Szerény javaslat

Írjátok bátran a hormonok számlájára, de engem nagyon zavar a mai feminista mainstreamben, amikor az arról szól, hogy ne szüljünk. Mondjuk akkor is zavart, amikor még nem voltam terhes. Amikor még egy gyerekem se volt, akkor leginkább a házasságellenesség zavart. Egyáltalán lehetek úgy feminista, hogy több mint tíz éve boldog házasságban élek, van egy lányom meg mindjárt lesz egy fiam is, és már csak a farkcsóváló labrador hiányzik? Szeretek sütni is. 

Nyilván igen. De szerintem az egy tévút, ha azért harcolunk, hogy ne szüljük, az egy menekülő útvonal, az a könnyebb út. Azért kell harcolnunk, hogy a szülés és a gyermekvállalás potenciálisan ne nyomoríthassa meg egy nő életét. Ne legyen ekkora szopás. Legyen jó. Legyen olyan a világ, hogy a gyermekvállalás ne tegyen kiszolgáltatottá, illetve amikor óhatatlanul azzá tesz, akkor azzal soha, senki, sehol ne élhessen vissza. 

Mondom a részleteket. 

1. Azért kell harcolnunk, hogy a gyerekszülés ne sodorja automatikusan anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe a nőket. Ehhez szerintem nem kell több állami támogatás meg gyed, hanem szemléletváltás kell hozzá, tudniillik az, hogy a házasságban a két félnek azonos joga van a pénzhez.

Régebben járt hozzám (mint pszichiáterhez) egy nagyon kedves, értelmiségi idős hölgy, nevezzük jogásznak, nevet is szerzett magának a szakmájában, aztán nyugdíjba ment és kettejük közös bankszámlája felett a férje rendelkezett. Csak neki volt bankkártyája hozzá, bár a bácsi és a néni nyugdíja is odaérkezett. A néni nagyon hátfájós lett időskorára, ilyenkor szeretett (volna) bevenni egy-egy algopirint, de a férj meg öregkorára igen gyógyszerellenes lett, ezért nem adott rá neki pénzt. Nem vehetett algopirint a saját (nem kis összegű) nyugdíjából. Ruhákat is ritkán, de ahhoz már rég hozzászokott. Néha csempésztem neki a kórházból egy-egy levéllel.

Szerintem az abnormális, hogy ilyen előfordulhat, manapság gazdasági bántalmazásnak hívják asszem. Azért kell harcolnunk, hogy ez illegális legyen és hogy kínos legyen: hogy vegye a szájára a falu/az internet azt a házastársat, aki anyagi függésben tartja a házastársát. 

2. Azért is harcolnunk kell, hogy a jelenlegi ítélkező, bűntudatkeltő gyakorlat alábbhagyjon. Az egy abnormális dolog, hogy az anyasággal törvényszerűen együtt jár a bűntudat és a környezet részéről annak keltése. Ezen a téren a szakmai (fejlődéspszichológiai) és a hétköznapi szemlélet megváltoztatását egyaránt fontosnak tartom. 

A pszichoanalitikus hagyományban többnyire az anya a felelős a gyerek aktuális és későbbi pszichés hogylétéért és ezen szemlátomást azóta sem sikerült továbblendülni, a Vekerdy is konstans csak az anyákról beszél. Ha a gyerek felnőve szorong / lúzer / pszichopata lett, annak okai nyilván a korai anya-gyerek kapcsolatban keresendőek. Itt két dolgot szokás alapvetően figyelmen kívül hagyni. Az egyik, hogy a gyerek attól is lehet szorongó / lúzer / pszichopata, ha az anyjával jó a kapcsolata, de az apja egy fasz. Mert mondjuk megveri, vagy ordít vele, vagy mindent jobban tud, vagy - leggyakoribb - iszik. A másik, hogy a korai és a további anya-gyerek kapcsolat is értelmezhetetlen egy három- vagy többszereplős rendszerben, hiszen az anya és a gyerek kapcsolata függ attól, hogy az apa hogyan viselkedik. Ha apa jófej, az anya-gyerek kapcsolat vélhetőleg zavartalanabb lesz, mint ha apa részegen ordít anyával. Jó lenne tehát, ha a gyermekneveléssel foglalkozó pszichológia egy kicsit visszavenne az anyák felelősségre vonásából és eközben felfedezné az apák felelősségét is. 

A másik, szintén a bűntudat(keltés) kapcsán tárgyalandó dolog az az ítélkezéscunami, amit az ember anyaként kap. Hogy klasszikust idézzek (az Apapara könyvet): császárral szülsz, buzi-e vagy? Igény szerint szoptatsz, buzi-e vagy? Tápszerezel, buzi-e vagy? Babakocsiban tolsz, buzi-e vagy? Sapkát adsz rá ilyen időben, buzi-e vagy? Nem adsz rá sapkát, buzi-e vagy? Egyfolytában, konstans, minden cselekedeted ítélkezés forrása. Ezt a nők is ugyanúgy, vagy még jobban tolják, mint a férfiak, rám szólt már idős bácsi is és néni is az utcán, hogy miért nincs a gyereken zokni - nemtől függetlenül a tapasztalatlan anyuka vegzálása a hatalom és a hozzáértés illúziójába ringatja a kéretlen ítélkezőt. Harcoljunk azért, hogy mindenki kussoljon el és a gyermekbántalmazást és -molesztálást leszámítva a saját dolgával törődjön! Hogy soha egy anyukának se kelljen szégyenkeznie amiatt, hogy bölcsibe adta a gyerekét vagy amiatt, hogy nem. Tiltsuk be az ítélkezést és a bűntudatkeltést, sújtsuk pénzbüntetéssel, szégyenítsük meg nyilvánosan azt, aki csinálja. 

3. Harcoljunk a részmunkaidőért! Az, hogy a teljesen otthon vagy a gyerekkel és a full-time között kell választani, az utóbbi néhány évtized tökéletesen életszerűtlen találmánya és nem is működik. A korábbi évszázadokban a szülő nők fokozatosan álltak vissza a munkába, ami kb. azt jelentette, hogy amikor már tudtak kapálni, akkor a babára vigyázott a nagymama, ők meg kimentek kapálni. A vadkapitalizmusban meg elmentek dolgozni a boltba és vitték a gyereket is a boltba. A fodrász két hajvágás között hátrament szoptatni. Én se kapálni nem akarok, se vinni a gyereket a boltba, de azt, hogy munkaképes, értelmes nők három-kilenc évig homoktortát süssenek, nevetségesnek tartom. 

A kutatások szerint a gyerek kb. egyéves kora után már beadható bölcsibe és nem lesz tőle pszichopata. Persze, az első egy-két évben konstans beteg lesz, és akkor anya csak félmunkaerő. Adódik a megoldás hogy a munkába való visszatérésben engedjük meg ugyanazt a fokozatosságot, mint az idilli nagycsaládban: amikor anya eleinte csak két órát kapált, meg otthon varrogatott, később meg egyre többet. A részmunkaidő és az otthonról végezhető munka nem a modern idők hatalmas találmánya, hanem alap. Legyen alap. 

4. Harcoljunk azért, hogy bátran lehessünk kiszolgáltatottak! A gyerekszülés valamennyire mindig kiszolgáltatott helyzet lesz, maga a szülés, a szoptatás, majd a kisgyerekes lét kötöttsége, az anyagiak miatt. Teremtsünk egy olyan világot, amiben nyugodtan lehetünk gyengék és kiszolgáltatottak és nem kell attól tartanunk, hogy ezzel valaki visszaél. 

Kezdjük a szüléssel: ne fordulhasson elő olyasmi, hogy beszól a szülésznő/orvos, amiért hangosan jajgatok kitolási szakban. Ne fordulhasson elő olyan, hogy megaláz a csecsemős nővér, mert az első gyerekemnél egy csomó mindent nem tudok. Az a csecsemős nővér, aki amúgy amikor orvosként konzíliumba jövök ugyanoda, képes tisztelettudóan köszönni, de amikor fél nappal szülés után hálóingben kóválygok, akkor észreveszi, hogy ártalmatlan vagyok és bántható. Apróságok, de akkor se. Ne lehessen visszaélni azzal, ha valaki kiszolgáltatott. Ehhez az is kell, hogy jóval többet fizessünk az egészségügyi személyzetnek, mert akkor lehet köztük szelektálni és a hülyéket kommunikációs tréningre kötelezni, majd kirúgni. Jelenleg nem lehet szelektálni. Jelenleg Magyarországon a betegek úgy szidják az orvos anyját, ahogy akarják és cserébe az egészségügyi személyzet is úgy beszél a beteggel, ahogy akar. Ennek véget kell vetni. 

