Panorámaraton

Amúgy nem vagyok oda a teljesítménytúrázásért, engem nemhogy nem szórakoztat, hanem kifejezetten idegesít, amikor erdei sétám közben hülye pecséteket meg ellenőrzőpontokat kell keresgélni, és miért fizetnék azért, hogy felgyalogoljak a Károly-kilátóhoz, ráadásul kerülő úton, de ezúttal nem tudtam ellenállni a kihívásnak. 

A kisatírozott helyen a kis Lány neve szerepel, aki háti hordozójában teljesítette a távot.

Nagyon sokan voltak a családi, 8 km-es távon, mindenki megcsodálta a cuki Lányt, és ami még feltűnt: a legtöbb szülő vagy egymással, vagy a gyerekekkel veszekedett, mert azok nem bírták bekötni azt a kibaszott cipőfűzőt. Jó, nem a legtöbb, de sok. Más szülők velük túrázó szülőtársuknak magyarázták, hogy fél méterrel előttük gyalogló idegesítő gyerekük mennyire gázul viselkedett tegnap is. Tényleg ennyire nehéz a nagyobb gyerekekkel, hogy az ember tiszta idegroncs? Aggasztó. 

Azok ott kacsák

A hordozásban meg az a jó, hogy olyan helyeken és ösvényeken sétálhatok, amiről a babakocsis anyukák csak álmodhatnak (jó, tudom, nem mindenki erdei ösvényekről álmodozik, de én igen). 

És így néz ki a Volt-fesztivál helyszíne, amikor nincsen rajta a Volt-fesztivál. A kacsák elbújtak. 

Így van rád, akinek van, gondja

Ha már költészet napja, nyerw múltkori bejegyzéséről eszembe jutott, basszus, mennyire utálom én meg azt, amikor régmúlt művészek pszichopatológiáját elemzik pszichiáterek / pszichológusok visszamenőleg. Ez egyetlen dologra alkalmas: hogy az elemző tarthasson róla egy kongresszusi előadást, ha egyetemi hallgató, akkor írhasson szakdolgozatot, ha nagyban gondolkodik, akkor írhasson róla egy vagy több könyvet. Igen, Csontvárynak volt valami baja a pszichotikus spektrumban, talán skizofrénia, talán nem, attól függ, melyik diagnosztikai kategorizálást használjuk, a DSM IV-et vagy az V-öt vagy a leonhardi-t, vagy ha pszichoanalitikusok vagyunk, akkor látens homoszexualitásáról és anyjához fűződő szokatlan viszonyáról is lehet értekezni. Nem mindegy? Meg van Gogh meg Dosztojevszkij meg Frida Kahlo. A legdivatosabb magyar zakkant persze szerencsétlen József Attila, akiről, mármint elmeállapotáról nem tudom, hány könyvet adtak ki eddig, dehát sosem elég. Valamirevaló magyar pszichiáter ír egyet. Míg nyerwet épp az bosszantotta, hogy irodalmárok pszichológust játszanak (az idézett mondat Flóra pszichoszomatikus szívizomgyulladásáról... OMG), engem az szokott, amikor pszichiáterek fogják a szerencsétlen elhalt költő verseit és megmagyarázzák, hogy lám, a kés meg a kenyér meg az engem vigyen fel a padlásra, nyilvánvaló a borderline zavar vagy a pszichotikus zavar vagy a súlyos depresszió vagy az akármi, amivel szegény költőnket a pszichoanalitikusok félrekezelték vagy nem kezelték félre, és amely megnyilvánul zaklatott párkapcsolataiban ésatöbbi. 

Természetesen, ha az ember zakkant költő, számolnia kell vele, hogy az utókor majd könyvekben, cikkekben és kongresszusi előadásokban fogja elemezni pszichopatológiáját az aktuálisan fennálló fejlődés-pszichopatológiai eszmerendszer és/vagy pszichiátriai diagnosztikai kategóriák mentén. És akkor lehet borzongani, hogy hűű, úristen, skizofrénia meg személyiségzavar meg Flóra se tudta vele felvenni a Rorschach-tesztet. A normalitás bosszúja. 

Amúgy itt van az eddig kedvenc összefoglalóm az "őrült zseni", vagyis a kreativitás és pszichopatológia összefüggésének témakörében, tessék, így kell erről a témáról értelmesen beszélni. 

Főleg rokonok

A soproni rokonság, nagyszülők és dédszülők meg imádják a Lányt és persze mindenfélével bosszantanak, például állandóan látni akarják. Engem szerintem kevésbé, én inkább zavaró tényezőként vagyok jelen, nem lehet tőlem nyugodtan babázni, rájuk szólok, vagy panaszkodom, hogy nem aludtam eleget, vagy belelógok a fotókba. A nagymamám nem is titkolja, hogy ezzel én kiestem a pikszisből és egy generációt ugrott a szeretet lefelé, el is magyarázta valamelyik nap, hogy én ezt nem érthetem, mert sose volt unokám és majd meglátom, ha unokám lesz, hogy "az ember jobban szereti ezeket a kicsikéket, mint a sajátjait". Szerintem nem túl udvarias dolog ilyet mondani. 

De persze. Könnyű szeretni egy extrém cuki, gyönyörűen mosolygó egyévest, akihez ráadásul nem neked kell felkelni éjszaka nyolcszor és nem te cserélsz kakispelenkát napszámban és a hajadba sem kentek ma még brokkolipürét. A Lány még mindenkire mosolyog és még nem tudja a nagymamámról azokat, amiket én már tudok (meg az egész szomszédság és rokonság), hogy rosszhiszemű, pletykás és mindenbe beleártja magát. Egyszer majd már észre fogja venni, és akkor majd ilyeneket mond, hogy "de dédmama, kérlek, tegnap ennek pont az ellenkezőjét állítottad, most mi az igazság", és akkor a nagymamám sírós hangon azt fogja mondani, hogy jaj, milyen aranyos voltál, amíg picike voltál, hogy szeretted akkor még a te dédikédet. Könnyű szeretni azt, aki még nem látja a hibáinkat és nincs saját véleménye, csak cuki. Nehezebb szeretni egy kisiskolást, aki már kapisgálja, meg saját akarata van. Még nehezebb szeretni egy kamaszt, akinek világnézete van és ijesztően jó radarja a hibáinkra. Gondolom. Biztos ezért mondják lépten-nyomon, hogy "addig jó, amíg ilyen kicsi". Hát nekem mindenkiről megvan a véleményem, aki csak kutyákat meg négy év alatti gyerekeket képes szeretni. 

Visszatérve a nagymamákra, van az, amikor dolgokat adnak, amit nem kérek, erőszakkal. Anyósom, aki egyáltalán nem gazdag, sőt, ad 100 eurót. Megmondom, hogy köszönöm, de inkább tegye félre karácsonyra vagy szülinapra. Erőszakoskodik, hogy tegyem el. Megmondom, hogy nem, köszönöm, majd inkább adja ünnepkor. Úgy tesz, mint aki beleegyezik. Amikor hazaértünk, látom, hogy a kabátzsebembe rejtette a százeurós borítékot.

Tegnap ez volt:
Anyós (telefonon): - Mekkora a mérete a Lánynak, mert vennék pár body-t.
isolde: - Köszönöm, de body-ból most jó sok van, inkább ne vegyél, tedd el azt a pénzt másra.
Anyós: - Jó, de hányas a mérete?
isolde: - De tényleg nem kell body.
Anyós: - De olyan cukik.
isolde: - De van neki egy csomó, nincs szükség újakra.
Anyós: - Jó, de hányas? 68-as? 74-es? 
(...) Anyós délután átjön és legnagyobb meglepetésemre nincsenek nála body-k, viszont mivel már kétszer ivott nálunk kávét a héten, ezért hozott nekünk egy csomag őrölt kávét. Ööö, oké. Ő csak kedves, jót akar, és adni a legnagyobb öröm. 

