S majdan

Csak, hogy írjak valami szezonális különcséget is: nemrég impulzusvásároltunk a húgommal közösen egy sírhelyet. Elsősorban magunknak, de korlátozott számú szerettünk is befér. Alkalmi vétel volt, egy távolabbi rokonunk akarta gyorsan eladni és először minket kérdezett. Emiatt gyakorlatilag az egész családunk totál hülyének néz, és bevallom, én is valószínűleg pofán röhögtem volna azt, aki pár hete felveti, hogy egy (fél) sírhelyet fogok vásárolni egy (fél) laptop áráért. Normális ember nem vesz sírhelyet, én ezt értem, normális ember kanapét vesz vagy tévét. Autót. De legalábbis nem gondol a halálra, mi több, ezzel én morbid vagyok és menjek vissza a pszichoanalízisbe. Úgy látszik, negyven alatt társadalmilag nem elfogadott az ember saját halandóságának tudatában lenni. Jó, hát tényleg szokatlan. 

Sopron környékén van egy nagyon szép helyen, ahol a dédmamámmal, majd a kedves nagymamámmal töltöttem sok időt: amíg ők az ősök sírján kertészkedtek, én tricikliztem meg csigaházakkal, hangyákkal meg kavicsokkal molyoltam. Kicsi koromban mindig el kellett menni velem a temető távolabbi faláig (1-3. ábra), mert az volt a Világ Vége, így neveztem ezt a falat, gondolom, mert a túloldalán tényleg véget ér a Civilizáció. 

Ha nem merül fel most véletlenül ez a lehetőség, akkor nyilván a végrendeletemben kötöttem volna ki, hogy Sopronba temessenek, azzal a kitétellel, hogy ellenkező esetben zsé-horrorokat megszégyenítően fogok kísérteni, de ez így még jobb. Persze, tudom, lehet, hogy valami nyaraláson belefulladok a Mekongba, vagy zombiapokalipszis lesz, vagy bármi, mégis nagyon szépnek és megnyugtatónak találom azt az elképzelést, hogy a történetem majd - reméljük, csak igen sokára - ezen a gyönyörű környéken ér véget, ahol kezdődött. 

Persze, normális embernek mindegy, hová temetik és hogy onnan van-e kilátás a Fertő-tóra, hiszen úgyis halott lesz, és nem is nagyon tudok vitatkozni ezzel az érveléssel. 

Erről pedig eszembe jutott Margaret Mahler világszerte ismert pszichoanalitikus, aki hasonlóképpen cselekedett, csak sokkal több kihagyással: úgy hetven évet élt le Soprontól távol, de itt született, és úgy rendelkezett, hogy itt temessék el. Így is lett. Én régebben azt hittem, ebben semmi furcsa nincs, de olvastam erről egy cikket és abból kiderült számomra, hogy mindez végtelenül furcsa. 

Ez a cikk, a szerző totál kész van attól, hogy az élete jelentős részét New Yorkban töltő, de amúgy soproni Margaret Mahler végakaratában rendelkezett, hogy Sopronban temessék el, mi több, e célra egy összeget is elkülönített, és szülei soproni sírhelyét is végig fizette. De komolyan, azt írja: "Számomra ez a döbbenetes tény lett a fő indíttatás, hogy MM életpályájával foglalkozzam." Ezután foglalkozik vele nyolc oldalon keresztül - a kis Schönberger Margit, akit nem szeretett az anyukája, viszont kiemelkedően okos, 16 évesen Pestre megy gimnáziumba, majd Bécs, zsidóüldözés, London, New York, házasság, karrier - és a végén még mindig nem érti. "Elhatározása, hogy földi hamvait Sopronban, szülőföldjén helyezik el, bizonyos fokig mégis meglepő és rejtélyes." El nem tudom képzelni, mi lehet ebben akár csak minimálisan is meglepő. 

Igazából pszichiátriai betegnek lenni jobb a halálnál

Pont mostanában gondolkodtam, hogy milyen régen írtam pszichiátriáról, és lám, máris kell. Szóval van ez a történet, hogy a zavart, idős bácsi bekerült a Merényi zárt osztályára, ahol valami vascsővel agyonverte őt egy másik zavart, idős bácsi. Ez nem az első eset a magyar pszichiátria történetében, amikor egy páciens megver vagy akár életveszélyesen megsebesít egy másikat, és sajnos nyilván nem is az utolsó, ugyanis ahhoz kritikátlan mennyiségű pénz és ma számomra elképzelhetetlen szemléletváltás kellene. 

Az index cikke viszont rémes ostobaságokat is tartalmaz. Az alábbi problémáim vannak vele: démonizálja és stigmatizálja a pszichés betegeket; démonizálja a pszichiátriai gyógyszereket; egyéb. Egyébként Sulemia is írt erről, olvassátok azt is. 

Kezdjük a stigmával. 

A cikk végig úgy fogalmaz, mintha a pszichiátriai betegek furcsa, veszélyes, de mindenekelőtt reménytelen esetek lennének és a zárt osztályos kezelés gyakorlatilag a halállal lenne egyenlő. Egészen konkrétan az is benne van, hogy "pszichiáterek szerint a zárt osztályra kerülő emberek általában olyan súlyos mentális problémákkal küzdenek, hogy onnan már nem nagyon van kiút." Szeretnék ettől közleményben elhatárolódni. Lehetséges, hogy tájékozatlan újságírók szerint a zárt osztályról már nem nagyon van kiút, de kétlem, hogy valamirevaló pszichiáter osztaná ezt a véleményt. 

A zárt osztályon olyan embereket kezelnek átmenetileg, akik betegségük miatt önmagukra vagy másra veszélyt jelenthetnek. Ezek az emberek az esetek jelentős többségében önmagukra jelentenek veszélyt: mert a hangok azt mondták nekik, hogy ne egyenek és ne igyanak többé, vagy üldöztetéses téveszméik miatt nem merik elhagyni a lakást, vagy annyira megijednek egy-egy hallucinációtól vagy téveszmétől, hogy pénz nélkül, éjszaka menekülni kezdenek világgá, vagy megpróbálnak kárt tenni magukban. A zárt osztályon kezelt páciensek egy része akut pszichotikus állapotban van, ez azt jelenti, hogy hallucinációik, téveszméik vannak. Más részük nagyon súlyos depressziós és öngyilkos akar lenni. Harmadik csoportjuk olyan testi betegségben szenved, amitől zavarttá válik, nem tudja, hol van, kik vannak körülötte, ettől esetleg agresszív. Egy csomó testi betegség okozhat átmenetileg ilyesmit, a cukorbetegségen keresztül vesebajokon át agyhártyagyulladásig és még ezer és egy. 

A zárt osztályon való kezelést diagnózisól függően egy-három hétig fizeti a TB. Ez a gyakorlatban azt jeleni, hogy akkor se zárhatnánk be senkit a zárt osztályra ennél sokkal több időre, ha ő is és családja is és mi is azt szeretnénk. Ez nem is baj: a zártosztályos kezelést igénylő, fent felsorolt állapotok többségét ez alatt az idő alatt meg lehet gyógyítani annyira, hogy az illető nyílt osztályra kerülhessen. Vagy haza, vagy a belgyógyászatra. 

A pszichotikus állapotok egy része egy-egy krónikus, hosszan fennálló pszichiátriai betegség, például szkizofrénia vagy szkizoaffektív zavar, esetleg súlyosabb bipoláris zavar részjelensége. Ezek a páciensek az életük során többször is pszichotikus állapotba kerülnek. Ha minden jól megy, akkor az első pár alkalom után rájönnek, hogy mégiscsak jobban járnak, ha szednek valamennyi gyógyszert fenntartó kezelésnek, de főleg, ha megtanulják felismerni a tüneteiket időben, és gyorsan elmennek az orvosukhoz, mielőtt még zárt osztályos súlyosságig megkattannának. Amikor tünetmentesek - és ez évekig, évtizedekig is lehetséges - akkor ezek sokszor nagyon jó fej, "normális" emberek. De sokszor a zárt osztályos kezelést igénylő állapot tényleg egy egyszeri valami, pl. gyermekágyi pszichózis vagy drog-indukálta pszichózis. Valójában bárki bármikor lehet pszichotikus. Igen, te is. Én is. Bárki bármikor bekerülhet zárt osztályra. Te is, én is. Felsorolhatnék pár példát a saját betegeim közül, akik egy vagy két zárt osztályos kezelést követően tünetmentesen éltek a nyugdíjig, dolgoztak és családjuk van, de ott van mindjárt Kiss Tibor (Quimby), aki ifjúkorában nem egyszer feküdt zárton és szemlátomást kijött onnan. 

Az az alapgondolat, hogy vannak a normálisak meg annak a tőlük alapjaiban különböző elmebetegek, sajnos egy tévedés. A pszichés zavarok spektrum. Lehetsz a normálisabbik végén meg lehetsz az őrültebbik végén meg valahol közben. Ezt nem én találtam ki, hanem Foucault, meg egy pár modern kutató. Tessék, itt egy remek tudományos cikk a témában, csak úgy példaképpen. Vagyis zárt ajtó ide vagy oda, a normálisak is bármikor megkattanhatnak, az őrültek pedig képesek néha meggyógyulni, vagy legalábbis normálisan funkcionálni. 

A másik, ami a cikkben rémesen bosszantott, a "begyógyszerezés". Valamiért ez egy ilyen közkeletű tévhit, máshol is hallottam már, hogy a pszichiátrián a betegek azért viselkednek zavartan, mert le vannak gyógyszerelve. Szerintem egy nagyon pici gondolkodással rá lehet jönni arra, ami a valóság. A pszichiátriai betegek tüneteikből, betegségükből adódóan viselkednek zavartan: mert pszichotikusak és a hangokra figyelnek, a téveszméikkel vannak elfoglalva vagy csak nem tudják, hol vannak és kik a többiek. Ezekre a tünetekre gyógyszereket adunk. Az antipszichotikus gyógyszerek egy része mellékhatásképpen valóban álmosít, de nem ezért adjuk őket, hanem azért, mert a dopaminrendszerre hatva csökkentik a hallucinációkat és a téveszméket. Vagyis a gyógyszereket azért adjuk, hogy NE viselkedjen zavartan az illető, és ha szépen beszedi és jó gyógyszert választottunk és nincs gyógyíthatatlan baja (pl. demencia), akkor egy-két hét múlva már nem fog hallucinálni és nem fog zavartan viselkedni sem. Mert megjavulnak a tünetei. Amiktől zavart volt. És amik a gyógyszerektől elmúltak. 

Gondolom, azért lehet ez a köztudatban, mert az első hatékony antipszichotikumokat az 1950-es években találták fel és azelőtt tényleg max annyit lehetett tenni, hogy agyonnyugtatózták a népet (és akkor még mázlija volt, ha nem húzták ki az összes fogát és roncsolták el a homloklebenyét). Az ötvenes években az első antipszichotikumok már tök jól hatottak a hallucinációkra és téveszmékre, de sajnos mellékhatásként álmosságot és izommerevséget okoztak. Ezért a páciensek álmosan csoszogtak akkor is, ha épp nem hallucináltak. A mai antipszichotikumok sem világmegváltó szuperek: némelyik álmosít, másik hizlal, mindegyiknek van valami mellékhatása. Összességében mégis az a helyzet, hogy a zárt osztályon fekvő betegek nem a gyógyszerektől olyan furák, hanem azok ellenére. Az agresszív bácsi valószínűleg nem túl sok gyógyszert kapott, hanem pont, hogy nem kapott eleget (de nem voltam ott, nem akarok okoskodni). Mindenesetre kicsit öööö hatásvadász, hogy a kórteremben nyolc "durván begyógyszerezett férfi volt összezárva". 

További problémám a cikkel, és ezzel nem leszek népszerű, de szerintem itt semmi sem köthető a Lipót bezárásához. A Lipót ugyanolyan rémes kupleráj volt, mint a legtöbb mai pszichiátriai osztály, de inkább rosszabb. Bár a magyar pszichiáterek többsége hajlamos Trianonnal egy szinten beszélni a Lipót bezárásáról, szerintem egyáltalán nem baj, hogy bezárták, az egy múlt századi tébolyda volt. A baj az az, hogy nem csináltak helyette sehova sem egy jobbat, szebbet, modernebbet, se akkor, se azóta. De minek is csináltak volna, úgysem lehetne oda sem normális személyzetet találni havi nettó nyolcvanezerért. További probléma, hogy a biztonság kérdése egyik pszichiátrián sem igazán megoldott, nálunk az összes nővért és az orvosok többségét megverték már legalább egyszer (betegek, ritkábban hozzátartozók, utóbbiak többnyire ittasan). Engem csak fenyegettek, meg egyszer megtámadtak egy grafitceruzával, meg egyszer egy kutyával egy hozzátartozó, meg párszor ordították az arcomba drogok miatt pszichotikus fiatalok, hogy szopd le a faszomat a gecibe, dehát az ilyesmit mi fel sem vesszük. 

Amikor jó pár éve Hollandiában voltam ösztöndíjjal, ott láttam, hogy a zárt osztályon minden két betegre jut egy tök értelmes, tanult ápoló és hogy minden helyiségben van egy nagy piros gomb, amit ha megnyomsz, akkor szalad a megmentésedre a biztonsági személyzet. Halál komolyan csak azért nem sírtam el magam ezen, mert nem akartam egy csapat holland pszichiáter előtt sírni. Tisztaság is volt meg működő műszerek meg ilyesmi, de azok nem zaklattak fel ennyire. 

Egyéb random kötekedés: nincs olyan, hogy "klinikai pszichiáter", így kétséges számomra, kiket is kérdezhettek meg "több klinikai pszichiátert is megkérdeztünk" címszó alatt. Klinikai pszichológust? Pszichiáter szakorvost? Azt sem értem, hogy "a klinikákon mindig van több, arra (ti. agressziókezelésre) felkészített férfi ápoló" - a klinikákon? Mármint a Klinikákon? A metrómegállóban? A sebészeten? Neadjisten a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján? Vagy ennek a zárt osztályán? Amúgy kétlem, de attól még fogalmazhatnánk helyesen. Mindenesetre ne legyenek illúzióink: lehet, hogy a Merényiben a legrosszabb a biztonsági szolgálat és a legpenészesebb a fal, de biztos vagyok benne, hogy nagyon sok magyar pszichiátriai osztály küzd hasonló problémákkal, amelyeknek végső soron azok isszák meg a levét, akik fizikailag ott töltik a napjaikat, vagyis az orvosok, az ápolók és a betegek. 

Much more simply cukiság than otherwise

Két és fél éves lett a gyönyörű, pici Lány. Mostanában az a kedvencem, amikor nem tudom átverni, hanem megingathatatlan logikájával leérvel. Ilyenek: 

Lány: - Kérek almát!
isolde: - Jó, de előbb edd meg a tányérodból a szendvicset, hogy legyen hely benne az almának, és akkor adok. 
Lány: - Adhatod a kezembe is. 

Lány: - Nem kérek borsót. 
isolde: - Pedig a nyuszi* szereti a borsót. 
Lány: - Akkor egye meg a nyuszi. 

Én azt értem, hogy az utódok egy idő után túlszárnyalják szüleiket, de azt hittem, ez egy későbbi életkorban jön csak el, és pár évig még át tudom verni. További kedvencem, amikor udvariasan, választékosan beszél és olyanokat mond, hogy "azonnal jövök", meg "ideadnád a nyuszimat? Köszönöm szépen" meg "elálmosodtam, betakarnál?". Imádom. Jó, persze, van az is, hogy nem lehet a kedvére tenni és minden lehetséges pillanatban dacoskodik és iszonyú idegesítően visít** és nem hajlandó felvenni a cipőjét, levenni a cipőjét, elindulni a játszótérre, hazaindulni a játszótérről stb., dehát ez része az élménynek. 

*A nyuszi a kedvenc totemállata, és amit a nyuszi szeret, azt ő is. Illetve néha ő is egy nyuszi. 

**Mielőtt még rózsaszín cukormáznak tűnnék. Különben sem szeretek a gyerekemről írni, mióta pár hónapja valahol "középszerű anyablog"-nak neveztek. Mérgemben azóta kizárólag bányászatról írok, nem tudom, feltűnt-e. 

Napi bölcsesség

Onnan tudom, hogy felnőtt vagyok, hogy míg régebben egy-egy ellazázott, halogatással, pótcselekvéssel és értelmetlen netezéssel töltött nap estéjén vettem észre, hogy úristen, mennyi elintézetlen teendőm és munkám maradt, addig manapság egy-egy rendkívül fókuszált, szinte folyamatos, hatékony munkával töltött nap estéjén veszem észre pontosan ugyanezt. 

Amelyben várost kell néznem, mert a zsidók nem tudnak pénz váltani

Sopron belvárosában az Új utcában - korábban Zsidók utcája - van egy középkori zsinagóga és egy újabb, de még mindig középkori zsinagóga (valamint a földhivatal meg a NAV). Az utcába könyvvásárlás céljából mentem (ld. alább), de remekül fotózható innen a Tűztorony is. 

Visszatérve a zsinagógákra: a régebbit Ó-Zsinagógának, az újabbat meg Új Zsinagógának hívják. Az Újban jelenleg az Elfeledett soproniak című kiállítás tekinthető meg, és itt lehet megvenni az Elfeledett soproniak c. könyvet is. Van benne egy fejezet Füredi Oszkárról, aki építészmérnökként fél Brennberget tervezte és a második vh alatt Brennbergben bujtatták. A meg nem erősített legenda szerint úgy bukott le, hogy a Brennbergi bánya egy kis pénzt fizetett annak a pasasnak, aki Füredit lakásában bujtatta, és ezt kiadásként bevezették a főkönyvbe is, valami igen gyanúsan hangzó címszó alatt. Más források szerint simán besúgták. Füredi ekkor még meg tudott lógni, ezután saját házának padlásán bujkált, csakhogy feleségét annyit kínvallatták, hogy Füredi inkább feladta magát. Spoiler: túlélte a dolgot és a II. vh után még évtizedekig épületeket tervezett Sopronban, pl. az uszodát.

A könyv és a kiállítás tehát a soproni zsidókról szól, akik közül nagyjából háromezret vittek el Auschwitzba és nagyjából háromszáz jött vissza. A kiállítás plakátja az Új utca felett lebeg a szélben, azokkal a zsidókkal, akik nem tértek vissza. Elég jó, nem? Mármint nem a történet, mert az rémes, én végig sem tudtam nézni ezt a kiállítást, mert mióta gyerekem van, plüssnyúl lettem és nem bírom az olyasmit, amikor valakinek haláltáborba hurcolják a kislányát vagy az anyukáját. De a dizájn az Új utca felett lebegő fotókkal szerintem nagyon jó. 

