A védelem visszavonul

2016.07.25. 14:12 - címkék: Címkék: munka pszichiátria nyafogás - komment

Írtam egy hosszú bejegyzést arról, hogy vajon hogyan képzeljem el a további szakmai életemet, visszamenjek-e majd dolgozni a kórházba, lásd alább - erre szembejött ez a cikk. Arról szól, hogy a női orvosok fele nem éri meg a nyugdíjaskort, mert annál hamarabb meghalnak. Oké. Nincs több kérdésem. 

Bár most épp nem égető a probléma, mivel az Élet fontosabb Dolgaira koncentrálunk (anyaság), azért szoktam néha azon gondolkodni, mihez kezdjek a szakmai életemmel, mert mondjuk nem lenne baj tudni, hogy három év múlva hol akarok lenni. Akkor úgy készülök, olyan dolgokat tanulok addig is, stb. De nem tudok jó megoldást sajnos. Az első 10 évemet az állami egészségügy keretei között töltöttem pszichiátrián, és ezen belül szerintem az egyik legjobb helyen, és még a Helyen belül is azon az osztályon, ami engem érdekelt, azt csináltam a betegekkel, amit akartam és ami érdekelt, azt kutattam, amihez kedvem volt, és oktattam is, amit szeretek. A tíz év egy részében kiemelkedően okos emberekkel voltam körülvéve, nem rengeteggel, de egy-kettő mindig akadt, aki tudott inspirálni. Egy szavam nem lehet.

Ugyanakkor nagyon sokat dolgoztam nagyon kevés pénzért egyre rosszabb körülmények között. A sok az nem azt jelenti, hogy későn lehetett hazajönni, hanem hogy gyakran több, különböző feladatom volt egy időben, például volt olyan nap, hogy aznap én felügyeltem az ambulanciát és ha kellett, konzíliumba mentem más osztályokra, közben egész délelőtt pszichoterápiás csoportot tartottam és közben szintén délelőtt ezzel egy időben oktattam. Ezektől én elég hamar frusztrálódom és idegbeteg leszek, mert adódik a helyzetből, hogy mindegyik dolgot csak szarul és félig tudod megcsinálni, és én egyébként hajlamos vagyok felszínesen összecsapni dolgokat, nade ennyire azért nem. Egyszer egy ilyen napon leüvöltötte a fejemet egy páciens, mert nem volt időn leülni vele hosszan beszélni, tehát ordított velem a folyosón, hogy minek megy az ilyen orvosnak, és az ő szempontjából valamelyest érthető is a neheztelés.

A pénz az havi 230 ezer forint nettót jelent három szakvizsgával és PhD-val. Lehet plusz munkákat szerezni, amiből van még valamennyi pénz, de az ugye plusz munka. Hálapénz nálunk elhanyagolható, ha tegyük fel, mindig elfogadom, akkor számolhatunk úgy havi 5-10.000 Ft-tal. 

A körülmények azt, hogy csótány van az ügyeletes szobában, nem nyomtat a nyomtató, meg úgy semmi nem működik, nincs, nincs rá pénz és omlik rád az egész, a nővérek pedig az évek során szintén romlottak, kikészültek, kiégtek, disszidáltak, és míg egy jobb nővércsapat elképesztő mértékben tudja segíteni a munkát, addig ennek az ellenkezője is igaz.

Előnyök, hogy sok szabink van, be vagyunk jelentve, viszonylag kevéssé kell aggódni az állásunk elvesztésén, és akkor se rúgnak ki, ha a munkaidő végén, azaz du. 4-kor valóban hazajössz. Mondjuk akkor a feladatok fele nem lesz kész, de ehhez is biztos hozzá lehet szokni, van, akinek sikerült. 

Szóval van ez az életforma, ez az egyik választás, egyszerre dicső és hősies és izgalmas és rock and roll, valamint nyomorúságos és frusztráló és idegtépő.

