Ma megint belefutottam a tumblr-en a Literary Starbucksba és továbbra is hiányolom a magyar bloggerverziót, úgyhogy tessék. Remélem, nem sértődik meg senki.
Sötét, viharos éjszaka van. Hatalmas villám cikázik át az égen, amint hosszú, esőáztatta, fekete ballonkabátban Brainoiz lép be a törzshelyéül szolgáló Starbucksba. - Hello! A szokásosat? Hogy halad az új regé...- kezdi kedélyesen a baristalány, de Noiz pillantása beléfagyasztja a szót. Ami azt illeti, a nap hátralévő részében nem tud megszólalni, és három napig rémálmai vannak, amelyekben hatalmas, elfeledett, gótikus városok ködös sikátoraiban menekül.
A szlávos arcú lány feltűnés nélkül besétál a Starbucksba. Szótlanul egy bonyolult, titkos kézjelet mutat, mire a barista idegesen körbepillant. Mivel senki sem figyeli őket, előveszi a pult alól a vodkát és két espresso-s pohárba tölti, majd fejével egy félhomályos sarokasztalnál könyökölő, felületes szemlélő számra átlagosnak tűnő férfi felé int. - Már várják - mondja.
Alie kissé vizesen, félig biciklis-félig office szerelésben lép be a Starbucksba. Egy teát kér. - Máris készítem - feleli a barista. - Te, nem találkoztunk mi már? Tudod, 92-ben azon az esküvőn, Mucsajpuszta Alsón? - De, de, rémlik, ahol az az Edda-tributezenekar játszott, disznótoros vacsora volt és a lagzi felénél kiderült, hogy a menyasszony be-LSD-zve leszopta az örömapát, és utána mindannyian elmentünk egy traktorral éjszakai fürdőzni a helyi vízimalomhoz, ahol koreai hittérítőkkel ismerkedtünk meg és az ő bambuszpálinkájukat ittuk hajnalig? - Tovább is idéznék a kilencvenes éveket, de nem akarják feltartani a sort.
IKL nem lép be a Starbucksba, mert nem él élvezeti szerekkel, Közép-Kelet-Európában amúgy sem lehet értékelhető kávét kapni és különben is koncertjegye van.
Csakazolvassa Éva zaklatottan belép a Starbucksba, Illy kávét kér kókuszzsírral és szalonnával. Némi szóváltást követően végül beéri egy sima presszókávéval és egy BLT-szendviccsel a zsömle nélkül. Leül a laptopjával, kirúzsozza magát, elégedetten átfutja Paypal-egyenlegét, majd intenzív hangvételű posztfeminista blogbejegyzést ír a patriarchális elnyomásról és arról, hogy elfogyott otthon a kávé.
Sulemia belép a Starbucksba és egy lattét rendel. Igazából csokimorzsás-tejszínhabos frappuccinot szeretett volna, csak az túl feltűnő meg drága és hizlal is, és lehet, hogy nem is olyan finom.
Vaslédi belép a Starbucksba gyapjú-kasmír Calvin Klein kabátban, színátmenetes nyersselyem Karen Millen-sálban és hat örökbefogadott kutyával. Dühösen egy zöld teát kér és vizet a kutyáknak. Nem tudni pontosan, kire haragszik.
Maminti 67 óra kórházi ügyeletből hazafelé belép a Starbucksba. Elviteles kávét kér, mert máris késésben van a másodállásából, a családterápiás önismeretből, a svédtanfolyamról és egy kutatói megbeszélésről. Egyébként is haragszik magára, mert az éjjel csak három nemzetközi szakcikket írt meg impakt faktoros lapokba, pedig egész nyugis volt az ügyelet.
Agnus belép a Starbucksba. A szokásos zene hirtelen elhallgat és rekviem csendül fel. A barista nem emlékszik, hogy mit kért és egyáltalán mi is történt: egyszer csak arra eszmél, hogy ismét Enya szól és hogy egy kortárs magyar romantikus költeményt írt az egyik számla hátuljára.
Suematra belép a Starbucksba. Nagyon hosszú a sor, mégis gyorsan megy az idő, mert a sorban állókkal remekül elbeszélget reumáról, macskabetegségekről, kravmagáról és buddhizmusról. A barista végül egy ajándék áfonyás muffint is ad a kávé mellé, mert egyrészt hálás, amiért ma ilyen sokat tanult a világról, másrészt aggódik, hogy inkognitós étteremkritikussal vagy ÁNTSZ-ellenőrrel van dolga.
Update: kaptam egy emailt, hogy tegyem be a linkeket, úgyhogy betettem.
Lány (már két kockasajtot kicsomagolt és otthagyott, most nyúl a dobozba egy harmadikért).
isolde (gyanakodva): - Minek neked az?
Lány: - Virágoknak.
Istenem, a kétéves gyerek popkulturális utalással* válaszol. Akkor se lennék rá büszkébb, ha értelmes magyarázatot adott volna.
*Minek néked az a kiskert? Ingyombingyom táliber, tutáliber, máliber, virágoknak.
Akartam írni évértékelő bejegyzést is, mert hát ez nagyon érdekes év volt. Csak aztán a karácsonyi rokonturnét követően elkaptuk a hányósvírust és a tavalyi év utolsó napjait nagyjából azzal töltöttük. És így, hogy gyakorlatilag nem pihentünk, mert vagy családlátogattunk (és az lehet, hogy van, akinek pihenés, de a mi családunk nem az a fajta), vagy betegen fetrengtünk, most a szokásosnál még kisebb lelkesedéssel igyekszem felvenni újra a munka fonalát. Meg különben is, téli depressziós vagyok, fázik a kezem, mindenki hülye és hagyjon békén, és rendet kéne rakni, de inkább csak ülök és nézem a pormacskát.
Visszatérve a 2015-re, hát közben a kis babánkból igazi, copfos kislány lett, aki egyfolytában azt kérdezi, hogy miért? Anya, az mi? Autó. Miért? Nem tudom. Miért nem tudod? Emellett dolgoztunk egy csomót, voltak köztük érdekesek is. A táncterápiás csoportom tavasszal lezárult, abból nem indítottunk újat, magánrendelek sokat, szerveztük az európai táncterápiás egyesület közgyűlését, ami izgalmas volt, járok a nemzetközi sématerápiás képzésre, meg egy vagon cikket írok mindenfelé. És relatíve sokat foglalkoztam a könyvemmel, önkénteskedtem a központi bányászati múzeumban, olvastam a könyvtárukat meg jártam Brennbergbe, klassz volt és így visszanézve meglepően sokat tanultam. Meg keresem a sportomat, tavasszal jógázni jártam, de azt valahogy abbahagytam, meg túl drága is, aztán meg visszamentem pilatesre heti egyszer, most az megy. És sokat voltam Sopronban, néha erdőben is. Csináltam egy tumblr-t is a soproni fotóimból, itt van, régieket is teszek fel meg újakat is, szerintem eléggé lejön, hogy fotóművész nem vagyok, de a várost nagyon szeretem. És voltam Brugesben meg Rómában meg Szilvásváradon.
Ja, és még az is 2015-ben volt, hogy véget ért a panelkorszak és új lakásba költöztünk, aminek nagy terasza van, tágas nappalja és ahol nem hal meg az orchidea sem. Most kezdenek virágozni az orchideáim, még a Dendrobium is, nagyon büszke vagyok rá.
Szóval összességében jó dolgok történtek, csak így az évkezdő depresszióban nehezen tudom átadni mindezt a megfelelő lelkesedéssel, és még 54 nap van tavaszig, hát én annyit nem bírok ki.