Miért, miért miért

2014.06.28. 21:15 - címkék: Címkék: emberek bántalmazás - 14 komment

Tessék, találtam egy jó ábrát a bántalmazós kérdésre, kattintva ott a nagyobb. Meg még az az érdekes szerintem, a múltkor megint szóba jött és mindig bebizonyosodik, hogy így van: hogy teljességgel hihetetlen, hogy az ember ismerősei közül minden ötödik nőt megvert legalább egyszer a pasija, és ez azért hihetetlen, mert nem kérdezzük meg az ismerőseinket és maguktól miért is mesélnék el. Onnantól, hogy elkezded kérdezgetni, hirtelen mindenkiről kiderül, jó esetben csak a volt pasija verte vagy erőszakolta meg (mármint úgy értem a "ó esetet", hogy időközben kilépett a bántalmazó kapcsolatból az illető), de hozzuk a statisztikát. 

nok_elleni_eroszak_02.png

Elmondom egy álmomat

2014.06.25. 22:48 - címkék: Címkék: lány nyafogás - 9 komment

Azt álmodtam a múltkor, hogy ikreim születtek, két fiú, egy ilyen zömökebb meg egy vékonyabb, de mindkettő helyes kisbaba volt. A kórházban csecsemőosztályra tették őket, csak néha mehettem be hozzájuk vagy hozták ki őket szoptatni, de ezeken egyáltalán nem aggódtam álmomban. Viszont mivel az előzetes ultrahangok alapján nem is ikrekre, hanem egy db lányra számítottunk, fiúnévvel nem készültünk, és engem altatásban császároztak, és mire felébredtem, a férjem adott nekik nevet, ráadásul nem is olyan nevet, amik tetszettek nekünk, hanem hülyeségeket: az egyik Eduárd, a másik Adenol lett. Eléggé kiakadtam, mert az Eduárd se nagyon tetszik, de az Adenol úgy hangzik, mint egy takarítószer-márka. Szerencsére többnyire álmomban is a megoldásorientált problémamegoldó stílus híve vagyok, ezért amíg az ikrek a csecsemőosztályon pihentek, egyből elkezdtem utánajárni, hogyan kell nevet változtatni, és űrlapokat töltögettem. Emellett kitaláltam, hogy kölcsönkérjük vagy megvesszük Ildikóék ikerbabakocsiját, remélhetőleg az ikrei már kinőtték. De amiért leírom az egészet, hogy mennyire pszichotikus tudok lenni álmomban: egész végig azon szorongtam, hogy jó, most lett két kis fiam, de akkor most a Lányt vissza kell adni? Én nem akarom visszaadni a pici Lányt! Szerencsére fejlett valóságtesztelésemnek köszönhetően álmomban is mindig elhessegettem és meggyőztem magam, hogy ez csak egy hülye gondolat, igazából nincs ilyesmi, hogy vissza kell adni a gyerekeket. Asszem. Apróság, hogy a kórházban, ahol szültem az ikreket, épp a Magyar Viselkedés- és Kognitív Terápiás Egyesület konferenciája zajlott, összefutottam pár kollégával a folyosón. 

Egyszer, még nagyon régen, amikor még nem is akartunk gyereket, azt álmodtam, hogy hirtelen született egy gyerekem, és a férjem ugyanúgy rossz nevet adott neki, mire én észbe kaptam, és ott szoptattam a babát álmomban és azon gondolkodtam, hogy jó, hát semmivel sem készültünk a gyermek születésére, de nemrég láttam az Ikeában 7900 Ft-ért kiságyat, és álmomban azt szerveztem, hogy ki megy el érte. Miután felébredtem, csomó ideig nehezteltem a férjemre, hogy hogyan nevezhette el a babát Ágostonnak, amikor pontosan tudja, hogy nekem nem is tetszik az a név. 

De a legszörnyűbbet a Lány születése után nem sokkal álmodtam. Álmomban elmentem a Mozgás- és Táncterápiás Egyesület közgyűlésére, ahol néha van mozgásos óra is, előtte vagy utána, és már nagyon szerettem volna részt venni. Elég fura volt, egy szabálytalan alakú teremben voltunk és mindenki összevissza dumált (mozgásterápián nem beszélünk), és tovább is tartott a tervezettnél. Gyalog indultam haza a budai rakparton és közben írtam egy sms-t a férjemnek, hogy kések, ő vigyázott ugyanis a Lányra. A férjem visszaírt, hogy ebben és ebben a sörözőben vannak, jöjjek inkább oda. Nem értettem, most akkor magával vitte a csecsemő Lányt is a kocsmába? Elég merész ötlet. És akkor kiderült, hogy nincs is gyerekünk: ott ült a férjem a haverjainkkal a sörözőben és értetlenkedett. Persze, szeretnénk gyereket, de még nem jött össze. Persze egyáltalán nem akartam elhinni, hazarohantam (nem hasonlított az otthonunk a valódira) és sírva elkezdtem a születési anyakönyvi kivonatát keresni az íróasztalfiókban, ahová pontosan emlékszem, hogy betettem, egy mappában. De nem volt ott. Csak a téveszmém volt, hogy gyerekünk született. Szerencsére amikor felébredtem, ott volt az ágyában, huh. Jaj, de rémes volt. Utána többször felmerült, hogy elmenjek az Egyesület közgyűlésére a valóságban, és higgyétek el, nem vagyok őrült, de eszem ágában sincs elmenni. 

Én egyetlen dolgot nem értek, hogy mi ez, hogy a férjem rossz nevet választ a gyerekeknek? Mit jelenthet ez? Tök érdekes. 

Danger zone

2014.06.22. 21:18 - címkék: Címkék: lány nyafogás - 6 komment

A Gyereksziget, az meg olyan, mint a Sziget, csak józanul és gyerekekkel. Amikor megelégeltem a port, a gyalogló, rohangáló, bicikliző és kismotorozó tömeget, a ricsajt, a kajássátrak előtt kígyózó sorokat, a port és a több irányból szóló többféle zenét, akkor elvergődtünk a Lánnyal a Jana Babajátszóház és Pihenőkert vagy hasonló nevű helyre, gondolván, az a chill out-sátor. Itt egy tágas, szőnyegekkel fedett sátorban szemlátomást beekizett, visítozó kiscsoportosok püfölték egymást építőkockákkal és fröccsöntött műanyag zöldségekkel, buzgó szülők másztak köztük négykézláb, és valakinek mindig kakiszaga volt. És még így is nyugisabb volt, mint a rendezvény többi helyszíne. Hű. 

Ez egy kemény világ

2014.06.21. 15:19 - címkék: Címkék: nyafogás - komment

Konkrétan szigetbetegségem van a mindennapos játszótéri homoktól. 

Lányhírek

2014.06.17. 15:52 - címkék: Címkék: lány nyafogás - 2 komment

A kis Lány eközben csak egyre cukibb, a baba első szava helyezésért egyelőre a "labda" és a "kacsa" versenyez, rendeltetésszerűen használja őket, de egyiket sem mondja még annyira jó kiejtéssel, hogy kívülálló is megértené, addig meg szerintem nem kvalifikálnak első szóként. Mindenféle mást is mond, amit mi sem értünk, de a normál beszéd hangsúlyával, kérdez, válaszol, nagyon cuki. Kapaszkodás nélkül áll és bútorok mentén kapaszkodva jár, kavicsokat pakol fel a csúszda aljára, és rettenetesen rosszul alszik. 

Ami a tejallergiáját illeti, eszegettem némi fagylaltot meg joghurtot, mire taknyos lett - ez lehet a tejallergia tünete is, de valószínűbb a szimpla nátha - , majd kiütéses is lett, majd másik fajta kiütése is lett. A kiütést egy idő után megmutattam a gyerekorvosnak (mégiscsak pár ezerrel több kiütést látott nálam), azt mondta, ez inkább vírusfertőzéshez tartozó kiütésnek látszik, majd elmúlik, ne vigyem napra, egyen kálciumot. Én különben pontosan tudtam, hogy nem fogom tudni objektíven megítélni ezt a tejkérdést, hát ez van, most akkor, mittudomén. Egy-két hónap múlva megpróbálom újra. 

Főleg a cipőkről

2014.06.16. 12:13 - címkék: Címkék: vásárlás emberek - 39 komment

Mindig úgy sajnálom a szegény velvetes meg díványos csajokat, akiknek tuti, hogy még sohasem volt valódi Ugg csizmájuk, máskülönben nem írnák meg félévente, hogy gáz. De komolyan, évek óta rendszeresen megvan a minimum évi két fikázás. Most így nehéz beleélnem magam a témába a plusz 30 fokban, de higgyétek el, annál jobb nincs, amikor metsző hideg van, de a lábamat melegen tartja, megöleli és szereti a pihe-puha szőrme és megvédi a valódi, ausztrál marhabőr. Nagyságrendekkel kevésbé utálom a telet, amióta felfedeztem. Persze, bután néz ki, ugyanakkor higgyétek el, az olvadó hólatyakban magassarkú műbőr csizmákban botladozva csúszkálás meg egészen szánalmas látványt nyújt. Bár nekem teljesen mindegy, hogy néz ki, ha egyszer ennyire betölti a funkcióját. Sokkal nagyobb baj, hogy nevetségesen drága.

A cikkben szereplő többi dologról is megvan persze a véleményem, hát szerintem 40 évesen is alap az ember ruhatárában a kapucnis pulcsi és a feliratos póló, hisz senki nem csak kizárólag a munkahelyére jár (?), bár ha jól választ munkahelyet, akkor oda is nyugodtan bemehet bármiben. Én például egyszer rájöttem, hogy a kórház tényleg mennyire lazán kezeli a dress code-ot és örömömben hetekig Patti Smithnek öltöztem. 

Mondjuk nekem is volt ilyen kosztümös korszakom, mert a diplomaosztó után épp a Görivel jártam, aki szerint egy nő legyen nőies és ezért vett nekem tök szép bőrcsizmákat, meg szép bőrtárcát, és huszonévesen egy ideig behódoltam ennek a trendnek, aztán kinőttem ezt is. Valójában persze van kiváló kosztümöm, és amikor a helyzet úgy kívánja, rendeltetésszerűen tudom viselni, akárcsak az elegáns tűsarkúmat, ugyanakkor mindig azok a figurák a példaképeim az amerikai filmekben, akik annyira profik abban, amit csinálnak, hogy már nem szükséges belesimulniuk a tömegbe. Amikor a világ legjobb bombaszakértője egy rém idegesítő, széttetovált, rasztahajú, neonzöld tornacipőt és batikolt ingeket viselő afroamerikai, de őt kell hívniuk, mert ő a legjobb. Én csak annyira akarok jó pszichiáter lenni, hogy bátran viselhessek magánrendelés közben is Martens bakancsot. 

Asszony, verve

2014.06.14. 11:23 - címkék: Címkék: kultúra bántalmazás nyafogás - 10 komment

Programajánló / világmegváltás rovatunkban: ez egy nagyon jó könyv, sokkal jobb, mint amilyenre az előzetesen hallottak alapján számítottam. Bántalmazott nők történetei, hát persze, fontos, de nyilván megrázó és kissé hatásvadász panaszáradat és/vagy értelmiségi gender-rinyálás, szóval élvezetes olvasmánynak nem hangzott. És képzeljétek, hogy az. Persze szörnyű, de jól van megírva, nem túl elméleti, de azért van benne háttértudás, semennyire sem nyafogós, semennyire sem vált ki szánakozást, a főhős / szerző csaj intelligens, de nem a tipikus balliberális fővárosi feminista értelmiség vagyok csapatból való (nem, nem, semmi gond nincs velük sem, ugyanakkor üdítő a változatosság), ehelyett egy értelmes, öntudatos, kisportolt, szilikonmellű, tetovált, szőke, hívő keresztény nő. Legalábbis ennyi derül ki róla a könyvből. Holnap dedikál a könyvhéten

Update: még csak a háromnegyedénél tartottam, amikor írtam az előzőeket, és a sztorik mind mennyiségben, mind nehézségben fokozatosan durvulnak, úgyhogy most kiegészíteném azzal a kérdéssel, hogy vajon ki hányadik oldalnál kezdett sírni? Én a 168.-nál álltam közel hozzá, csak épp villamoson utaztam. 

Élned, halnod

2014.06.13. 15:18 - címkék: Címkék: emberek nyafogás - 4 komment

Asszem 2004-ben voltunk először Thaiföldön a férjemmel, ott jósoltattam magamnak egy ilyen rendkívül autentikusnak tűnő, csak thai-ul beszélő öreg asztrológus bácsival, sőt, a mindenféle babonaságot mélyen ellenző leendő férjemet is rávettem*. A bácsi megsárgult papírok és rovátkolt kis fém szögmérők meg effélék segítségével elmondta (vagyis a tolmács mondta el), hogy az életem melyik szakaszában nagyjából mi várható - olyanokat, hogy ez a pár év egy nagyon dolgos szakasz, majd ez a pár év sikeres, beérik a munka gyümölcse, ez a pár év alkalmas a házasságra, ebben a pár évben a munka lesz inkább fontos, ebben a pár évben a család. Eddig nagyjából tényleg úgy alakultak a dolgok, a 'fontos lesz a család' szakasz elején született a Lány. 

Azt is mondta, hogy valamikor a negyvenes éveim elején máshova, messzebbre költözöm (gondolom, külföldre vagy Sopronba), és ezt nehézségek, szomorúság övezi. Mivel a férjemnek is elmondta ugyanezt, megnyugodtam, hogy nem válunk el, hanem együtt költözünk (nyilván látta ő vagy az asszisztense, hogy bár külön-külön mentünk be hozzá, de együtt érkeztünk, szóval érdemes hasonló dolgokat jósolnia kettőnknek). Részemről örülök is, ha nem kell a teljes hátralévő éveimet szeretett fővárosunkban leélnem, és mondjuk optimista lévén kizárnám azt a lehetőséget, hogy Norilszkban kényszerülünk letelepedni. Már csak azon szoktam aggódni, hogy a költözés körüli szomorúság, nehézség mit jelenthet: remélem, csupán azt, hogy Magyarországgal történik valami rossz, és nem pedig a gyerekemmel. Mondjuk mostanában kezdek megnyugodni, hogy az előbbi.**

*Ma már nem sikerülne. Mostanában azzal bosszantom, hogy ha nagy ritkán lottót vesz, mindig emlékeztetem rá, hogy felesleges, úgysem nyerünk, hiszen nem mondta a jós. Csak szólt volna, ha nyerünk a lottón, nem? 

**Most lehet hazaárulózni, de ha választanotok kellene, hogy beteg legyen a lányotok vagy mittudomén, legyen valamilyen kevéssé demokratikus államforma / szegénység, akkor mit választanátok? Leukémia vs. diktatúra? A gyermekkori leukémiák többnyire viszonylag jól gyógyíthatóak, ugyanakkor hosszú távon egy ország is kihever pár sötétebb évtizedet. 

Peace, flowers

2014.06.11. 21:22 - címkék: Címkék: emberek nyafogás - 5 komment

Eddigi tapasztalataim alapján úgy képzelem, hogy a fotók elkészültét közvetlenül követő pillanatban ezeknek a nőknek az arcáról lehervad a műmosoly és artikulálatlanul ordítozva szorongatják egymás torkát. 

My normal approach is useless here

2014.06.08. 13:25 - címkék: Címkék: lány nyafogás - 41 komment

Amúgy hogy kell gyereket nevelni? Hogyan veszem rá az egyévest, hogy engedelmeskedjen? :) Jó, tudom, sehogy, de csak egy dologban szeretném. Konkrétan: ledobálja az ételt az etetőszékből. Elvesz a tányérkájából egy banánkarikát és ledobja a földre. Rászólok, hogy nem szabad ledobni. Elvesz egy almakockát.... a szája felé közelíti.... az ajkához érinti... közben engem néz.... majd ledobja a földre és csóválja a fejét, hogy "nem". Ezután észreveszi, hogy valamelyik az etetőszék lábtartójára esett és nem a földre, lehajol érte, hogy felvegye? nem, azért hajol, hogy lepiszkálja a földre, hogy biztosan leessen. 

Részemről elmondom szigorú, nyugodt hangon mindig, hogy nem szabad ledobni. Nem. Nem. Néha elveszem előle az ételkockákat és én adogatom tovább. De ez sem megoldás, egyrészt nem fejlődik önállóságban, másrészt odanyújtom, beveszi a szájába, majd kiveszi és ledobja. 

Nem mindig, csak ha ahhoz van kedve. Tudja, hogy nem szabad, és mégis csinálja. 

Egyszer-kétszer volt, hogy rákiabáltam, egyszerűen kíváncsi voltam, mi történik, akkor megijedt, majd tovább dobált. Jó, hát olyan is volt, hogy röhögtem, az nyilván nem ideális. Én különben jártam asszertív tréningre, többnyire el tudom mondani ugyanazt törött lemezként higgadt hangon százezerszer, de nem használ. Ok-okozati összefüggéseket az ilyen kicsi gyerek még nem ért, nem mondhatom neki, hogy ha ledobod, akkor anyunak takarítania kell és később megyünk a játszótérre. A kutyát meg orron kell legyinteni, de azt nem fogom. 

A másik dolog, amit nem szabad, a parkban homokot, döglött legyet, kavicsot enni, itt is rászólok, megérti, fejét rázza, aztán tovább próbálkozik, de akkor elhozom onnan, elveszem tőle a fogyasztásra alkalmatlan dolgot, elterelem a figyelmét, ez nem probléma. Csak a dobálással nem tudok mit kezdeni. 

Nos? 

Amúgy én felnőttpszichiáter vagyok, nem gyerekpszichológus, ha esetleg valaki azt gondolná, szakmailag tudnom kellene az ilyesmit. 

Főleg nárcizmus

2014.06.08. 10:41 - címkék: Címkék: munka emberek pszichiátria nyafogás - 9 komment

Tegnap meg elmentem egy egész napos továbbképzésre, a férjem épp külföldön van, így egész napra (= reggel fék kilenctől este fél hétig) az anyukámra hagytam a Lányt. 13 hónapos, most volt ilyen először, és meglepően jól vette, mi több, sokkal kevesebb nyafogás árán többet aludt napközben, mint velünk. 

A workshop meg szuper volt, ez a nő tartotta, részben a sématerápiában használatos sémamód-megközelítésről szólt, amit persze már ismerünk, de ő a rengeteg példával és gyakorlati tanáccsal még így is sokkal életközelibbé, érthetőbbé tette, másrészt a nárcisztikus személyiségzavar sématerápiás megközelítéséről, ami meg Wendy szakterülete. Jó élmény volt látni valakit, aki ennyire ért ahhoz, amit csinál, szereti is, és a tudását ilyen jól át tudja adni. Persze, nagyon amerikai volt, de jó értelemben, ami alatt azt értem, hogy végtelenül optimista és gyakorlatias. Pedig leginkább csak a papír miatt, vagyis azért mentem el, mert ez az első lépés, hogy certified sématerapeuta lehessek, nem is számítottam rá, hogy ennyire hasznos lesz.

Ha rengeteg időm lenne, írhatnék egy kicsit szakmaibb blogot a saját nevemen, és akkor ott megtalálhatnának a páciensek és elolvasnák, mennyit képzem magam meg milyen szakmailag elkötelezett, egyúttal jó arc vagyok, és majd özönlenének a magánrendelésemre, igaz? Mivel ide akárki ír, azt mindig elirányítom máshoz az inkognitó miatt. De nincs sem időm, sem kedvem egy másik blogot írni, hát ez van. Mondjuk eddig magánrendelni sem volt kedvem, de most Wendy tudása és lendülete miatt eszembe jutott, hogy ja, engem ez érdekel és szeretem is.  

Dolgok a térben

2014.06.04. 20:09 - címkék: Címkék: emberek nyafogás - 6 komment

Még a mozgásos konferenciáról akartam írni, vagyis a Pszichodinamikus Mozgás és Táncterápia műhelykonferenciájáról, csak bloggerválságba kerültem ettől, mert túl személyes, meg mások is szerepelnek benne, vannak, akik olvasnak, ezek ismerik azokat, akik még ott voltak, most akkor mit is írhatok le pontosan, ami nem túl személyes - ez de érdekes! Mármint, hogy tizenegy év blogírás után olyan automatikusan megy nekem ez általában, gondolkodás nélkül implicit módon cenzúrázom magam, még a munkahelyemről is tudok úgy írni, hogy közben nem tudatosan a fejemben van, hogy ezt bármikor elolvashatja a Prof meg a legvadabb borderline betegünk egyaránt. Holott az égvilágon semmi intim vagy titokzatos nem történt. A másik meg, hogy mozgásterápiás élményekről verbálisan írni olyan, mint építészetről táncolni*, hogy klasszikust idézzek, olyan bénán hangzik, nem adja vissza az érzést.

Na, mindegy, az volt, hogy lemerült az autóm akkumulátora, feltételezhetően a sok állástól, Niké férje újraélesztette és azt tanácsolta, hogy a következő napokban járjak vele sokat, úgyhogy autóval mentem a helyszínre, kissé izgulva, hogy odatalálok-e (ja, mert a GPS is meghalt), nem lesz-e számomra kisvárosi, ügyelten sofőr számára ijesztően nagy forgalom, találok-e parkolót, ahova beférek, és visszafele is beindul-e. Szóval gurultam szépen az úttesten, és láttam, hogy egy fekete hajú nő a járdán szalad, és jé, ez a Judit Néni, úgyhogy lefékeztem és megmentettem az elkéséstől. Aztán megtaláltam a hatalmas, félig üres, ingyenes parkolót, aztán összefutottam egy csajjal, akivel már több éve nem találkoztam, de akivel anno összességében 350 óra táncterápiás sajátélménybe jártam együtt - ez is olyan érdekes és kissé abszurd, ezek a mozgásterápiás ismeretségek, hogy valakit egyrészt nagyon mélyen ismersz, másrészt lehet, hogy közben nem tudod a vezetéknevét sem. Mondjuk az ő vezetéknevét pont tudom, de azt például nem, hogy hány éves, vagy hogy hogy hívják a lányát, de azt igen, hogy meddig szoptatta. Meg találkoztam a Szőke Lánnyal, aki fedőnevét megcáfolva barnára festette a haját időközben, feliratkoztam a kiszemelt délelőtti workshopra, ott kissé elbizonytalanodtam, mert a két párhuzamos workshop közül a másikon kb. 15-en voltak már felírva, erre meg hárman. Volt előadás, érdekes volt, persze sok újat nem mondott, mert ezekből a dolgokból már levizsgáztam, mégis egy pár nagyon jó megfogalmazást hallottam, le is írtam pár mondatot, amivel jól el lehet magyarázni a dolog lényegét laikusoknak vagy más szakmabelieknek. 

A délelőtti workshopra végül összegyűlt egy csoport, én az egész programra valójában a mozgás lehetősége miatt mentem el, mert már két éve nem mozogtam (mármint mozogtam, csak táncterápiás keretben nem mozogtam) és hiányzott, és rájöttem egy ideje, hogy valójában nem is tudom, hogy hogy vagyok, testileg, ennyi nehézség után, mármint terhesség, szülés, szoptatás, nem alvás. Asszem, jól. A vezetés** az kicsit fura volt, mert szinte alig volt benne érintés vagy konkrét testtudati fókusz, helyette ezek a totál elvont koncentrálj a vízszintesekre, találj függőlegeseket, hát jól van, találtam. Összességében az az élményem volt, hogy jaaaaa, már emlékszem, mit szeretek ebben. De jó volt! Játékos és egyben valódi. Utána meg gyorsan felragadtam egy ingyen pogácsát és éljen, beindult az autó és hazajöttem, mert a kimenőm a délelőtti részre korlátozódott, nem az egész napra, ja, de előtte még Judit Néni megmutatta a lánya csecsemőkori fotóit, mert legutóbb (fél évvel ezelőtt) váltig állította, hogy a Lány pont úgy néz ki, mint az ő lánya csecsemőkorában, és basszus, tényleg. Nem, nem a szokásos minden csecsemő pont ugyanúgy néz ki szindróma, sokat láttam mostanában, elhihetitek, hanem tényleg ugyanaz a bucifej. Milyen érdekes. Másnap meg már nem indult be az autó, csak amikor két pasi megtolta a lejtőn, meg harmadnap és negyednap is tolni kellett, úgyhogy végül kapott egy új akkumulátort, remélem, ezzel jól lesz.  

*Talking about music is like dancing about architecture. 

**Update: A csoportvezetés mármint, nem az autóé. 

Thought I'd something more to say

2014.06.02. 20:01 - címkék: Címkék: nyafogás - 5 komment

Most én tudom, hogy ódivatú vagyok és leragadtam az euklideszi geometriánál meg minden, miközben a szomszéd kozmetika szórólapon hirdeti, hogy megújult és a háromdimenziós műszempilla mellett már négydimenziós műszempilla is kérhető. He? Nem úgy volt, hogy az idő az? Vagy annyira tartós? A 3D-nek ugyan megvolt a térbeli kiterjedése, de rögtön leesett? 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása