Három hónapos a Lány, én mindig azt hiszem, hogy ennél cukibb már nem lehet, de mindig tudja fokozni. Mostanában azt tudja, hogy hatalmas vigyor ül ki az arcára, amikor meglát, meg beszélget, ilyeneket mond, hogy "hjjje", "heö", "hűű", és ezeket nagyon komolyan magyarázza, konkrétan az az érzésem, hogy bosszússá válik, amiért nem értjük. Iszonyú édes. Márpedig csomószor nem értjük, csomószor még mindig nem tudom, miért sír (na jó, kevesebbszer, mint az első héten), azt pedig nagyon nehéz eldöntenem, mikor éhes és mikor lakott jól, mert ezekre végképp nem ad egyértelmű jeleket, hiába figyelem és próbálok kiigazodni rajta*. Szerencsére nagy nehezen leszoktam a fogyasztása méregetéséről, nem volt könnyű leállni, de sikerült, a baba pedig már majdnem hat kiló (3170 g-mal született), és több zacskónyi kinőtt ruhája van. Még mindig egyszer vagy kétszer felkel éjszaka enni, reggel pedig korán kel (hat és nyolc között valamikor). Talán ha már majd nem lesz ilyen korán világos, akkor tovább fog aludni. Hátha.
Még soha nem fordult elő velem, hogy azt vártam volna, mikor lesz vége a nyárnak, bírom a hőséget, csak süssön a nap, de idén így babával rémes, hogy nem lehet kimenni - mármint én nem merek kimenni vele napközben a 35 fokba, az tuti. Ráadásul a múltkori bronchitise is pont egy ilyen hőhullámkor volt, ami a gyerekorvos szerint jellemző. Szóval reméljük, szép, hosszú, kellemes, napsütéses ősz lesz, a baba ahogy idősödik, úgy fogja egyre jobban szeretni a babakocsiját vagy a mei tai-t, és majd eljárunk a piacra és főzünk meg befőzünk, és pont a sütőtök-szezonban kell majd kezdeni a hozzátáplálást, nyami.
Ezek a nagy terveim, meg hogy ha majd már nem lesz a fordítás és kész lesz a cikkem is, akkor talán kipróbálom ezt a flylady-t, és szuperháziasszony leszek, de még nem döntöttem el teljesen, lehet, hogy inkább a könyvemet írom, csak ahhoz kéne még interjúzni és ahhoz még nem vagyunk elég mobilak. Ellenben szeptemberben lesz itt lent a védőnőnél babamasszázs-tanfolyam, a közeli művházban meg ringató, ezekre fogunk járni (a ringató az a Kodály-módszernek a csecsemő-fokozata.) Aztán meg egy éves lesz a Lány és megyünk vele könyvfesztiválra, ahol tavaly kilenchónapos terhesen voltam, szuper lesz, majd választhat szülinapjára könyvet magának.
Ja igen, még azt akartam mondani, hogy ez nagyon érdekes, hogy egyrészt nem kell dolgozni járnom, csak itthon cukiskodni, meg másrészt folyamatosan egyfolytában dolgozni kell, mert szoptatni, ringatni, vigasztalni, hurcolni, altatni, szoptatni, vigasztalni, szórakoztatni, hurcolni, éjjel, nappal. Furcsán egyszerre kevésbé megterhelő és sokkal durvábban megterhelő is.
*Ma például, amikor már háromszor kiköpte a mellett, de mégis cuppogott, visszavette, kortyolt, cuppogott, tátogott, keresgélt:
isolde: - Most akkor jóllaktál?
Baba: - Hö! Hje! Hö!
Szóval olvasom ezt a sok gyereknevelős könyvet, csomó hasznos dolog van bennük, de egyvalami az agyamra megy. Van a pszichológiának ez a sötét árnyoldala, a normalitáskultusz, hogy mindenkinek egyformának, kedvesnek, szociálisnak, extrovertáltnak, boldognak, magabiztosnak, sikeresnek és biztonságosan kötődőnek kell lennie megfelelő méretű orbitofrontális kéreggel, megfelelő érzékenységű amygdalával, és neked ilyen gyereket kell nevelned, és ha nem ilyen lesz, akkor bizony súlyos hibát követtél el. Ha túl sokat vársz tőle, akkor azért lesz boldogtalan, ha túl keveset vársz tőle, azért lesz boldogtalan. Ha túl szigorú kereteket tartasz, akkor megölöd a bizalmat és a spontaneitást, ha túl laza kereteket tartasz, akkor összezavarodik, szorongani fog és felnőve nem tud alkalmazkodni a társadalomhoz. Röviden: akármit csinálsz, mindenféleképpen súlyos hibát követsz el. Tessék, itt van két idézet, mutatom.
"A versenyszemléletű nevelés mellett egyre inkább kialakult az a vélekedés, hogy a gyerekek pszichésen sérülékenyek. A mai fiatal szülők a legtöbbet pszichoanalizált generációhoz tartoznak, és alaposan magukba szívták azt az elképzelést, hogy minden döntésünkkel árthatunk a gyermekünknek." Spenótos könyv Ugye?
"A tét pedig nagy, mert akitől túl sokat várnak, szorongani fog, vagy ami még rosszabb, elhiszi, hogy nem elég jó, és depresszió alakul ki nála, akitől pedig keveset, annak életéből kimarad a sikerélmény, és idővel egyre csökken a motivációja." Dívány. (most épp ott találtam egy ilyet, de bárhol lehetne)
Mi ez a baromság, most komolyan? Mármint az, hogy minden döntésünkkel árthatunk a gyermekünknek, a tét pedig nagy. Elég elolvasni egynél több babás-gyereknevelős könyvet, és kiderül, hogy a gyerekek valóban rendkívül sérülékenyek, főleg pszichésen (persze fizikailag is, tilos a rácsvédő a kiságyra, mert alámegy és megfullad / muszáj a rácsvédő, mert beüti a fejét, ebbe bele sem kezdek, több külön bejegyzést megérne). Tuti, hogy ha véletlenül életben marad a rácsvédő segítségével/ellenére, akkor is érzelmileg sérült pszichopata lesz felnőve, vagy azért, mert amikor nyekeg, azonnal kivetted az ágyból, vagy azért, mert amikor nyekeg, nem vetted ki azonnal. (Igen, mind az azonnali válasz, mind a késleltetés mellett szólnak tudományos érvek.)
És nem, nem arra gondolok, hogy hö, bezzeg, száz éve is felnőttek az emberek, pedig verték őket nádpálcával, hanem arra, hogy az emberek sokfélék. Talán van valami ideális psziché, amivel az ember ma, a nyugati társadalomban a legkevésbé sérülékeny, és ha van, akkor ez talán a kicsit nárcisztikus, biztonságosan kötődő, inkább extrovertált személy, de én ebben sem vagyok biztos. Az extrovertált ismerőseim, ha egyedül vannak, többnyire szenvednek vagy legalábbis unatkoznak. Én soha életemben nem unatkoztam és szeretek egyedül lenni. Kevéssé ér el hozzám a külvilág, mert megszoktam, hogy a Világ a fejemben van. Nem fényezni akarom magamat, ez csak egy példa, számtalan példát tudnék az ismeretségi körömből is arra, amikor egy klasszikusan nem ideálisnak ítélt tulajdonság bizonyos helyzetekben adaptívabbnak bizonyul. Vagy amikor valamilyen képesség hiányát kompenzálva új képességek, vagy csak nagyon érdekes emberek alakulnak ki.
Persze, én sem akarom, hogy a gyerekem boldogtalan legyen, de szerintünk erre az a garancia, ha mindenáron kicsit nárcisztikus, extrovertált, ugyanakkor biztonságosan kötődő személyt igyekszem nevelni belőle? És ennek a sikere tuti azon múlik, hogy pontosan mikor veszem ki a kiságyból, mennyit várok tőle, és a kritika, a tiltás és a dicséret rendkívül kényes egyensúlyát tudom-e megfelelően igazítani a gyermek alaptermészetéhez? És ha introvertált vagy szerény vagy perfekcionista vagy bizonytalanul kötődő lesz, akkor borítékolhatom neki a boldogtalanságot?
De tegyük fel, most csak a gondolatkísérlet kedvéért, hogy létezik a tökéletes, úgynevezett "egészséges psziché". Biztos vagyok benne, hogy az anyákban keltett szorongás, bizonytalanság és bűntudat nem afelé visz. Azzal, hogy a gyerekeket pszichésen ennyire sérülékenynek állítjuk be, túl nagy terhet rovunk az anyákra, és az a gyereknek se jó. A kisgyerekes ismerőseim 90%-a azzal jön folyton, hogy "mit rontott el???", amiért a gyerek eleven vagy hisztis vagy félénk. Szerintetek ez így rendben van?
Node a többi magvas gondolatot majd később, mert nyekeg a gyerek, és ki kell vennem az ágyából, mert a végén még bizonytalanul kötődő lesz. Úristen, remélem, attól még nem lesz az, hogy még befejeztem ezt a mondatot. Meg ezt.
Van ez a cikksorozat az indexen a János-kórházról, hát ebben nem fogok elmélyülni, szerintem az egészségügyről már minden el van mondva, és mindenkinek a könyökén jön ki a kevés pénz, túlterhelt orvos, köcsög orvos, türelmetlen beteg, köcsög beteg, hálapénz és hasonló kulcsszavak, ugyanakkor egy dolog van, amit nem állok meg szó nélkül. Számtalan olvasói levélben, és több más cikkben is szerepel az a fordulat, hogy "csak egy rezidens" volt ott, "csak a rezidens" vizitelt, nem is látta orvos, csak rezidens, elég lenne a recepciós pultba egy rezidens is.
Akkor ismételjük át még egyszer.
A rezidens az egy orvos.
Az ember elvégzi az orvosi egyetemet, öt év elmélet, egy év gyakorlat (a hatodik évben úgynevezett szigorlónak hívják az embert, az nem rezidens), és utána kap egy orvosi diplomát és onnantól orvos lesz. Ezeket az orvosokat néhány évtizeddel ezelőtt kb. másnap levezényelték vidékre háziorvosnak, ahol fogat húztak és szülést vezettek (a sikerrátát persze nem ismerem). Az orvoslás első pár évében újabban rezidens orvosnak hívják az embert, de attól még onnantól, hogy kijössz az egyetemről, orvos vagy. Természetesen az első pár hónapban az ember kezdő, rutintalan, bizonytalan. Ilyenkor vérmérséklettől függően a fiatal orvosok szétszorongják magukat, tanácsért üldözik a szakorvost, arcoskodnak és lógnak, amennyit csak lehet, vagy előveszik otthon a belgyógyászat könyvet. De attól, hogy kezdők, még nem hülyék, illetve nem attól hülyék. Vannak lelkiismeretlen, ostoba, vagy lógós rezidensek, vannak ügyesebbek, vannak szuperek, és vannak olyanok, akik már akkor lelkiismeretesebbek vagy okosabbak voltak nálam, amikor ők rezidensek voltak, én meg szakorvos. Attól, hogy valaki rezidens, adott esetben lehet jobb is, mint a szakorvos. Az idősebb orvosok ugyan tapasztaltabbak, de előfordul, hogy kiégettek vagy nem követik annyira, khm, naprakészen a tudomány adott állását, esetleg jobban megtanultak már nyájaskodni, és ha valamit elcsesznek, ügyesebben leplezik. A rezidens lehet, hogy még lelkes, együttérző és naprakész. Természetesen lehet a rezidens is kiégett, bunkó vagy ostoba, és egy csomó szakorvos is értelmes, naprakész és őszinte. De hagyjuk már abba ezt a hülyeséget, amikor a betegek azon rugóznak, hogy az őket kezelő orvos túl fiatal. Ez egy felháborító ostobaság. Ha az embert egyből felveszik az egyetemre, akkor 24 évesen orvosi diplomát kaphat. Így, ha a tisztelt páciens bemegy egy egészségügyi intézménybe, és ott egy 24, 25, 26, 27 vagy 28 éves csajjal találkozik, és az hallgatja meg a hátát a kis fonendoszkópjával, akkor próbálja meg felfogni, hogy az egy orvos. Attól, hogy fiatal, pláne nő, és esetleg rózsaszín csillámos bojtban végződik a toll, amivel ír (true story), attól még orvos. Világos? Sőt, azt sem lehet kizárni, hogy jobban jársz a bojtos tollú kiscsajjal, mintha az ősz halántékú docens úr kezelne.
Én nem tudom, volt-e valami előnye a rezidensképzés bevezetésének (képzés nem tartozik hozzá igazán, ne értsük félre, ez csak egy szó), mindenesetre kifejezett hátránya, hogy sem a betegek, sem a hozzátartozók, sem a kollégák, és sajnos adott esetben maguk a fiatal orvosok sem veszik elég komolyan a fiatal orvost. Tessék komolyan venni.
A világ többi részéről nem tudok nyilatkozni, de hogy a magyar patológusok valójában archaizáló költők és/vagy szürrealista meseírók, az nyilvánvaló. Eleve az összes lehetséges alkalommal az adott képlet vagy jelenség latin eredetű nemzetközi neve helyett a magyar nevet használják, ráadásul a magyar nevek többnyire látványosan képszerűek, fantasztikusak, furák. Nem, ne olyanokra gondoljunk, hogy az appendix helyett féregnyúlvány, nem, itt verőérrögösödés van, függőérkeményedés, fülcserögösödés, tőrdöfésszerű fájdalom, továbbtörő vérömleny, bélfodor, cukormázlép, sérvkapu, űrtér, tubahám, kiscseplesz, nagycseplesz, borsónyi, zsákszerű kitüremkedések, metszlapon zegzugos üregek, érbimbók, óriásredők, gyöngyfüzérszerűen rendezett gömbölyded kiboltosulások. Csupa varázslat az emberi holttest belseje. Egy élvezet ez a fordítás (magyarról angolra), és rendkívül hasznos is, amennyiben olyan magyar szavakat elevenítek fel passzív tudásomból, amik sokat érnek scrabble-ben.
Azért megvan a varázsa annak, amikor egy cuki kis élőlény iszonyú boldog lesz csupán attól, hogy meglát téged. Már értem, miért tartanak az emberek kutyát.