Szóval bementem az Új Zsinagógába, rápillantottam a kiállításra, majd jeleztem könyvvásárlási szándékomat, csakhogy a kiállítás megtekintése ingyenes és ezért a teremőrnél nem volt váltópénz és tízezresből nem tudott visszaadni. Felhívott valakit, aki itt lakik szemben és a kiállítás egyik értelmi szerzője, de az illető nem vette fel. Nem, bankkártyaterminál sem volt nála. 

Október 23-a volt, amikor nincs nyitva semmi, szóval nem volt ötletem, hol válthatnék most hirtelen pénzt. Gondoltam, átmegyek a szemközti Ó-Zsinagógába, ahol kell fizetni belépőt, tehát nyilván van náluk pénz. Az Ó-Zsinagógában azonban közölte velem a kedves jegyárus fiatalember, hogy mivel nemzeti ünnep van, ma ingyenes a belépés, de különben sem szokott nála lenni annyi apró, amivel tízezreseket tudna váltani. 

Ha már itt voltam, bementem. Az Ó-Zsinagóga áll egy központi teremből, ahova csak a férfiak mehettek, egy női imateremből és egy fürdőből. Így néz ki. 

A háttérben az evangelikus templom tornya, egyben kedvenc soproni tornyom. 

Szóval szívet gyönyörködtető a soproni ősz, ugyanakkor még mindig nem tudtam felváltani a pénzt, úgyhogy kitaláltam, hogy elmegyek a Tűztoronyhoz: az közel van, egy vagyonba kerül a belépő (1150 Ft) és ajándékbolt is van az aljában, szóval tuti van náluk pénz. A Tűztorony ajándékboltjában lévő három néni azonban sajnálkozott és sopánkodott, de nem tudta felváltani a tízesemet, mert "ma mindenki nagy pénzzel fizet". 

Úgyhogy túljárva eszükön vettem magamnak egy belépőt, amit kifizettem tízezressel. Ha már megvettem a belépőt, akkor fel is mentem a toronyba. A Tűztoronyból gyönyörű a kilátás minden irányba, például a Szent Mihály templom felé. 

Ezután már csak visszamentem az Új Zsinagógába megvenni a könyvet (ami különben nem olcsó, mert 4450 Ft), meg hazasétáltam őszi lombok alatt (képünkön). 

Hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak?

Ma volt egy nagyjából fél óra, amikor egyedül voltam a Központi Bányászati Múzeum könyvtár-raktár-iroda részlegében - a többiek vagy elmentek ebédelni, vagy betegállományban vannak, vagy felmondtak, hogy múzeumpedagógus létükre Ausztriában takaríthassanak. Azon gondolkodtam, hogy: 1. nyuszikat rajzolhatnék a Bányászati és Kohászati Lapok bekötött, lefűzött számaiba, 2. beosonhatnék a raktárba és elcsenhetnék pár apróságot, habár valójában nincs túlzottan nagy szükségem achátgömbre vagy különböző életkorú bányamentő készülékekre, 3. lapotopom és a youtube segítségével táncolhatnék a teljes hangerőre tekert Walking on sunshine-ra. Persze egyiket sem csináltam, hanem szépen keresgéltem/olvasgattam tovább a könyvtár Brennbergbányával kapcsolatos anyagát. De közben pogácsát ettem, mert annyira punk vagyok. 

Amúgy már megint az van, hogy nincs pénzük és mindjárt csődbe mennek, fel sem merül, hogy a disszidens kollegák helyett újakat vegyenek fel, közben meg hemzsegnek a családok és a gyerekcsoportok lelkesedő gyerekekkel és a Tripadvisoron Sopron második legnépszerűbb látványossága (az első a Tűztorony, és ez így is van rendjén). 

Ez nem a Tűztorony, hanem a múzeum belső udvara a kintről kukucskáló Kecske-templommal

Különben már épp elment a kedvem a könyvírástól, de úgy igazából. Mert rájöttem, hogy ez nagyon nagy munka, én meg nagyon kicsi vagyok, valamint időm sincs. Közben olvasom a Rin Tin Tin-t - tudtátok, hogy ez egy igazi kutya volt, akit kölyökként egy amerikai katona Verdun mellett talált a harcmezőn? Én nem tudtam, sőt, nem is érdekelt, de azt mondta Susan Orlean, hogy van benne egy rész a magyar nagyapjáról is. Mármint nem a kutyának, hanem Susannek volt magyar nagyapja. És nem mondta, hanem írta. Szóval olvasom a könyvet, ami elképesztően jó még úgy is, hogy én igazából macskás vagyok, és nem érdekel különösebben sem a filmtörténet, sem a világháborúk, sem Amerika. Sokkal jobb, mint kedvenc könyvem, az Orchideatolvaj, egyszerűen látszik rajta, hogy közben eltelt több mint tíz év, sokkal profibb, érettebb és... mélyebb. Rá is jöttem, hogy oké, hagyjuk is, én sose fogok tudni ilyet írni. 

Aztán Susan valahol megemlíti, hogy majdnem tíz évig írta a könyvet. Főállásban. Jó, közben szült egy gyereket. A könyv végén meg felsorolja a hivatkozásokat - könyveket, újságokat, honlapokat, ahol adatot gyűjtött. Nagyon, nagyon sokat. Én meg pszichoterapeuta vagyok, magánrendelek, cikkeket írok, lakást újítok fel, gyereket nevelek, semmilyen kiadótól nem kapok előleget és mandulagyulladásom van, hát komolyan. Hogy jövök én ahhoz, hogy könyvet akarjak írni, ráadásul ilyet? Ez nagyon nehéz. 

Sajnos aztán a múzeumban találtam egy csomó érdekes anyagot a könyvtárban, majd pedig több látogató is Brennbergről faggatott, szóval asszem nem adhatom még fel. Dehát csak magamat hibáztathatom, nyugodtan élhetnék könyvírás nélkül is, vagy legalább írhatnék valami jó kis fikciót vagy egy önsegítő könyvet a meddőség pszichológiájáról. Kellett nekem rongybicikli. 

Most egy kicsit csalódtam... és ha van valami, amit nem bírok... az az, ha csalódnom kell

És még azt akartam mondani, hogy a kis kampányomnak köszönhetően tudjátok, hányan adták az adójuk 1 %-át a Bányászati Múzeumnak? Összesen. Nem a blogolvasóim közül, vagy azon olvasóim közül, akiknek emailben tanácsot adtam, hanem összesen. 

Tizennyolcan. 

Namost ebből kb. tíz fő az ott dolgozók, én, a férjem, meg az a barátnőm, akiről tudom, hogy nekik adta. A több száz (?) blogolvasó közül becslésem szerint mintegy öt fő adta az 1%-át. A férjem szerint ez azért van, mert szeretetet és érdeklődést lehet kapni az emberektől, de a pénzüket nem adják. Csakhogy én nem kértem pénzt, az adó 1%-a az nem kiadás az illető részére. Ezt ugye mindenki érti? Fel lehet ajánlani civil szervezetnek, vagy megy a stadionokra. Jó, nem gondoltam, hogy túl sok ember fogja egy fura múzeumnak utalni az 1%-át csak azért, mert én azt mondtam, de az 5 főnél azért bevallom, többre számítottam.

Azok, akik küldtek, és különösen az, aki külföldön dolgozik és ezért 1% helyett igazi pénzt küldött nekik, nagyon jó fejek és tekintsék semmisnek a fentieket. Azok, akik most szégyellték el magukat és nyomban szeretnének egy kis pénzt küldeni: itt a blogjukon van Paypal adománygomb. 

Napom

Ma például eredménytelenül ügyintéztem az évszakhoz képest hideg időben, a húgom ugyanis vett egy lakást, csakhogy ő Londonban él, ezért én vagyok a meghatalmazottja mindenben. Tegnap birtokba vettem, ma meg gondoltam, reggel elugrok a Főgázt átíratni a Batthyány térre, azzal is előbbre vagyunk. Úgyhogy üldögéltem a nevetséges dugóban a BKV-n nagyon sokáig, majd odaérve ráébredtem, hogy a húgom lakása Főtávos, ez meg Főgáz, ahova én jöttem, nem jó, de ha már idejöttem reggeli nélkül, akkor megreszkírozok egy kávét és egy croissant az épületben lévő kis kávézóban, amely természetesen műszaki okok miatt zárva volt. 

Ezután nem adtam fel és némi telefonálgatással kiderítettem, hogy a Főtáv nagyon közel van, a Fő utcában, így odamentem és láttam, hogy zárva vannak, mert minden nap reggel 8-kor nyitnak, de ma 10-kor. Fél tíz volt, álltam a járdán, gondolkodtam, hogy ismerek-e a közelben olyan kávézót, ami nincs műszaki okok miatt zárva és ahol kivárhatnám a tíz órát. Nem ismerek. És akkor megláttam egy Breakfast all day-feliratot, optimistán kicsit közelebb merészkedtem, és kiderült, hogy egy egész helyes, nagyon kicsi kávézó van mögötte jófej barista csajjal és meglepően jó minőségű kávéval. Színes bögrék, frissen készült szendvicsek. A sütik egy részét máshonnan rendelik, más részüket ők maguk csinálják (két csaj és egy srác a teljes személyzet), úgyhogy ettem egy vegán, banános-avokádós csokitortát a sajátjaik közül, nagyon finom volt. Volt még kókuszos-datolyás, de én nem szeretem a kókuszt. Eddig a nap fénypontja, be is reklámozom őket, Kávéműhely. Ja és ki van téve kis vízszűrős kancsóban az ingyen csapvíz, ami külön pluszpont. 

A Főtávban persze nem tudtam elintézni, mert az adésvételi szerződés és a birtokba adási jegyzőkönyv és az előző tulaj nullás igazolása nem elég papír, kell még egy az ügyvédtől földhivatal által érkeztetve, 15 munkanapon belül. Úgyhogy hazabuszoztam. Annyi hasznos volt a dologban, hogy eközben mindvégig a Schema therapy for borderline disorder c. könyvet olvastam, ami a hétvégi workshop témája lesz. Life long learning, my ass. Egyébként jó kis könyv, a túlbonyolított túl elméleti analitikus és a leegyszerűsítő és gyakorlatias kognitív terápiás könyvek közül inkább az utóbbiakhoz áll közel, de legalább lényegretörő. Kifejezetten jól jött, hogy ezt olvastam, amikor odaértem a Főgáz elé és rájöttem a tévedésemre és épp elkezdtem volna szidalmazni magamat, mekkora egy fasz vagyok, hogy rossz hivatalba jövök, akkor egyből eszembe jutott, hogy leállítsam a fejemben a Büntető Szülőt (lásd 8-as pont) és inkább normálisan viszonyuljak esendő és olykor hibákat vétő kis önmagamhoz, úgy is mint "jól van, gyere, semmi baj, kiderítjük, hol a Főtáv, aztán kapsz egy kávét meg egy sütit a nagy ijedtségre". 

Most megyek, mert jön a húgom lakásához Kálmán, a lakásfelújítós ember, és megmondja, mi lesz. 

Egyébként a teraszról már be kell vajon hozni a növényeket a lépcsőházba? És ha igen, akkor melyikeket? A szomszéd Magdi néni már bevitte a muskátlijait és Magdi néni csak tudja, de nekem nem muskátlim van, hanem jázmin, levendula, majomkenyérfa és ciklámen, lehet, hogy ezekre más szabályok vonatkoznak. 

Ady rágója és egyebek

Hétvégén meg az Európai Mozgás- és Táncterápiás Egyesület (EADMT) közgyűlése volt, ami minden évben máshol van, idén Budapesten, és amelynek a szervezőbizottságába önkéntesnek jelentkeztem még tavasszal, mert valami oknál fogva jó ötletnek tűnt. Utána sokszor megbántam, nem konkrétan ezt, hanem azt, hogy túlvállaltam magam és állandóan dolgozom és nincs időm leülni enni és futva közlekedem az utcán és nem tudok elmélyülni semmilyen tevékenységben, mert már a következő kettőn gondolkodom. Emiatt aztán új életet is kezdtem tegnaptól, új életem vezérelvei pedig azok, hogy nem vállalok el egymillió dolgot, akár adnak érte pénzt, akár nem, hanem gondosan szelektálok, alszom rá egyet és kikérem mások véleményét is, mielőtt rávágom, hogy hát persze. További vezérelv, hogy nem kizárólag a BKV-n elfogyasztott péksüteményen élek, minden héten egyszer elmegyek sportolni és szakítok időt arra, hogy tejeskávéval kezemben nézzek ki a fejemből. 

Visszatérve az EADMT general assembly-re, a legjobb nyilván az volt benne, hogy a volt csoporttársaimmal együtt csináltuk, meg az, hogy jól sikerült. Az én szerepem kizárólag a kajában merült ki, egy pénteki helyszínre kiszállított ebéd, szombat-vasárnapi kávészünet és éttermi ebéd és szombati vacsi megszervezése volt a feladatom, persze voltak zökkenők, amennyiben a pénteki caterer a megbeszélt időpont után negyven perccel még nem volt ott és mindkét telefonja ki volt kapcsolva, de végül meglett és jó kaját hozott, vagy hogy a hétvégére bérelt kávégépről péntek délután derült ki, hogy nem működik. Mert ugyan péntek délelőtt kipróbáltuk egy kávéval, és az rendben volt, de az a funkciója volt hibás, ami továbbítja a használt kávékapszulát, ezért ez csak a második kávé főzésekor derült ki, de aztán veszekedtem velük és hoztak másikat. Kapszulás kávégép kipróbálásakor tehát mindig két kávét főzzetek. 

A délelőtti és a délutáni kávéfőzés között több évtizedes életkorú rágógumikat kapargattam kiskéssel a rendezvény helyszínének, azaz a Magyar Írószövetség Székházának parkettájáról, ki tudja, talán Szabó Lőrinc vagy Nemes Nagy Ágnes köpte oda őket a maga idejében. Sajnos Ady nem lehetett, mert az Írószövetség csak 1945-ben alakult, pedig annyira el tudom képzelni Adyt, amint nagyképűen feláll elszavalni a legújabb megvető költeményét, de előtte még hányavetin a földre köpi a rágóját.

Nagyon érdekes élmény volt az egész, egyrészt kiderült, hogy a Magyarországon akkreditált táncterápiás módszer, a pszichodinamikus mozgás és táncterápia minden elfogultság nélkül érdekesebb, hitelesebb és kidolgozottabb több külföldi iskolánál. Aztán beszéltek arról is, hogy meg kellene írni az európai táncterápia történetét és mindenki (mármint minden tagország) írja meg otthon a sajátját, és rájöttem, hogy a mozgás- és táncterápia magyar története, ami majd benne lesz a könyvekben, az épp most történik, és épp az alapító Merényi Mártával kávézom, akiből majd vizsgáznak a jövő hallgatói. Mondtam neki is, de úgy tűnt, különösebben nem érzi magát az élő történelemnek, gyanítom, hogy az ilyesmihez férfinak kell születni. 

A közgyűlésre mi szervezők is beülhettünk, de csak nézni, szavazati jogunk értelemszerűen nincs, és engem egyáltalán nem is érdekelt az egész, illetve csak azon a vonalon érdekelt, hogy működjön a kávégép, de aztán később munkacsoportokra oszoltak és ott már nem tudtam ellenállni és bementem a Congress and research témájúba, ahol véletlenül kitaláltam nekik a jövő évi milánói kongresszus mottóját, egy Allan Schore-idézet lesz testről, lélekről és szubjektumról, ami azért jó, mert Schore nagynevű idegtudós és mégis olyat mondott, ami passzol az amúgy külső szemmel nyilván ezoterikusnak tűnő táncterápiához. A munkacsoport tanácskozásának további részében fapados repjegyeket nézegettem Milánóba a jövő évi kongresszus idejére, egészen addig, amíg szóba nem került a tervezett regisztrációs díj (2-400 euro). 

Emellett többen megkérdezték a magyar egyesületből, hogy mikor csinálom már meg a Végső Papírt - még csak százezer éve tanulom a mozgásterápiát, de ahhoz, hogy teljes jogú legyek, még el kell végeznem 100 óra szupervíziót meg írni egy szakdolgozatot, mert ezeknek semmi sem elég - mert ha megcsinálnám már ezeket, akkor lehetne velem számolni, mint a jövő vezetőségének tagja. Ó, jaj. Egyrészt igen hízelgő, hogy mindenféle szervezetnek az elnöke legyek meg fontoskodjak meg jelen legyek az európai képzési követelmények harmonizálásakor meg jól csengjen a névjegyem, másrészt meg az erdőben akarok sétálni meg a Lánnyal gyurmázni meg sütőtököt sütni meg ilyen marhaszeletet. Mindegy, nem áll ilyen döntés a küszöbön, mivel még több százezer (jó, 100) óra szupervíziót kellene először is begyűjtenem, ami kb. egy év, és most én inkább még egy gyereket szeretnék, mielőtt végképp kiöregszem - szóval lehet, hogy sohasem fog felmerülni az a kérdés, hogy akarok-e az EADMT-ben fontoskodni vagy sem. Csak hát ez az életem örök kérdése, hogy a nárcizmusomat kövessem és karriert csináljak és nevet magamnak a szakmában, de akkor elvesztem a kis nyugis hobbijaimat, vagy én inkább az erdőben sétáló, tejeskávéval a kezében álmodozó lány vagyok, és a karrier meg ezek a címek meg szervezetek csupán délibáb, ami elcsal a saját utamról. Dehát ezzel az ellentmondással asszem együtt kell élnem valahogy. 

A Lányról meg azért nem írok, mert valamiért most már túl személyesnek érzem, nincs kedvem kiírni a netre, hogy milyen kis okosakat mond, dehát imádom. Ma azt mondta reggel: "Anya, lassan idd a kávédat, nehogy magadra öntsd." Annyira szépen fogalmaz, és még két és fél éves sincs. Egészen rémes volt, hogy péntek-szombat-vasárnap napközben és szombaton éjszakába nyúlóan a rendezvényen voltam, hétfőnként későig dolgozom, így alig láttam napokig, és ma már nagyon szomorú voltam, amikor reggel elvittem a bölcsibe és hiányzik, mindjárt el is hozom.