A védelem visszavonul

2016.07.25. 14:12 - címkék: Címkék: munka pszichiátria nyafogás -

Írtam egy hosszú bejegyzést arról, hogy vajon hogyan képzeljem el a további szakmai életemet, visszamenjek-e majd dolgozni a kórházba, lásd alább - erre szembejött ez a cikk. Arról szól, hogy a női orvosok fele nem éri meg a nyugdíjaskort, mert annál hamarabb meghalnak. Oké. Nincs több kérdésem. 

Bár most épp nem égető a probléma, mivel az Élet fontosabb Dolgaira koncentrálunk (anyaság), azért szoktam néha azon gondolkodni, mihez kezdjek a szakmai életemmel, mert mondjuk nem lenne baj tudni, hogy három év múlva hol akarok lenni. Akkor úgy készülök, olyan dolgokat tanulok addig is, stb. De nem tudok jó megoldást sajnos. Az első 10 évemet az állami egészségügy keretei között töltöttem pszichiátrián, és ezen belül szerintem az egyik legjobb helyen, és még a Helyen belül is azon az osztályon, ami engem érdekelt, azt csináltam a betegekkel, amit akartam és ami érdekelt, azt kutattam, amihez kedvem volt, és oktattam is, amit szeretek. A tíz év egy részében kiemelkedően okos emberekkel voltam körülvéve, nem rengeteggel, de egy-kettő mindig akadt, aki tudott inspirálni. Egy szavam nem lehet.

Ugyanakkor nagyon sokat dolgoztam nagyon kevés pénzért egyre rosszabb körülmények között. A sok az nem azt jelenti, hogy későn lehetett hazajönni, hanem hogy gyakran több, különböző feladatom volt egy időben, például volt olyan nap, hogy aznap én felügyeltem az ambulanciát és ha kellett, konzíliumba mentem más osztályokra, közben egész délelőtt pszichoterápiás csoportot tartottam és közben szintén délelőtt ezzel egy időben oktattam. Ezektől én elég hamar frusztrálódom és idegbeteg leszek, mert adódik a helyzetből, hogy mindegyik dolgot csak szarul és félig tudod megcsinálni, és én egyébként hajlamos vagyok felszínesen összecsapni dolgokat, nade ennyire azért nem. Egyszer egy ilyen napon leüvöltötte a fejemet egy páciens, mert nem volt időn leülni vele hosszan beszélni, tehát ordított velem a folyosón, hogy minek megy az ilyen orvosnak, és az ő szempontjából valamelyest érthető is a neheztelés.

A pénz az havi 230 ezer forint nettót jelent három szakvizsgával és PhD-val. Lehet plusz munkákat szerezni, amiből van még valamennyi pénz, de az ugye plusz munka. Hálapénz nálunk elhanyagolható, ha tegyük fel, mindig elfogadom, akkor számolhatunk úgy havi 5-10.000 Ft-tal. 

A körülmények azt, hogy csótány van az ügyeletes szobában, nem nyomtat a nyomtató, meg úgy semmi nem működik, nincs, nincs rá pénz és omlik rád az egész, a nővérek pedig az évek során szintén romlottak, kikészültek, kiégtek, disszidáltak, és míg egy jobb nővércsapat elképesztő mértékben tudja segíteni a munkát, addig ennek az ellenkezője is igaz.

Előnyök, hogy sok szabink van, be vagyunk jelentve, viszonylag kevéssé kell aggódni az állásunk elvesztésén, és akkor se rúgnak ki, ha a munkaidő végén, azaz du. 4-kor valóban hazajössz. Mondjuk akkor a feladatok fele nem lesz kész, de ehhez is biztos hozzá lehet szokni, van, akinek sikerült. 

Szóval van ez az életforma, ez az egyik választás, egyszerre dicső és hősies és izgalmas és rock and roll, valamint nyomorúságos és frusztráló és idegtépő.

Részemről megállás nélkül irigyelem IKL-t, mert az ő szakmájában létezik olyan hazai centrum, ami a magánegészségügyben jó szakmai csapattal, jó színvonallal működik. Úgy érzem, az én szakmámban nincs ilyen, de ha tudtok, szóljatok azonnal. Én lehetek magán pszichoterapeuta, csinálhatok egyéni terápiákat és séma- vagy mozgás és táncterápiás csoportokat is, mindegyikhez értek, van tapasztalatom, van rá igény. Nem annyira rossz életforma ez, de nekem már az elmúlt egy évben is nagyon hiányzott, hogy nincsenek kollégáim, úgy tűnik, én nem vagyok egy szabadúszó típus, csapatban szeretek dolgozni. A kollégák szakmailag is jót tesznek, új szempontokat hoznak, meg agyilag is jót tesz egy-egy páciens között kávézás közben moziról beszélgetni valakivel.

További nehézsége a szabadúszó pszichoterapeuta létnek, hogy valójában iszonyatosan kötött, kötöttebb, mint bármely munkahely, ugyanis a dolog lényege, hogy ott vagyok a helyemen hetente minden héten mindig (jó, lehet egy nyári szünet, de amúgy mindig), és senki se tudja helyettem megcsinálni, mivel a dolog személyhez kötött. Vagyis NINCS olyan, hogy betelefonálsz a munkahelyedre, hogy beteg vagy, vagy beteg a gyerek, vagy kitalálod, hogy kiveszel két nap szabit, és Mancika addig beugrik és tartja helyetted a frontot, hanem egyedül vagy, és vagy te tartod, vagy összeomlik. Ez hosszú távon számomra azért elég nyomasztó. Már ez is tök nehéz volt, hogy most terhes lettem és így több terápiát is idő előtt kellett lezárni, mindenkinek új terapeutát keresni, akivel vagy megtalálja a hangot, vagy nem, én meg sose fogom megtudni, hogyan folytatódott egy-egy történet.

És akkor még az is a hátránya, hogy ebben léteznek egyéni különbségek, de én úgy 10-15 pácienst tudok vinni. Agyilag. Tíz felett már érzem, hogy össze fogom keverni a sztorijaikat, hogy nem tudok úgy empatizálni, hogy nem úgy érdekelnek, ahogy szeretném. Ha nem érdekelnek, akkor meg a kutya megette az egészet. Most így gyes mellett sikerült belőnöm egy ideális létszámot, de főállásban nem tudom azt csinálni, hogy napi 8 órát rendelek és hülyére keresem magam, mert az 40 pszichoterápiás eset lenne, annyit pedig én nem tudok rendesen csinálni. Nem tudom, mindez az aspergeremnek köszönhető vagy hogy másoknál hol van ez a határ. Ja, és egy apró, de nehezen megoldható logisztikai nehézség, hogy az emberek délután és este szeretnek pszichoterápiára járni, a gyerekeim meg délelőtt járnak bölcsibe, oviba, majd iskolába, azaz főállású magán pszichoterapeutaként kb. nem találkoznék velük soha. Lehet még az ember gyógyszeres pszichiáter is magánban, akkor másfajta páciensek járnak és jellemzően nem hetente, de ahhoz meg kell kórházi és laborháttér, vagy mindig, amikor valaki rosszul lesz, be kell könyörögni valami kórházba, én nem nagyon szeretem ezt, és pszichoterápiában egyébként is jobb vagyok, mint gyógyszerelésben.

Meg lehet még szakmát váltani, meg disszidálni. Most azt úgy nem nagyon tudom elképzelni magamról, hogy kézműves hordozókendőket áruljak a webshopomban, az írás a hobbim és nem akarom, hogy a munkám legyen (szarul lehet vele keresni, de nem ezért, hanem mert elveszíteném a hobbimat), disszidálni meg családdal nehezebb, pláne, ha ők nem is annyira akarnak. 

Vagy lehetnék háztartásbeli. A férjem sajnos nem rajong az ötletért. 

Ez volt ma a neten

2016.07.21. 20:53 - címkék: -

Jó, akkor én vagyok a csúnya lány

2016.07.15. 22:46 - címkék: Címkék: lány emberek feminizmus -

A szépségről lesz szó, többségében női, kicsit férfi szépségről, és kezdjük máris azzal, hogy nem tudom, mi az. Ettől még feljogosítva érzem magam, hogy írjak róla, most épp erről a cikkről jutott eszembe.

Kezdjük a cikkel, összefoglalom nektek röviden. A cikkben szereplő csaj azon borong, hogy neki a szülei mindig azt mondták, hogy szép, aztán gimis korában meg az osztálytársai csúfolták, hogy ronda, és a bátyja is beszólt az orrára. Ezért sokáig azt hitte, hogy csúnya, de aztán mégis lett pasija, ráadásul jóképű, és még gyereke is lett, szóval akkor azért annyira mégse lehet csúnya! És akkor most vajon csúnya-e vagy sem, illetve milyen nagy kárt tudnak okozni a tinédzserkorban az ember külsejét ért gúnyolódások, ez a szegény nő is tök sokáig azt hitte, hogy bányarém. 

A cikkben addig jutunk, hogy nem szabad a tinilányok külsejét csúfolni, mert az fáj nekik és rombolja az önbizalmukat. Ezzel nem tudok vitatkozni, tényleg igaz, én is tudok szó szerint idézni nekem szóló kritikát harminc év távlatából, úgy is, mint akkora a seggem, mint egy tengerészhordó (akkor hordtam 36-os méretet), meg "az a nagyorrú, nagy lábú zsidó lány". Hehe. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy itt átsiklunk a nagyon fontos lényegen, az pedig az, hogy valójában kurvára mindegy, hogy úgynevezett szép vagy, vagy úgynevezett csúnya. Hogy a cikkben szereplő lánynak már a szülei elcseszték azzal, hogy nem a humorát, az intellektusát, a bátorságát, a kitartását, a szókincsét, az énekhangját, az ügyességét dicsérték, hanem a külsejét. Persze, lehet, hogy azokat is dicsérték, ez nem derül ki, másrészt én is nyilván napjában százmilliószor elmondom a Lánynak, hogy milyen gyönyörű, dehát most mit csináljak, ha egyszer az, nem tudom visszafogni magam. 

Mégis, fontos lenne valahogy súlyozni ezt a kérdést, vagyis valahogy beleverni a gyereklányok fejébe, hogy valójában hosszú távon nem annyira sokat számít az, hogy szép vagy-e vagy sem. 

Különben is mi az, hogy szép? Hogy szépségkirálynősen szimmetrikus, arányos arca van és vékony, ugyanakkor formás alakja? Szép, mint "jó ránézni", vagy szép, mint "akarok dugni vele"? Nekem személyesen például teljesen mást jelent a kettő, én nagyon szívesen elnézegetem a filmvásznon a borostás Brad Pittet, mi több, komplett, amúgy szar filmeket fel tud pontozni, ha van benne pár jó pasi (a Suits-ot az első évadot leszámítva már csak ezért nézte szerintem bárki). Ugyanakkor a való életben mindenféle külsejű pasikhoz vonzódtam, az első szerelmem túl vékony volt, magas, szemüveges, és jól definiált rés volt az első két foga között, hát totál odavoltam érte, a férjem meg szőrös és nagydarab, és az évek során ez annyira megváltoztatta az ízlésemet, hogy hozzá nem nyúlnék egy vékony pasihoz. Lehetne ezt még ragozni, a lényeg, hogy azért kicsit más az a "szép/vonzó", akit kitennék poszterre a falra, és más az, akit tapogatni akarok élőben. 

A másik kérdés, hogy egyáltalán nőként most tényleg boldogabbá teszi az embert, ha szép/vonzó? Vannak ilyen study-k, hogy könnyebben felvesznek állásinterjún, ha szép vagy, én még ezekben is kicsit kételkedem - nyilván vannak végletek, és nyilván negatívum, ha valaki büdös vagy ápolatlan, és nyilván számít, hogy statisztikust keresnek vagy dizőzt. Szerintem a statisztikus esetében a valóságban kevésbé számíthat a mellméret. Mindenesetre az biztos, hogy ha az ember nőként szép/vonzó, akkor ez inkább a külsejére irányítja a külvilág figyelmét, és ez egyáltalán nem egyértelműen pozitívum. 

Az pozitívum, ha az ember sok pasinak tetszik? Mármint maga a pasik számszerű, bruttó összege? Én mondjuk szívesebben tetszem kisebb számú, hozzám ízlésben, intellektusban közel álló pasinak, mint több száz random hímnek. Szerencsére, mint mondtam, kis mellem van és az orrom sem pisze, ezért egész tinédzserkoromban viszonylag normálisan tudtam beszélgetni és barátkozni fiúkkal. Persze némelyikkel aztán csókolóztam is, de D-kosaras barátnőmmel ellentétben nekem nem kellett nap mint nap megküzdenem azzal, hogy a velem szemben ülő fiú/férfi már húsz perce álló farokkal a dekoltázsomba bámul és semmit sem hall abból, amit mondok. Többnyire hallották, amit mondok. Olyasmivel is csak ritkán kellett megküzdenem, hogy mindenféle fiúk azt hazudják, hogy érdekli őket a személyiségem, miközben kizárólag a szexi testem érdekelte őket. Így aztán huszonéves koromra az a képem alakult ki magamról, hogy az emberek szeretnek velem beszélgetni, mert jó fej vagy értelmes vagyok és nevetnek a vicceimen. Szerintem ez jobb, mintha az a kép alakult volna ki magamról, hogy vonzó és dögös vagyok és mindenki le akar velem feküdni. Vagy nem?

Az egyik barátunk, akinek a Lánnyal egyidős a kislánya, pár éve azt mondta, hogy nem baj, ha nem lesz okos, csak szép legyen. Mármint a lánya. Én ezen kb. azóta értetlenkedem. Most ezt akkor így hogy? Mégis szerencsétlen lányra milyen sors vár, ha nem elég, hogy szép, de még nem is okos hozzá? Hogyan tűnhet ez egy jó kombinációnak? Hátha feleségül veszi a királyfi és boldogan élnek, míg meg nem halnak? Modell lesz meg szépségkirálynő és egész életében fogyókúráznia kell és hetekig hörögni fog az internet, ha retusálatlanul megy a strandra? Vagy mi lesz a szép, de buta lányokból? Ha az általános iskolai osztálytársaimból indulok ki, akkor heroinista, aztán pénztárosnőként dolgozó, egyedülálló anya, vagy pedig kiegyensúlyozottnak tűnő háztartásbeli. Utóbbi végül is nem olyan rossz, ha az ember szívesen csinálja. 

Néha az az érzésem ezzel a témával kapcsolatban egyébként, hogy én teljesen el vagyok tévedve, és nyilván tök rosszul gondolkodom erről az egészről. Annyira nyilvánvaló a legtöbb barátnőm számára, hogy azt a plusz két kilót iszonyúan fontos leadni, meg hogy sminkelnem kellene magam, én meg fel nem bírom ezt fogni. Voltam már két kilóval könnyebb (jó, tizenöttel is, de most nyolchónapos terhes vagyok) és volt olyan is, hogy minden nap sminkeltem, egyáltalán nem volt boldogabb az életem tőle. Nem éreztem a különbséget. Pláne miért kellene dögösnek kinéznem, mondjuk a strandon, milyen előny származna abból, ha sok idegen pasi gondolná azt, hogy milyen jó csaj, esetleg dugnám is? Azt értem, hogy ha szingli lennék és épp párt vagy csak szexpartnert keresnék, akkor lenne jelentősége ennek, de ha épp nem áll szándékomban sok, idegen, a strandon jelenlévő pasival lefeküdni? Akkor miért akarnám, hogy ők akarjanak?

Jézusom, máris érzem, ahogy most mindenki azt gondolja, hogy "jó ég, milyen igénytelen nő, szegény férje"! Érzem a nyomást, hogy most ide kell írnom, hogy de higgyétek el, 38-40-es a méretem, festem a hajamat, van a fiókomban csipkés fehérnemű, és fogat is szoktam mosni, én a jófajta feminista vagyok, az, amelyik rendszeresen szőrteleníti a lábát! És van valahol egy rúzsom is, mielőtt még kivet magából a társadalom!

Amelyben megijedtem a szüléstől

2016.07.14. 16:42 - címkék: Címkék: terhesség -

Szülésről lesz szó, csak szólok. 

Tegnap kiderült számomra, hogy a szülésznő, akivel három évvel ezelőtt szültem, már nem dolgozik ott, márpedig én eddig abban a reményben terheskedtem, hogy majd megint szülhetek nála. Semmi különös, de normális volt, biztatott, bátorított, adott kis tippeket, hogy mikor álljak fel, sétáljak, forogjak, mittudoménmi, hogy jobban menjen, meg szólt az orvosnak, ha kellett. Megnyugtatónak találtam, hogy végig ott van egy barátságos személy, aki már sok ilyet látott. A két orvos is nyilván látott már, de ők értelemszerűen nincsenek ott végig, meg az nem orvosi feladat, hogy fogják a lábadat kitolás közben; a férjem meg bátran kitartott, de ő még nálam is kevesebb szülést látott ezidáig. Szóval szerintem a szülésznő az nagyon nem mindegy.

Lehet, hogy az új szülésznő is jó fej persze, csak még nem láttam, és a magyar egészségügy ismeretében az a félelmem van, hogy akkora mázlim nem lehet, hogy kétszer egymás után normális szülésznőt fogok ki. Most ugyanis elsősorban az határolta be a választást, hogy ki nem lesz szabin augusztusban. 

Félelmeim a szüléssel kapcsolatban: 
- a szülésznő idegbeteg lesz, rám is átragasztja, lecsesz, ha hangosan jajgatok, ezektől beszorongok és majd nem tágulok rendesen és a végén megcsászároznak egy ilyen hülyeség miatt
- a szülésznő tapasztalatlan lesz és szakmailag nem lesz a topon, mittudomén, rosszul értelmezi a CTG-t, túl hamar riasztja az orvost, sürgetnek és a végén megcsászároznak sietségből, vagy túl sok oxitocint nyomnak rám és túl gyorsan szülök és szétszakadok vagy nagy gátmetszést kapok, amim eddig nem volt, de biztos szar
- mindenki augusztusban akar szülni (tényleg sokan szülnek akkor az orvosom betegei kismamái közül is), nyilván valami hidegfrontkor fogok szülni, amikor az X számú szülőszobára X+14 vajúdó áll sorban a folyosón és azért fognak sürgetni, mert kell a hely
- a szülésznő tapasztalatlan lesz, az orvosom meg ugye nincs konstans ott, ja, meg különben sem a szülészet a specialitása, hanem egy tök más szakterület, és valami komplikáció merül fel, amikor tetszőleges szereplő rosszul dönt és valami hülyeséget csinál, amitől beteg lesz a baba vagy én
- rosszul választottam és eleve nem is ott kellene szülnöm, ahol tervezem, ugyanis ott szerintem kb. jó helyen vagyok, ha nagy gáz van (műtő a szomszédban, épületen belül a kiváló csecsemőintenzív), de valószínűleg nehezen passzolok a rendszerbe, ha nincs semmi bajom, és csak egy békés, faölelgetős, hippis természetes úton történő szülést tervezek

Mondjuk az legalább kiderül mindebből, hogy magamban és a születendő babában teljes mértékig megbízom. Szerintem én tudok szülni, ő meg képes lesz megszületni. Ezt abból gondolom, hogy egyszer már tudtam szülni, a baba meg eddig mindent jól csinált, minden paramétere korához illő, szépen fejjel lefele áll, mozog, amennyit kell, szóval úgy összességben kompetensnek tűnik, amennyire ez egy magzattól elvárható. Ja, a tegnapi UH-on felemelt hüvelykujjal oké-t mutatott. Szóval a saját képességeinkben nem kételkedem, a magyar egészségügyben viszont úgy összességében komolyan kételkedem. Semmi kedvem semmilyen kórházba páciensként bemenni soha. 

Ha esetleg ez a kérdés merülne fel: azért választottam ezt az orvost és ezt a kórházat, mert jelen pillanatban nem tudok ezeknél jobbat magamnak. Sem a ma Budapesten nagy szakmai elismertségnek örvendő up-to-date magánorvos nem szimpi, sem az öreg seggrepacsizós docensurak. Bármely másik kórház se szimpatikusabb ennél. Otthon meg nem szülök. 

Egyébként szerintem az egy probléma, hogy van a kórházi, orvosos, full medikalizált szülés, annak logisztikájával és minden előnyével és hátrányával, meg van az alternatív szülés, otthon vagy születésházban, dúla, homeobogyók, bábakoktél, ráolvasás, és a kettő között nincs igazán átmenet. Nekem egy átmeneti intézményre lenne szükségem, ami közvetlenül a kórház mellett van (azaz 10 perc alatt áttolhatnak oda, ha kell), de ahol mégsem kötnek oda fehérköpenyes népek azonnal egy infúziós állványhoz, amíg nem muszáj és ahol kölcsönösen tiszteljük egymás kompetenciáját a kérdésben.

Update: közben felmerült a kérdés, hogy mi bajom a császárral, hát úgy elvben semmi, csak hát mégis egy operáció. Meg nekem nem volt rossz a szülésem - vagyis persze beláthatatlanul hosszú volt és fájdalmas, de mégis sikerélmény. Mint mondjuk egy maratont futni, az is szar, mégis van jutalomértéke. Szóval ha lehet választani a maraton meg a hasi műtét között, akkor inkább futok. 

Go on holiday, they said. It will be fun, they said.

2016.07.10. 15:01 - címkék: Címkék: nyafogás -

A múlt hét, az pedig úgy telt, hogy elmentünk hármasban nyaralni, a férjem, a Lány meg én. Mivel épp nem vet fel minket a pénz, ezért azt találtuk ki, hogy anyósom vidéki lakásában nyaralunk egy olyan alkalommal, amikor ő épp nincs ott egy hétig (mert a saját anyukájánál van falun). Árnyas fák, közeli strandok, középkori belváros, kellemes, napos, 25 fok átlaghőmérséklet, remek lesz.

Oda is értünk múlt szombaton, aztán a hányóvírus keresztülhúzta a számításainkat, amennyiben első éjjel a Lány hányt egész éjjel, meg még utána 1-2 napig kicsit nyomi volt hőemelkedéssel, a harmadik éjjel a férjem hányt egész éjjel, ő utána pár napig meglehetősen beteg volt 39 fokos lázzal, aztán mire mindenki jobban lett, kb. jöttünk is vissza. Ja, előtte még a Lány beverte az arcát egy asztalsarokba egy cukrászdában, és azon is aggódtam, nem lett-e csonttörése vagy agyrázkódása, de nem lett, mi több, kapott a személyzettől egy marcipán halacskát.

Végül is tudtunk összesen mintegy másfél napot tölteni egészen néptelen strandokon, ami szuper volt, és senkit sem kellett kórházba vinni kiszáradás vagy egyéb miatt, én pedig csodával határos módon nem kaptam el - nem tudom, mit csinált az immunrendszeremmel a terhesség, amúgy mindig miden ilyet elkapok - szóval úgy összességében nem volt sokkal rosszabb, mint bármelyik átlagos hétköznap. És kifejezett mázliként értékelem, hogy mindezt nem egy tengerparti luxushotelben hoztuk össze pár százezer forintért, hanem kvázi ingyen, mi több, rengeteget spóroltunk, mivel a város legjobb éttermeinek végigjárása helyett főként a korpovit kekszre és a teszkósropira koncentráltunk.

Különben a tavalyi nyaraláson Szilvásváradon is betegek voltunk, csak akkor a taknyos-torokfájós-köhögős vírust kaptuk el családilag. Nincs valami ezek ellen? Már nem a tüneti kezelésre gondolok, hanem valami varázslás, kuruzslás, ráolvasás, amulett, hogy ne pont a nyaralás alatt legyünk betegek? Jó, csak kérdeztem.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Here comes the sun

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította