Főleg lila virág

Valaki megmondhatná ennek a növénynek a nevét, mert húgommal nem tudjuk.

Csak a szokásos rinyálás

Sopronban, ülök egy padon nejlonharisnyában, a sípálya aljánál az erdőben, várom a buszt, és a munkahelyemen / a pszichiátrián / a fővároson morfondírozom, és konkrétan azt gondolom, hogy én tutira belehalok, ha oda még egyszer vissza kell mennem. Hát jól van, csak fárasztó hetem volt, amúgy szeretem meg minden, a munkámat, Budapestet, a pszichiátriát, a szakadó esőt, a bkv-t, a szaladgálást, csak sohasem lenne szabad egy pillanatra sem kívülről tekinteni erre az egészre, sohasem lenne szabad eljönnöm onnan fél napnál hosszabb időre és sohasem lenne szabad nem-orvosokkal szóbaállni, sem kongresszusokon kívül bárhova máshova eljárni, és akkor biztos tudnám, hogy ez minden világok legjobbika.

Bár igazából még fél napra kiszabadulni is klassz.

It's not like I believe in everlasting love

Fáj a fejem, Laura Marlingot hallgatok, ezt is az L. küldte, és itt van hozzá ez a fura klip.

Nincs menekvés

Erre idehozza nekem a Paleolit táplálkozást. Az otthonunkba! Még nem döntöttem el, hogy muszáj lesz-e elolvasnom, vagy megmaradhatok annál a (nyilván nem teljesen helytálló, de annál frappánsabb) meggyőződésemnél, hogy a dietetika a gyengék menedéke. Megyek, megpiszkálom egy bottal.

Főleg kajálás

Erre hazajövök és ideadja nekem a Paleolit táplálkozást. Még nem döntöttem el, hogy akkor most kénytelen leszek-e elolvasni, vagy elég, ha csupán annyit mondok, hogy szerintem a dietetika a gyengék menedéke? Akkor jöttem rá, amikor tavaly biochef-kajákat ettem, nagyon finom, egészséges, természetes alapanyagok, valódi zöldségek stb., és közben iszonyúan sajnáltam a szegény budapestieket magamat is beleértve, akik már régesrég elfelejtették, milyen egy fa, vagy milyen úgy élni, hogy az legalább nyomokban hasonlít a természetes élőhelyünkre, és akkor azt hiszik, hogy ha műanyagdobozban odahozzák nekik a biobrokkolit, akkor az valamit pótol, jön vele a napsütötte réten szaladgálás, meg pont olyan, mintha a bokorról szednéd az esőmosta vadmálnát. Semmit se pótol az.
Vagy hogy ha nem merünk szembenézni a ténnyel, hogy az élet nem egy folyamatos örömforrás, hanem szenvedés, úgy általában és/vagy konkrétan a saját életünk, vagy hogy Leary-t idézzem, life sucks, wear a fucking helmet, és ki vagyunk szolgáltatva a sorsnak, a többi embernek, az időjárásnak, az agyunkban összevissza működő ilyenolyan neurotranszmittereknek, amikről halvány fogalmunk sincsen még mindig, a génjeinknek, a neveltetésünknak, a földrajzi helyzetünknek, a sorskönyvünknek, a szabad akaratunknak, az árvíznek, földrengésnek, politikusoknak, a korrupciónak, a főnökünknek, a beteljesületlen vágyainknak, a diszfunkcionális sémáinknak, a titkosszolgálatnak, az Univerzumnak, a többi ember véleményének, Istennek, a horoszkópunknak, valamint a családunknak, szóval ha félünk ebbe belegondolni, és épp nem vagyunk semennyire sem urai a helyzetnek, de szeretnénk azt érezni mégis, hogy nálunk van a kontroll és irányíthatjuk a sorsunkat, akkor elő lehet venni a dietetikát. Hogy ha ezt eszed, nem lesz rákod, ha azt eszed, nem leszel szomorú, hogy a halál és a szomorúság és a kudarc ellen van ellenszer, jó, mondjuk cserébe le kell mondani az állati zsírról vagy a növényi zsírról, iskolától függően, de teljesen megéri.
Szóval nem nagyon érdekel a téma, mondjuk semennyire, és lassan harminc éve nem engedem, hogy a tények összezavarjanak, erre az illető, aki sokkal okosabb nálam és akivel szombat hajnalig a Szendiről kellett vitatkoznom, ráadásul úgy, hogy én képviseltem a védelmet, és aki a férjem, idehozza nekem és leteszi az asztalra. Megyek, megpiszkálom egy bottal messziről.