Azt meg a barátnőm anyukája mesélte egyszer, hogy reggelente átmegy a fiáékhoz segíteni a reggeli készülődésben, ilyenkor megkérdezi a felnőtt fiát, hogy kér-e kakaót, az kiszól, hogy nem, köszönöm, akkor ő azért még egyszer rákérdez, fiú szól, hogy tényleg nem, anyu azért még egyszer is rákérdez, "de nagyon finom!", fiú kissé már bosszankodva szól, hogy nem. "Persze, azért mindig főzök neki, a végén úgyis megissza". Nem győzhetsz. 

Persze, tudom, ha adnak, vedd el, ha ütnek, fuss el, örüljek neki, másnak semmit se ad az anyósa és örüljön az ember a százeurósnak, a kakaónak meg az ingyenbody-knak. Igazából örülök is. Mégis, közben időnként a véleményem tökéletes semmibe vételének érzem az ilyesmit. Nem azért mondom, hogy nem kérek, mert szerény vagyok, ugyanis cseppet sem vagyok az: ha szükségem van valamire, meg szoktam mondani. Ha megkérdezik, mit kérek, megmondom, mit. Ha épp semmit, akkor azt mondom. Vagy tévedek? Nem illene tiszteletben tartani azt is, ha az ember nem kér kakaót? 

A harmadik témakör, amivel fel lehet bosszantani, az, amikor féltik tőlem a gyerekemet. Játszom vele, vagy nézem, ahogy a bútorokba kapaszkodva kommandózik, vagy egy darab kenyérhéjat csócsál. Nagymamák a háttérben, kórus: "jaj, vigyázz, megüti a kis kezét! jaj, a kis lába, meg ne csússzon! jaj, az túl nagy darab kenyér! jaj, vigyázz, lehorzsolja a lábát!" Egy ponton, amikor látják, hogy nemtörődöm anyja (én) szemrebbenés nélkül bámulja, ahogy a gyermek halálos veszélyben forog a fiókos szekrény vagy a kenyérdarab jóvoltából, már nem bírják tovább és beavatkoznak: odaülnek, tenyerüket a szekrény és a baba közé helyezve védik, vagy felkapják és inkább hordozgatják a lakásban, úgy nem üti meg magát, vagy kiszedik a szájából a kenyérvéget. Csak jót akarnak, csak aggódnak. Én úgy gondolom, hogy ismerem a Lányt, tudom, hogy meg tud állni egy kézzel kapaszkodva, tudom, hogy néha felhömbölödik, főleg, ha fáradt, de ügyesen esik, nem lesz baja. Tudom, hogy mekkora falatot bír elcsócsálni, és azt is tudom, hogy amikor túl nagyot vesz a szájába, azt egyből kiköpi. Bízom a képességeiben. A nagymamák nem bíznak. Sem az én ítélőképességemben nem bíznak. De ezt nem foghatom fel bizalmatlanságként vagy szülői működésem kritikájaként, hiszen ők csak aggódnak, mert szeretnek, mert jót akarnak. 

És akkor van még az, amikor nem hagyják békében játszani a gyereket. Ettől ideges vagyok és úgy érzem, meg kell védenem. Lehet, hogy ezt eltúlzom, mert engem sem hagytak és máig utálom az ilyesmit. Erről van szó: 
Lány (tárgyakat pakol ide-oda, csak általa ismert rendszer szerint)
Nagymamám: - Mosolyogj egyet a dédire! 
Lány (tovább molyol)
Nagymama: - Zsuzsi! Zsuzsi! Zsuzsi! Zsuzsikám! Zsuzsi! Zsuzsi! (neveket megváltoztattuk)
Lány (felpillant, majd folytatja a munkát)
Nagymamám: - Na mosolyogj egyet a dédire! Na gyere mosolyogj már! Na, csak egy kis mosolyt! 
Lány (felnéz, mosolyog, majd visszafordul a tárgyaihoz)
Nagymamám: - Látod, mosolyog! Na,még egy kis mosolyt! Na, még egyet! Zsuzsi! Zsuzsikám! 
(a végtelenségig)

