Sugar Rush

2013.01.04. 15:02 - címkék: - komment

Voltam vércukorterheléses vizsgálaton, az rettenetes volt, mármint az a része, hogy éhgyomorra kell menni. Úgy néz ki a vizsgálat, hogy felkel az ember reggel, sötétben, és anélkül, hogy kávét vagy akármi mást ihatna, bemegy a vizsgálat helyére (nekem a munkahelyemen csináltuk, szóval oda), ott vesznek vért, utána meg kell inni a cukrosvizet, és utána megint vesznek vért, vagy egy és két óra múlva, vagy csak két óra múlva. De még abban a két órában sem szabad enni vagy kávét inni.

Mindenki azon sír, hogy mennyire undorító a lötty, amit meg kell inni, én ezt egyáltalán semennyire sem értem, dehát csak cukros víz. Víz, cukor. Szabad tenni bele egy kevés citromlevet is, ha hozol magaddal, akkor egy kissé túl édesre sikerült limonádé. Semmiféle nehézséget nem okozott meginni. Nekem a nehézséget az okozta, hogy nem ehettem és nem ihattam kávét reggel fél héttől fél 11-ig, és eközben még dolgoztam is, hát majdnem elájultam. Egyáltalán hogy bírnak az emberek éhgyomorra menni bárhova? Negyed tizenegykor már kikészítettem magamnak az asztalra a tejeskávét meg a vajas pirítóst, hogy az utolsó vérvétel után rögtön megehessem.

Ezt egyébként a terhességi cukorbetegség szűrésére csinálják, a 24. és 28. hét között, és ha az embernek nem jók az értékei, akkor általában alacsony szénhidráttartalmú diétára fogják (de úgy, hogy meg van adva, napi hány gramm szénhidrátot eszel és azt hány órakor, szörnyű), súlyosabb esetben pedig inzulint kell adni magadnak. Szerencsére nekem csodálatos kiváló szuper tankönyviek az értékeim, nem kell lemondanom a maradék szaloncukorról.

Ezenkívül voltam tegnap szülésfelkészítő tanfolyamon, ez egy 10 alkalomból álló tanfolyam, most egy idős gyógytornász hölgy magyarázta el, hogy mikor hogyan kell lélegezni, meg hogy ő nem szereti azt a kifejezést, hogy a "fájások", mert ez már eleve azt sugallja, hogy az fáj, és a kismamák ettől csak idegesebbek lesznek és még jobban fáj nekik, ugyanakkor feltétlenül kérjünk epidurális érzéstelenítést, mert különben rohadtul fáj. Valamint lecseszett mindenkit, hogy hol vannak a férjeink, mert ha nem járnak, akkor majd csak láb alatt lesznek meg idegeskednek a vajúdáskor, mert nem tudják, mi a feladatuk, de aztán mégsem mondta el, valójában mi a feladatuk az idegeskedésen kívül, úgyhogy erről nem tudok  többet. És azt a szót használta, amit már elfelejtettem azóta, de amikor ötödévben szülészetet tanultunk, akkor hetekig odavoltunk tőle, hogy ez milyen cuki, a magzathenger*. Este értetlenül néztek rám a lányok, hogy ez mért olyan cuki szó, dehát szerintem iszonyú aranyos**.

*A kitolási szakaszban a magzat, ahhoz, hogy a legjobb térkihasználással jusson át a szülőcsatornán, a fájások hatására felvesz egy tipikus testhelyzetet (zömül): a törzse kiegyenesedik, a mellén keresztezett karok, felcsapott alsó végtagok henger alakot vesznek fel, s ezzel a szülés során szinte "tömítik" a szülőcsatornát. Ezzel a méhösszehúzódások jobban segítik a magzat előrejutását. Képünkön.

**A másik kedvencem az ébrény, nyelvújítás korabeli szó az embrióra (ti. ébredő lény).

I'm not dead, let's have dinner

2013.01.01. 18:40 - címkék: - komment

Hát ez egy fárasztó év volt.

Ebben az évben főleg az volt, hogy nem annyira szerettem már a munkahelyemre járni, meg hogy teherbe akartam esni, ami végül sikerült.

Arról nagyon hosszasan tudnék értekezni, hogy miért nem szerettem a munkahelyemre járni, mert nagyon sokat gondolkodtam rajta, az okokon is, és azon is, hogy mit és hogyan tudnék megváltoztatni, mitől tudnám újra szeretni, mi múlik rajtam és mi másokon, a mások alatt értve a közvetlen kollégáimat, a kormányt és a nagy magyar egészségügyes hangulatot is. Igazából annyira nem nagy kaland, hogy valaki kisebb lelkesedéssel jár munkába, nekem azért volt ez mégis téma, mert én régen nagyon szerettem odajárni, és nem a pénzért mentem be, hanem lelkesedésből. Bár nem éreztem, hogy készen állnék változtatásra, azért tájékozódtam arról, mi van kint a világban, ezalatt értve külföldönorvoslást és gyógyszercéges állásokat is. Aztán majdnem kaptam egy kihívást jelentő, klasszul hangzó új feladatot a munkahelyemen. Aztán terhes lettem.

Sajnálom, hogy nem írhatok erről többet, mármint a pszichiátriáról, a magyar pszichiátriáról, a kiégésről, az egészségügyről, és a konkrét kórházi osztályom kis mikroklímájáról az internet nyilvánossága előtt. Ne értsetek félre, semmiféle titkos rossz dologról nem tudnám lerántani a leplet, csak a saját szubjektív érzéseimről van szó. Majd egyszer írok egy szép, összefoglaló bejegyzést a magyar pszichiátriában eltöltött első tíz évemről és hogy hogyan járult ez hozzá ahhoz, aki én vagyok, de nem ma. Mindenesetre, befejeztem a tanulmányaimat, megcsináltam a harmadik szakvizsgámat, aminél többet nem terveztem, befejeztem a mozgásterapeuta képzést, írtam tankönyvfejezetet, beküldtem cikket, és örülök, hogy sok más embertől eltérően semmiféle aktuálisan folyamatban lévő karriertervemet nem szakította félbe a terhesség. Abban a pillanatban, amikor visszautasítottam az érdekes, új feladatot, ami érdekelt volna engem és talán picit elodázta volna a komplett burnoutomat, akkor kicsit sajnáltam, hogy más fogja helyettem megcsinálni (mert én épp hánytam), de már elmúlt. A sajnálás meg a hányás is.

Volt szürkehályogműtétem, ahol kaptam műlencsét, meg egy nőgyógyászati diagnosztikus műtétem, aminek során egészségesnek nyilvánítottak. Elkezdtem írni a könyvemet, csomó klassz élményem volt ezzel kapcsolatban, aztán terhes lettem, és ezzel kissé bepunnyadt a projekt, nem tudom, mi lesz belőle a jövőben. Voltunk Kanadában, ami gyönyörű, bár jobb lett volna, ha nem pont az első trimeszterben történik mindez, de így legalább a múltkor, amikor a Continuum c. sorozat egyik része a Dr. Sun-Yat Sen Memorial Gardenben játszódott, akkor elmondhattam magamról, hogy ott is hánytam. Voltunk Koppenhágában is, még előtte, akkor még jól voltam.

Rájöttem, hogy "na jó, hát akkor itt fogunk élni", és megváltoztattam a lakcímkártyámon 35 éve szereplő soproni lakcímemet budapesti lakcímre. Ez is egy olyan dolog, amiről lehetne többet mesélni, de majd máskor.

A lényeg, hogy terhes lettem, ami klassz, az elején úgy kb. 3 hónapig rosszul voltam és az nagyon rossz volt, sose tudtam, hol fogok legközelebb hányni és álmos is voltam és gyenge és nyomi és szerencsétlen, aztán lassan elmúlt, utána jött az a rész, amikor belebonyolódtam a szubkultúrába és a "mit szabad és mit nem" c. témakörbe, aztán jobban lettem meg megszoktam, hogy egy élő Lány van a hasamban, úgyhogy most tornázom a Rubint Rékára (napi 20 perc), meg gondolkodom, meddig dolgozzak még. Ügyelnem már nem kell (terhesen elvileg tilos), a magánrendelést abbahagytam, a másik mellékállásom még megvan, de ott nincs olyan sok teendő. Nem lettem (még) érzelmileg labilis idegbeteg hisztérika a hormonoktól, ez nekem és a környezetemnek is jó hír, de mondjuk tökmindegy, a lényeg, hogy egészségesek legyünk, akármilyen közhelyesen is hangzik ez.

Idén Bebel Gilberto-t és Emikát szerettem, és a Rupa and the April Fishes is annyira megtetszett koncerten, hogy vásároltam magamnak egy műsoros CD-t tőlük a koncert után, akármilyen retró is ez, meg a Muckot és az onnan Brennberg felé vezető utat, a mindenféle helyekre beülést meg sétálást a mindenféle barátaimmal, a creme brulée-s haagen dazs jégkrémet, Murakamitól a Norwegian wood-ot (ez a "normális" könyve, amiben nincs semmi mágikus realizmus meg absztraktkodás, hanem csak egy sima regény), a Homelandet, a Cabin in the woods-ot, a pilatest, a fenyőszörpöt és a rumos-vaníliás meggylekváromat. Valamint Wendy Watsonnak öltöztem Halloweenre, és van rólam fotó is nem mondhatom meg, hol, pedig tök vicces.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása