar, és a többiek feladata lesz beazonosítani, milyen kommunikációs stílust használ. Ez volt a feladat:
"Egy kávézóban vagytok. Te vagy a vendég, egy lattét kértél, amit hidegen kaptál meg. Próbáld meg asszertívan elintézni, hogy legyen egy forró lattéd. Te pedig a barista vagy és magyar vagy." - ezt, hogy a barista magyar, csak poénból / kíváncsiságból, a saját szórakoztatásomra találtam ki. A külföldi, 3-4 éve hazánkban tanuló gyerekek az alábbi jelenetet adták elő (angolul, csak lefordítottam nektek).
Vendég: - Elnézést! Ezt a lattét kaptam, de ez hideg. Kicserélhetnénk egy másikra?
Pultos: - Nálunk ilyen a latte.
V: - Ööö, értem, de én mégis jobban szeretném melegen, megoldható?
P: - Direkt ilyen. Ha nem tetszik, menjen máshova.
V: - Jó, de most itt vagyok, és szeretnék kérni egy meleg lattét.
P: - Nem adhatok ki egy másik kávét ingyen.
V: - Jó, akkor beszélhetnék az üzletvezetővel?
P: - Jaj, kérem, ne, ha reklamál, akkor engem kirúghatnak, és nekem családom van, két kicsi gyerek, jelzálog, lakáshitel, ezt nem teheti velem...
Egy másik szerepjáték során a saját életemből ismerős szituációt adtam nekik, ezt: "Te egy kórház pszichoterápiás osztályának a vezetője vagy. Nemrég hallottál a mindfulness-tréningről és hasznosnak tűnik. Vedd rá az osztályon dolgozó pszichológust, hogy olvasson utána, menjen el a tréningre, tanulja meg, és utána csináljon a bentfekvő betegeknek heti egyszer mindfulness-csoportot. Te egy pszichoterápiás osztály pszichológusa vagy, itt egyéni terápiákat viszel, relaxációs és művészetterápiás csoportokat tartasz, emellett hallgatókat oktatsz és kutatsz is. A teljesítőképességed határán vagy, nem tudsz többet válllani."
A novég csaj és az izraeli fiú pedig fogták és letárgyalták a fenti helyzetet öt perc alatt demokratikusan úgy, hogy a főnök nem élt vissza a hatalmával, a pszichológus nem siránkozott és mártírkodott, az egész beszélgetés kölcsönös tiszteletben és kompromisszumkész légkörben zajlott. Azt hittem, ott fakadok sírva, komolyan. Mármint azért, mert ezek a gyerekek ezt már tudják, ezek ehhez vannak szokva, ezeket általános iskolában valószínűleg nem szégyenítette meg a tanár, nem élt vissza a pozíciójával az úszóedző, és sorolhatnám. Annyira természetesen működtek, mint akik egészen idáig egészséges légkörben nevelkedtek. Nagyon szomorú lettem, amiért mi nem így nevelkedünk.
Egyébként kétféle kompromisszum is felmerült, nem tudom, melyiket választották, az egyik az volt, hogy egy képzett nővér átveszi addig a relaxációs csoportot, a másik az, hogy a tanév végén, amikor szünetel az oktatás, térjünk vissza erre, és tervezzük úgy a pszichológus eljövendő heteit, hogy beleférjen a mindfulness-tréning.
És nem arról akarok itt rinyálni, hogy a néplélek meg a nemzethalál, hanem hogy mit tanul az ember általános iskolában. Miben szocializálódik, milyen légkörben. A másik, amiben ezek a külföldi hallgatók rettentően különböztek a magyar, ugyanannyi idős pszichológushallgatóktól, hogy látszott, hogy kiskoruk óta gyakorolták, hogyan kell más gyerekek előtt beszélni. Még a szociális fóbiás, introvertált lány is egy teljesen érthető és koherens kiselőadást tartott (mindenki tartott, kb. öt percben), látszott, hogy nem a kedvence az ilyesmi, de hozzá van szokva.
Mondjam a kávézós megfejtést? A vendég igyekezett asszertív lenni, a barista meg eleinte agresszív volt, majd a menedzser említésekor passzív-agresszívba váltott.
Define interesting
"...a család nem egy tökéletes valami, hanem organikus életközösség. Ahol valaki biztosan éppen sz@rul van." Ezen nevetek, mert mennyire igaz már. Innen.