Vagy erről: 
Lány (elmélyülten összeütöget egy zöld és egy sárga kislabdát). 
Rokonok: Nézd, összeütögeti, jaj, de okos, nála van a zöld meg a sárga! Dobd ide a labdát, Zsuzsika, dobd ide! Nézd, felemelte! Dobjad a mamának! Mondd, hogy labda! La-bda! Nézd, jaj, felemeli a kis kezét, mindjárt dobja, dobd ide a mamának! Nézd, itt a kis könyved, cica van benne, hol a cica, Zsuzsika, hol a cica? Nézd, nyávog a cica! Dobd ide a labdát a mamának! Nézzétek, mindjárt feláll, hát mindjárt elindul! Hol a labda, Zsuzsika, mit mond a cica? Nézd, itt meg egy kutyus, mit mondd a kutyus? (a végtelenségig). 

Igyekszem higgadtan viselkedni és bízni a Lányban, hogy szól, ha elege van. Egyébként szól is, egy ponton elkezd nyűgösködni, és akkor el kell menni sétálni, és a séta közben a hátamon dumálgat magában, ki tudja, miket. 

Dehát csak szeretik, csak látni akarják, csak jót akarnak, csak aggódnak, csak imádják a mosolyát, másnak bezzeg semmit se segít a család. Jó, tudom. Akkor is bosszantóak. De nem baj, legalább jó lesz majd visszamenni Pestre is. 

Egy nap a városban

Szóval Sopronban vagyunk egy ideje, részben erdőben sétálni jöttünk, részben lakásfelújítók elől menekültünk. Naponta kétszer sétálok a Lánnyal, ő a hátamon a kenguruban alszik, én meg a szakkönyvemet olvasom egy padon vagy Sopront fotózom. Majd teszek fel még képeket. 

De először is tisztázzuk ezt egyszer és mindenkorra. Sopronban én a várost magát szeretem, a helyet, annak fizikai valóságát. Semmi különösre nem kell gondolni, azokat szeretem, amik minden útikönyvben benne vannak, a kilátókat, a fenyveseket, az erdei sétautakat és ösvényeket, a kelták sírhalmait, a Borostyánkő-utat, a macskakövet, a belváros átjáróit és házacskáit, a Tűztornyot, a Fertő-partot a nádasokkal, a Tómalmot, a Mikoviny úti japáncseresznyefákat. Az Alpokalja jellegzetes időjárását, a vizes fenyőtűk illatát. Gesztenyefák lidérc árnya, esőmosta sikátorok, macskakövet söprő szél. Ilyesmi. Szeretem ezt a várost. Pont. Azért fotózom előnyösen, mert szeretem. 

A soproniak egy része szerint ez csak azért van, mert nem lakom itt és elhomályosítja látásomat a nosztalgia, és nem vagyok tisztában egy vagy több tényezővel az alábbiak közül. 

Sopronban régen túl sok volt az osztrák és a hülye városvezetés egyirányúsította a Várkerületet, de később túl kevés lett az osztrák és a következő hülye városvezetés kétirányúsította. A kátyúkkal is mindig gond van, meg a körforgalmakkal, mindkettő sok. Jelenleg épp az a probléma, hogy fél Kelet-Magyarország ideköltözött, itt laknak, Ausztriába járnak át dolgozni, az EU óta egyébként is mindenki Ausztriába jár át dolgozni, ettől Sopron afféle alvóváros lett, kevesebb a program, kisebb a kulturális pezsgés, mint mondjuk középiskolás koromban. Cserébe több a cigány, ráadásul ezek nem is olyanok ám, mint a soproni cigányok, ami kb. néhány család volt a város szélén meg a Járóka Lívia, hanem ezek olyan igazi, sötét bőrű, nemsoproni cigányok. Mi is van még? A szelektív szemétgyűjtés egy vicc, a veszélyes hulladékot nem lehet normálisan eldobni és idén nincs lomtalanítás. Délután négy és hat között akkora dugó van a városban, mint a Hungária körút jobb napjain. Nem jön ide koncertezni a Rolling Stones, sem a Nicolai Gedda. Jó, van a Volt-fesztivál, de ott meg nem lehet elférni a külföldiektől és egyébként is, sose hallottam azokról a zenekarokról, biztos nincs is bennük hangszer, csak valami sapkás pasas laptoppal. 

Én nem értem, hogy ezek hol érvek. Nem a városvezetést szeretem vagy a közlekedést vagy a lakókat, hanem a Várost. Világéletemben így volt, mi több, nehezen elviselhető családom és egyéb középiskolás világfájdalmaim közepette a város volt az, ami vigaszt nyújtott, ami kompenzálta számomra a benne lakó hülyéket*. A lakók változnak, most épp ez van, bevándorlók és ingázás, tíz évvel ezelőtt más volt, tíz év múlva megint más lesz. Változik. A Deák tér így nézett ki, aztán úgy. Amúgy szerintem semmi baj nincs a mostanival sem, nem értem, mit kell azon is sírni. 

Nekem ezzel ne érveljünk, hogy csak azért szeretem Sopront, mert nem lakom itt. Laktam itt meg laktam másol, mi több, jártam ennél sokkal jobb helyeken is. Minden városban vannak rohadt idegesítő dolgok. Ötletszerű úthálózat, siralmas tömegközlekedés, korrupt városvezetés, szmog, unalom. Még Vancouverben is túl sok a kínai, pedig az tényleg kurvajó hely. Ó, tényleg, Sopronban kátyúk vannak? És a városvezetés öt éve nem javíttatta meg azt a leszakadt korlátot? Ja, bocs, hát akkor nem is szeretem többé. 

*Remélem, a soproni barátaim tudják, hogy nem rájuk célzok, hanem az apukámra. 

Mostan színes falakkal álmodom

Cseresznyevirágzás

Szombaton meg voltunk a Nemzetközi Gyermekkönyvnap soproni rendezvényén, ahol meglepően kevés könyvárus volt (egy, a Béláék), és meglepően kicsi volt a könyves bolhapiac is (egy asztalból állt), ellenben rengeteg gyerekprogram volt több teremben, mindenféle rajzolós meg kincsgyűjtős meg stratégiai játékok. A Lányt letettem egy párnákkal telirakott házikó tövébe a szőnyegre, ahonnan feszt lejött és a művház padlóján tappancsozott négykézláb, meg a nagyobb gyerekeknek rikoltozott. A könyves bolhapiac nevű asztal mögött ilyen tizenkétévesforma gyerekek álltak, és ki volt írva, hogy "jótékony célra", kérdésemre elmondták, hogy a bevételt egy sopronnémeti kislánynak adják, akinek Amerikában lesz szívműtétje. Vajon igaz ez? Mindenesetre vettünk tőlük 300 Ft-ért egy kissé összefirkált Marék Veronika-művet. 

A könyvárus-standon meg találomra felütöttem egy ismeretlen könyvet, az volt az első mondat, hogy "Buborék elindult, hogy kiderítse, léteznek-e más labirintusszörnyek rajta kívül a világon". Asszem szeretni fogom a gyermekirodalmat. 

És még ez is van: 

Főleg kaja

Abból is látszik, mennyire fővárosi lettem, hogy például betéve tudom a Papírtigris étlapját, de fogalmam sincs, Sopronban honnan kell kaját rendelni. Van itt valami wokos étel vagy ilyesmi egyáltalán? A Foodpandán két étterem van fenn, végül is rendeltünk az egyikből, de biztos létezik ennél több is, vagy nem? 

Disclaimer: a linket a Foodpanda kérésére helyeztük el, de attól még érvényes a kérdésem.