No camera! Use your eyes.

A múzeumban meg az van, hogy komoly kihívást jelent nekem, disszimuláló szociális fóbiás autista kislánynak, ugyanis akármennyit is fejlődtem ovi kiscsoportos korom óta, még mindig az van, hogy ismert helyzetekben tudom, hogyan kell viselkedni, ismeretlenekben meg nem tudom. Ha tudom, hogy egy adott közösségben, hierarchiában ki kivel van és nekem hol van benne a helyem, akkor szuperul elvagyok és a világon semmi problémát nem okoz a kommunikáció vagy a hatékonyság. De ha nem tudom, hol a helyem, vagy nincs helyem, akkor hatodéves gyakorlaton láb alatt tébláboló medika leszek, aminél szarabb érzés nincs szerintem. Amikor nincs dolgod vagy nem tudod, mi a dolgod, és nem tudod, ki kedvel, ki nem kedvel téged és egymást, hogy van a parancsnoki lánc, ami nyilván különbözik valamelyest a hivatalostól, és nincs kulcsod a mosdóhoz/öltözőhöz. Megvan ez az érzés? Az ember azt hinné, hogy harminc felett már nem keveredik ilyen helyzetekbe.

Ez nincs egészen így a múzeumban: a parancsnoki lánc szerencsére elég egyértelmű, a mosdóhoz nem kell kulcs, és összességében szerintem kedvelnek. Ugyanakkor mivel ritkán és ötletszerűen járok be, ezért nincs fix feladatom, illetve szerintem ők sem tudják még pontosan, mit lehet rám bízni. Azt is értem, hogy egyszer csak beállítottam oda kívülről, miközben az ott dolgozók mintegy harminc éve dolgoznak már ott. Jó, van, aki csak tíz. Én kicsit a messziről jött furcsa lány vagyok. Erre mind az lenne a megoldás, ha gyakrabban járnék, de sajnos úgy tűnik, a havi egy nap a reális. 

De nem is erről akartam írni, hanem hogy a múltkor jött egy gyerekcsoport, általános iskola negyedikesek, kettő darab tanárral, a főmuzeológus úr vezette őket körbe, én meg becsatlakoztam asszisztálni. A múzeum három szintes, van a földszinti rész, ahol a berendezett bányák meg a működő makettek vannak, az alagsori kifejezetten gyerekrész, és az emeleti felnőtt tartalom, ahol ásványok vannak meg mindenféle érdekes tárgyak üveg mögött. Ha valaki nem tudja, miről beszélek, itt a kiváló cikk fotókkal.

A tanárnénik azt mondták, kb. egy órájuk van az egészre, ezért a földszinten kezdtünk, utána az alagsorba mentünk, azzal, hogy ha még marad idő, akkor felmegyünk az emeletre is. A negyedikes gyerekek a következőt csinálták: bementünk egy terembe, azt eszeveszettül fotózni kezdték az okostelefonjukkal, de mindent, amit értek. Abból, amit közben a "bácsi" mesélt, kb semmit sem hallottak, és nem is látták a dolgokat, csak fotóztak. Amikor mindent lefotóztak (ez huszonvalahány gyerek, mindegyik odatülekedik a bányamentő készülékhez és egyenként lefotózza), akkor lenyugodtak és körülnéztek abban a teremben, valódi érdeklődéssel, ez mire való, az mi, és onnantól odafigyeltek a tárlatvezetésre és kérdésekre. Aztán továbbmentünk a következő terembe, azt ismét körbefotózták, majd amikor az megvolt, lenyugodtak és meg is nézték. Tök vicces volt.

Egy ponton a kislányokat felkísértem az emeleti lányvécébe pisilni, ez nagyjából tíz darab tizenegyéves kislányt jelentett, plusz Kata nénit. Ehhez keresztül kell menni azokon a termeken, ahol a felnőtt kiállítás van, ásványok, bányászholmik. A kislányok kiabálva követelték, hogy hadd nézzék meg ezeket is, úúúú, ásványok, úúú, az mi, az mi. Jó, most pisilni megyünk, de akkor visszafelé hadd nézzék meg! A tanító néni sajnos azt mondta, nem lehet, mert sürget az idő. Mindegy, így is jó sok mindent láttak és élvezték, de azért ez elég szokatlan volt, magamtól azt gondolnám, hogy a gyerekek akarnak minél előbb szabadulni a múzeumból, és a tanár erőlteti, hogy meg kell nézni, nem pedig fordítva. Ugyanakkor meg tök jó volt látni, hogy az okostelefonozó negyedikes kislányokat érdeklik dolgok, a digitális érmetárban maguktól nézegették az érmeket (ami még szerintem is unalmas) és simán magyarázhattam volna nekik az úrvölgyi rézedényeket meg a bányahegyet, ha van rá idő.

Menjetek ikszelni

Őszintén szólva én is kíváncsi vagyok az IKL közvéleménykutatásának eredményére, habár vannak fenntartásaim (= nyilván mindenki azt fogja beikszelni, hogy hordozzon a tenyerén az orvosom ingyen éjjel-nappal). Szóval töltsétek ki, érdekes. 