Folytassuk a családban. Igenis lehessen olyan időszak, amikor a férjem segítségére szorulok és nem tudom megvédeni magamat, és a férjem ilyenkor ne rúghasson le a lépcsőn akkor se, ha ahhoz lenne kedve. Aki a feleségét lerúgja, azt büntessük meg, hozzunk nyilvánosságra, hurcoljuk meg, legyen ez kínos és büntetendő. Ne válasszuk újra polgármesternek. Ne kelljen már nőként egyfolytában kravmagára járni és titkos bankszámlán pénzt gyűjteni. Teremtsünk olyan világot, amiben meg lehet bízni a férjekben. 

Még egy darabig tudnám folytatni, de már így is túl hosszú. Mindenesetre, szerintem gyereket vállalni hatalmas kaland és nehézség és öröm, és igenis teremtsünk olyan világot, ahol inkább öröm és kevésbé szívás. 

Jó, aki nem akar, ne szüljön, mielőtt még meglincseltek. 

Hírek

Végre betöltöttem a 12. hetet, így végre abbahagyhatom a végtelenül idegesítő titkolózást és elárulhatom, hogy terhes vagyok. Ráadásul Fiú, izgi! Most már csak a nyomorult, két hónapja tartó konstans hányingernek kellene elmúlnia. 

Dolgok, amiket jó tudni

Van itt ez a nagyon jó lista, hogy a tanácsadó pszichológus szerint milyen készségeket kellene a gyerekeknek tanítani az iskolában - egy időben a Filozófusnak voltak is ilyen tervei, hogy pályáz valami pénzt és elmegy általános iskolákba oktatni az empatikus visszajelzést, hát ez már akkor sem tűnt túl valószínűnek. Most is hangosan röhögök a listán, ja, majd pont az iskolában fognak tanulásmódszertant meg asszertív kommunikációt tanítani, bizonyára*. Asszertív kommunikációt tanítani különben is rém idegesítő, mi is mindig megtanítottuk a munkahelyemen a betegeknek, aztán egyből elkezdték rajtunk használni, hát nem kényelmesebb volt, amíg szót fogadtak? (Viccelek.) (De nem vagyok biztos benne, hogy a mai iskolarendszer szeretné, ha a diákok túl asszertívek lennének.)

Szóval ezeket a dolgokat otthon kell megtanítani szülőként, és ha nem tudjuk, akkor először el kell menni megtanulni vagy elolvasni legalább könyvben és utána megtanítani. Elmondjam, hogy állok a kétévessel? Kb. csecsemőkora óta tanítom, hogy ha nem bír megnyugodni, akkor "sóhajtunk", azaz veszünk pár mély levegőt nagyon lassan, néha már tudja. Emellett tudja, hogy akit szeretünk, nem bántjuk, és hogy őt csak simogatni és puszilgatni szabad, ütögetni és megharapni nem, ha valaki az utóbbiakat csinálja, akkor hangosan kell kiabálni. Majd idővel árnyalni kell nyilván ezt a kérdést, mármint hogy bárki nem simogathatja és puszilgathatja, de a bölcsis társadalomban egyelőre elégnek tűnik ennyi. 

Azért is kell nagyon vigyáznom magamra, mert meggyőződésem, hogy ha én nem tanítom meg neki ezeket, akkor más nem igazán fogja. Bár a tanulásmódszertanról fogalmam sincs, én egyféleképpen tanultam mindig, de majd utánanézek, ha kell. 

*Update: kiderült, hogy Hajnalkáék iskolájában, ami egy vidéki szakközép, tanítanak relaxációt és tanulásmódszertant, szóval mégsincs minden veszve. 

Vigyázat, erőszakos nyelvezetet tartalmaz

Akkor elmondom, kiket fogunk először legéppuskázni, jó, magas biztonságú börtönökben kényszermunkára fogni, ha hatalomra kerülök. Az ordítozó szomszédot, azt. 

Kezdjük azzal, amikor gyerek voltam és a szüleim persze feszt este meg éjszaka veszekedtek, és az mondjuk gyerekként nem jó érzés, hogy fekszel az ágyban és nem tudsz aludni, mert az apád a másik szobában ordít. Én azt értem, hogy minden házasságban vannak nézeteltérések, sőt, alkalmanként még a veszekedésnek sem vagyok feltétlenül ellenére, de: nem ordítunk, amikor alszik a gyerek.

Kamaszkoromra ők lehiggadtak, akkor éjszaka nem ordított senki, szerettem viszont délutánonként a kertünkben napozni vagy akár tanulni, ahol a szomszéd ordított a feleségével meg a gyerekével. Nem is feltétlenül ordított, csak a szükségesnél hangosabban szidalmazta őket folyamatosan és minden nap, a "kurva életbe teszed azt már megint oda, hogy dögölnél meg"-stílusban, szóbeli bántalmazás-oktatófilmet lehetett volna belőle forgatni. Akkor még nem tudtam, hogy az mi, sőt, bár időnként felmerült bennem, hogy tiszta hülye ez a nő, amiért ezt hagyja, valójában csak egy dolog érdekelt volna, hogy kussoljanak már el. Többnyire fülhallgatón hallgattam a walkmanem, rosszabb napokon azon is simán behallatszott. 

A koleszos éveket hagyjuk, persze, hogy időnként zaj volt meg részeg fiúk is rancsúroztak a folyosón, de az egy másik műfaj szerintem, most egy koleszban mit vársz. Egyszer hallottam a szobaszomszéd csajt sírva könyörögni, hogy rancsúrozzanak már egy másik folyosón, mert ő holnap nyelvvizsgázik, hát feszt ugyanott folytatták, de ez egy kirívó eset volt. Meg hát teljesen más vidám dajdajozást hallgatni, mint fröcsögő agressziót hasonló hangerőn, nekem elsősorban az agresszív magánjellegű ordítozással van problémám, nem a partival. 

Aztán a panelos éveink során lakott mellettünk a pszichopata szomszéd, akiről nagyon sokáig nem is tudtuk, hogy az, mivel egyedül élt, és így nem fogtuk gyanúba, mindig azt hittük, hogy valamelyik másik lakásból jön az este 9-12-ig tartó "kurva anyád rohadj meg a gecibe". Mígnem egyszer megkérdeztük az egyedül élő szomszédot, nem tudja-e, ki szokott itt torkaszakadtából trágárságokat üvölteni esténként, mire mondta, hogy hát például ő. Mert az alatta lévő lakásban direkt csapkodják az ajtót és ez őt zavarja és ezért hangosan kell ordítania, hogy ők is hallják. Remek volt hasfájós csecsemőt altatni meg szoptatni úgy, hogy közben full hangerőn ment a kurvaanyád.

Később elköltöztünk egy jó lakóközösségű, majdnem újépítésű társasházba a panellakás háromszorosáért, itt hatalmas mázlink van, mert a közvetlen szomszédaink nem ordítanak, jó, távolabb valaki ordít, egy férfi és néha egy válaszoló nő, ez a szellőzőn hallatszik fel és elég zavaró volt, úgyhogy végül is betömtük az amúgy teljesen funkciótlan szellőzőt, nem hiányzik, így is kapunk levegőt, és így nem hallani, hepiend. A felettünk lévő lakás még üres. 

Erre bazmeg eljövünk anyámék családi házába Sopronba, ez még csak nem is valódi ikerház: az egyik fala közös a szomszéd házéval, a tető nem. A szomszédék viszonylag normálisak voltak, de meghaltak, most a felnőtt fiuk él itt egyedül, néha nála alszik a barátnője, akivel ilyen alkalmakkor hajnali háromtól kb. ötig ordít, hogy rohadjon meg. Mármint ezt ordítja. Például tegnap. Miért alszik nála és miért a barátnője, merül fel a kérdés. 

Én ezekkel szemben teljesen eszköztelen vagyok, most mit csinálsz, szólsz, hogy légyszi ne ordítson? Ja, majd biztos nem fog. Egyébként a panelban a pszichopata szomszéd kb. egy hétig nem ordított, amikor szóltunk, tök rendes. Rendőrt hívsz? Szkeptikus vagyok, hogy egyáltalán komolyan vesznek-e, és ha igen, akkor mi van, kijönnek, azt mondják, ejnye, és minden megy tovább úgyis, csak még személyes ellenségem is lesz az ordító szomszéd. Menjek át és ordítsak vele? Amúgy a legtöbb kedvem ehhez lenne, csak kételkedem a hasznosságában meg gyáva is vagyok. Ahol nő is lakik, csöngessek be egy NaNé-s szórólappal? Én vagyok a társadalmilag érzéketlen, mert eleve nem ezt tettem? Vagy? Mit kell csinálni?

Szóval az a költői kérdésem, hogy halál komolyan akárhova költözik az ember, ott kell lennie egy lehetőleg éjszaka, hangosan kurvaanyázó szomszédnak? Költözzek egy kibaszott tanyára? Egyébként ez egy magyar sajátosság, vagy a svédek is ordítanak a nőikkel éjjelente? Elnézést a nemi sztereotípiáért, de az én tapasztalataim mind ordító férfiakhoz köthetőek, akik az esetek nagy részében nőkkel ordítoztak. A feminista hatalomátvétel megoldaná ezt a kérdést? Svájcban, ahol este kilenc után a turmixgépet sem kapcsolhatod be, hogy megy ez? 

Még egy kicsit a temetőkről

Volt másfél órám a fodrász meg a könyvelő között, így elmentem megnézni Margaret Mahler sírját, ha már a múltkor így szóba jött. A soproni Izraelita Temetőben van, a 84-es főút túloldalán. Margaret Mahler az a híres pszichoanalitikus, aki egyrészt soproni és született Schönberger Margit, másrészt ugyan szinte teljes felnőtt életét Bécsben, Londonban, majd New Yorkban töltötte, mégis ide temettette magát. Különben nem kínos, hogy soproniként ezt nem is tudtam, meg egyébként azt se tudtam, hogy zsidók is voltak Sopronban, mármint kettőnél több? Kelták, azok voltak, meg rómaiak, meg cigányok, horvátok és sváb őseim. Pedig amúgy nem vagyok hülye és bár a történelem sose érdekelt, a helytörténet igen, szóval csak arra tudok gondolni, hogy ezeket direkt nem oktatták nekünk. Vagy aznap pont beteg voltam. Érdekes. Szóval rémlett, hogy van valami zsidó temető, de sose voltam még ott, mondjuk mi keresnivalóm is lett volna. 

Az izraelita temető napi 4 órát van nyitva, nem is minden nap, de a múltkor megnéztem a nyitvatartást a Harrer csokoládéműhelybe menet, így jókor érkezem. A kapu ennek ellenére zárva, két dolog van kiírva: hogy csengetés nélkül ne lépj be, mert széttépnek a kutyák, és hogy fedetlen fővel bejönni illetlenség. Meg is szeppenek, mert fényképezőgép persze van nálam, de sapka nincs - bár rémlik valami, hogy a sapka inkább csak a férfiakra vonatkozik? A csengetésre egy szintén sapka nélküli, piros pufimellényes, kissé mogorva csaj jön ki, és a rácson keresztül megkérdezi, mit akarok. Mondom, mit, erre a két, vadul acsarkodó kutya felé int és megkérdezi: "bezárjam a kutyákat?". "Hát, ööö, ha barátságtalanok, akkor inkább igen". Barátságtalannak tűnnek.  

Elmegy bezárni a kutyákat, visszajön, beenged és még egyszer megkérdezi, mit/kit keresek. Mondom, hogy a Margaret Mahler/Schönberger Margit nevű sírkövet. "Ja, azt tudom, melyik" - mondja és odavezet. Közben felriasztunk egy lila szőnyegről három különböző színű macskát, "Most mostam ki, kiteszi az ember száradni, és máris rajta ülnek". 

A zsidó temetőkben egyébként az a szokás, hogy nem vágják le a növényzetet, szóval a sok borostyán nem elhanyagoltság jele, hanem koncepció. Lefényképezem Margaret Mahler sírját, lásd alább. Rajta kívül még a szülei vannak benne (Dr. Schönberger Gusztáv és -né, mindketten 1944-ben hunytak el) és a férje, aki nem soproni és nem is magyar, dehát így járt, az asszony idetemette. Bevallom, én meghatónak tartom ezt az egész sztorit, istenem, annyira cuki a lényegretörő angol nyelvű sírkővel a soproni fenyő alatt. Az van ráírva, hogy "The remains of Dr. Paul H. Mahler, Dr. Margaret Mahler rest in this ground". 

Kifaggatom a csajt, hogy mindig így be vannak-e zárva és miért, azt mondja, igen, a miértre meg nem válaszol. Megkérdezem, szoktak-e még ide temetkezni, azt mondja, 2006-ban volt utoljára új temetés, egyébként elvi lehetőség van rá, de mégis kevesen szoktak, talán már mindenki meghalt, aki itt akart nyugodni, nem tudja. De például van egy bácsi Pesten, meg van két idős soproni, akik majd "ide jönnek", már jelezték a szándékukat. 

Ezután bemegyek a.... sajnos, fogalmam sincs a zsidó temetkezési szokásokról, abba az épületbe, ami katolikuséknál ravatalozó néven futna, itt meg nem tudom, hogy hívják. A falon gondolom, a holocaust során elhurcolt soproni zsidók nevei, gyertyatartó, imapadok és a lila szőnyegről korábban elüldözött három macska. Középen ruhaszárítón mosott ruhák és egy bicikli. Én mondjuk kifejezetten kedvelem, amikor a vallásos és a hétköznapi világ így összemosódik. A macskák gyanakodva méregetnek. 

A temetőőr (?) csaj időközben ártalmatlannak ítélt és megenyhült irányomba. Kifelé menet is kikulcsolja nekem a kaput és megkérdezi, soproni vagyok-e. Megmondom, hogy eredetileg soproni, de már régóta Pesten élek. "És meg tudtad szokni?" - kérdezi együtt érzően. 

Addig is

Olvassátok el IKL hosszú, de érdekes bejegyzését az egészségügyről. Azt hiszem, nem orvos-szemmel könnyű megsértődni azon, hogy csak az orvos szemszögéből láttatja a problémát, a betegekéből nem, de talán ha egy kicsit utánagondolunk, akkor be lehet látni, miért szar a betegeknek is pontosan ugyanez.

Főleg tonkababos forró csoki

Sopronban vagyunk, elmentem dolgozni (cikkeket írni) a kedvenc kávézómba, ahol van wifi, konnektor, nyáron klíma, és nagy üvegablakokon kilátás a várfalra meg a tetőn át a Tűztoronyra, erre bezárt. Ezért elmentem a Harrer cukrászdába, ahol még sosem voltam, mert számomra ismeretlen oknál fogva a Harrerba csak osztrákok járnak, de lám, van benne wifi, konnektor, és a személyzetet nem zavarta, hogy több órát töltöttem ott, mondjuk azalatt végigettem a kínálatot. Rajtam kívül még kb. 18 osztrák idős hölgy és két osztrák öregúr tartózkodott a cukrászdában, és egy csomó magyar is bejött, de ők kivétel nélkül elviteles sütikért. Érdekes. A Harrer tonkababos forró csokinál jelenleg nem tudok jobbat mondani, de még lehet, hogy ittlétem során elmegyek a csokoládéműhelyükbe is, ha már így belejöttem. 

Aztán kiderült, hogy kellene rólam azonnal (a héten) egy portréfotó, ami nincs. Mindig, amikor fotót kell küldeni magamról, közlöm, hogy bocs, nincs, vagy végső esetben valami nyaralási képből kivágott fejet küldök, na, most úgy döntöttem, ennek itt fogunk véget vetni, 40 éves korára legyen az emberről egy használható portréfotó, úgyhogy felhívtam az Andrást, aki stúdiójában a nem éppen kamerabarát fejemről nagyjából hat perc alatt készített számtalan remek képet nevetségesen olcsón. Négyet választottunk ki, úgyhogy most van rólam komoly meg könnyedebb, sállal, anélkül, a következő harminc évre meg is vagyunk ezzel. 

És még az volt, hogy leszólított egy bácsi a Várkerületen és kedvesen mondott több, hosszú mondatot németül, amire mondtam neki, hogy nem tudok németül, és csak azért nem mentegetőztem hosszasan (van belőle középfokúm és sváb nagypapám évtizedekig volt a német kisebbségi önkormányzat vezetője), mert milyen nyelven tettem volna? Aztán miután elment, tovább gondolkodtam, mit is mondhatott, és rájöttem, hogy a "Handy" és a "fotografieren" szavakat értettem, és biztos azt mondta, hogy mekkora arc vagyok, amiért fényképezőgéppel fényképezgetem a Várkerületet és nem telefonnal. A Várkerületet felújították, nekem nagyon tetszik, a soproniak szerint rosszat tesz majd a gazdaságnak a parkolóhelyek hiánya (a parkolóhelyekből sétálóutca lett). Igen, tudom, hogy nem tudok jól fotózni, de hátha még belejövök. 

Ma meg sétáltunk a Lánnyal az erdőben, azt mondta, biztos látunk majd nyulat meg cápát. Tudja, hogy az erdőben nincs cápa, a Némó nyomában-ból idézett. Valamint írt nekem a brennbergi részönkormányzat vezetője, hogy jövő héten megy beszélgetni idős brennbergiekkel és nincs-e kedvem csatlakozni, de honnan tudta, hogy Sopronban vagyok, rejtély.