A nevelésről kissé csapongóan

2013.07.27. 12:51 - címkék: Címkék: lány nyafogás - 28 komment

Szóval olvasom ezt a sok gyereknevelős könyvet, csomó hasznos dolog van bennük, de egyvalami az agyamra megy. Van a pszichológiának ez a sötét árnyoldala, a normalitáskultusz, hogy mindenkinek egyformának, kedvesnek, szociálisnak, extrovertáltnak, boldognak, magabiztosnak, sikeresnek és biztonságosan kötődőnek kell lennie megfelelő méretű orbitofrontális kéreggel, megfelelő érzékenységű amygdalával, és neked ilyen gyereket kell nevelned, és ha nem ilyen lesz, akkor bizony súlyos hibát követtél el. Ha túl sokat vársz tőle, akkor azért lesz boldogtalan, ha túl keveset vársz tőle, azért lesz boldogtalan. Ha túl szigorú kereteket tartasz, akkor megölöd a bizalmat és a spontaneitást, ha túl laza kereteket tartasz, akkor összezavarodik, szorongani fog és felnőve nem tud alkalmazkodni a társadalomhoz. Röviden: akármit csinálsz, mindenféleképpen súlyos hibát követsz el. Tessék, itt van két idézet, mutatom. 

"A versenyszemléletű nevelés mellett egyre inkább kialakult az a vélekedés, hogy a gyerekek pszichésen sérülékenyek. A mai fiatal szülők a legtöbbet pszichoanalizált generációhoz tartoznak, és alaposan magukba szívták azt az elképzelést, hogy minden döntésünkkel árthatunk a gyermekünknek." Spenótos könyv Ugye? 

"A tét pedig nagy, mert akitől túl sokat várnak, szorongani fog, vagy ami még rosszabb, elhiszi, hogy nem elég jó, és depresszió alakul ki nála, akitől pedig keveset, annak életéből kimarad a sikerélmény, és idővel egyre csökken a motivációja." Dívány. (most épp ott találtam egy ilyet, de bárhol lehetne)

Mi ez a baromság, most komolyan? Mármint az, hogy minden döntésünkkel árthatunk a gyermekünknek, a tét pedig nagy. Elég elolvasni egynél több babás-gyereknevelős könyvet, és kiderül, hogy a gyerekek valóban rendkívül sérülékenyek, főleg pszichésen (persze fizikailag is, tilos a rácsvédő a kiságyra, mert alámegy és megfullad / muszáj a rácsvédő, mert beüti a fejét, ebbe bele sem kezdek, több külön bejegyzést megérne). Tuti, hogy ha véletlenül életben marad a rácsvédő segítségével/ellenére, akkor is érzelmileg sérült pszichopata lesz felnőve, vagy azért, mert amikor nyekeg, azonnal kivetted az ágyból, vagy azért, mert amikor nyekeg, nem vetted ki azonnal. (Igen, mind az azonnali válasz, mind a késleltetés mellett szólnak tudományos érvek.)

És nem, nem arra gondolok, hogy hö, bezzeg, száz éve is felnőttek az emberek, pedig verték őket nádpálcával, hanem arra, hogy az emberek sokfélék. Talán van valami ideális psziché, amivel az ember ma, a nyugati társadalomban a legkevésbé sérülékeny, és ha van, akkor ez talán a kicsit nárcisztikus, biztonságosan kötődő, inkább extrovertált személy, de én ebben sem vagyok biztos. Az extrovertált ismerőseim, ha egyedül vannak, többnyire szenvednek vagy legalábbis unatkoznak. Én soha életemben nem unatkoztam és szeretek egyedül lenni. Kevéssé ér el hozzám a külvilág, mert megszoktam, hogy a Világ a fejemben van. Nem fényezni akarom magamat, ez csak egy példa, számtalan példát tudnék az ismeretségi körömből is arra, amikor egy klasszikusan nem ideálisnak ítélt tulajdonság bizonyos helyzetekben adaptívabbnak bizonyul. Vagy amikor valamilyen képesség hiányát kompenzálva új képességek, vagy csak nagyon érdekes emberek alakulnak ki. 

Persze, én sem akarom, hogy a gyerekem boldogtalan legyen, de szerintünk erre az a garancia, ha mindenáron kicsit nárcisztikus, extrovertált, ugyanakkor biztonságosan kötődő személyt igyekszem nevelni belőle? És ennek a sikere tuti azon múlik, hogy pontosan mikor veszem ki a kiságyból, mennyit várok tőle, és a kritika, a tiltás és a dicséret rendkívül kényes egyensúlyát tudom-e megfelelően igazítani a gyermek alaptermészetéhez? És ha introvertált vagy szerény vagy perfekcionista vagy bizonytalanul kötődő lesz, akkor borítékolhatom neki a boldogtalanságot? 

De tegyük fel, most csak a gondolatkísérlet kedvéért, hogy létezik a tökéletes, úgynevezett "egészséges psziché". Biztos vagyok benne, hogy az anyákban keltett szorongás, bizonytalanság és bűntudat nem afelé visz. Azzal, hogy a gyerekeket pszichésen ennyire sérülékenynek állítjuk be, túl nagy terhet rovunk az anyákra, és az a gyereknek se jó. A kisgyerekes ismerőseim 90%-a azzal jön folyton, hogy "mit rontott el???", amiért a gyerek eleven vagy hisztis vagy félénk. Szerintetek ez így rendben van? 

Node a többi magvas gondolatot majd később, mert nyekeg a gyerek, és ki kell vennem az ágyából, mert a végén még bizonytalanul kötődő lesz. Úristen, remélem, attól még nem lesz az, hogy még befejeztem ezt a mondatot. Meg ezt. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Hány nap van még tavaszig?

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította