És képzeljétek! Úgy hat évvel ezelőtt jegyeztem elő magamnak az antikvárium.hu-n, és tegnap végre tárgyi valójában hazavihettem ezt a könyvet. Imádom.
Hol is tartottam.
Még szabi előtt elkezdtem írni egy bejegyzést a burnoutról, lásd alább, de nem fejeztem be, aztán elmentem szabira és így aktualitását vesztette. Ami kár, mert annyira rettenetes volt már a szabi előtti utolsó hetem a kórházban. Volt csótány is, és kétszer küldtek el betegek (indokolatlanul) a geci kurva anyámba, és minden ügyeletemben reggel arra ébredek, hogy fél hatkor az ablakom előtt dohányoznak és üvöltve és káromkodva társalognak, földszinti szoba, tehát annyi erővel kb. a szobában is lehetnének, és egyszer megkértem tök kedvesen az ablakon kiszólva az egyik hölgyet, hogy üljön már át két méterrel odébb a másik oldalra legyen olyan kedves, mert nagyon behallatszik, ahogy beszélgetnek, akkor nem volt hajlandó és tovább beszélgettek emelt hangon és káromkodva úgy fél hétig. És a betegek a parkolóba, ahol dohányoznak, mindig kiviszik a folyosóról a három benti széket, amik tök szép fehér műbőr benti székek voltak, amin lehetett várakozni az orvosod ajtaja előtt, most már szanaszét vannak szakadva, törve és ótvar koszosak, és az utolsó héten mindig rájuk szóltam, hogy vigyék vissza, és basztak rám, hanem azt mondták, jó, ezt elszívják, aztán majd beviszik. Egyszer én bevittem, fél óra múlva visszavitték, majd az ablakom alatt mesélték egymásnak a sztorit, csak abban már én voltam a gonosz boszorka, aki megint kivitte a széket, az meg a hős. Amúgy annyi jóérzés lehetne az emberekben, hogy ne a földszinti orvosi szoba ablaka alatt szidják az orvost.
A geci kurva anyámba nem a szék miatt küldtek el, a székek az csak az aktuális hisztim volt, amely megtestesítette a tehetetlenségemet és kiszolgáltatottságomat ebben a kegyetlen világban. Nem is az én székeim, nem tudom, mit törődöm velük. Az anyámat egy hajléktalan pszichotikus lány emlegette, de egy kicsit mentálisan retardált is volt, plusz szerintem félt tőlem, szóval fogalma sem volt, mit beszél nyilván, a másik meg egy személyiségzavaros fiú volt, akik szintén olyanok, hogy sokat és igazságtalanul szidják az embert a hasítás nevű énvédő mechanizmusuk miatt, de ez nekik se jó. Na és én arra jöttem rá azon a héten, hogy én nem akarom, hogy velem így bánjanak, nekem ebből elegem van. Én azt értem, hogy a mentálisan retardált hajléktalan pszichotikus kislányok és a borderline-antiszociális fiatalemberek így kommunikálnak és nem velem van a baj, hanem a betegségükből adódik. Értem is és tudom is kezelni, nem tudnak kihozni a sodromból sosem, szépen kezelem a helyzetet és indokolatlanul nem is veszem magamra. Azt is értem, hogy a betegeink egy része ugyan az ablakom alatt káromkodó alkoholista, akik kiviszik a székeket, de a betegeink másik, sokkal nagyobb része jó fej, értelmes, okos, és nagyon sok mindent kapok tőlük.
Ja, ezt csak azért mondom, mert a pszichológusunk szerint a kiégés részben abból ered, hogy a segítők nárcisztikusak és a segítésért hálát és csodálatot várnak, és azt nem kapják meg és akkor keserűek és kiégettek lesznek. Én egyrészt ezen totál felháborodtam, mert szerintem meg bazmeg azért égünk ki, mert túl nagy terhelés alatt túl sokat dolgozunk túl kevés pénzért túl kevés szabadidő mellett, ráadásul a pszichológusunk konkrétan az ápolószemélyzetről beszélt, hát basszus ha nekem kéne ugyanazt csinálni, mint egy nővérnek havi nyolcvanezerért, akkor nem tíz év után kezdenék a kiégéssel kacérkodni, hanem tíz óra után. Valamint segítségért hálát, de legalábbis nem kurvaanyázást várni, az szerintem azért nem maradéktalanul patológiás gondolat. Nem szeretem, amikor a reális, valós nehézségeket pszichologizálják. Na mindegy, lényeg, hogy én persze lehet, hogy nárcisztikus vagyok, és a segítésért hálát és csodálatot várok, de én azt meg is kapom megfelelő mértékben. A szobámban van több festmény, amit betegem festett nekem, egy terítő, amit horgoltak nekem, egy díszpárna, amit nekem varrtak, egy könyv, amit nekem dedikáltak, és egy csomó virág. A csokikat megettem vagy nekiadtam a nővéreknek. De nem csak a tárgyak, én azt is szeretem, ha jó fejek velem, és sokszor azok. Egyáltalán nincs hiányom hálából és szeretetből, sokat kapok.