Részemről megállás nélkül irigyelem IKL-t, mert az ő szakmájában létezik olyan hazai centrum, ami a magánegészségügyben jó szakmai csapattal, jó színvonallal működik. Úgy érzem, az én szakmámban nincs ilyen, de ha tudtok, szóljatok azonnal. Én lehetek magán pszichoterapeuta, csinálhatok egyéni terápiákat és séma- vagy mozgás és táncterápiás csoportokat is, mindegyikhez értek, van tapasztalatom, van rá igény. Nem annyira rossz életforma ez, de nekem már az elmúlt egy évben is nagyon hiányzott, hogy nincsenek kollégáim, úgy tűnik, én nem vagyok egy szabadúszó típus, csapatban szeretek dolgozni. A kollégák szakmailag is jót tesznek, új szempontokat hoznak, meg agyilag is jót tesz egy-egy páciens között kávézás közben moziról beszélgetni valakivel.

További nehézsége a szabadúszó pszichoterapeuta létnek, hogy valójában iszonyatosan kötött, kötöttebb, mint bármely munkahely, ugyanis a dolog lényege, hogy ott vagyok a helyemen hetente minden héten mindig (jó, lehet egy nyári szünet, de amúgy mindig), és senki se tudja helyettem megcsinálni, mivel a dolog személyhez kötött. Vagyis NINCS olyan, hogy betelefonálsz a munkahelyedre, hogy beteg vagy, vagy beteg a gyerek, vagy kitalálod, hogy kiveszel két nap szabit, és Mancika addig beugrik és tartja helyetted a frontot, hanem egyedül vagy, és vagy te tartod, vagy összeomlik. Ez hosszú távon számomra azért elég nyomasztó. Már ez is tök nehéz volt, hogy most terhes lettem és így több terápiát is idő előtt kellett lezárni, mindenkinek új terapeutát keresni, akivel vagy megtalálja a hangot, vagy nem, én meg sose fogom megtudni, hogyan folytatódott egy-egy történet.

És akkor még az is a hátránya, hogy ebben léteznek egyéni különbségek, de én úgy 10-15 pácienst tudok vinni. Agyilag. Tíz felett már érzem, hogy össze fogom keverni a sztorijaikat, hogy nem tudok úgy empatizálni, hogy nem úgy érdekelnek, ahogy szeretném. Ha nem érdekelnek, akkor meg a kutya megette az egészet. Most így gyes mellett sikerült belőnöm egy ideális létszámot, de főállásban nem tudom azt csinálni, hogy napi 8 órát rendelek és hülyére keresem magam, mert az 40 pszichoterápiás eset lenne, annyit pedig én nem tudok rendesen csinálni. Nem tudom, mindez az aspergeremnek köszönhető vagy hogy másoknál hol van ez a határ. Ja, és egy apró, de nehezen megoldható logisztikai nehézség, hogy az emberek délután és este szeretnek pszichoterápiára járni, a gyerekeim meg délelőtt járnak bölcsibe, oviba, majd iskolába, azaz főállású magán pszichoterapeutaként kb. nem találkoznék velük soha. Lehet még az ember gyógyszeres pszichiáter is magánban, akkor másfajta páciensek járnak és jellemzően nem hetente, de ahhoz meg kell kórházi és laborháttér, vagy mindig, amikor valaki rosszul lesz, be kell könyörögni valami kórházba, én nem nagyon szeretem ezt, és pszichoterápiában egyébként is jobb vagyok, mint gyógyszerelésben.

Meg lehet még szakmát váltani, meg disszidálni. Most azt úgy nem nagyon tudom elképzelni magamról, hogy kézműves hordozókendőket áruljak a webshopomban, az írás a hobbim és nem akarom, hogy a munkám legyen (szarul lehet vele keresni, de nem ezért, hanem mert elveszíteném a hobbimat), disszidálni meg családdal nehezebb, pláne, ha ők nem is annyira akarnak. 

Vagy lehetnék háztartásbeli. A férjem sajnos nem rajong az ötletért. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása