Most vettem észre, hogy az idei 2011-es évben egy db kasmírpulóvert leszámítva még semmi másról nem írtam, csak a munkahelyemről, ez rettenetes. Valamelyik nap erre a cikkre bukkantam, négy jel, hogy mikor meneküljünk a munkahelyünkről, hát hadd ne részletezzem, mennyi igaz rám ezekből. De, részletezem, mindegyik, kivéve a kedvtelenség, érdektelenség, az többnyire nem igaz, mondjuk attól még elkések reggelente, de én már az általános iskolába is alig értem be reggelente, erről nem a munkahelyem tehet, hanem a krónikus cirkadián dysrhythmiám. És akkor a "már csak a munkámról rinyálok a blogomban" kitétel még nem is szerepel.
Akkor ennyi felvezető után most a fitnessteremről fogok mesélni, és halál komolyan arról, úgyhogy fitness iránt nem érdeklődő olvasók ezzel számoljanak, én szóltam. A sportolási szokásaim epizodikusak, ami azt jelenti, hogy hónapokig csinálok valamit, aztán hónapokig nem, és hosszú távon hűtlen vagyok mind a sportokhoz, mind a fitnesstermekhez. Egyáltalán nem gondolom, hogy ez baj lenne, sőt, pszichiáter lévén elő tudok állni olyan magyarázattal, ami sokkal jobban hangzik, mint a kitartás hiánya és a lustaság: én alapvetően nem vagyok egy hűséges típus, de a férjemet meg szeretem, és (surprise, surprise) a munkahelyemet is szeretem, és mindegyikhez kitartóan hűséges vagyok már sok éve, de ezt csak úgy tudom elérni, hogy a hűtlenséget és a bizonytalan kötődést az Élet összes többi területén gyakorlom. Úgy is, mint: nekem nincs nőgyógyászom, mert mindig megunom az előzőt és újat keresek, ugyanígy nincs fodrászom, pedikűrösöm, kozmetikusom, és nem járok évekig ugyanabba az edzőterembe. Számomra a kiszámíthatatlanul epizodikus sportolás és a fodrászok random váltogatása teszi lehetővé, hogy az Élet fontosabb területein hűséges bírjak maradni. Tessék, magyarázat.
Augusztusig jártam Gilda Maxba, ami klassz volt, reggel mindig kevesen voltak, de aztán ősz lett meg tél, és akkor nem bírok felkelni reggel, meg meg is untam az ottani rövid edzésemet. Decemberben meg volt egy hét, amikor ingyen lehetett kipróbálni a Corvin Pláza mögötti fitnesstermet*, úgyhogy el is mentem mindjárt egy csomó órára, és most éppen az a tervem, hogy oda fogok járni esténként. Sajnos esténként sokan vannak és nekem meg mindig van valami programom, ami miatt mégse érek rá, és ezért eddig heti 1 és heti 3 közötti gyakorisággal járok, az azért nem olyan jó. A terem maga egészen klassz, több szintes, van benne egy 25 m-es medence is, ami engem nem érdekel, mert nem szeretek úszni (unalmas), meg futurisztikus szekrények, amik chipkártyával nyílnak, meg klassz, új, kényelmes gépek. A futógép olyan, hogy ha gyorsabban futsz rajta, akkor gyorsul a szalag, ha lassítasz, akkor lassul, előtted van egy képernyő, tisztára mint a zebra futógépe a Madagaszkárban, csak itt nem szavanna van a képen, hanem az avatarod fut egy edző mellett egy salakos pályán, és ha lassan futsz, lehagy az edző. Ezenfelül játék is van a futógépen, azon teljesen kiakadtam, szintén választhatsz egy avatart, én az ezüst aerobic-cipős csudavékony leánnyal voltam, aki szalad az égbolton, és ha gyorsabban futsz, akkor magasabbra emelkedik az égen, ha lassabban,akkor pedig alacsonyabbra száll. A lába alatt elsuhanó épületekből ítélve különböző európai nagyvárosok felett szalad el, és közben időnként ételek jönnek szembe. Az a feladat, hogy a futósebesség ügyes változtatásával minél több ételt kerülj ki. Az elején még könnyű, mert kis nyalókák meg pizzaszeletek érkeznek, ha kicsit gyorsabban futsz, simán elfuthatsz felettük, de a pálya későbbi részén már irtózatos méretű, a levegőben forgó grillcsirkecombok, és hatalmas, tátogó hamburgerzsömlék támadnak, nagyon kell trükközni. Edzésnek nem túl jó, mert összevissza változtatod a sebességet, de arra feltétlenül jó volt, hogy megdöntsem a gépbe elmentett rekordot és közben hüledezzek, hogy jesszusom, ez mennyire beteg.
