Ja, megígértem, hogy elmesélem az ügyintézést. Az eleje unalmas lesz, aztán meg drámai.
Tehát. Vettem egy lakást 2004-ben, államilag támogatott forint alapú hitelből, amit 20 évre vettem fel. Mivel a banknál minimum 40%-os önrészt kellett felmutatni, vagy iszonyú magas fizetést, és nekem egyik se volt, ezért be kellett vonni egy plusz ingatlant is, és arra tettük a jelzálogot, ez a nagymamámék háza. A hitelt példaszerűen törlesztem, a lakás azóta többet ér, felújítás is történt rajta, én meg menő orvosként a csillagokat is lekeresem az égből, jó, nem, de többet, mint 2004-ben. Nagymamámék szeretnék, ha már nem lenne a házukon jelzálog, ezért kérvényeztem a bankban, hogy most már vegyük le arról és tegyük át a lakásra. Ki is számolták, hogy ez lehetséges. Majd közölték, milyen papírokat szükséges benyújtanom, hogy elbírálják hivatalosan is a fedezetcsere iránti kérelmemet.
Ez mondjuk háromszor annyi papír, mint amikor felvettem a hitelt. Egyrészt, azóta férjhez mentem, és a férj kötelező kezes, tehát tőle is kell kereseti igazolás, utolsó 3 havi bankszámla kivonat, és ha vállalkozása is van, akkor nullás adóigazolás és az utolsó lezárt adóév jövedelmének igazolása az apehtől. Én rettentően felháborodtam azon, hogy mi az, hogy a férj kötelező kezes, ez az én lakásom, az én hitelem, nem a férjemmel közös, én egy önálló, szuverén, saját keresettel rendelkező lény vagyok, mi az, hogy a férjem nélkül nem lehet saját hitelem? Hát kiderült, hogy nem. Be is mentem a bankba, ahol nem tudták, aztán felhívtam a nőt, aki nem tudta, de megkérdezte valakitől, hogy mi a helyzet, ha én nem kívánom, hogy a férjem kezes legyen ebben a hitelben, aminek a létrejöttekor ő még sehol se volt, és mi egyébként is külön kasszán vagyunk és nem osztozunk a pénzügyeken. Azt mondta a nő, hogy menjünk el ügyvédhez, foglaljuk okiratba, hogy nem kívánjuk a kezességét, külön kasszán vagyunk, külön háztartást vezetünk, dehát az lenne a legjobb persze, ha már el lennénk válva. Öööö... oké. Nyilvánvaló, hogy válófélben vagyunk, ha külön kasszán vagyunk, nem igaz? Jézusom. Szóval foglaljuk ezt okiratba, és utána kérelmezzük, és akkor lehet, hogy engedélyezi a bank, de nem biztos. Úgyhogy erről letettünk. A férjem amúgy szívesen kezes, nem izgatja, itt engem zavart egyrészt elvi kérdésként, másrészt a plusz ügyintézési teher miatt a dolog.
A másik változás, hogy 2008 óta egyéni vállalkozásom is van a rendes munkahelyem mellett, ezért kell a banknak jövedelemigazolás és nullás adóigazolás. A nullás adóigazolást az apeh adja, az szerepel rajta, hogy nincs adótartozásod és a papírjaid is rendben vannak. Mondta a néni az apehban, hogy nem tud ilyet adni, mert a 2007-es adóbevallásom nem érkezett be, menjek haza, keressem meg, hozzam be, vagy ha a munkahelyem csinálta, akkor hozzam el onnan. Be is mentem a bérosztályra, mondtam, hogy ez van, mire a nénik közölték, hogy igen, látják a gépben, hogy a munkahelyem csinálta, de az a pincében van, és oda nem tudnak lemenni érte. Addig sírtam, míg megígérték, hogy lemennek érte a jövő héten.
A jövő héten szerdai napon még nem jött semmi hír, úgyhogy úgy döntöttem, átmegyek megint a nénikhez. Azt mondta nálunk a titkárnő, hogy fél négyig van félfogadás szerinte, úgyhogy negyed háromra mentem oda. Vittem magammal papírtáskában egy bonbont is, mert akartam azt az igazolást, és a nénik elgyötörtnek és frusztráltnak látszottak, gondoltam, csokit evő nénik talán nagyobb kedvvel dolgoznak vagy valami. Odaértem negyed háromkor, ez egy külön épület, be volt zárva az ajtó, és ki volt írva, hogy kettőig van félfogadás. Az ajtón sehol nem volt kilincs, vagy csengő, semmi, amivel be lehetett volna jutni az épületbe. Ácsorogtam gyámoltalanul a mínusz húsz fokban és gondolkodtam, mi legyen. Ekkor kijött egy pasi az ajtón.
isolde (mosolyogva, a nyitott ajtó felé indulva): - Beslisszolhatok?
