Olvastam Mollynál, hogy valamiért foglalkoztatják a gyermekgyilkos pszichopaták, és azon gondolkodtam, hogy engem meg azok a bűnügyek szoktak sokáig foglalkoztatni, amikor tényleg valami véletlen gondatlanság okoz tragédiát. Például harmadévben (vagy negyedévben van közegészségtan?) tanultuk közegből, hogy a sóskában oxálsav van, meg ha nitráttartalmú műtrágyával trágyázzák, akkor benne lesz a levelében a nitrit/nitrát is, ezek felnőttre nem veszélyesek, de kicsi csecsemőnek túl nagy dózisban emiatt nem szabad adni, és elmeséltek egy történetet, amikor a védőnő tiszta jóakarattal vashiány miatt egy család mindkét pici gyerekének sóska főzőlé itatását javasolta, és mindkét pici gyerek meghalt. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán igaz-e, de azóta is megjegyeztem. Vagy amikor pár éve a szülők elfelejtették behúzni a kéziféket a kocsiban és az egész autó a benne lévő két gyermekkel belegurult a Dunába. Meg volt egy fiúm, akit csecsemőkorában a nála 2-3 évvel idősebb bátyja betakart valami szőnyeggel, hogy ne fázzon, de a fejét is, és mire megtalálták a szülei, majdnem megfulladt (végül semmi baja sem lett, egészséges felnőtt).
Azon szoktam gondolkodni az ilyen esetek kapcsán, hogy ezek az emberek aztán hogyan élik túl? Mármint nem a volt fiúm, ő úgy élte túl, hogy a szülei felfigyeltek a nagy csendre és megtalálták, hanem az ilyen gondatlan elkövetők. Mert ha mondjuk valami olyasfajta tragédia ér, amitől poszttraumás stressz zavart lehet kapni, megerőszakolás, kirablás, háború, már azt is nehéz beilleszteni az élettörténetbe és helyet találni neki benne, a traumatúlélők sokszor úgy gondolják, hogy nekik most már akkor végetért az életük, innentől nincs értelme. Valamiért azt gondolom, hogy azt mégis könnyebb lehet túlélni, értelmezni, helyrerakni, mint azt, hogy véletlenül, sőt, mi több, jószándéktól vezérelve megöltem valakit, pláne, ha olyat, akit amúgy szeretek.
Például a sóskás sztoriban szereplő anyukával mi lett aztán, vagy a kézifékes apukával? Vagy mi lett például azzal az amúgy rendesnek tűnő fiúval, aki tavaly elaludt a volánnál és behajtott a tömegbe valami buszmegállóban és három embert gázolt halálra? (Tényleg érdekel, írjátok meg.) Mi lesz ezekkel az emberekkel utána? Gondolom, ha nem ők a Stohl András, akkor letöltik a börtönbüntetést, aztán? Odabent dumálnak a börtönpszichológussal, aztán hátha még lesz később rendes életük? És egyébként, olyan páciensekkel, akik közúti balesetben idegen ember halálát okozták, találkoztam már nem is eggyel, de mindegyik még viszonylag friss esemény volt. Engem inkább az érdekel, hogy később, hosszú távon az ilyen tragikus történetek "bűnösei" hova jutnak. Tudott-e az az anyuka aztán szülni még gyereket és azt felnevelni, vagy szépen megkattant, vagy öngyilkos lett? Vagy eltelik 5-10-20 év, és az ember beletörődik, hogy így alakult, mindkét gyermekemet kinyírtam véletlenül, és tud élni ezzel a tudattal? Gondolom, más választás nagyon nincs, mint élni tovább és vinni magaddal az emléket életed végéig.
A pszichopata gyilkosok nem érdekelnek, az ún. "emberi gonoszság" nem különösebben izgat, tudom, hogy van bennünk kegyetlenség meg gonoszság, mindannyiunkban, aztán van, aki szabadjára is engedi. Maximum néhány másodpercig tudnak foglalkoztatni a családjukat évtizedekig a föld alatt fogvataró "rémek" meg kislányokat elrabló pszichopaták, meg milliókat kivégző háborús bűnösök. Az tiszta sor. A valóban gondatlan, elhanyagoló szülők esetei sem izgatnak fel, az is tiszta sor, ha fejbecsapod a csecsemődet, mert sír a Barátok közt alatt, vagy nem adsz neki enni egy hétig, mert WoW-ozol, az azért kevésbé véletlen. Az igazán véletlen gyilkosság sokkal, de sokkal ijesztőbb és érthetetlenebb. Annak hol a helye az univerzum rendszerében? Az miért van?