És zuhogott, zuhogott, zuhogott, zuhogott, zuhogott, zuhogott

Iszonyúan elfáradok, rájövök mindenfélére, megvilágosodom, mért érzem ezt vagy amazt, szomorú leszek, elmúlik, nem múlik el. Elégedetlenkedem magammal, aztán nem, aztán megint, aztán megint nem. Veszek nejlonharisnyákat, megnézzük a Titánok harcát (de minek), olvasok cikkeket, részt veszek még egy fajta képzésen, dolgozom, lehangoló dolgok vannak, izgalmas, új dolgok vannak, dühösködöm, elmúlik, visszatér. Nem szoktam le a dohányzásról mégse. Bejelentkezem fodrászhoz, majdnem megveszem a bakancsomat, de nem lehet kártyával fizetni. Ügyintézek, szorongok, takarítok, netezek, tanulok, szétválogatom a ruháimat, kihíztam tavalyról persze mindent, elégedetlenkedem, elmúlik. Nem, nem unalmas.

Különben mi ez a szám? (a címben) Megvan a Szabó Miki hangján, ahogy énekli ezt a refrént, de a dal többi részét már elfelejtettem.

Úgy kezdődött, hogy hétvégén mozgásképzésen voltam, megismerkedtem a brit tárgykapcsolatelmélet jeles képviselőivel, főztem, pszinapszison voltam, kitakarítottam a lakást, átválogattam a ruháimat, előszedtem a nyáriakat, konstatáltam, hogy a tavalyi nadrágjaim idén még divatosabbak, mint tavaly voltak, de egyáltalán nem jönnek rám, mert meghíztam, kitört rajtam a szénanátha plusz porallergia a takarítástól meg pakolástól, miközben egyszerre két, 150 feletti IQ-val rendelkező férfival vitatkoztam Szendiről, akik homlokegyenest az ellenkező véleményt képviselték, aztán kiderült, hogy a következő szakvizsgámhoz szükséges papírokkal kell hivatalból hivatalba rohangálnom a szakadó, jéghideg esőben, az ócska, széttaposott cipőmben, amit utálok, de esős időre nincs másik cipőm, mert nem vettem meg a bakancsomat, hanem szakvizsgára költöttem az árát, írnom kell egy előadásabsztraktot olyan témáról, amiről már megint fogalom nélkül vagyok, mert miért is tanulnék meg egyvalamit, amit aztán tudnék, mert nekem a reneszánszasszonynak kell lennem, ami csupán odavezet, hogy semmihez sem értek a végén és nem jönnek rám a ruháim és az ablakok nincsenek lemosva és a könyvek között se raktam rendet, ami talán jobb is, mert így nem kell látnom, hány darab könyv hever félig kiolvasva a sor tetején keresztben.

Egyéb visszatérő nyafogás

Ettől az időjárástól kiújul a neuraszténiám. Történjen már valami.

Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött

Akkor még így utólagosan a költészet napjának ürügyén hadd tegyem fel ezt a verset. Egyszer régen a mra küldte nekünk, és még mindig tetszik, pedig általában nem az ilyen verseket szeretem.

Petri György
Horatiusnak rossz napja van

A szeretettel nem tudok mit kezdeni –
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.
Írassák rám a házukat, és haljanak meg.