Ezenkívül voltam több zumbaórán is, a zumba az új fitnessőrület, vérpezsdítő zenék kavalkádja, gigamegaszuper buli, önfeledt szórakozás, adrenalin az egekben, és élvezd, hogyan fogysz észrevétlenül. Igazából azt jelenti, hogy mindenféle zenékre, amik bulikban szoktak menni, elöl táncol egy oktató, oktatótól függően egyszerű vagy rettenetesen egyszerű lépésekkel, amit a tömeg utánoz. Tényleg jó a hangulat, amennyiben zene szól és táncolunk rá, de csupán abban különbözik egy szombat esti bulizástól, hogy nem adnak alkoholt, sportcipőben vagy, és egy óra után elküldenek zuhanyozni. Igen kellemes, hangulatos, vidám, én minden lehetséges helyzetben szeretek popzenére ugrálni, de semmi olyat nem csinálunk zumbaórán, amit én ne csinálnék főzés közben egyedül a konyhában, megmondhatja a szembeszomszéd is. Na jó, túlzok, de valahogy nehezemre esik elhinni, hogy pár salsalépéstől meg seggrázástól majd észrevétlenül lefogyok és izmos leszek. Szóval a magam szkeptikus módján nagy rajongója lettem a műfajnak, a helyen Brigi órája tetszett a legjobban, és van még egy olyan is, hogy Anett zumba-toning, ami a fentieket kombinálja súlyzós edzéssel, az rendesen fárasztó, a hasizom részét nem bírtam végigcsinálni, szégyen. Anett az a fajta kicsi, vidám lány, aki nagyon közvetlen, sokat beszél, és nagyon sokszor mondja el egy órán a "popsi" szót, amit szerintem kizárólag pelenkamarketingesek és aerobicedzők használnak. A Nóri nevű lány zumbaórája unalmas volt, de asszem a kezdőre mentem és talán azért. Ugyanis bár zumbában kezdő vagyok, de régen nagyon sok stepaerobicra jártam, a téli szünetet pedig Dance Central-ozással töltöttem, hozzá vagyok szokva, ha egyszerűbb koreográfiákat kell lekövetni. Voltam még pár zsírégető-alakformáló órán, semmi extra, meg a Móni nevű csaj dance aerobic-ján, amit nagyon szerettem, az a zumbánál egy fokkal tempósabb és számomra érdekesebb mozdulatokból álló ugrálós óra volt, jobban elfáradtam, és bár tudom, hogy ez semennyire sem tudományos, mert a pulzusszám a lényeg, de én jobban szeretek olyan órára menni, ahol megizzadok és meg kell állnom inni a vizemből, mert abban hiszek. Lady Gaga meg hasonlóan klassz agyatlan popzenék felpörgetett változataira ugráltunk. Persze, pont olyankor van az óra, amikor a mozgásterapeuta képzésem, úgyhogy erről ennyit.
Közben azon gondolkodtam, már nem emlékszem, melyik órán, hogy mennyi aerobicedzőhöz jártam és kikre emlékszem. Kezdjük ott, hogy világéletemben rettenetesen ügyetlen voltam, ha labdát dobtak felém, becsuktam a szemem, és általánosban csak azért kaptam meg tesiből a hármast, mert minden másból ötös voltam, és nem volt szívük megbuktatni a kislabdadobás és szekrényugrás terén mutatott siralmas kudarcaim miatt. Orvosi egyetem harmadik évében olvastam a Korszerű orvosi diagnosztika és terápia c. könyvben, hogy a mozgás csökkenti a szorongást és a depressziót, nekem meg olyanom volt, és akkor gondoltam, oké, próbáljuk ki, hátha tényleg csökkenti. (Tényleg csökkenti.) Az első hely, ahová besétáltam, akkor nyílt és már be is zárt azóta, közel volt az egyetemhez, egy Mariann volt az edző, aki azelőtt a Zsaru magazinnál dolgozott, nagyon kedves volt, mindent megmutatott nekem, hogyan kell, megtanított, hogyan ne essek le a steppadról és egyszer se éreztem magam bénának, szóval tökéletes oktató volt kezdőknek. Asszem, nem fogom részletesen elmesélni az összes fitnessélményemet itt ebben a bejegyzésben, de azért megmondom, kik jutottak még eszembe: az Olívia fitnessben volt egy szőke, talán Kati nevű csaj, aki kegyetlen, de klassz órákat tartott és úgy visított, hogy a lépcsőházban lehetett hallani, nagyon bírtam, az Astoriában volt az András, aki kopasz volt és klassz, táncos stepórákat tartott meg egy órás nyújtást, és a Kata, nos, Kata stepórái a normális bpm hatszorosával mentek, ott kikészültél, és előfordult, hogy több pasi volt az órán, mint csaj. Az Eurocenterben a Rezső volt jó, bár a humora olykor fárasztó volt, meg volt Baucsek Norbi, akinek az órájára nagyon csinos, nagyon vékony lányok jártak dumálni, és az volt a legenda, hogy a második sorban álló lányok már megvoltak neki, az elsőben állóak meg még hátravannak (vagy fordítva, nem tudom, én többnyire hátul álltam), én a Gábor óráira jártam, mert az nem volt nagyon vicces meg nem is flörtölt velünk feltűnően, de hozott egy állandó színvonalat. Jaj, és akkor volt még az őrült csaj az Orczy-kertben, aki szülés előtt két héttel még megtartotta a súlyzós stepóráit és szülés után két héttel már ismét megtartotta.
Többnyire stepórákra szerettem járni, és maradtam plusz egy óra erősítésre, vagy később, amikor már megette az életemet a munkám, akkor olyan órákra, aminek az eleje step, a vége erősítés. Kondi-stepnek meg ilyeneknek szokták nevezni. Kangoo-ra mindig el akartam menni, mert annyi jót olvastam róla skydisco-nál, mindig azt gondoltam, hogy na, majd ha jobb kondiban leszek, bevállalom, de végül sose mertem, aztán megszűnt a hely. A másik ilyen a spinning, sose mertem elmenni egy spinning órára, én azt nem bírnám biztosan, nem vagyok a bringáscsaj, még a Fertőrákos és Mörbisch közötti dombokon is kikészülök. Kétszer voltam életemben pilatesen, de én untam, én értem, hogy az klassz és tutira nem fájna a hátam, de mit csináljunk, én szaladgálni szeretek meg ugrabugrálni, ez van. Majd talán később. És valamelyik nap el akartam menni body-art-ra, mert az milyen jól hangzik már, és hallottam róla, hogy a jóga alapjain nyugvó alakformáló óra, de odamentem és egy másik óra volt helyette, szóval erről lecsúsztam. És akkor voltam még ilyen hülyeségeken, hogy boot camp, meg az a fajta óra, amin nem súlyzót, hanem rudat emelgetnek, meg soft ball-on meg köredzésen, de ezek igazából mind azt jelentik, hogy valami pulzusszám növelő bemelegítés, aztán meg némi erősítés, csak más tárgyakat használnak hozzá. Ezenfelül amikor megboldogult lánykoromban Göribe voltam szerelmes, aki futni járt, akkor elmentem futni egyszer, nem futógépen, hanem köröket salakpályán, na, azt azóta sem ismételtem meg; és pár éve meg jártam tai chi-zni a magyar kungfu akadémiára, de nem volt fűtés, csak hideg víz volt a tusolóban és télen rettenetesen hideg volt, és én nem kungfumester akartam lenni, úgyhogy onnan sajnos lemorzsolódtam, pedig maga a sport tetszett. És bár nem sport, de említsük meg a kontakttáncot, azt tavaly nyár elején szerettem meg, és onnan szintén kényelmességből morzsolódtam le, ugyanis a Tűzraktérben van, ami koszos, nincs szekrény a ruhádnak, nem lehet letusolni, pisilni és kezet mosni is csak egy emelettel lejjebb az épület másik végében és én ennyi viszontagsággal nem tudtam megbirkózni.
Alakformálás szempontjából leghatékonyabb az volt, amikor valamelyik évben nyáron két hónapig személyi edzőm volt, a Veronika, heti háromszor edzett velem gépeken és akkor tényleg tök jól néztem ki. A második leghatékonyabb az volt, amikor futógépen futottam 30-40, esetenként 50 perceket, aztán még kicsit súlyzóztam vagy hasaztam utána, de most nem ehhez van kedvem, hanem az ugrabugráláshoz, úgyhogy az lesz. Sajnos, nagyon nem válogathatok, mivel sose érek rá, így olyan órákra fogok járni, amikre épp ráérek. Hm, csináljak külön fitness kategóriát, vagy ne írjak erről, mert unalmas? Meglátjuk.
*Sajnos se pénzt, se éves bérletet, se semmit nem adnak cserébe azért, hogy írjak róluk, így elárulom, hogy nem adnak törölközőt, és később is csak pénzért lehet majd bérelni, ami botrányos. De különben ezt leszámítva jó helynek látszik eddig.
Volt évértékelő értekezlet a munkahelyemen, ami után csak azért nem mentem egyenesen a Dunának, mert eszembe jutott Ildikó tegnapi sms-e, miszerint a Promodban 20 ezerről 6 ezer forintra vannak leárazva a kasmír pulóverek, nekem pedig régi álmom egy kasmír pulóver, de sose volt ennyi pénzem vagy nem volt szívem kiadni ennyit, viszont hatezret már megreszkírozok, úgyhogy vettem is egyet. Engem különösen boldoggá tesz az a gondolat, hogy bár én a jelen pillanatban keleteurópában nyűglődöm, a pulóverem korábban a Himaláján ugrándozott kecske formájában. Nekem könnyű örömet szerezni.
Valamint (merész témaváltással) azt olvastam ma, hogy a kormány munkacsoportot alakít, amely a fiatalkorúak alkoholfogyasztásával foglalkozik. A fiatalkorúak alkoholfogyasztásának témájában 2001-ben írtuk alá a stockholmi deklarációt, amelyben kb. azt mondják ki a résztvevő országok, hogy jó, mostantól próbálunk jobban odafigyelni, mennyit isznak ezek a gyerekek. A kapcsolódó WHO miniszteri konferencia 2001 februárjában volt Stockholmban, a WHO-s arcok elkötelezettnek tűnő, meglepően jófej arcok voltak, én pedig megalázóan naiv, és halál komolyan elhittem, hogy ezután az aláíró országokban nagy dolgok fognak történni az ügy érdekében. De aztán jól helyre lettem téve. Igen elszomorító volt.
Az volt az alapötlet, hogy a WHO a fontos embereken kívül kivitt pár "young people"-t is, ha már ők a téma, ott ismerkedtem meg a brit vegetariánus csajjal, aki telebeszélte a fejemet azzal, hogy a vegák személyisége más, mint a húsevőké, és ezért önkísérletképpen utána két évig vega voltam. Különben jó fej volt, egy kínai betű volt a hátára tetoválva, aminek a jelentése "hónalj" volt, de ez nézett ki a legjobban a választékból, ezért ezt varratta magára. Valamint volt egy nagyon jó arc, vagány boszniai szerb lány Martens bakancsban, aki ráadásul mohamedán volt vallására nézve, úgyhogy alaposan lerombolta a mohamedán lányokról alkotott előítéleteimet. Hát, legalább szélesedett a látóköröm.
Tegnap teljesen konkrétan ez történt velem, az előbb meg "neuroimaging and cognitive neuroscience" helyett azt olvastam, hogy "neuroimaging and cognitive nonsense". Előtte meg leveleztem a Szemészlánnyal, aki ősszel gondolt egyet és egy angol szigetre disszidált. Hm.
Igazán nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon mit fogok csinálni: 1. elmegyek dolgozni külföldre, aztán vagy hazajövünk, vagy nem, 2. egyszer Sopronba költözünk és az lesz a jó, 3. az a fajta klasszikus megkeseredett rinyáló* lesz belőlem, aki naponta huszonötször elismételi, hogy el kell menni ebből az országból, miközben ki sem teszem a lábam, míg végül bolond öregasszonyként halok meg valami budapesti gerontopszichiátrián és itt írják a sírkövemre nevemet hibátlanul, de akkor eléggé csalódni fogok magamban.
*Bár az előbb találtam a (munkahelyi) szobámban a szekrényben maradék négy kocka pattogó cukros Milkát, az egy kicsit meglassította a megkeseredett rinyálóvá változás folyamatát.