Ami a könyvemet illeti, igyekszem még gyorsan interjúzni pár emberrel, mielőtt ismét beszippant a szülés-gyermekágy-szoptatás kör, és hát nem vagyok ebben jó. Alapvetően két dolog akadályozza, hogy megírjam a Brennbergbánya riportkönyvet, az egyik a szokásos alkotói rinyálás, hogy tudniillik nem tudom, hogyan kell könyvet írni, nem vagyok író, csak egy mezei pszichiáter vagyok, hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak. Ezt tudom kezelni, tudom, hogy senki se tudja, hogyan kell könyvet írni, mégis rengeteg ember ír, jó, hát annak egy jelentős része olyan is, és lehet, hogy az enyém is rossz lesz, de ezt a kockázatot muszáj vállalni. Annyit tehetek, hogy sokat olvasok, meg hogy a megfelelő emberek tanácsai mentén majd dolgozom a szövegen. Mármint, amikor lesz szöveg.
A másik dolog, ami akadályoz, az a szociális fóbiám / kommunikációs készségeim hiánya. Azzal az van, hogy természetesen rengeteget javultam 15 éves korom óta, százezer óra pszichoterápia meg az élettapasztalat, valamint ügyesen disszimulálok és megtévesztően úgy viselkedem, mint aki nem az. És ez egyébként működik is. Annyi, hogy edzésben kell maradni: amikor kórházi osztályon dolgoztam, plusz csoportterápiákat tartottam, plusz egy csomót oktattam emberek csoportjait, és minden nap egész nap társas helyzetekben voltam, az kib fárasztó volt, de akkor jóval kevésbé voltam szociálisfóbiás a hétköznapi társas helyzetekben, mint a gyes alatt, amikor egy babával voltam egész nap, vagy otthonról dolgoztam. Totál kijöttem a gyakorlatból és elfelejtettem, hogyan kell emberekkel, helyzetekben viselkedni (és ebből lehet látni, hogy ez nekem nem alapvető készségem, csak utólag tanultam meg.)
Főleg az ún. koktélparti-helyzetekben, ami nehéz helyzet, de azért van, akinek semmiféle gondot nem okoz. Amikor sok ember van egy helyen, akik nem közeli barátok, hanem afféle ismerősök. Kivel, mennyi ideig beszélget az ember? Mikor lehet odamenni egy beszélgető csoporthoz és bekapcsolódni? Mikor tolakodás? Mikor és hogyan kell abbahagyni a beszélgetést és tovább mozdulni másokhoz? Ha nagyon sokáig ugyanazzal beszélgetek, az se jó, mert ő sem tud keveredni, meg én sem, de ha túl hamar hagyom ott, az meg bunkóság, és mikor jó? Kikhez mehetek oda egyáltalán, ha mondjuk egy ismerősöm beszélget két olyannal, akiket nem ismerek? Mikor kell bemutatkozni, rögtön az elején, vagy pár mondat után, vagy mi a megfelelő időpont? Ha túl sokáig nem mutatkozom be, egy idő után már fura lenne, de rögtön az elején azzal indítani is fura néha. Főleg elkezdeni és befejezni nehéz egy beszélgetést. Szóval a kongresszusi ebédek és vacsorák nem feltétlenül az én világom, és ugyanígy bénázok a brennbergi rendezvényeken is.
Egyébként azt is tudom, hogy külső szemlélő számára valószínűleg nem bénázok annyira, és ez jó, csak hát irigylem azokat, akiknek mindez gördülékenyen, magától megy. Azt is tudom, hogy időnként valóban hibázok, de általában nincs tragikus következménye, például egyszer állítólag csak úgy otthagytam az IKL-t egy dialógus kellős közepén, mégis szóba áll velem még mindig.