Egyébként most tényleg, mi ez az egész a gonosz öregasszonyokkal? Ma reggel is mellettem álltak meg és szidták a reumatológust, mert szabadságon volt, amikor az egyiknek nyilallott a dereka, meg a menyüket, mert itatta a hányós unokát ahelyett, hogy infúzióra vitte volna, meg a tejet, mert drága (mást is szidtak, csak addigra odébb mentem, mert hangosak voltak és aludt a baba). Mi az a női lét és az előrehaladott életkor együttesében, ami gonosszá teszi az embert? Vagy a "gonosz öregasszony" csupán előítélet, népmesei mém, és igazából pontosan ugyanannyi gonosz fiatalember, gonosz tinédzserlány és gonosz idős férfi létezik? Vagy mégis az ősi elméletek az igazak és a méhvel / annak működésképtelenségével / hiányával van valami? Vagy ez csak egy konkrét generáció, akik most öregasszonyok, és az utánuk jövő már nem fog meggonoszodni? Vagy minden idős generáció alapértelmezetten gyűlöli a fiatalokat, mert azok még egészségesek és ők fogják örökölni a világot, míg az öregek meghalnak? Mondjuk eddig is tudtam a budapesti gonosz öregasszonyok létezéséről, de nem tudtam, hogy ennyien vannak, reggeli és esti sétáinkkor is ellepik a padokat. Kettő van, amelyik szerintem nem gonosz, ők mindig együtt szoktak ülni és nem szidnak semmit, hanem fiatalkori kalandjaikon nosztalgiáznak. Aggasztó.
Sopronban sétáltunk az erdőben minden reggel, és sétáltunk a Lővér körúton minden este - reggel babakocsival, este kendőben sétál a baba, ez a rend. Szűk egy órát sétál, mert az elején nyűgösködik, aztán elalszik, és mindig negyven percet alszik, viszont utána már nem hajlandó se kocsiban, se kendőben lenni, tehát addigra haza kell érni. Találkoztunk egy kutyával, akit Smarninak hívtak, több cicával, és a volt kémiatanárnőnkkel is. Az Éva fagyizóban (Balogh cukrászda*), ahol híresen jó fagyi van, lemondóan megkérdeztem, van-e esetleg valami tejmentes, egyáltalán nem reménykedtem benne, mert nem volt kiírva, már készítettem a pénzt egy jeges teára, és akkor azt mondta a csaj, hogy az eperben, a málnában és a citromban nincs tej, mire gyanakodva megkérdeztem, hogy de akkor miből van. Mindig ott van a tulajdonosnő is, ő válaszolt, hogy hagyományos recept szerint gyümölcs, tojásfehérje, víz. Úgyhogy ez volt az esti programunk, kendős séta, eper, málna, citrom. A Balogh cukrászda amúgy is a gyümölcsfagyijairól híres, a citrom pedig egészen egyedülálló, már ezért megérte odautazni. Valamint voltam vezetni kétszer, addig a férjem meg anyukám vigyáztak a Lányra, és csak kicsit sírt. Tíz éve nem vezettem, és szeretnék autót, és ezért vettem gyakorló órákat, persze tényleg nagyon kijöttem a gyakorlatból, viszont iszonyúan élveztem, mentünk Brennbergbe, Ágfalvára, Fertőrákosra, klassz volt. Sopronban szinte kivétel nélkül minden kereszteződés körforgalom (nem viccelek, tényleg), úgyhogy abban már most nagyon jó vagyok. A parkolást legközelebb gyakoroljuk.
Ami szörnyű volt, az a nagymamám, aki velünk él, pontosabban úgy néz ki az elrendezés, hogy egy családi ház két lakással, az egyikben lakik a nagymamám (nagypapa is volt, de ő már régen meghalt, pedig jó fej volt), a másikban meg a szüleim. Az apukám külföldön dolgozik, szóval ő nem volt otthon, a nagymamám viszont elviselhetetlen. Lehet azt mondani, hogy én vagyok türelmetlen, és azért ilyen, mert idős, és legyek türelmesebb a szegény öreggel, csakhogy ő világéletében pletykás, intrikus, minden lében kanál érzelmi zsaroló volt, nem idős korára lett az. Rettenetes. Ami a rossz tulajdonságom, hogy pletykás vagyok és túl kíváncsi és mindent jobban tudok, azt mind innen örököltem, és próbálom is leküzdeni, több-kevesebb sikerrel. A nagymamám nem próbálja leküzdeni, hanem félpercenként bejön hozzánk, és ha vécén vagy, akkor az ajtón keresztül beszél hozzád, ha nem vagy otthon, akkor csak benéz a szekrényekbe, elolvassa a naplódat meg a leveleidet, és ezek alapján elméleteket gyárt (így voltam már kétszer terhes ezelőtt, meg egyszer kivették a méhemet, ja és el is váltam). Most azt mondta, kövér vagyok, hát szerintem két hónappal szülés után ne mondjátok azt senkinek, hogy kövér, főleg a combját fogdosva közben, persze nem voltam türelmes és csúnyán káromkodtam, mire belengette, hogy annyira megbántottam, hogy lehet, hogy nem is adja oda a Lánynak szánt pénzbeli ajándékot, csak hát most büntesse azt a szegény kicsikét? Elmagyaráztam, hogy ő is megbántott, mert kövérnek nevezett, mire még jobban megsértődött, mert hogy mondhatok ilyet, hogy ő megbántott. Profi. Végül odaadta a pénzt, gondolkodtam, hogy elfogadjam-e, dehát ha nem fogadom el, akkor is én vagyok a gonosz és a ő a mártír, és ha igen, akkor is, szóval sose lehet ezekből jól kijönni. Amúgy pontosan ugyanannyi kg vagyok, mint a terhességem előtt, ha valakit érdekel.
A nagymamámon kívül, aki egyfolytában jelen volt, még 17 ember nézte meg a Lányt, többnyire rokonok, barátok, szomszédok, a legtöbben tényleg csak megnézték, és nem traktáltak tanácsokkal, meg voltak néhányan, akik traktáltak, meg akik többször és hosszasabban megnézték, meg az anyósom, aki naponta többször átjött és hozott valamit. Vele az a nehéz, hogy nagyon kedves és a túlszeretés magasiskolája, rögtön hajnali egyig sütött négyféle tejmentes süteményt, és nem nagyon érti, ha nem kér valamit az ember. Nekem ezzel is nehéz mit kezdenem. Próbáltam, amennyire lehet, minimalizálni a rokonok számát és időtartamát a baba érdekére hivatkozva, hát ennyire lehetett. Az ezoterikus nagybátyám szerint egyébként nem ártott volna szorosan pólyázni az első pár hétben, mert akkor tud teljesen beleszállni a lélek, de már mindegy.
Klassz volt egy kis változatosság, meg a séták, meg a fagyi, meg a vezetés, meg az időjárás, és most meg csodálatos újra itthon lenni a budapesti panelban, ahol senki nem akar velem megetetni dolgokat, amit nem kérek, senki nem beszél hülyeségeket és nincs közönség a fürdetéshez: a nagymamám egyik nap megkért, hogy csak egyet kér, mielőtt még meghal (mindig mindjárt meghal, amióta ismerem), hogy hadd nézzen meg egyetlenegy fürdetést, szóljunk, amikor fürdetünk, aztán másnap is szólt, hogy hadd nézzen meg egy fürdetést, meg harmadnap is, de harmadnap nem szóltunk neki, mert épp fürdetésidőben nagyon nagy sírást rendezett a baba, és gyorsan megfürdettük, mert attól többnyire megnyugszik. Most nem nyugodott meg, úgyhogy kb. tíz másodpercig fürdettük, persze a nagymamám jól megsértődött, hogy miért fürdettük meg nélküle. Aztán valahogy az anyósom is becsatlakozott, szóval volt, hogy ketten nézték a fürdetést.
A Lányt annyira nem zavarta az egész, kötelességtudóan cukiskodott a rokonságnak, néha sírt meg nyűgösködött, de nem többet, mint itthon szokott. Nem adtam senkinek a kezébe, ez alól csak a nagymamám volt kivétel, mert közös fotót szeretett volna, meg a másik nagypapám, mert őt szeretem és a hozzá tartozó nagymama halt meg pár hete, és gondoltam, hátha kicsit javít a hangulatán, ha a kezébe nyomok egy cuki csecsemőt.
Hát, úgy látom, ez a bejegyzés meg leginkább arról szól, mennyire nehezen tűröm ezt a nagymamámat, sajnos, ez az igazság. Elég szörnyű volt vele a mindennapjaimban felnőni, már egészen elfelejtettem, mert az elmúlt évtizedekben ugyan sokat voltam a szüleimnél Sopronban, de sose voltam ennyit otthon napközben, hanem vagy az erdőben lógtam, vagy soproni barátaimmal, esetleg Fertőrákoson a normális nagyszüleimnél, most meg a baba miatt keveset mozdultunk ki, és hát én már elszoktam ettől, hogy velem így bánnak. Persze a nagymamám igazából csak jót akar, és ő tényleg azt hiszi, hogy jót akar és szeret minket, csakhogy szerintem nem így kell szeretni. Szóval nekem azért jócskán vannak hibáim, de ahhoz képest, amilyen környezetben felnőttünk, egészen megdöbbentően normálisak vagyunk a húgommal együtt.
*Csak fagyi van meg üdítő, Lővér krt. 62., hétfőn zárva, nincs honlapjuk, de így is gyakran az utcán áll a sor, menjetek. A citrom, az eper és a rumosdió a legjobb.
Olyan kíváncsi vagyok, mennyire marad fenn az ember csecsemőkori alaptermészete. A Lány egyelőre nagyon szereti az emberi beszédet, akár hozzá beszélnek, akár máshoz, ott akar lenni, ahol a többiek, egyfolytában szaladgál a lábával (most még csak háton fekve vagy a nyugágyában), szeret utazni, valamint rendkívüli műélvezettel nézeget festményeket. Elvileg a temperamentum - hogy az ember mennyire extrovertált vagy újdonságkereső - már csecsemőkorban megmutatkozik. Izgi.
Úristen, én nem bírok elviselni több rokont, és még egy csomó hátravan. Ezzel nem számoltam, amikor Sopronba jöttünk, mármint hogy ennyi ember felbukkan majd és meg akarja nézni a babámat, és nem egy van, aki napjában többször. Jó, hát csodálatos cukiság, szóval azért megértem. Ugyanakkor érdekes, hogy míg az idelátogató barátnőim (szintén kisgyerekesek) tudnak viselkedni, addig az idősebb nemzedék simán nem veszi észre, hogy a síró baba megnyugtatásában nem segít, ha rajtam kívül még öten vannak a szobában és bámulnak meg tanácsokat osztanak*. Ésatöbbi. Jaj, istenem. Ezek a rokonok mind nagyon szeretnek engem meg a babát is, én kérek elnézést, ők csak jót akarnak, én vagyok itt a szociopata, én a csendet szeretem, küldjenek pénzt postán.
*Jó, én próbálok türelmes lenni, komolyan, de... dolgok, amiket ne mondjunk kéthónapos síró babák anyukájának: az én kisfiam ennyi idősen ugyanígy minden délután sírt, és akkor adtunk neki babapiskótát és kiderült, hogy azért sír, mert éhes, biztos, hogy elég a tejed?
Azt írta a gyermekallergológus (írtam neki emailt, mert az oldalán hirdet egy tejfehérje-allergia tesztet vérvételből és kíváncsi voltam, mire jó az), hogy 4-5 hónapos korban próbálkozzak újra tejevéssel, még a hozzátáplálás megkezdése előtt. Ha nincs tünete, akkor mehet a tej, ha van, akkor egy éves koráig ne kapjon tejet és én se egyek, ha szoptatom. A vérvételes teszt 10-12 hónapos kortól használható, addig csak a próbálgatás marad. Hát jó.
Sétáltunk ma reggel az erdőben, nézegettem az erdei tornapályát, végülis ott tornázgathatnék kicsit a reggeli séta alatt. Csak a 15 perces tornám (én találtam ki, csak hátizom és hasizom) jelentős része földönfekvős, úgyhogy vinnem kell valamit, amire lefekhetek az erdőben.
Tegnap megkérdeztem kisgyermekes barátnőimet (3-4 éves gyerekük van), hogy mikor jön el az a pillanat, amikor egy rendes étkezés már kivált egy szoptatást a babáknál, azt mondták, egy éves korban. Mármint egy éves korig fogok még háromórás periódusokban élni és/vagy az útszélen szoptatni. Most ez komoly? De akkor hogy mennek vissza egyesek dolgozni a baba féléves korában? Egy rejtély számomra ez az egész, hát így hogyan tervezzek bármit az elkövetkező 10 hónapra? Félreértés ne essék, nem akarok visszamenni dolgozni, de egy-egy rövidebb magánprojektbe azért majd belefognék. Sajnos ezek mind 2,5 óránál hosszabb távolléttel járnak.
Továbbá azt sem értem, hogyan lehet hosszabb utakra menni hordozókendővel, mivel a Lány néha megunja és ki akar jönni belőle, és akkor ugrál meg sír, ki kell venni, és le kell tenni például a pihenőszékébe, és akkor onnan nézeget. De a BKV-n csak nem fogom kivenni? Akkor hogy?
Szóval úgy látom, hogy vagy másra hagyja az ember a gyerekét, akkor meg kell tanítani cumisüvegből enni, és ki kell bírni, hogy másnál esetleg sír és aggódom is érte, vagy pedig mindenhova viszem magammal, és ahhoz nekem kellene rugalmasabbnak lennem és bárhol szoptatni. A közlekedési eszköz problémáját (ti. babakocsival nem lehet mindenhova eljutni és abból is gyakran ki akar jönni, a kendőben meleg van és ki akar jönni) nem tudom, hogyan kell megoldani. Más gyerekek szépen alszanak meg nézelődnek a kocsijukban meg a kendőjükben? Én nem értem, hogy megy ez.
Majdnem végig a kendőben aludt a vonaton a Lány, csak az elején nyűgösködött egy fél órát (látni véltem a rémületet az utastársak szemében), szoptatni simán lehetett (IC első osztály, alig voltak), férjem kikísért, Hajnalka hazahozott minket az állomásról, meghallgattam nagymamámtól, mit kellene máshogy csinálnom (a luciától kapott Nyúl szőrös és a szájába veszi a baba és az baj, fektessem oldalra, mert különben lapos lesz a feje, stb. Nem a Nyulat, a babát), meglátogattak a barátnőim és hoztak magukkal összesen három cuki csecsemőt és egy kisgyermeket, és rájöttem, hogy az összes társaságbeli csecsemő közül a kis picike Lány a legfiatalabb.
Este fél hét körül, amikor elkezd ok nélkül sírni, akkor mindig kendőben sétálok vele egy kört a háztömb körül, hát ne tudjátok meg, mennyire jó volt nem ugyanazt a szokásos kisbolt - öregasszonyok - fülbevalós gyerek - kocsma - pincsis nő - kisbolt kört tenni a panelházak között, hanem a Kresz-parkban meg a Villa-soron sétálni ehelyett.
Na, akkor miután depressziós lettem, hogy soha többé nem ihatok jegeskávét, és általam megbízhatónak tartott orvosok két hét és egy év hosszúságú diéta között mindenfélét javasoltak, úgy döntöttem, ezt az ábrát fogom követni. Bár 2007 óta már fejlődhetett a tudomány, de számomra értelmesnek tűnik, és ebben a 2011-es cikkben is kb. hasonlókat írnak. Én lelkileg még nem vagyok képes azt elfogadni, hogy legalább egy évig egyáltalán ne egyek tejfehérje-tartalmú élelmiszert, ez van. Egyébként két nap kiegyensúlyozott cukiskodást követően ma megint elviselhetetlenül sírós a Lány, nem alszik, csak nyűgösködik, úgyhogy kb. egész nap vagy szoptatok, vagy kendőben a babával fel-alá járkálok, mert csak akkor nem sír. Ki tudja, hogy a hasa fáj-e vagy hidegfront van, vagy a tej mellett szójaallergiás is, vagy véletlenül valamiben tej volt, amit megettem, vagy mi.
És holnap megyünk Sopronba, egyedül fogok vonatozni a babával és egy vagon cuccal, babakocsit is beleértve, és a vonaton kell majd szoptatnom, és biztos itt fogunk felejteni valamit, és otthon meg elviselhetetlen lesz az elviselhetetlen nagymamám miatt, aki már telefonon is mindenbe beleszól, ott fogja majd osztani az észt és egy pillanatra sem fog minket békén hagyni, ő olyan. És ez a fordítás is túl nehéz és idegesítő. És a férjem nem engedi, hogy takarítónőnk legyen. És mindjárt vége a nyárnak, és szélfútta papírként sodródunk hosszú folyosókon. Megyek, beveszem az omega-3 zsírsavamat.
Hát akkor tejeskávé, jegeskávé, kakaó, cserpes joghurt, füstölt sajtok, camembert, márványsajt, feta, mozzarella, mascarpone, túrós táska, kakaós csiga, lekváros bukta, túró rudi, mandulás magnum, málnás cornetto, dömötöri fagylaltkelyhek, csokipuding, sajtos rúd, spar teljes kiőrlésű császárzsömle, cerbona szelet, virsli, selyemsonka, virsli, teavaj, joghurtos salátaöntet, tejcsokoládé, csokiskeksz, szevasztok.
Tejmentes diétára kerültem mégis, mert a Lánynak lett gasztrointesztinális tünete, és akkor ez a javaslat. Ó, jaj.
Valamint elvállaltam egy fordítást, hogy jobban eloszoljon a szorongásom a baba egészsége és más témák* között (meg fizetnek is érte), úgyhogy ha sokáig nem írok ide, akkor arra használom a gépidőt. Tudtátok, hogy az "idegentest" az angolul foreign body? Először azt hittem, rossz a szótár.
*Mármint, hogy végzek-e határidőre.
Ó, jaj. Meghalt Buda Béla. Basszus, hónapok óta van egy neki szóló levél az emailjeim közt a piszkozat mappában, amiben megírom, hogy nagyon tetszett ez a könyve. Mert úgy gondoltam, biztos örülne, ha tudná, hogy fiatal pszichiáternek (nekem) tetszik a könyve. De aztán nem küldtem el, mert túlságosan benyalásnak tűnt. Mekkora hülyeség.
Szóval a konyhában tevékenykedtem, amikor a férjem elővette a gitárját, hogy azzal szórakoztassa a babát, és amikor bementem belehallgatni, mit énekel neki, akkor épp ott tartott, hogy lelövöm az asszonyt, megyek, lelövöm őt.
Kissé aggasztó.
Tegnap volt a kedvenc nagymamám temetése, és azon gondolkodtam mostanában, hogy mire is emlékszem vele kapcsolatban. De nem erről akarok írni itt, mert az nem lenne idevaló, vagyis nem róla, hanem a környezetről, amit teremtett és ahol a gyerekkorom egy részét töltöttem. És imádtam, mert békén hagytak.
