És klausztrofóbiám nem akadályozott meg abban, hogy lemenjek egy igazi, mélyművelésű szénbányába. Konkrétan ide ebbe. Utaztam a személyszállító szalagon is. Sajnos a videóhoz képest ma már sokkal kihaltabb, amennyiben nincs működő fejtési front, hiszen a bánya bezárt - a következő két évben már csak felhozzák azt a rengeteg vasat, amit az elmúlt negyven évben beépítettek oda. Így aztán nem volt folytonos, hatalmas zaj és nem volt akkora por sem, mintha dolgoznának, de azért így is hatalmas élmény volt. És így is mosolyogtam magamnak azokon a barátainkon, akik folyvást panaszkodnak, hogy egész nap be vannak zárva egy irodába és nem pontosan a számukra megfelelő hőmérsékletre van beállítva a légkondi.
A folytatásban iszom egy nullaszázalékos soproni radlert a kocsmában, valamint megkérdezem, bedughatnám-e lemerült netbookomat a konnektorba. Kati mama helytelenítő arckifejezéssel hallgat, amire a szőke rendőrcsaj és tetovált barátnője röhögni kezdenek, ezen a pultosnéni megenyhül és felcsatlakozhatok az elektromosságra. A pultnál iszogató németajkú törzsközönség eközben tovább kínálgatja alkoholos italokkal a lányokat, a rendőrcsaj ellenáll, bár már nincs szolgálatban, de még az egyenruha van rajta, ezért nem iszik ("te, ezek még mindig nem értik. Hogy van németül a büntetésvégrehajtás?"), a tetkós az ölelgetésnek áll ellen. Egy kóbor kutyáról beszélgetnek, aki valahogy a kocsma tulajdonában ragadt, valamint a múltkor elvitt sörökről, hogy tudniillik kifizették-e az üvegbetétet vagy majd hozzák vissza az üvegeket.
Később elmegyek a bányász emlékházba, ez az ország első gőzgép-meghajtású szivattyújának szivattyúházában van, három szobából áll, bányászati eszközöket, dokumentumokat, egy berendezett lakószobát és Goldmann Hugó bányaorvosnak az ankylostomiasisról szóló könyvét tartalmazza (trópusi féregbetegség, amely a trópusokon kívül csak a brennbergi bányákban kapható el). Ide is kapcsolatépítési céllal jövök, régebben egy idős brennbergi volt itt a teremőr, hátha most is az, vagy legalábbis ismer párat, de nem. A mostani teremőr egy nagyon lelkes, ugyanakkor benyomásom szerint átlag alatti intellektussal élő fiatalember, Sopronból jár be dolgozni és nem tud sem jegyet nyomtatni, sem visszaadni az ezresemből (ötszáz forint a jegy). Közben érkezik egy középkorú pár is, kiderül, hogy a fogatlan hölgy itt töltötte gyermekkorának nyarait brennbergi nagynénjénél. A többi gyerekkel mindig bejártak a határsávba szedret meg szamócát szedni, de a határőrök ismerték őket, ezért nem lőttek rájuk.
A teremőr körbevezet minket, elmondja, hogy a brennbergi temetőt egy bányaszerencsétlenség kapcsán alapították, addig a közeli Ágfalván temetkeztek a brennbergiek. Ez sajnos tévedés, de nem akarom kekeckedéssel elrontania hangulatot. Sajnos több dolgot is lelkesen, de hibásan mesél, ellenállok a kísértésnek, hogy kijavítgassam, mivel nem látom értelmét. "Az nem karbidlámpa, fiacskám, hanem bányamécses" - morogta az orra alatt a rózsamintás nyáriruhájában és vastagkeretes szemüvegében leginkább szabadnapos nevelőnőre emlékeztető fiatalasszony. - "A karbidlámpa ez itt, a másik vitrinben. És ha már itt tartunk, abban a bányamentő készülékben sem két oxigénpalack van. Ez egy légújítós Draeger, a kék valóban oxigénpalack, a másik a kálipatron, amely a kilélegzett levegőből kiszűrve a széndioxidot, ismét belélegezhetővé teszi azt. A brennbergi temetőt pedig nem bányaszerencsétlenség, hanem kolerajárvány miatt alapították, de mindegy."
A brennbergi Madisz-tó partján ülök egy rönkasztal melletti padon rózsamintás nyáriruhában, és egy kis, fehér netbookon gépelem ezt a bejegyzést. A kis tóban fehér és ciklámenrózsaszín tavirózsák virágoznak, valamint aranyhalak úsznak olyan lassan, hogy már azt hittem, döglöttek, de nem. A víz felett óriási, kék szitakötők, körben pedig hatalmas, loncsos, öreg fenyők és fiatal rózsabokrok. Szerintem megérnénk egy akvarellt, most nem azért. Tóparton blogoló hölgy.
Úgy kerültem ide, hogy először kibuszoztam a bánfalvi könyvtárba, mert ott találkoztam neve elhallgatását kérő kontaktommal, aki jelenleg brennbergi hagyományőrzéssel is foglalkozik, és ígérete szerint összeismertet idős, visszaemlékezni diktafon társaságában is hajlandó brennbergiekkel. Miután megbeszéltünk mindent, megtekintettük a bánfalvi hímzőkör csipkekiállítását és összehaverkodtunk, ő elment a Lidl-be halat venni az ebédhez, én pedig konstatáltam, hogy most ment el a brennbergi busz, ezért kiálltam stoppolni a falu szélére. Egy bácsi vett fel, megkérdezte, hova tartok és miért, így elmondtam neki, hogy a görbehalmi bányászmúzeumba, mivel az alapító pasas majd terveim szerint szociális csomópontként funkcionálva további idős brennbergiekkel hoz össze könyvem számára. A bácsi elmesélte, hogy ő is bányász volt Oroszlányban, konkrétan frontvillanyszerelő, de csak egy pár évig, utána váltott. Beszélgettünk a bányászatról, a sztahanovista mozgalomról, valamint frissen diagnosztizált betegségéről. Kitartást és gyógyulást kívántam neki, majd kitett Görbehalomban.
A görbehalmi bányászmúzeum alapítója, elnöke, gondnoka és a múzeum maga az egy jelenség, ezt a részt nem fejtem ki bővebben, mindenesetre átlapoztam a Szent István vágat falazásának 1943-as, ceruzával kockás füzetbe vezetett jelenléti könyvét, megittam egy szódát és egy kávét, majd indulás előtt még kaptam a kezembe egy darab frissen sült szalonnát kenyéren, tormával. Erre a néhány percre felfüggesztettem tíz napja tartó vegetarianizmusomat. Ezután tovább stoppoltam Brennberg irányába, két dögös csaj vett fel, akik a kedvemért átrendezték a hátsó ülésen a nagybevásárlást. A kocsiban hangos popzene szólt, az anyósülésen ülő miniruhás, tetovált, pilótaszemüveges csaj pedig bacardi breezer-ezett, délben. Reménykedtem, hogy a szőke sofőrcsaj nem iszik. A brennbergi kocsma előtt szálltunk ki, a csajok is beugrottak Kati mamához egy almafröccsre. Ekkor láttam, hogy a szőke csaj büntetésvégrehajtás feliratú rövidujjú inget visel a hozzá tartozó nadrággal, vissza is utasította a pultnál addig német nyelvű társalgást folytató törzsközönség meghívását egy jégerre, mivel ahhoz még át kell öltöznie.
Felhívtam a munkahelyemen a titkárságot, mert új telefonra van szükségem*, és az új titkárnőt ugyanúgy hívják, mint engem**. Durva.
*A hat éves nyomógombos nemokos Nokiámat, amelynek leesik a hátlapja, szeretném kicserélni egy ugyanolyanra, mert a technika fejlődése ellen lázadó luddita vagyok és nincs kedvem most pénzt áldozni telefonra. De mivel flottás előfizetés, kell a munkahelyem engedélye a "vásárláshoz" (nulla forintba kerül a csomagunkhoz ez a típus).
**Nem egy gyakori névösszetétel, még sose találkoztam vele másnál. Most kénytelen leszek bemenni a munkahelyemre megnézni.
A Lány tegnap azt mondta, hogy "üvegplafon".
Témánknál maradva: nem kicsit démonizálja a pszichiátriát ez a bejegyzés, ugyanakkor tényleg nagyon jók a fotók. Meg a falanszterblog amúgy is klassz, olvassátok.
Olyan mérges vagyok, hogy ennyi választ el tőle, hogy bezárjam a blogomat a pi csudába. Azért vagyok mérges, mert valószínűleg (bár nem biztos, nem teljesen értem) az előző posztomra való reakcióként kaptam egy levelet, hogy abban én valakivel (egy olvasóval) személyesen fölényeskedem.
Tehát akkor tisztázzunk pár dolgot.
A blogomban sosem írok valós történeteket. A két példa, amit beleírtam, tudniillik a bántalmazó kapcsolatban élő és az ezotériában vagy a pszichiátriai szerekben vigaszt kereső nő, valamint a hiányos problémamegoldó készségekkel rendelkező depressziós személy két olyan tipikus toposz, amiből körülbelül százat láttam az elmúlt 11 évben. De lehet, hogy több százat. Részben azért is velük példálóztam, mert annyira nem egyedi esetek.
Az előző bejegyzést a pszichiátriai gyógyszerek hasznáról írtam, nem szántam fölényeskedésnek. Aki szerint fölényeskedés, az kérem, hogy soha többé ne olvasson engem, mert egészen biztosan más dolgokkal is akaratlanul meg fogom bántani vagy félre fog érteni, és azzal csak a baj van.
Különben az is mélységesen felháborít - kis feminista kitérő - hogy a sok öreg fasznak a mérhetetlen fölényeskedését meg annyira kajálják a népek. Ha ugyanezt, csak sokkal durvábban leírja a Feldmár, a Csernus, a Szendi Gábor vagy a Müller Péter (hogy ne a gyógyszert kapkodd, hanem igyekezz változtatni az életeden), akkor azokat áhítattal hallgatják és rajongótáboruk lesz. Ezt abból gondolom, hogy mindegyik több könyvet is írt már erről, és szemlátomást nagy sikerük van, és számomra érthetetlen módon senki se mondja azt, hogy "de mit fölényeskedik velem ez a nárcisztikus köcsög, hát kapja már be". Láttam pár olyan tenyérbemászóan nárcisztikus megmondóember férfi pszichoterapeutát, hogy azt hittem, ott fogja meglincselni a terápiás csoport, erre itták minden szavát. Az őszülő halánték, az. De azt hiszem, az őszülő férfi Mesterekről és a férfi pszichoterapeuták körében mintegy kötelező nárcizmusról majd írnom kell egy másik bejegyzést, mert ez egy nagy téma. Amúgy vannak erre kutatások is, ha ugyanazt a mondatot egy nő mondja, akkor kevésbé hiszed el, mint ha egy férfi mondja. Tök gáz.
Harmadrészt, számomra nagyon fájdalmas probléma, hogy pszichiáterként, illetve pszichoterapeutaként ennyire lehetetlen blogot írni, a sok marketinges meg cipőbolti eladó meg szoláriumrecepciós meg azt ír, amit akar. Annyira behatárol ez, annyira kell vigyáznom, mit írok le, őrizni az inkognitómat, mert minden véleményem egyrészt "a pszichiáterek" véleményeként tükröződhet, másrészt ugye etikeileg kifogásolható és a gyakorlatban is nehézségeket vet fel, ha a páciensem olvassa a blogomat. Ehhez jön meg száz tanácskérő levél, amire mindig válaszolok, és amikhez még utána is szoktam olvasni dolgoknak, és amihez annyit kértem, hogy aki tanácsot szeretne kérni tőlem levélben, az adja az adója 1%-át a Múzeumnak, és még arra is írt valaki, hogy bocs, de ő nem fogja odaadni, de azért köszi a tanácsot.
Nekem ez mind nagyon nehéz és dühít és rosszul esik és igazságtalanságnak tartom. Függöny.
Pszichiátria iránt érdeklődő olvasóink figyelmébe ajánlom, hogy egy dán pasas szerint majdnem az összes pszichiátriai gyógyszer szedését abba kéne hagyni, mert többet ártanak, mint használnak. Persze eddig ebben semmi pláne nincs, csomó mindenféle ember mondta már ezt számtalan fórumon, csakhogy ez a fickó egyrészt a British Medical Journalben mondja, másrészt a Cochrane-nél dolgozik, a dán centrum főnöke, a Cochrane pedig egyrészt független, másrészt statisztikailag helytálló és tudományosan megalapozott összefoglaló tanulmányokat ír. Általában hinni szoktunk nekik. Cikkében keményen kritizálja a pszichiátriai gyógyszerek hatékonyságát és biztonságosságát értékelő kutatásokat, és arra a következtetésre jut, hogy a káros hatásaikat alulértékeljük, így valójában nem éri meg szedni őket.
Illetve de: csak épp nem hosszú távon, hanem rövid távon. A legtöbb pszichiátriai gyógyszer szerinte elsősorban rövid távú kezelésre alkalmas, különös tekintettel az antipszichotikumokra és a benzodiazepin típusú nyugtatókra, ennek ellenére sok országban sok beteg évekig szedi ezeket. Az antipszichotikumokkal egyébként megengedőbb, szerinte azokat nem kell teljesen eltörölni a föld színéről, mert valóban van hasznuk (például megszüntetik a pszichotikus tüneteket). Az antidepresszánsokat és az ADHD-ellenes szereket mind dobná a kukába, a nyugtatók szedését pedig max átmenetileg javasolná. Ez utóbbit szeretném itt leginkább kihangsúlyozni, mivel a személyes véleményem az, hogy nem kizárólag a gonosz gyógyszercégek és a még náluk is sokkal gonoszabb pszichiáterek műve az agyongyógyszereltség, hanem legalább ugyanekkora részben felelős maga a lakosság is, konkrétan fél Magyarország benzodiezapin típusú nyugtatón él (Xanax, Frontin, Rivotril, Seduxen) és én esküszöm, sose beszéltem rá egy embert se ezek szedésére, mindig csak lebeszélni igyekszem (kevés sikerrel). Szóval azt jegyezzük meg, hogy jó cucc a Rivotril, de átmeneti kezelésre való, max 2 hónapig kéne szedni, nem évtizedekig.
Ami a többi részét illeti, kicsit valóban túlzás, amit gondol ez a dán szakértő, és egy válaszcikkben fel is róják neki a válaszolók, ugyanakkor van benne igazság. És szerintem nem baj, ha túloz, legalább felhívja a figyelmet egy problémára, tudniillik arra, hogy idegrendszerre ható gyógyszereket kapkodni nem feltétlenül veszélytelen. Kiemeli egyébként az idős kort, amikor még inkább csínján kellene bánni a nyugtatókkal és antipszichotikumokkal, mivel hirtelen halált okozhatnak, de ezt valójában eddig is tudtuk.
További személyes véleményem egyébként, hogy nehéz időszakok esetén az emberek hajlamosak a könnyű utat választani, azaz nem megnézni a problémát és változtatni, hanem inkább valami látszatmegoldást választani. Az ezoterikus tanok közül például nagyon sok ilyen: a boldogtalan házasságban, mondjuk szóbeli bántalmazó férj mellett élő asszony megveszi a feng shui-könyvet, piros függönyt rak a szerelem-sarokra, ingázik a vízerek felett, mantrázik, csakrát tisztít, vagy mittudomén, ma épp mi a divat, le vagyok maradva asszem. Az ilyen diéták? Akkor mondjuk paleózik. Lehet, hogy némelyiktől kicsit jobban érzi magát, de egyiktől sem fog rendbejönni a házassága, mert annak nehézségeit nem a csí blokkja okozta és nem is a táplálékkal bevitt glutén. Az elvet illetően nagyon kevéssé különbözik ettől az, ha inkább a pszichiátriai gondozóba megy és Xanaxot írat fel, vagy akár antidepresszánst: mindegyik arra jó, hogy esetleg könnyebben el bírja viselni a rossz helyzetet, de meg nem oldja a helyzetet egyik sem. A férje ugyanúgy kritizálja és lekicsinyli minden nap és ettől ugyanúgy szarul fogja érezni magát.
A depresszió és a szorongás egyik leghatásosabb ellenszere a mozgás, vagyis a sport. Ezt az elmúlt évtizedekben számtalan tanulmány kimutatta, de sajátélményről is be tudok számolni. Tudjátok, hány szorongóval és depresszióssal találkoztam életemben? Nem tudom. És abból hánynak mondtam el ugyanezt? Mindnek. És abból hány volt hajlandó legalább megpróbálni lemenni a házuk aljában lévő edzőterembe / jógastúdióba vagy futni a parkba, vagy az isten szerelmére, legalább sétálni? Most így kettőt tudok felidézni konkrétan (és nagyon büszke vagyok rájuk). Visszatérve az idézett cikkre: oké, igen, szerintem is túl sok gyógyszert írunk, de mi az alternatíva? Nincs mindenkinek pénze / ideje pszichoterápiára járni és egy csomó ember ráadásul az ezotéria világába sorolja azt is. Nem tudunk minden bolyongó, demens idős mellé két gondozónőt és egy aranyos terápiás kutyát tenni, akik művészet- és mozgásterápiával kötik le, hogy kevesebb gyógyszer is elég legyen. Nem fognak elmenni a szorongók és a depressziósok futni, és nem fognak elválni és elköltözni a rossz házasságban élő nők. Inkább gyógyszert kérnek. Mélységes tiszteletem a kivételeknek.
Amúgy alapvetően nem vagyok gyógyszerellenes, ha esetleg ebből ez tűnne ki. Megvan a szerepe a pszichiátriai gyógyszereknek. Lehet antidepresszánst szedni egy-egy nehéz időszakban, adhat egy lendületet a változtatáshoz. Van egy csomó olyan betegség, ami szuperul kezelhető gyógyszerrel, anélkül meg tragikus véget érne. szülés utáni depressziók, pszichózisok például. Ugyanakkor ellenzem azt, amikor emberek évtizedekig gyógyszer szednek félmegoldásnak, amikor a problémamegoldás helyett szedik a gyógyszert. És igen, ez rettenetesen nehéz, és én is szedtem három hónapig antidepresszánst mintegy tíz évvel ezelőtt, mert nem volt jobb ötletem. Könnyű azt mondani, hogy dobd el a gyógyszert / ezotériát és inkább oldd meg az életedet.
A Lánynak Sopronban az anyukám macskájáról kellett mesélnem lefekvés előtt, az pedig így hangzik: régen az anya barátnője, a Montag egy kis lakásban lakott Budapesten, és volt egy macskája, a Dívamacska. A Dívamacskának egyszer kiscicái születtek, de mivel olyan sok cica nem fért volna el ott, ezért a Montag az egyik kiscicát nekünk adta. Anya beletette a kiscicát egy nagy dobozba és vonattal elhozta Sopronba. A kiscica egész úton nyávogott a vonaton a dobozban. Aztán anya odaadta a dobozt a mamának és azt mondta: tessék, mama, hoztam neked egy kismacskát. A mama pedig megetette a kiscicát, megitatta és játszott vele. A kiscica a legjobban szaladgálni meg bújócskázni szeretett. Aztán a cica megnőtt, és most már jobban szeret a fotelban aludni.