Dackorszak

Beépített szekrényt szerelő asztalos a kollégájához: - Ehhez majd egy hatos fúró kell.
Lány: - Nem hatos fúró kell!!!!!!!!

Képek

But there's one sound that noone knows

Valójában mindig titkon kicsit hülyének néztem azokat a szülőket, akik arra panaszkodnak, hogy túl sokat kérdez a gyerek és nem tudnak válaszolni. Mégis, mire nem lehet válaszolni? Nekem semmilyen problémát nem okoz, hogy a szexről vagy a halálról vagy bármely kényes témáról beszélgessek, amit nem tudok, azt meg majd megnézem a wikipedián. Erre ma megkaptam, hogy "Mit mond a polip, anya?".

When in Rome

Közben voltunk Rómában, amit röviden úgy tudnék összefoglalni, hogy jaaa, már mindent értek. Mert engem különösebben nem érdekelt Róma (ezt kínos bevallani?), sem az ókori romok, sem a katolikus felhajtás, az olaszok kifejezetten idegesítenek a hangoskodásukkal meg a hatásvadászatukkal, a pizzát nem szeretem, a kávét pedig tejjel iszom. Az események bonyolult láncolata révén végül is anyukám 60. szülinapi ajándékaként mégis Rómába mentünk, az anyukám, a húgom meg én.

Róma pedig klassz. Eleve nem voltam még mediterrán nagyvárosban, és maga a hangulat is csodás, a nagyvárosnak és a macskaköves-sikátoros mediterránságnak a hangulatos keveréke, teljes természetességgel váltogatják egymást a kopott lépcsősorok, az omladozó téglafalakra több méter magasan kúszó borostyán és illatos jázmin, meg a négysávos út és a metró. Az olaszok is kevésbé idegesítettek, mint Nápolyban, kevésbé éreztem őket tolakodónak, lehet, hogy ez az észak-dél különbség, vagy náluk ilyen a nagyvárosi elidegenedés, kedvesek voltak és udvariasak. Már az a néhány, akivel találkoztunk, mert nyilván a turistaútvonalakon mozogtunk, így valószínűleg több japánt és amerikait láttam, mint olaszt.

A Pantheon, az meg csodálatos, az a kedvencem, egy kiváló építészeti ötlet és megvalósítás, mindehhez kétezer éves, és hát közhely, de mégis bele kell gondolni, hogy ezek ilyeneket építettek, amikor mi még bőven hátrafelé nyilaztunk. Fantasztikusan jól néz ki - én általában nem rajongok a túldíszítésért, nem szeretem a reneszánszt, a barokkot, inkább mérettel és formával lehet megfogni, és a Pantheon az mind méretét, mind formáját tekintve remekmű. Nyilván leírva semmit sem mond az, hogy a kupolája félgömb és a magasságának és az épület magasságának az aránya pont akkora, hogy a beltérbe beférne egy tökéletes gömb, de bemész és érzed, hogy itt valami nagyon stimmel. A közepén meg van egy 9 m átmérőjű lyuk, amin esőben beesik az eső, és egyébként szerencsére jó időnk volt végig, de ezt azért majd egyszer megnézném esőben.

További épület, amely lenyűgözött, az a Szent Péter bazilika, és most már értem, miért finnyog az IKL gyakorlatilag minden más híres templomra, ez ugyanis egyszerűen lenyűgöző. Leginkább méreteinél fogva, pedig túl is van díszítve, de mégis, hű, anyám, ezek tudtak. Monumentális. Voltam néhány templomban életem során, ahol úgy gondoltam, ha Isten lennék, itt laknék (egy nagyon egyszerű román stílusú holland templom), vagy ahol ijedtemben simán megtértem volna (a sötét, gótikus, csak pár gyertyával megvilágított reims-i dóm), a Szent Péter bazilika nem ezek közé tartozik, nem Isten, hanem az ember nagysága előtt jutott volna eszembe max leborulni. Basszus, ilyeneket tudunk építeni, akkor mi a probléma?

És akkor van még a Sixtus-kápolna, arra sajnos nem tudnám őszintén azt mondani, hogy szép, mert leginkább creepy az élmény, mi ide a jó magyar szó? Fura, már-már bizarr, kicsit ijesztő. Nyilván látta mindenki a művészettörténet tankönyvben, de az nem adja vissza a valódi élményt, amikor bemész egy terembe - vagy inkább birkaként beterelnek - ami kompletten mindenhol minden négyzetcentin ki van festve gyönyörű, arányos és nagyon színes félmeztelen emberekkel. Mindehhez kicsi a tér, legalábbis nem oszlik el úgy a tömeg, mint más, hatalmas építményekben, beszélni nem szabad, mert akkor a biztonsági személyzet hangosan rád kiabál, hogy Silencio! Quiet please! - azaz főleg ezt, és sustorgást lehet hallani, ha pedig fotózol, azonnal ott terem egy őr és kitörölteti veled a képet. Ne értsünk félre, egy percig sem mondom, hogy ez rossz, hanem nagyon érdekes élmény volt - maga a kápolna is elképesztően különleges, és az élmény furaságát csak fokozta ez a környezet.

A Colosseum is jó, meg az ókori romok, gyakran eszembe jutott Athén, ami hatalmas csalódás volt nekem annak idején, valami nagyra és szépre és bölcs ókori görögre számítottam, erre ott van egy kisváros tele a bölcsnek épp nem tűnő modern görögökkel, plusz négy oszlop egy dombon. Rómától keveset vártam, de nem csalódtam, és az is tetszett, ahogyan a műemlékeiket használják: valahogy teljesen természetes és életszerű, ahogy közlekednek köztük, ahogy a különböző korok egymásra épültek. Hogy néhány ókori templomból simán keresztényt csináltak, a Pantheon tetején is kereszt van, de megtartották hozzá az arányokat, nem ledózerolták, hanem használják. Ez is milyen közhelyesen hangzik, a különböző korok együttélése, nem? De mégis megvan annak a hangulata, ahogyan ez teljes természetességgel működik, hogy Circus Maximus nevű metrómegálló van, és a műemlékektől távol is itt-ott mindenféle egészen régi korokból származónak tűnő falmaradványok meg oszlopok bukkannak fel két ház között vagy épp a falában.

Ami a kaját illeti, a pizzát továbbra sem értem, oké, ettem pizzát, figyeltem, hogy a megfelelő fajtát egyem (a vékonytésztás a római), dehát bocs, semmi. Amitől odavoltam, azok az előételeik, a kis ilyen-olyan kenyérkék olívaolajjal meg a sajtjaikkal, és a nyers disznósonkáik, valamint a fagylalt. Hogy további közhelyeket soroljak, nyilvánvalóan az alapanyagokon múlik, hogy ekkora különbség lehet szendvics és szendvics között - a jó fajta lisztből jól megsütött mittudoménmilyen olasz nevű zsömlébe beleraksz egy kis jófajta sajtot meg bár szem napon aszalt paradicsomot, és az a szendvics. A fapadosreptéri legolcsóbb legócskább szendvics (sült padlizsán volt benne meg mozzarella) is fényévekkel jobb volt az átlag itthoni sonkás zsömlénél. Fagyit meg nem tudok többé Magyarországon enni, kész, vége, elrontották számomra ezt az élményt, sznob lettem, Közép-Európában nem lehet rendes fagylaltot kapni.

Oké, mondok negatívumokat is: drága volt, vagyis bár a szállás és a repjegy olcsó volt, az ottlétünk belépőkkel, kajával, bkv-jeggyel együtt már egészen sokba került; a turistás helyeken pedig elképesztően sok a turista. A Pantheonban nem tudom, hogy épp kevesen voltak-e vagy csak nem figyeltem, a Bazilikában sokan voltak, de az olyan hatalmas nagy, hogy szerintem akkor se lenne tömeg, ha egész Sopron odabent fotózkodna, a kisebb templomokban pedig átlagos nyüzsi volt. De mindenhez sorba kellett állni, sehol nem tudtam olyan fotót csinálni, amibe ne lógna bele kettő-kötőjel-százötven turista, a Vatikán múzeum pedig így eléggé élvezhetetlen. Bár csodás, maga az épület is, és a műkincshalmok is, amit benne tárolnak, de ha eközben úgy sodródsz a tömeggel, mint a Szigeten a nagyszínpad zárása után, akkor az sokat elvesz az élményből. A többi helyen kevésbé zavart, de itt nagyon, mondjuk biztos megvan, hogy milyen napszakban kell menni és mi csúcsidőben mentünk.

Majd mutatok fotókat is.

Dancing with myself

Szóval már a múltkor is gondolkodtam a kommentelés megszüntetésén, és akkor most jött el az ideje. Jobban szeretnék most egy kicsit úgy írni, hogy ne kelljen folyton tudomást vennem a közönségről. Egyébként igen, a korábban felsoroltakon túl még az is egy érv, hogy nagyon utálom az időmet a kommentek moderálgatásával meg a kommentelők "fegyelmezésével" tölteni, kényes témáknál fél perc alatt személyeskedés jön, és akkor egy ponton többnyire szólok, hogy abbahagyni, akkor azon néha megsértődik egyik vagy másik fél, lehet, hogy rosszkor szólok, előbb kellene beavatkozni, később kellene, nem kellene, valakinek az oldalára kellene állni, dehát na, ezeket a dilemmákat majd akkor szeretném megélni, ha két, veszekedő gyerekem lesz. Énnekem eszem ágában sincs fórummoderátornak lenni, én egy blogger vagyok kérem, nekem erre nincs időm. Most egy csendes időszak jön, én kérek elnézést.

Amelyben az élet = szenvedés

Az IKL egyszer (lehet, hogy többször is) kifejtette nekem, hogy milyen gáz nyugati emberként a buddhizmusban meg az ilyen keleti tanokban keresi az élet értelmét, hiszen egyrészt nálunk is van spirituális hagyomány és abban is vannak hasznos dolgok, másrészt a mi gyökereinktől, hagyományainktól nagyon idegenek azok, nem lehet instant átvenni. Vagy valami ilyesmit, elnézést, ha rosszul idézem. Ezzel részben egyetértek, vannak azok a haverjaim, akik buddhista elvonulásra mennek, és vannak azok, akik valami keresztény szellemiségű ugyanilyenre, mindegyiknek az a lényege, hogy napokig csendben vagy - vagyis a csendben levéshez például pont nem kell elutazni Indiáig, Európában is van hozzá hagyomány meg elméleti keret. 

Szerintem a szenvedéssel viszont gáz van és ahhoz nem találtam a nyugati hagyományban semmi jót. Most mindez a gyerekmentes cuccról jutott eszembe, de aztán mivel túl sokáig gondolkodtam rajta, ezért messzebbre rugaszkodtam. Én kérek elnézést. Szóval szenvedés. 

A modern, nyugati felfogás szerint a szenvedés kerülendő, a szenvedés rossz, és minden erőnkkel azon kell lenni, hogy az életben minél kevesebb szomorúság, félelem, gyász és hasonló érjen minket. Ezen lehet aktívan dolgozni: olyan munkát kell találni, ami nem jár lemondással, de mégis sokat fizet és élvezetes, ha nem élvezzük a munkánkat, váltani kell vagy átértékelni, olyan helyen kell pihenni, ahol kényelmesen s jól érzed magad, finomakat kell enni, olyasvalakivel kell együtt élni, akivel minden nap öröm, és egyáltalán, örülni kell az életnek és pozitívan kell gondolkodni és a pozitív gondolatok majd pozitív tettekre sarkallnak és a végén olyan lesz az élet, mint egy Cornetto-reklám, hátravetett hajjal nevetünk a napfényben örökké fiatalon. Ez a cél. A halállal, betegséggel foglalkozzon az, akinek ez a munkája, meg akinek feltétlenül muszáj. Ha véletlenül mégis elszomorodnánk vagy szoronganánk vagy álmatlan éjszakáink lennének, akkor gyorsan szedjünk antidepresszánst vagy szorongásoldót, vagy ha több pénzünk van és haladóbb gondolkodásunk, akkor addig járjunk pszichoterápiára, amíg jó nem lesz. Ha rosszul érezzük magunkat, akkor az egész egyszerűen _nincs rendben_. A szomorúság betegség. A félelem betegség. Ha fél évnél tovább gyászolsz: betegség. 

A másik véglet: a korábbi, főként középkori keresztény felfogás szerint a szenvedés kifejezetten kurvajó, hiszen az élet siralomvölgy, és minél többet szenvedsz, annál több jutalmat kapsz a túlvilágon. A szenvedés nemesíti a lelket, a szenvedés erkölcsileg pozitív dolog, a mártírokat kifejezetten tiszteljük. Mindez a testi és a lelki szenvedésre is igaz, legjobb, ha árva vagy és Krisztus sebeit viseled magadon. A szenvedés magasztos. Érdemes látványosan csinálni, hátha szentté is avatnak a végén. 

Na, ez a kettő van manapság is a köztudatban, talán kicsit zavaró, hogy mind a kettő, de azért meg lehet találni az összhangot, mert hát kerüljük a szomorúságot és a szenvedést ezerrel, ha meg mégis beüt, akkor egyből magasztos mártírokká leszünk, szenvedésünket fennen hangoztatjuk mintegy dicsekedve vele. Szerintem ez így nagyon gáz és cseppet sem teszi élhetőbbé az életet. 

A buddhizmusban van egy olyan alapgondolat, hogy az élet = szenvedés. Ez elsőre rémesen hangzik a nyugati fejünkkel, a buddhistát mégis jellemzően kopaszra nyírt, derűs emberként képzeljük el. Mi a faszt vigyorognak akkor, ha az élet szenvedés? Azért, mert öröm is. A buddhisták alapállása ugyanis az, hogy az élet alapértelmezetten szenvedés, hiszen van benne egy csomó, elkerülhetetlen fájdalom. "Ím, szerzetesek, az arija igazság a szenvedésről. Szenvedésteli a születés (dzsáti) is, az öregség is, a betegség is és a halál is. Szenvedésteli a kellemetlennel együtt lenni és a kedvest nélkülözni. Szenvedésteli az is, ha a kívánság nem teljesül." Ugyanakkor, ha ezt elfogadjuk, akkor tudunk teljes életet élni, és ha ezt elfogadjuk és nem folyton hisztizünk, akkor tudunk örülni annak is, ha virágzik a barackfa. 

Van még az egzisztenciális analízis nevű analitikus irányzat, az egy kicsit átvett ebből és nyugatiasabb köntösbe rakta: ők azt mondják, hogy nem szabad letagadni magunk előtt, hogy félünk a haláltól meg a magánytól, hanem ezeket a nehéz érzéseket meg kell élni, és akkor lehet teljes életet élni. A teljes élethez ugyanis hozzátartozik az érzelmek teljes palettája: a fájdalom, a sírás, a gyász, a betegség, a szomorúság, a félelem. Egy Cornetto-reklámban élni bizonyára kellemes lenne, de akkor az életnek csak egy nagyon kis szeletét tapasztalnánk meg. A teljes élet ugyanis az, amiben nem csak nevetünk, hanem sírunk is. 

Vagyis a szenvedés mindenáron való elkerülése, a tökéletesen gondtalan életre való törekvés egyrészt unalmas, másrészt gyávaság, harmadrészt bocs, tuti nem fog összejönni, mert félelem létezik, szomorúság létezik, elhagynak, meghalnak, elhervad, megszúr. Ugyanakkor hülyeség a szenvedés felmagasztalása is, hasak nem vagy középkori keresztény, hiszen felesleges állatság lenne panaszkodással és direkte sírás-rívással meg önsanyargatással tölteni az életet, miközben örülni is lehetne neki, hiszen Isten nem csak hererákot teremtett, hanem csokigolyókat és Koh Phanghant is. Jó lenne valahogy helyén kezelni ezt az egészet: megérteni és megengedni, hogy a fájdalom a teljes élet része, ugyanakkor örülni az örömnek. Hát nem? 

Mindez meg úgy kötődik ide, hogy gyakran a gyerekvállalással kapcsolatos vitában is a két, szerintem nem igazán adaptív nyugati nézőpont ütközését látom: vannak az elkötelezett gyerekmentesek, akik azzal érvelnek, hogy dehát az szenvedéssel jár és szenvedni csak hülyék akarnak, és vannak az anyamártírok, akik felmagasztalják az önfeláldozást meg a másokért való szenvedést. Most nem lehetne egyszerűen csak belátni, hogy igen, a terhesség, a szülés, az éjszakázás, a gyerek egészségéért való (vérmérséklettől függő) aggodalom / folytonos rettegés, a harag, a sírás, a nehézségek nehezek? Igen, nehezek. Attól még nem mindenáron kerülendőek és aki nem kerüli el, az mártír: az élet nehéz. (Itt a szubjektív sértettségem: engem márpedig ne nevezzenek a childfree-k agymosott mártírnak, mert nem futok el egy kis vajúdás elől, már bocs.) De nem is mindenáron keresendőek vagy magasztosak: a szenvedés nem érték, nem kell direkt keresni, és nem kell valakit tisztelni azért, mert szenved. Nem az önfeláldozó szenvedés adja az anyaság értékét. (Hanem a cukiság meg a gyedextra, meg hogy végre megint legózhatsz! :)

Bevezetés, amelyben már előre elmondom, miért nekem van igazam

Nemrég egy kommentelő írt valamit arról, hogy mennyire rosszak a gyermekvállalást kifejezetten negatív színben feltüntető és a gyermektelen életmód mellett kiálló feminista cikkek, és akkor felháborodtam, mert szerintem meg igenis mindenkinek joga van tudni, hogy gyereket vállalni nehéz, nem szabad hagyni, hogy lenyomják a torkunkon a rózsaszín maszlagot bájosan szuszogó csecsemőkről, és igenis kell beszélni arról, hogy a terhesség kényelmetlen, a szülés fáj, a szoptatás macera, és mind a tested, mind a lelked, mind az anyagi helyzeted, mind a karriered, mind a párkapcsolatod bizony megsínyli a dolgot. Emellett nagy támogatója vagyok az úgynevezett childfree by choice mozgalomnak, ami azt jelenti, hogy aki nem akar gyereket, az ne szüljön. Mondjuk szerintem kurvajó dolog a gyerek, és aki nem szül, az nem tudja, mit hagy ki, dehát Koh Phanghanon nyaralni is kurvajó, és akit "nem vonz Ázsia", az nem tudja, mit hagy ki, és azok is totál hülyék, akik nem hajlandóak megkóstolni a nyers halat vagy akik nem olvasnak könyveket, és folytathatnám. De lássátok, milyen bölcs és liberális vagyok, felfogtam, hogy vannak emberek, akik nem szeretik a szusit, nem akarnak Koh Phanghanon nyaralni, nő létükre nőkkel akarnak smárolni, magas sarkú cipőben járnak, órákig sminkelnek, nem érdekli őket a bányászat, nem akarnak a lakásokhoz kertet, de még teraszt sem, szeretik a szalontüdőt, tetszik nekik a Maria Morevna, full katolikus hívő keresztények, nevetségesen fanatikus ateisták, menőnek tartják a bajszos férfiakat, neadjisten maguk is azok. A saját barátaim között nyüzsögnek mindezek, és már megszoktam, hogy rájuk hagyom. Hasonlóképpen vagyok a gyerekvállalással is, szerintem kár kihagyni, de ha valaki úgy dönt, hogy kihagyja, akkor ez szíve joga neki. 

Na, aztán nemrég elolvastam egy olyan cikket, amire az említett kommentelő gondolhatott, és ezúton kérek elnézést tőle. A cikk, amit elolvastam, régi, és véletlenül bukkantam rá, és aztán egy csomót gondolkodtam rajta, mielőtt eldöntöttem, hogy mit is gondolok, de sajnos hosszú és higgadt mérlegelést követően is arra jutottam, hogy rémisztő ostobaságok hatásvadász és kényszerítő köntösbe csomagolva. Arról van benne szó ugyanis, hogy gyereket csak agymosott zombik vállalnak, akik aztán ettől agymosott mártírrá válnak, és bár nyilvánvalóan szenvednek, ezt utólag megideologizálják. A gyermekvállaló nők ugyanis mindannyian Stockholm-szindrómások (ez az, amikor megtanulod szeretni a bántalmazódat, mert különben összeomlana a világképed). Nem merik bevallani maguknak, hogy a gyermekvállalással hibát követtek el, ezért utána már egész életükben hazudnak maguknak és másokat is igyekeznek rávenni erre a hülyeségre, hogy ha már ők szívnak, akkor szívjon más is. 

Még a Feldmárnál szokott lenni ez a fajta érvelés egyébként: hogy valami olyasmi mellett érvel, amiben alapvetően egyetértek (például az egyén szabadsága vagy egyes antipszichiátriai nézetek), az érvei faszságok, de beleszövi, hogy akik nem értenek vele egyet, azok gyáva, konformista, agymosott zombik. Az ilyesmivel nehéz szembenállni, hiszen akkor máris bevallom, hogy kifejezetten ellenzem az ember szabadságát, mindenkit telenyomnék Haloperidollal és egy gyáva konformista vagyok. Vagy jelen esetben az elnyomó patriarchális rendszert szolgáló, agymosott, Stockholm-szindrómás anyamártír. Most ki akar ennek látszani? Én semmiképp, én haladó, öntudatos, intelligens nőnek akarok látszani, de semmiképp nem agymosott mártírnak. Ez esetben kénytelen leszek bevállalni mégis. 

Ez a fajta érvelés ugyanolyan kényszerítő erejű és szándékú, mint az ellenoldal. Csak azért nem olyan feltűnő, mert a többség kényszerítő ereje mindig sokkal feltűnőbb, nyilvánvalóbb és nehezebb is neki ellenállni. De ne engedjétek, hogy bárki bármilyen eszmét, véleményt vagy elgondolást lenyomjon a torkotokon csupán azért, mert nonkonformista haladó forradalmár. Azt is ugyanúgy át kell gondolni, amit ők mondanak, lehet igazuk és tévedhetnek is. Lehet, hogy néha igazuk van, néha tévednek. Onnantól, hogy valaki szent igazságként hirdeti a véleményét, szerintem eleve érdemes gyanakodni, akkor is, ha kormánypárti politikus az illető, akkor is, ha ősz halántékú tanítómester és akkor is, ha feminista bloggercsaj. 

Ami a témánkat illeti, én azt az álláspontot érzem magamhoz közel állónak, hogy mindenki csináljon, amit akar. Ha akar, szüljön, ha akar, ne szüljön. Mindkettőt lehet, hogy megbánja később, és az is lehet, hogy nem. Abban is egyetértek, hogy van egy hatalmas társadalmi nyomás az előbbi irányba (hogy szüljön), miközben nevezett társadalom aztán nem bánik igazán kesztyűs kézzel az anyákkal (sem). De fogok még bővebben is írni a témáról (a gyermekvállalásról, és tágabban a nyugati társadalmak szenvedéshez való hülye viszonyáról), de vonaton vagyok és most mindjárt beérünk az állomásra és úgyse szeretik az emberek a hosszú bejegyzéseket. 

 

Amikor még menő volt a bajusz

Jaj, még ezt a fotót meg akartam mutatni: brennbergi bányászok díszegyenruhában, 1904. 

The times, they are a-changing

Amikor elmész a Pendragon Könyvesboltba és egy Apple Store van a helyén. 

Akkor most a halálról

Egy dolgot tudok mondani (az éjszakai alváson kívül), amit határozottan és valószínűleg mindörökre elrontott bennem a gyerekvállalás. Nem, nem a testem, az isteni szerencse és némi sportolás mellett számomra elfogadhatóan nézek ki, jó, nem a tizenhét éves kori alakom van, de nincs haskötényem, nincs rajtam plusz kiló, és nem lett több striám, mint amennyi a terhesség előtt is volt. Szóval nem ilyen hülyeségek, hanem a halál. 

A nagy- és dédszüleim között mindenféle viszonyulás előfordul, vannak nagyon kiegyensúlyozottan viszonyulók, vannak paranoiás hipochonderek és vannak, akik már meghaltak. Én valamiért már jó ideje úgy gondolkodtam, hogy bármikor meghalhatok és ez ugyan nem éppen örömhír, dehát ez van. Néha, egy-egy repülőút kapcsán, vagy amikor rajtam is kitört az öröklöt thipochondria, elképzeltem, hogy ha most meghalnék, az milyen lenne. Általában alapvetően sajnáltam volna, ugyanakkor az az igazság, hogy jó életem volt, nincs min siránkoznom. Azt csináltam, ami érdekelt, voltam szerelmes, talán kevesebbet sétáltam a soproni erdőben az ideálisnál, ugyanakkor megnéztem a napfelkeltét Angkor Watban és később hozzámentem az útitársamhoz. Ha muszáj, tudok találni olyasmit, amit jaj, még meg kellett volna csinálni, mielőtt meghalok - egy riportkönyv Brennbergbányáról, Transzkanada Express, és persz emég több erdei séta, tejeskávé és baráti kocsmázás. Ezeken így sajnálkoztam volna, meg sajnáltam volna a férjemet és a húgomat, hogy nélkülözniük kell ezentúl, de úgy istenigazából nem rázott meg a gondolat, hogy a kedves nagypapámhoz, a százéves dédmamámhoz és  a normális nagymamámhoz hasonlóan majd én is csak egy sírkő leszek meg pár fotó. Hát, ha így, akkor így. 

Na, amióta gyerekem van, azóta gondolni sem merek az egészre. Azóta félek a repüléstől és jövő héten megyek anyajegyszűrésre. Én nagyon szeretem a kis Lányomat, és az lehetetlen, hogy a kis Lánynak meghaljon az anyukája! akárki is az, dehát történetesen én vagyok. Anyukaként már nem halhatok meg nyugodtan. És persze most nyilván nem, hiszen csak kétéves, de valahog ynem tudok elképzelni olyan pontot, amikor azt mondanám, hogy jó, hát most már tud vigyázni magára, most már végül is meghalhatok, ha nagyon muszáj. Vagy lesz ilyen? Van egy pont, amikor az embernek felnőnek a gyerekei és már egyáltalán nincs szükségük az anyukájukra? Minden anyukánál így van ez, csak tabu róla beszélni, vagy megint én vagyok a furcsa? Csak azért kérdezem, mert nevetséges mennyiségű könyvet és egyebet elolvastam már anyaság-gyereknevelés témában, de erről sosem volt szó. Mondjuk nekem sincs sok kedvem erre még csak gondolni sem, az tény és való. 

Onnan jutott eszembe, hogy a férjem egyszer azt álmodta, hogy belehaltam a második gyerekem szülésébe és meg kellett mondania a Lánynak, hogy az anyukája nem jön haza többet. Hát én ilyen szörnyűséget még soha életemben nem hallottam. 

Megindítóan vall

Különben azon gondolkodom már egy ideje, hogy már megint nem írok őszinte blogot, vagyis nem hazudok, csak tudjátok, hiányzik az önfeltárás. Mesélek az életemről, és az mind igaz, de lehet így is mesélni meg úgy is. Részben arról jutott eszembe, hogy Mona a múltkor azt mondta, hogy dehát nekem (isoldénak) tök normális a családom, egyik szülőm sem alkoholista vagy bántalmazó, nincsenek ilyen kirívó nehézségek, és tényleg, valóban nem jelennek meg a blogban az ilyenek. És valóban úgy gondolom, hogy az interneten írott naplók alkalmatlanok teljes önfeltárásra és nem is arra valók, hanem a napló és a történetmesélés között vannak valahol. Csak néha inkább erre, máskor meg arra csúsznak el ezen a skálán. 

Az én esetemben több dolog is befolyásolja, hogy épp merre csúszom, részben az olvasottság - hát egy csomó kollégám olvas, meg az anyám is, és bár még egy betegemről sem derül tki, hogy olvasna, szerintem ez csak véletlen, és így aztán olyasmit mesélek el, amit alkalmasint elmesélnék anyámnak, a kollégáimnak, a betegeimnek vagy a boltosnak is. Ez kivédhetetlen, és a népszerűség átka <teátrális sóhaj, homlokra szorított tenyér>. A másik befolyásoló tényező nyilván az, hogy hogy vagyok, milyen életszakaszban, és mennyire érek rá blogot írni - ha épp rengeteg teendővel zsúfoltam tele az életem, a nyafogásomat meg meghallgatja a férjem vagy a barátaim élőben, akkor ide kevesebbet jövök. És a harmadik a kommentelés, és nem a trollokról beszélek, azok most épp nincsenek is, hanem úgy általánosságban az egészről: attól, hogy megvan a párbeszéd lehetősége, sokkal szembetűnőbb számomra, hogy "figyelnek", olvasnak, megítélnek, és ettől kevesebb kedvem van megindítóan vallani. Nem konkrétumokról, hanem úgy általánosságban. Én egy ilyen rejtőzködő exhibicionista vagyok, ez van. Szóval asszem meg fogom majd megint szüntetni egy kicsit a kommentelést, és meglátjuk, az merre visz. Aki akar, tud emailt írni, szoktam válaszolni is. Csak akkor meg az is elvész, amikor a kommentelők együttéreznek vagy biztatnak vagy érdemi gyakorlati tanácsot adnak. Előny, hátrány. Szóval ezen töröm a fejem manapság.

Főleg könyv

A Könyvfesztiválról akartam még mesélni, az elmúlt pár évben valahogy összekötődött a rendezvény a Lány szülinapjával és fejlődési fázisaival, és ez klassz.

A 2013-as Könyvfesztiválon mindenórás terhesen vettem részt, konkrétan arra a napra voltam kiírva, amelyiknek a reggelén ott kávéztam és sütiztem a Millenárison a büfében. A férjemnek hivatalos megjelenése is volt, valami kerekasztalon (kerekasztalban?) vett részt, és már eleve úgy fogadta el a felkérést, hogy rendben, ott lesz, kivéve, ha szülünk. De nem született Lány a rendezvény alatt, csak pár nappal később. 

A 2014-es Könyvfesztivált már nagyon vártam, nem is magát a rendezvényt, hanem a hozzá kapcsolódó időszakot: amikor még kizárólagos szoptattam és nem alvó csecsemőmmel szenvedtem és tél volt és hó és halál, jó, az nem, de utálom a telet, akkor mindig arra gondoltam, hogy már csak pár hónap és ott fogok (alkoholmentes)sörözni a haverjaimmal meg a majdnem egyéves Lánnyal a Millenárison és majd veszek neki szülinapjára könyveket. Így is lett, hordozóban alvó Lánnyal a hátamon söröztem, és vettem neki egy Weöres Sándor-kötetet, amit azóta is imád és  felét betéve tudja, mondjuk, ennek megfelelően sok helyen össze van már celluxozva, meg egy Kányádit, de csak mert pont ott ült az öreg és dedikálta, és dedikáltattam neki könyvet azzal az aranyos, bolond nénivel is, hogy is hívják? Sarkady Mária. Meg labdáztunk a füvön, meg megkérdeztük Kislányt, aki már mindent olvasott, hogy melyik leárazott Galaktika-kiadós könyvet érdemes megvenni. A Hajszőnyegszövőket meg a Rizs és a só évét vettem, hát végül is egynek jó volt mindkettő. 

A 2015-ös könyvfesztiválon vasárnap délelőtt voltunk kinn, mert a többi napon a nemzetközi sématerápiás akkreditációhoz szükséges továbbképzésen voltam, ami amúgy klassz volt és hasznos, dehát pont a könyvfesztiválra kellett rászervezni? Vasárnap délelőtt viszont nem voltak sokan és épp a ringatós nő (Gróh Mária) énekelt népdalokat citera és más népinek látszó hangszerek kíséretében, úgyhogy a Lány idén egy dedikált Ringató-könyvet kapott, főként a hozzá tartozó CD miatt, amit én nem annyira szeretek, de ő igen, meg hát kultúrkincs meg kodálymódszer. Emellett megkapta a Graffalós könyv második részét, az elsőt egy kedves olvasótól kaptuk és mindketten rajongunk érte, és a kis Lány tök örült a másodiknak, abban van graffalókölyök is, és dedikáltattuk a szintén agyoncelluxozott Varró Dani-kötetét a szerzővel. Most én tudom, hogy van az az iskola, hogy a könyveket kímélni kell, de szerintem meg használni, és a gyerekkönyvek normál életjelensége a szétszakadozás és megrágódás, erről ne nyissunk vitát. Magamnak megvettem Francois Dolto gyereknevelős könyvét, elég fura, meg az Időfutár első részét, amelyre még a Tímea beszélt rá és sajnos minden hibája ellenére rettenetesen olvastatja magát és ezért sajnos meg kell vennem majd a folytatásokat is. Ja, meg vettem magamnak valami féláras Galaktikás könyvet is, amire Kislány azt mondta, hogy jó, de a címére sajnos nem emlékszem. A Lány meg szaladgált a füvön, megette élete első gombóc fagyiját, és este meg azt mondta, hogy nem volt jó a Könyvfesztiválon! És amikor kérdeztem, hogy miért, akkor sírós hangon azt mondta: "Nagyon megijedtem a furcsa egerektől." És tényleg volt a Geronimo Stilton promónál két plüssegérnek öltözött ember, és tényleg bújt, amikor elmentünk mellettük, de nem gondoltam, hogy ennyire megijedt. Szegény. Ja,és ittam valami hipszter kézműves búzasört is, amíg a Lány és kisfiú asszisztálásával kavicsokat dobált a tóba. 

Minden évben az a benyomásom egyébként, hogy basszus mindenki könyvet ír, és hogy jövőre én is akarok a Könyvfesztiválon dedikálni, csak sajnos ahhoz írni kéne egy könyvet, én meg jelen pillanatban pénzkereső munkára fecsérelem el világraszóló tehetségemet és a nyomtatásban megjelent értékes soraim helyett a függönykarnist választom. Mármint azt veszünk a pénzen. Bár igazából most épp könyvespolcot veszünk, vagyis építtetünk be, a függönykarnis később jön a listán. És tessék, erre kiderül, hogy az Apaparás csávó is könyvet ír, bár az szerintem jó lesz. 

Két éves!

Közben két éves lett a Lány, mostanában az a kedvencem tőle, hogy elkezdett nyelvtanilag helyesen beszélni, iszonyú cuki. "Tessék, anya, ez a tiéd." "Megijedt az egér árnyékától a graffalókölyök. Az apukája megvigasztalja." "Ez meg mi volt?" Nagyon édes, hogy ilyen pici, és közben egész mondatokban beszél.