Ehhez tudni kell, hogy otthon kevésbé hagytak békén, mert az apukám és az ő anyukája, aki szintén velünk lakott, az a típus, aki egyfolytában foglalkoztatja az embert, így vagy úgy: mesélnek, magyaráznak, panaszkodnak, mutogatják a zárójelentéseiket, megnézik a rajzaidat, megnézik, mit építettél legóból, elolvassák a naplódat, elolvassák a leveleidet, értékelik a ruháidat, értékelik a bizonyítványodat, figyelik a karácsonyfa alatt, hogy örülsz-e. Ez lehet jó is, és biztos van olyan gyerek, akinek megfelelő ez a mértékű figyelem (hát, amúgy nem hiszem, de mondjuk ezt). Szerencsére sok hétvégét és nyarat töltöttem a nagyszüleimnél, akik ennek a teljes ellentéte voltak és remekül ellensúlyozták a dolgot.
Ez egy nagy családi ház, hátul viszonylag nagy szőlőskerttel, ahol lehetett szőlőt enni, meg málnát enni bokorról, meg barackot enni fáról. Csomót játszottam a kavicsokkal meg a növényekkel, gondolom, elég kicsi lehettem még, vagy autista, mindenesetre konkrétan emlékszem, milyen fajták voltak, fehéresszürke, nagy, kerek kövek, meg tégladarabok, amikkel lehetett rajzolni a járdára, és jó volt megfogni őket, mert felmelegedtek a napon. A szőlőnek kis indái vannak, kacsoknak hívják, amik felcsavarodnak a drótra és megszáradnak és le lehet őket tekerni, a mandula meg szőrös, zöld héjban terem, és kalapáccsal lehetett feltörni. És volt cserépkályha, később meg olyan villanykályha, amire rá lehetett ülni és meleg volt, persze, csak gyerekek ülhettek rá, mert nagy súlyt nem bírt, mondjuk ettől még tavaly karácsonykor is simán azon ültem. Volt egy csomó könyv is, azokat mind kiolvastam, akárhol, mondjuk a fészer tetején napozva, senki nem szólt, hogy mit olvasok és miért azt. Ha nagyon sokáig bent voltam a lakásban, néha rám szóltak, hogy kint is lehet olvasni. Ha éhes voltam, adtak enni, voltak csak ottani ételek, például a titkos recept alapján készülő borsóleves, a furcsa kis olajban sült krumplispogácsa, ami sós volt, de lekvárral ettük, a nagyon apróra vágott zöldpaprikával megszórt vajaskenyér, és persze babsterc. Ha lenyúztam a térdemet, bekenték jóddal. Ha akartam, játszhattam az unokatesómmal vagy a két szomszéd gyerekkel, senki nem szólt, hogy ne azokkal játsszak, de ha egyedül akartam játszani, akkor sem szóltak, hogy menjek, játsszak inkább a többi gyerekkel. Nyugodtan rollerezhettem tizenhárom évesen, amikor az ember már kinőtt abból, de nekem nem volt rollerem és az unokatesóm csak akkor kapott, be kellett pótolnom. Elmehettem biciklizni, nem kellett megmondanom, hogy hányra jövök haza, kivel leszek és senki nem gyanakodott, hogy rossz társaságba kerülök, mint ahogy nem is kerültem soha. Nyugodtan hazagyalogolhattam a Fertő-tóról vagy rohangálhattam mezítláb, nem szóltak rám, hogy mi ez a hülyeség, amikor jár busz is és van cipőm. Nehéz eldönteni, hogy egyszerűen csak kevésbé figyeltek rám, vagy bíztak bennem, vagy tudták, hogy úgyis túl gyáva és introvertált vagyok ahhoz, hogy valódi bajba keveredjek, mindenesetre én ott szabadon felfedezhettem a világot, a köveket, a növényeket, a könyveket, a padláson lévő titkos dobozokat. Egyszer a padláson találtam egy pár régi szexújságot, amiben elolvastam, hogyan kell szopni, rajzolt ábra is volt hozzá, ez már tizenéves koromban volt, szóval meg is értettem. Néha segítettem kapálni vagy szőlőt kötözni vagy cseresznyét szedni vagy borsót fejteni, de nem emlékszem, hogy erre valaha kényszerítettek volna. Inkább úgy emlékszem, hogy ők kapáltak és akkor én is akartam és kaptam egy kis, gyerekméretű kapát, megmutatták, melyik a gyom, melyik nem.
Voltak keretek, nem szabadott letörni a virágokat, este le kellett feküdni aludni, kinti cipőben nem szabadott bejönni a lakásba, macska simogatása után és evés előtt kezet kellett mosni, nem szabadott hangosan üvöltözni, vagy a szomszéd engedélye nélkül a szomszéd szőlőjében rohangálni. Vasárnap templomba kellett menni és ott csendben ülni, de amikor belázadtam, hogy a Bibliában hülyeségek vannak, Noé bárkájába ugyanis nem fér be az összes állatból kettő, akkor azt mondták, ha nem akarom szó szerint venni, felfoghatom úgy is, hogy példabeszéd. Éssszerű keretek voltak, és a keretek között határtalan szabadság. Nagyon jó volt. Hagyjátok békén a gyerekeiteket.