Biztos valami fantáziadúsabb címet kellene adni ennek a bejegyzésnek, de nem jut eszembe olyan. Szóval elmentünk Bruges-be egy barátnőmmel ketten - ez úgy jött, hogy valamikor november-december környékén épp nagyon rajtam volt a wanderlust, ezer éve nem utaztam sehová, és valahogy belefutottam ebbe a bejegyzésbe a fapadosblogon, és akkor rájöttem, hogy basszus, egy napra is elmehetek Bruges-be, reggel megyek, este jövök, kaland, izgalom, és a Lányt sem kell sokáig itthon hagyni. Először a férjemmel akartam menni, de ő nem lelkesedett az egynapos utazásért, mert szerinte keveset látnánk a városból és túl fárasztó, és akkor már menjen az ember több napra. Aztán megnéztem tüzetesebben a menetrendeket, és kiderült, hogy bár valóban reggel 6-kor indul a wizzair Budapestről Brüsszel Charleroi reptérre és este fél nyolckor indul vissza, és valóban 5 euro a buszjegy onnan Bruges-be, ha online foglalod időben, csakhogy a gép menetrend szerint 8.10-re ér oda, a busz meg 8.00-kor és 10.40-kor indul. Vagyis tényleg nem éri meg egy napra menni, mert annak a felét a reptéren töltöd a buszra várva. Egyébként a valóságban pont valamivel előbb ért be a gép és később indult a busz, futva talán elérhettük volna a 8.00-ast is, dehát erre nem érdemes apellálni. Az online vásárolt buszjegy pedig csak adott járatra érvényes.
Szóval akkor gondoltam, hogy jó, hát akkor legyen két nap, egyszer élünk, és akkor az egyik barátnőm épp arra panaszkodott, hogy szeretne utazni, de nincs rá lehetősége, úgyhogy megkérdeztem, jön-e Bruges-be. Eredetileg decemberben akartam, mert a karácsonyi időszak biztos nagyon cuki ott, de aztán február lett, és sokkal jobb is volt így, a költözés után menni. És decemberben még nem álltam volna készen arra, hogy két nap - egy éjszaka hosszára elváljak a Lánytól, és most szólok, hogy rohadtul idegesít, aki ezen rugózik, hogy a hülye anyák miért nem passzolják le gyakrabban a gyerekeiket, nem lesz annak semmi baja: ez egy evolúciós parancs, hogy maradjak a szaporulat mellett, amíg az nem önállóan életképes, ez van, fogadjuk el. Egyébként tényleg nem lett semmi baja, dehát a férjem vigyázott rá, akire nyugodt lélekkel rá merem hagyni. Azt nem tudom, mikor fogunk a férjemmel kettesben utazgatni, pedig jó lenne.
Bruges az meg pont olyan, mint a filmben, ha valaki nem látta, ez egy kiváló, meglehetősen fekete humorú lövöldözős akciófilm (vagy mittudomén, manapság nem vagyok tisztában a filmes műfajokkal asszem), senkit ne riasszon el a magyar címe. A részletekről majd beszámolok egy másik bejegyzésben fotókkal, ha több időm lesz (lol). Ami a gyakorlati részét illeti: repjegy a wizzairnél 12 ezer volt oda-vissza, szállás a történelmi belvárosban lévő 3 csillagos hotelban 46 euro/fő volt (lehetett volna valamivel olcsóbban is lakni hotelban, vagy lényegesen olcsóbban többágyas hosztelban, de nekünk ez tetszett). Reggelit adtak a hotelban, és mi elég sok pénzt elvertünk belépőkre, kajára meg szuvenírra, és vettem magamnak egy sálat is (minden utazásomról hoznom kell magamnak valami ruhadarabot sajnos, hogy emlékeztessen az utazásra), de ha az ember spórolni akar, akkor csomó helyen eheti olcsón nemzeti ételüket, a sültkrumplit majonézzel, vagy hoz szendvicset otthonról, vagy vesz kaját az élelmiszerboltban. Utazzatok sokat. Én most épp válságban vagyok, mert nem tudom, mire gyűjtsek, a Transzkanada vasútra, Fijire, kanapéra vagy a Lány tandíjára meg a temetésünkre, mint a normális emberek. Mondjuk májustól véget ér a gyed és csak gyest fogok kapni (a témában kevésbé tájékozottak kedvéért: 100 ezer ft helyett 28-at), szóval ott asszem meg is szűnik majd ez az egyébkét is inkább elméleti probléma.
De most komolyan, ez tényleg ennyire szokatlan / patológiás, hogy egy házasságban a két félnek saját pénze is van? Az egyetlen elfogadható verzió a mindenünk közös, persze drágám, használd nyugodtan a tusfürdőmet? Ha nem közös a bankszámlánk, akkor az nem is igazi kapcsolat? Azzal, hogy megfogadom isten és ember előtt, hogy egészségben, betegségben, azzal kapásból egy örök Nemet mondok a magántulajdonra is? Ne fárasszatok már.
És fényévekkel jobb a kapcsolatom a férjemmel, mint oly sok, közös számlán élő, közös céget alapító, közös könyveket vásároló páré. Csak mondom. Igen, tudom, hogy a fényév nem a szerelem, barátság vagy a kölcsönös tisztelet mértékegysége, hanem a hosszúságé.
Amúgy a házasság előtt szerzett javak szerintem nem válnak közössé, csak a házasság alatt szerzettek azok, de cáfoljon meg bátran erre járó jogász.
Mielőtt szeptemberben elkezdtem magánrendelni, csoportokat tartani, szupervízióra járni, és heti kettő-négy cikket írni különböző helyekre, a férjem felvetette, hogy nem lesz-e ez sok. Mármint túl sok elfoglaltság. Akkor még úgy volt, hogy a Lány heti két napot fog bölcsibe járni, és én azt gondoltam, hogy a kettőből egy napot dolgozom a fentiek közül valahol, egyet meg házimunkára meg magamra fordítok. Vagyis minden nap csinálom például a hasizomtornát, vagy esetleg eljárok valahova sportolni, plusz megírom a Brennbergről szóló könyvemet, önkénteskedem a múzeumban, és interjúzok B. könyvéhez. Ugye, milyen hülye vagyok? Hát ez van, hiába vagyok ennyi éves (37), nem tudom felmérni a pénzem, az időm és a képességeim végességét. Mindegyikről azt hiszem, hogy úgyis pont annyi van belőle, amennyi még épp elég.
És egyébként sajnos azt kell mondanom, hogy ez így is van. Soha nincs felesleges időm, soha nincs felesleges pénzem, de sose éhezem és csak ritkán volt olyan, hogy nem fejeztem be egy munkát időre vagy sehogy.
Végül heti három napot jár bölcsibe a Lány, mert többek szerint is ez sokkal jobb lélektanilag és a heti két naposak sose szoknak be igazán és minden héten újra sokkolja őket a dolog, a háromnaposak meg valahogy már pont igen. Úgyhogy tök jó, akkor biztos van egy csomó időd magadra! - ezt mondta a szimpatikus hippilány a jógastúdióban, ja, mert most épp azt vettem a fejembe, hogy jógázni fogok. Egyrészt fáj a hátam, másrészt nyílt egy jógastúdió az utcánkban, harmadrészt meg kellene már tanulnom egy kicsit lelassítani, mind testben, mind lélekben. Hát de nem? De.
Meg hát valamit abba is lehetne hagyni, mondhatnám, hogy ezt vagy azt vagy amazt inkább nem csinálom mégse. Mert egyébként most pont minden belefér, bár a múzeumba ritkábban megyek és B. könyvéhez is ritkábban interjúzom, mint ahogy eredetileg terveztem, de azért havonta egyszer mindegyikre sor kerül nagyjából. Fodrászhoz meg amúgy is félévente járok (otthon befestem a hajamat, nyugi). Főzni rendszeresen szoktam, takarítani kevésbé rendszeresen, de azért időnként ráveszem magam arra is. Mindemellett meglepően sok filmet láttam az utóbbi időben és egy csomó könyvet is kiolvastam, előbbieket a Lány lefekvése utáni egy órában, többnyire két részletben, utóbbit BKV-n, illetve tegnap rengeteget olvastam az okmányirodában, a főgáznál és az otp-ben is. A Whiplash jó, a Birdman gagyi, a Grand Hotel Budapestet húsz perc után meguntam, úgyhogy nem tudom, milyen, az Interstellar csalódás volt, az Edge of tomorrow klassz, a Coherence szuper ötlet, de mély nyomot nem hagyott, a Snowpiercer bizarr remekmű, az Európa riport jobban tetszett a Gravitynél (mindkettőt most pótoltam), sorozatfronton The Knick volt nagyon ütős, könyvben a Álmatlanok klassz, de ijesztő, a Nos4a2 szórakoztató, A kauzalitás angyala meg pont olyan, amilyenre az ember számít.
Viszont amikor bármi hiba csúszik a gépezetbe, akkor dől az egész, nincs a rendszerben mozgástér olyasminek, hogy mondjuk költözünk és egyszerre beteg lesz mindenki. Jó, ez extremitás, de olyasminek sincs, hogy a Lány beteg lesz és nem tud bölcsibe menni, már attól egy kissé meginog a rendszer, és akkor nem tudom megcsinálni a dolgaimat és idegeskedem. Ami meg nem jó, mert akkor próbálom a Lány mellett, de mondjuk ő meg nyilván azt preferálja, hogy cicákat rajzoljak mosogatás helyett, a porszívótól kifejezetten fél, a laptopommal pedig kiabál, hogy "anya becsuk! anya idejön játszik!". És van, amikor tényleg sokkal több kedvem van cicákat rajzolni egyébként is.
Meg egyáltalán minek dolgozom, amikor még GYED-en vagyok és havi százezret kapok az államtól azért, hogy cicákat rajzoljak? Ez máris jó kérdés, részben hiányzott a felnőtt tevékenység, de leginkább a pénz hiányzott, én sajnos nem tudtam hozzászokni ahhoz, hogy a férjem tartson el, sajnálom, az én hibám, a feminizmus kimosta az agyamat, én nem tudok a férjem pénzéből venni magamnak leárazott csizmát, egyszerűen nem vagyok rá képes.
Szóval így állunk, nem tudom, mi az orvosság erre, mármint arra, hogy túlvállalom magam, mert mindent akarok. Mindenfélét akarok dolgozni is, és minden elolvasni meg megnézni meg utánanézni, meg az összes emberrel találkozni és az ő életükbe is beledumálni. Túl mélyen gyökeredzik mindez az életfilozófiámban, amely a címben szerepel és amelyet a sajnálatosan megszűnt Chokito nevű csokoládészelet reklámjából tanultam. Miközben pedig a legeslegeslegjobban egyedül szeretek sétálni az erdőben. Tudjátok, mikor sétáltam utoljára egyedül az erdőben? Én nem tudom.
Még egy kicsit kampányolok: mindig pénzszűkében vannak, és ha akarjátok, hogy tovább is legyen hely, ahol önkénteskedhetek és vicces, szórakoztató vag yérdekes történeteket írjak róla, akkor adjátok az adó 1%-át idén a Bányászati Múzeum Alapítványnak. Adószám ez: 19638634-2-08, vagy adataik itt. Naaa, légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi
légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi
légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi
légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi
légyszi légyszi légyszi légyszi!!!44!!!
Gyertek táncolni a nők elleni erőszak ellen vasárnap a Vigadó térre! Én megyek, lehet, hogy viszem a Lányt is, ha jó idő lesz.
Akik nem tudják, miről beszélek: 2013-ban volt az első, és azóta is minden évben van: az egész világon ugyanazon a napon nők táncolják el ugyanazt a koreográfiát, figyelemfelhívásként, a nők elleni erőszakkal szemben. Igen, tudom: 2013-ban Ádám kedvesen felhívta rá a figyelmemet, hogy táncikálással nem tudjuk megállítani az erőszakot. Igen. Nem. De. Ugyanakkor ezen a napon tele van a média a témával, túlélőkkel és hírességekkel és túlélő hírességekkel, vagyis szó van róla, ami szerintem már önmagában némi haladás. Másrészt meg tök jó látni, hogy mennyire sokan vagyunk, nők, az egész világon, akiket zavar a nők bántalmazása.
Az nlcafén nálam szebben és okosabban összefoglalják a lényeget magyarul, a kampány nemzetközi honlapja pedig itt van. A dalt és a koreográfiát beszúrom ide - tavaly nem voltam, de tavalyelőtt sokan voltak, akik nem tudták a koreográfiát, csak úgy táncoltak rá, szóval az nem akadály.
Igazi jó kis hatásvadász girl power-dal, hát nem? Itt van a koreográfia lebontva, bár szerintem a tükrözött verziót könnyebb követni.
Na, most meggyógyultam én és a Lány, és csak a férjem beteg, remélem, ugyanazt kapta el, ami nekünk volt, és nem indul újra a kör, mert két hét múlva elutazom Bruges-be egy napra, éljen! Utazás! Egyébként lett internet, bár csak a férjem íróasztaláig ér a vezeték és wifi még nincs, megbeépítették a beépített szekrényt, és el is fogyott az összes pénzünk, de legalább így (ti. pénz híján) nem kell ebben a hónapban többet ikeába menni.
Jaj, rohannom kell. Amióta gyerekem van, mindig rohannom kell valahova, ez normális?
Hát akkor maradjunk annyiban, hogy ez egy nehéz időszak.
Azzal kezdődött, hogy a költözés előtti héten lebetegedtünk, először a férjem, majd a Lány és én, így eleve sokkal lassabban és nehézkesebben csomagoltuk az egyébként elképesztő mennyiségű cuccunkat dobozokba. Különben röhej, mennyi holmink van, egy csomó mindent elajándékoztam, megszámlálhatatlan zsákot dobtam le a szemétledobón vagy vittem le a szelektívbe, és még így is három rakodó négy órán keresztül hordta le a cuccainkat a teherautóba. Amibe végül nem fértek be. Mindez úgy, hogy negyven dobozt és tizenöt sitteszsákot már előzőleg mi áthoztunk az autómmal, mert már nem fértünk el a dobozoktól.
A költözés hetén szerencsére a Lány épp nem volt beteg, tudott bölcsibe menni, így a végén belehúztunk, a költöztetők röpke hét óra leforgása alatt átcuccolták a holmit (három percre lakunk a régi helytől, és szinte alig tartottak szünetet, szóval ez hét óra nettó pakolás). Aztán kipakoltunk, amit volt hova, mivel beépített szekrény még nincs, azt jövő héten építik. Ezután pedig azonnal megbetegedtünk, először a Lány lett lázas hörghurutos, amiből azóta is alig akar gyógyulni az antibiotikum ellenére, aztán pedig én lettem torokfájós-taknyos-köhögős. Szóval a múlt héten és ezen a héten a kipakolás és ikeába rohangálás helyett itthon fetrengünk főként. Persze, amikro beteg, akkor még rosszabbul alszik, szóval egy kialvatlan, beteg és idegbeteg anyukát képzeljünk egy köhögő, nyűgös gyerekkel, aki egyfolytában kézben akar lenni és 13 kg. Van két olyan munkám, amihez el kell járni itthonról, azokat azért megcsináltam, a Lányt addig a férjemre, majd az anyukámra hagyva. Eleinte még bosszankodtam, hogy basszus, nem tud bölcsibe menni, és így nem tudok takarítani-redőnyt rendelni-függönyt nézni, de mostanra már ott tartok, hogy tökéletesen jól lehet világítani a mennyezetről lelógó csupasz villanykörtékkel is, redőny meg minek, úgysem lát ide senki, és inkább a kis Lány egészsége miatt aggódom. Jaj, mikor gyógyul már meg.
A lakást egyébként imádom, a konyhámat imádom, és azon gondolkodtam, hogy ha most nyernénk a lottón, akkor lehet, hogy nem is akarnék elköltözni. Szóval egy is türelmet kell még tanulnom, jó, akkor nem most veszünk függönyt, hanem lehet, hogy mittudomén. Három hét múlva. Itt fogunk lakni most sok évig, ahhoz képest mi az a pár hét kényelmetlenség. Semmi létfontosságú nem hiányzik. Ja, de, az internet, mert hiába könyörgünk a szolgáltatónak mintegy másfél hete, még mindig nem jutottak odáig, hogy egyáltalán időpontot egyeztessünk. Tehát egy forgalomkorlátozott, céges mobilnet-sticken marakodunk, este meg Jóbarátokat nézünk dvd-n. Hát így.