Szóval arra jöttem rá, hogy én szépen, okosan tudom, hogy 1. többnyire betegségük miatt szidnak, nem nekem szól, 2. a másik oldalon ott van ugyanannyi vagy több jóság. És mégis azt kell mondanom, hogy van egy részem, ami már a józan észre nem hallgat és ami csak azt jegyzi meg, hogy "bántottak, bántottak, bántottak". Teljesen nem mulasztja el sem az indulatáttétel és viszontindulatáttétel okos elemzése, sem a hála és szeretet. Ha rugdosnak, megsérülök. Mindegy, miért rugdostak. Ha utána valaki más megsimogatja a hátamat, attól még ugyanúgy fájni fog ott, ahol megrúgtak.
Különben régen, meg máskor, amikor nem vagyok ilyen fáradt és rossz passzban, akkor még akár direkt szeretem is az ilyesmit, mármint a balhét, mert büszke vagyok rá, hogy tudom kezelni a helyzeteket, és kihívás kezelni. Kihívás rábeszélni a visító pszichotikus lányt, hogy nyugodjon meg vagy jöjjön velem, vagy vegye be a gyógyszert. Büszke vagyok rá, hogy szemem se rebben, amikor kiabálnak velem, és hogy nem kiabálok vissza, hanem a helyzetet a megoldás felé irányítom. Amúgy rendes körülmények között ez izgalmas. Nem, nem tudom, mik a rendes körülmények.
Hát szóval ezen gondolkodtam így augusztus utolsó hetében, de aztán elmentem Szigetre meg szabira, és a szabim alatt voltunk a Fuji étteremben és végigettük a nyolcfogásos kóstoló-vacsijukat, meg voltunk Koppenhágában, ahol bicikliztünk egy csomót, és voltunk a tengerparton is, ahol hatalmas szélerőművek vannak a tengerben, és Malmöből repültünk, úgyhogy vonatoztunk a hídon is, és voltunk Sopronban, meg a Tómalmon, amit nagyon szépen felújítottak, meg a Béke-kilátóban, meg Brennbergbányán, és a bányásznapon a kórusba tartozó kilencven év átlagéletkorú nénikkel polkáztam az utcán, és utána röpke időre visszamentem dolgozni, de mindjárt elutazom megint, és ezektől teljesen elfelejtettem, hogy mi is volt a bajom még augusztusban. Azért idéztem csak fel, mert akkor nagyon meg akartam írni és azt akartam, hogy legyen meg.
Sziget, egy húzósabb ügyelet utáni napon az egyik lelkisegély-sátorban dolgozom, és arra vágyom, hogy legyen már öt óra. A vezető beszélgetni próbál velem.
Nő (gondterhelt elhivatottsággal): - És te hogyan látod a magyar pszichiátria jövőjét?
isolde (leküzdi a harsány nevetést, illetve hogy azt válaszolja, ez egy értelmetlen szókapcsolat): - Nem tudom.
Nő: - Mit gondolsz, amilyen beteg most ez a társadalom, amerre tart, abból ki tudja húzni a magyar pszichiátria???
isolde (hogy mivan??): - Nem tudom, nem szoktam ilyeneken gondolkodni.
Nő: - És a magyar pszichiátriai társaság szerinted képes lesz jó irányba fordítani a dolgokat?
isolde (vállvonogat).
Nő: - És azon sem szoktál gondolkodni, ami történik ebben az országban, ahogyan fokozatosan elveszik a szabadságunkat??!
isolde: - Nem.