És félig-ismeretlenül felhívni is utálok embereket, ja, telefonálni eleve utálok, mert nem látom, mit csinál a másik és hol van és zavarom-e és milyen arcot vág. És emlékszik-e rám vagy nem, és ha emlékeztetem arra, hogy ki vagyok, miközben pontosan tudja, az cikibb, vagy ha nem emlékeztetem és nem tudja? Meg ilyenek. A múltkor letegeztem egy velem egyidős férfit, akivel utóbb rájöttem, hogy eddig valószínűleg magázódtunk (itt vidéken máshol van a tegezés-magázás határ, többnyire a számomra megszokottabb magázódást vették eddig inkább túl hivatalosnak) és éreztem, hogy elég furán vette.
Minderre az a megoldásom van, hogy jó, csinálom és kész, lesz, ami lesz, a telefonban mosolygok, mert akkor kedvesebb a hangom, általában inkább bemutatkozom többször, mint egyszer sem, és tudatosítom magamban, hogy én vagyok a furcsa lány. A férjem ugyanis életem egy pontján felvilágosított arról, hogy én a furcsa lány vagyok, a Jóbarátokból Phoebe, és ez valójában végtelen szabadságot ad, ugyanis nyugodtan viselkedhetem furcsán. Meg hát eleve pszichiáter vagyok, azok alapból zakkantak, mit vártunk. És Brennbergben meg már a szituációból adódóan a furcsa lány vagyok: a fura, pesti terhes nő, aki időről időre megjelenik itt azzal, hogy könyvet akar írni, pedig nem is brennbergi, nem is író, nem is bányászcsaládból származik, és németül se tud. És busszal jön, vagy gyalog az erdő felől, mert autója nincs, de tudja, mi az a hidraulikus pajzsbiztosítású marótárcsás jövesztőgép és miért nem használtak olyat Brennbergben. Szóval ehhez talán bátran hozzácsaphatok némi hiányát a társas készségeknek, sokkal furcsább innentől már nem leszek.
Amikor írta Kalib, hogy majd interjúzni fog a Vekerdy-vel, egyből az jutott eszembe, hogy úristen, én sikítozni fogok, ha még egyszer elmondja, hogy:
1. a gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat
2. régen ott volt a szoptatós dajka, pesztonka, madame, miss, fraulein, nevelőnő
3. meg a nagycsalád, amikor kézről kézre adták a gyereket a szeretetteljes nőrokonok, és
4. a széles úton csak néha zörgött keresztül egy szekér.
A szekeret végül is nem mondta, a többinél meg nem volt lehetőségem sikoltozni, mert a szobában jelen volt a hároméves kis vérszívó meg a fél idilli nagycsalád (anyám és anyóson).
Szomorú, mert sok dologban egyetértek Vekerdy-vel, ilyen például a technikai fejlődés elutasítása, amiről pontosan tudom, hogy reménytelen, és minket, ludditákat minden korban lenyomnak és túlhaladnak végül, de a felfogásomon akkor sem tudok változtatni. Azaz nincs a gyereknek tablet-e és nem is lesz, nem nyomkodja anya okostelefonját, mert anyának (nekem) nem okostelefonja van, hanem butatelefonja, nincs a családunknak egyáltalán autója, sem tévéelőfizetése, a Facebook-profilomról pedig majd máskor ejtünk szót. Ettől még persze százezer órát töltünk képernyők előtt. A Lány este fél nyolctól nyolcig nézhet mesét dvd-ről és kb. hetente egyszer nézheti a youtube-on a cuki nyuszikat, amíg levágom a körmét (ennek megfelelően míg korábban gyűlölte a körömvágást és visított, újabban meg kétnaponta közli, hogy nagy a körme, vágjuk le).
Dehát az egy hülyeség, hogy régen minden jobb volt.
Régen természetesen létezett arisztokrácia, nem tudom, ez a népesség mekkora részét tette ki, de talán inkább kevesebbet, szóval eleve fura normaként hivatkozni rájuk. De még ha ezen át is lendülünk, az újszülött csecsemő idegrendszeri fejlődésének mégiscsak az tesz inkább jót, ha anyja szoptatja, vagy legalább ölelgeti, miközben tápszerrel eteti. A szoptatós dajkákhoz kiadott párizsi babák anno nevetségesen magas halálozási aránnyal fogytak. Az van, hogy valamennyire ki lehet szignálni a baba nevelését idegeneknek, részemről nagy híve vagyok a családi napközinek, ugyanakkor minél kisebb, annál kevésbé lehet kiszignálni. Persze, párszor megetetheti más is cumisüvegből, nem kell konstans 24/7 anyamellen csüngeni, vannak végletek, de sajnos az a rossz hírünk van, hogy evolúciósan a babaállatnak élete első hónapjaiban a legideálisabb az anyaállat közelében lennie. Kibírja azt is, ha nem, de az igen a jobb.
És akkor ott van a népességnek az a többi része, akik nem az arisztokrácia. Két történetet szeretnék elmesélni az idilli nagycsalád - átzörgő szekér korszakából. Amikor B könyvéhez interjúztam, az egyik lány mesélte, hogy az ő nagymamája (akkor fiatal anya) és a dédmamája (akkor friss nagymama) sok évig együtt laktak falun úgy, hogy ugyanazt a sparheltet használták, de szóba nem álltak egymással, ismétlem, évekig, mert összevesztek valami olyasmin, hogy az unokák leették a meggyet a nagymama meggyfájáról. Anyádnál lakni fárasztó, még akkor is, ha anyád véletlenül jófej, és minél több rokon él együtt, annál több a... dinamika. Az erőforrásokért való versengés és az alkalmazkodás kényszere. Kezdve onnan, hogy hánykor kelünk fel, kié a jobb ágy, kié a ház körüli jobb vagy szarabb feladat, kié a hátsó udvarban a meggyfa és arról ki vehet, ki szed előbb a fazékból és ha egész tyúkot sütünk, akkor melyik testrésze kié. Ki főz jól, ki mosogat szépen, ki tetszik jobban a legényeknek. Mivel tíz emberből kettő alkesz, így egy nagycsaládban nagy eséllyel van egy-két részeges, és csak reménykedni tudunk, hogy a gyermekmolesztálásról és - bántalmazásról szóló statisztikák mind eltúlzottak, mert különben az is van. Sok rokonnal együtt lakni általában az előnyök mellett hátrányokkal is jár, és akkor finoman fogalmaztunk.
A másik sztorit a nagypapám mesélte: amikor ő fiatal volt, akkor az asszonyok kijártak kapálni és ha kis babájuk volt, azt vitték magukkal, letették a fa árnyékába és két sor között megszoptatták néha, és neki (a nagypapámnak) máig felzaklató emléke, amikor az egyik ismerős asszony babáját megrágta a róka és meghalt. Nem tudom, hol volt épp a fraulein meg a miss meg a nagycsalád.
Szóval lehet, hogy a kötődő neveléssel, szoptatási- és fejlesztési kényszerrel a mai anyák egyszemélyben túl sokat vesznek magukra, és bevallom, kurvaszar volt másfél évig két-három óránként felkelni a Lányhoz és erősen reménykedem, hogy legalább egy kicsit jobb alvó lesz a Fiú, mert én ezt ki nem bírom még egyszer. Ugyanakkor melyiket bírom ki könnyebben: 1. a pszichotikus szintű kialvatlanságot, 2. ha életvitelszerűen együtt kéne élnem az anyámmal, az apámmal, az anyósommal, az anyósom élettársával, vagy a fentiek közül tetszőleges minimum két személlyel, 3. ha megenné a babámat a róka, amíg kapálok? Máris lényegesen vonzóbbnak tűnik a pszichotikus szintű kialvatlanság.
A vérszívós-húslerágós hasonlatot csak simán utálom, mert túl zombifilmes. A Lányom is iszonyú idegesítő és kimerítő tud lenni, de azért valahogy mégis túlzásnak tűnik az a kép, amikor a leszopogatott csontjaimon cuppog.
Jézusom, nem mondjátok komolyan, hogy Médeának* hívják a gyerekeit halálra éheztető nőt? Most így hogy adjak nevet a Fiúnak, ha a név ennyire predesztinál?? Jó, mondjuk nem lesz Brutusz (jelentése: ügyetlen, lassú, együgyű), meg se Káin, se Ábel, de még így is túl sok szempont marad. Adhatunk-e neki olyan nevet, amilyen keresztnévvel hülyéket is ismerünk, alkoholista rokonaink élnek, vagy épp korábban a családtörténetben kisfiú korában halt meg az illető?
Ugyanakkor engem egy olyan regényszereplő után neveztek el, aki 21 évesen meghalt TBC-ben, és még mindig élek. És természetesen biztos vagyok benne, hogy semmilyen tudományos statisztika nem mutatná ki, hogy az Évák csábítóbbak és nagyobb eséllyel szeretik az almát egyéb keresztnevű kortársaiknál, vagy hogy a Farkas keresztnevűek ritkábban vegetáriánusok. Vagy bármi.
*Médeia a görög mitológiában megölte a gyerekeit.
Nincs semmi bajom, csak nem volt kedvem blogot írni, meg időm se (- mentegetőzött). De komolyan, nagy terveim voltak ezzel a tavasszal, hogy majd mindenféle embereket fogok hozzánk meghívni és sok bulit rendezek és eperlekvárt főzök és megírom a könyvemet és kiszortírozom a ruhákat és epret meg paradicsomot meg mindenfélét termesztek a balkonon, meg eljárok a terhesjógára és ott építem a kapcsolatot az új magzattal és hangolódom lelkileg és testileg, aztán valahogy mindig túl sokat dolgoztam vagy ügyintéztem, dehát ez az élet rendje, gondolom. Egyébként eperlekvárt valóban főztem, és ültettem a balkonra is a fentieket, meg még rozmaringot meg szegfűt az illata végett, és hortenziát esztétikumnak.
Meg magánrendeltem, oktattam és cikkeket írtam pénzért, ami egyáltalán nem sok munka, de közben meg mégis. Meg előadtam a Pszinapszison - ó, igen, pár év és én fogom megmondani a tévében, hogyan kell élnetek, meg majd írok könyveket hogy A Férfi meg A Nő, meg mit egyél, mit főzzél és mit gondoljál, hogy ne legyél ennyire boldogtalan. Not.
És tanulok németül a Duolingo-n, teljesen berántott a dolog játékossága, tök jó. Persze, már rég tudnom kéne németül, 8 éves korom óta jártam (persze, megszakításokkal) mindenféle nyelvtanárokhoz, és van is középfokúm, és mégse tudok, hát ez van. Volt némettanárjaim biztosan mind sírnának, ha látnák, hogy ennyi év után ott tartok, hogy alle Katzen mögen Milch. Szóval napi 10 percet foglalkozom a nyelvvel, amit elvileg már tudok, de közben nem, és nagyon jó, érzem, hogy használ, a múltkor megértettem a mögöttem németül beszélőket a soproni helyijáratos buszon.
Terhesjógán nem voltam egyszer se.
Meg még azért nem volt kedvem blogot írni, mert tavaly elegem lett a hülyékből, de nem a trollokból, azokkal nincs bajom, mármint haragszom rájuk, de nem így (kezdő blogger koromban elég profi trollokon edződtem szerintem), hanem amikor mindig, mindent jobban tudnak és mindent félreértenek. Amikor valaki képes volt komolyan azt írni rólam, hogy szánalmasan hazudok, amikor azt állítom, hogy a Lány egyévesen Weöres Sándort szaval, dehát én azt írtam, hogy egy éves szülinapjára kapta a könyvet, amiből két éves korára egy csomó gyerekverset megtanult, és most halál komolyan ennyire szánalmasnak tűnök, aki a blogjában hazudik a gyereke képességeiről? Jézusom. Meg amikor panaszkodnak, hogy túl sokat / túl keveset írok a bányászatról / az anyaságról / az akármiről. Egy pár ilyen apró bosszúság miatt aztán rossz szájízem lett és inkább a sopronfotós tumblrt csináltam, azt nem nézi a kutya sem, és azok is csendben vannak.
A Lány meg három éves lett közben, a legújabb fejlesztése, hogy felismeri a betűket, és cukibb, mint valaha. A Fiúnak pedig még nincs neve, de végül is van még három hónapunk.