Pasi: - Nem.
isolde: - Jaj, de légyszi, de nekem azt mondták, hogy fél négyig vannak és csak egy rövid kérdésem van és jaj és jaj és légyszi.
Pasi: - Nem engedhetem be, mert minket megbüntetnek, ha kettő után beengedünk valakit.
isolde (végiggondolja, hogy akkor most visszagyalogol a munkahelyére a potyára elhozott csokival, de máskor meg már nem lesz idő a héten átjönni, és ez mennyire szánalmas már, ennyire vittem 34 éves koromig, hogy itt állok egy udvaron a mínusz húsz fokban hóesésben a szánalmas bonbonnal a szánalmas szatyromban és nemhogy a papír nincs meg, de még az _épületbe_ sem vagyok képes bejutni): - Csak most az egyszer, kérem, de nekem azt mondták, és direkt ezért kéredzkedtem el....
Pasi: - Sajnálom, nem lehet.
isolde (arra gondol, hogy annyira szomorú, hogy sírni tudna, és arra, hogy lehet, hogy azt kéne? úgyhogy belelovallja magát egy kicsit jobban, hátha tud sírni): - De már múlt héten is itt voltam, és akkor sem segítettek, hanem úgy kellett könyörögni, és megígérték, hogy ma odaadják a papírt, hogy levehessem a nagymamámék házáról a jelzálogot, de nekem senki nem segít és a múlt héten is csak elzavartak (sír, szemüvegét lekapkodva zsepivel szemet törölget) és persze ilyenkor senki nem segít...
Pasi (zavarban): - Dehát hol mondták magának a kollégái, hogy fél négyig van félfogadás?
isolde (szipogva): - A pszichiátrián...
Pasi: - Jó, menjen, de senkinek ne mondja el, hogy én voltam!
isolde: - Jó.... dehát nem is tudom, hogy maga kicsoda.
Így bejutottam a nénikhez. Sok Sherlockot nézek, ezért alaposan felmérem a terepet. A nénik egy lehangoló irodában ülnek, olyan motivációs poszterekkel, hogy "I can, but I won't" és "Miért kell nekem dolgozni pont most, pont itt?". Rengeteg papír van előttük, amin egyfolytában dolgoznak, és nagyon boldogtalanok. Ezeket a néniket nem sokan szeretik, biztos szegények is, és mindenki fölényeskedik velük, és ezért undokok. Én nem fogok fölényeskedni. Eleve azzal indítok, hogy elnézést, hogy csak most jöttem, tényleg bocsánat, nem tudtam, hogy kettőig vannak, ígérem, legközelebb igyekszem, és csak azért jöttem, mert a múlt héten voltam itt a 2007-es adóbevallásom miatt és azt ígérték, hogy erre a hétre előkeresik.
Néni1: - Nem. Ilyet mi nem ígértünk.
isolde: - ... ... ?
Néni1: - Azt mondtuk, hogy nem a munkahely csinálta a bevallást, hanem önadózó volt, menjen haza és keresse meg.
isolde (észreveszi, hogy a másik néni íróasztalán cicás képek is vannak, így inkább hozzá fordul): - Akkor elnézést, lehet, hogy én értettem félre valamit, vagyis akkor félreértettük valahogy egymást, de én úgy emlékszem, hogy pont hogy azt mondták, hogy önök csinálták és hogy itt van és hogy meg lehet keresni.....
Néni2: - Jó, megnézem.
isolde (gyámoltalanul): - Köszönöm szépen.
Néni2 (pötyög a gépén): - Igen, mi készítettük a 2007-es bevallást. De nem tudom odaadni, mert a 2008-nál régebbi rekordokat le kellett törölni, mert nem volt hely.
isolde (gyámoltalanul, hadarva): - Igazából nekem az is nagy segítség, ha a 2007-es igazolást megkapom, hogy mennyit kerestem abban az évben, mert a barátnőm anyukája könyvelő és megígérte, hogy segít és ha azt az űrlapot elviszem neki, akkor ő megcsinálja a bevallást...
Néni2: - Egyáltalán mihez kell ez magának?
isolde: - Lakáshitelem van és a nagymamámék házán van a jelzálog és fedezetcserét szeretnénk, és csak azért vagyok ennyire megijedve, mert a bank jövő péntekig kérte a papírokat és aggódom, hogy nem lesz addigra meg...
Néni2: - Aha, értem (látszik rajta, hogy neki is van vagy volt lakáshitele, bankja és nagymamája és mostantól nem ellenségnek tekint. Ugyan nem is sorstársnak, de legalább nem ellenségnek.) Megnézem még így is. (...) Hát sajnos ez nem megy. Akkor meg kell kérdeznünk az informatikát, vissza tudják-e nyerni valahogy. De azt már csak holnap. Akkor holnap majd átszólok a maga osztályára, hogy sikerült-e. De ha nem sikerül, akkor nem tudom, mi lesz, mert akkor már csak a pincében van meg.
isolde (ráérez, hogy most kell odaadni a bonbont): - Nagyon szépen köszönöm a segítséget, és hoztam egy kis csokoládét, mert láttam a múltkor, hogy nagyon rosszkor jöttem (ez egyébként igaz, nyakig voltak a nénik az évzárással meg adókal meg nemtudom mivel).
Néni2 (döbbenten): - Jaj, dehogyis, nem kellett volna, na jó, köszönöm, akkor majd elosztjuk a kolléganőkkel.
Elbúcsúzom a néniktől, és elmegyek az L.-lel hamburgerezni, és olyan fáradt vagyok egész délután, mint aki egy több menetes bokszmeccsen van túl.
Másnap telefonál a néni, hogy lement reggel a pincébe, felhozta a papíromat, kiderült, hogy a munkahelyem nem csinálta meg azt a lépést, hogy látszódjon az apehban is (fel kellett volna tölteni valahova vagy ilyesmi), most gyorsan szólt erről a főnöknőjének és az megcsinálta, és már az apehnál is fogják látni. Látják is.
A szeretet mindent legyőz.
Egyszer sétáltunk az utcán, a nagymamám, a húgom meg én, és jött egy kutya. Nagy farkaskutyaszerű kutya volt és morogva, fenyegetően közeledett. Valahol mögötte jöttek a gazdái is, a távolban, de póráz, szájkosár, minden nélkül fenyegetően jött ránk a kutya. Én olyan 11 éves körül lehettem, a Húgom mondjuk 4, nagyon megijedtünk, a nagymamám a táskájával meg kiabálással valahogy odébblökdöste a kutyát, odaértek a gazdái is, senkinek nem lett semmi baja. Utána mondta a nagymamám, nem is igazán rosszallóan, csak így megjegyezte, hogy amikor fenyegetően odaszaladt hozzánk a kutya, akkor én bebújtam a húgom háta mögé, pedig ő a kisebb és én vagyok a nagyobb. Én nem emlékszem erre, kavarodás volt, minden irányból jött a kutya, fogalmam sincs, ijedtemben merre álltam, simán lehet, hogy bebújtam a húgom háta mögé magamat védve, és nem gondolkodtam azon 11 évesen, hogy a kisebbet kellene védelmeznem. Nem tudom, hány éves korától gondolkodik így az ember. Mindenesetre valamiért nagyon megjegyeztem ezt az esetet, és máig fel tudom idézni, az utcasarkot meg a kutyát is, és észreveszem azokat a felnőtt helyzeteket, amikor ez történik. Nem is: időnként felnőtt helyzetekről egyszercsak így eszembe jut a kutyás sztori.
Nem azt veszem észre, amikor én csinálom, (vagy azért, mert azóta megtanultam normálisan felelősséget vállalni, bátor és szuper vagyok, vagy azért, mert gyatra önismeretemmel észre sem veszem, amikor a kisebbet tolom magam elé veszély esetén), hanem azt, amikor velem csinálják vagy nem csinálják. Két ilyen nagyon markáns esetre emlékszem, amikor a nálam "nagyobb" személy kérdés és hátrapillantás nélkül elém állt és megvédett, és amikor a másik nálam "nagyobb" személy mögém állt. Az utóbbi sem volt félelmetes, egyik sem valódi, fizikai veszély volt, mindenki jól van. Lehet, hogy ez apróság, és az is lehet, hogy nincs jogom másokat megítélni, mert magam is egy gyáva vagyok, és ki tudja, hova ugranék, ha most 34 évesen mennék a húgommal (27) és jönne a kutya? Mégis eléggé befolyásolja ez a dolog az egyes emberekről alkotott véleményemet. Nemrég volt egy eset, aminek a kapcsán eszembe ötlött, hogy na, ez megint a kutyás sztori all over again. Aztán lehet, hogy nem is.
Hát ennél konkrétabbat nem mondhatok.