Azon gondolkodom, most, hogy lehiggadtam és elmúlt rólam az ideg, hogy tulajdonképpen mikor lett belőlem egy ilyen hisztérika? Régebben én nem izgattam magam holmi munkahelyi izék miatt, pedig néhány kivételtől eltekintve a számtalan munkahelyemen (beleértve egyetem alatti helyeket, mellékállásokat egyaránt) összességében sok hülye főnököm volt számos különféle vezetői stílust volt alkalmam megtapasztalni. És csak az elmúlt néhány évben kezdtem el ezt, hogy hisztizek, dühösködöm. Legalábbis úgy rémlik. Legalábbis pályám kezdetén azt mondta rám az egyik felettesem, hogy hihetetlen, milyen fapofával és higgadtan teszem a dolgomat, akármi van. Nem tudom, mi a jobb, végülis jól esett hisztizni (nagyjából azzal állt elé a főnököm, hogy nem kellene szakvizsga előtt szabira mennem, ahogy megbeszéltük, mert arra nem kell tanulni, meg ő akar akkor szabira menni, valamint egyébként is: alig dolgozom, hiszen állandóan szabin vagyok) (végülis ez is a valóságnak egy lehetséges interpretációja), de az eredmény szempontjából egészen mindegy. Kicsit azért hiányzik nekem a rég higgadt önmagam, aki fapofával tette a dolgát. Vagy lehet, hogy akkoriban magánéleti hullámvölgyek miatt hisztiztem és munka miatt nem, most meg a magánéletem rendben van, és a hisztériamegmaradás törvénye szerint így több jut a munkahelyemnek. Vagy öregszem.
A Highgate Cemetery különben nagyon klassz, majd mesélek róla, de most már álmos vagyok, mert anyukám ma este érkezett és le kellett szedni a reptéri buszról és összevissza nem járt a metró. És ma is egy csomóan kértek útbaigazítást tőlem az utcán, ez egy különleges képességem, hogy úgy nézek ki, mint aki tudja, merre kell menni és meg is mondja.
Esik az eso, aztan nem, aztan igen, aztan nem, aztan igen, aztan nem. Csaszkalunk utcakon meg parkokban. Tobb szaz km foldrajzi tavolsag, ket adag Rezangyal mezes-agyas meggypalinka, egy dobozos cider es tobb, kisebb mezonyi narcisz sem verte ki a fejembol aktualis fonokom csutortoki, igen meglepo es igazsagtalan megjegyzeset, ugyhogy hugomat traktalom vele. Hugom cserebe elmeseli az eletemet pontrol pontra, csupan a helyszin a pszichiatria helyett meno londoni szorakozohely, a szereplok meg pultosok es fonokeik, de egyebkent semmi kulonbseg, hugom ugyesen teljesiti a csaladi atkot, miszerint sokat dolgozik, keveset keres, de nelkulozhetetlenne sikerult valnia es ahogy beer, rogton mindenki raugrik feladatokkal, az egyik kedvenc nonemu supervisora, akitol a szakma alapjait tanulta, nemreg mondott fel, a kedvenc managere pedig atment egy masik, nem kevesbe meno helyre, ahol epp uj csapatot epit; szereti a munkahelyeben, hogy csomo kollegaja a haverja, nem szereti, hogy a nehany kiveteltol eltekintve gyorsan cserelodik a csapat mindig ujakra. Genetika, biztos.
Elegge utba esik a Freud muzeum, ugyhogy megnezem A Divanyt, klassz, nagyon szep kis kornyek, meg erdekes betekinteni a Freud-familia nem eppen hetkoznapi viszonyaiba. Sajnos semmihez sem lehet kozel menni vagy megerinteni vagy lefenykepezni. Vicces, hogy annal a metromegallonal, ahol a Freud-muzeumhoz kell leszallni, a Karnac books nyitott egy konyvesboltot, ahol kizarolag pszichoterapias konyveket arulnak, ugyes huzas.
Most viszont Highgate Cemetery.
Úgy tűnik, még mindig nem kell attól tartanom, hogy elpszichiáteresedtem volna és a túlzott önreflexióm miatt képtelen lennék a hiteles dühöngésre. Szuper.
Aú. Megnéztem, hánykor indul a gépem.
Szóval lényegileg minden jel arra mutat, hogy egy párhuzamos univerzumban erdei tündér vagyok, amit szabályos időközönként vissza kell vinni a származási helyére, és ott, mittudomén, megitatni a forrásból, máskülönben veszélyesen nyafogó, ronda bányarémmé változik át; és hogy igazán nagy szerencse, hogy nem Sopronban élek, mert akkor onnan hova utazgatnék vissza.
Pénteken pedig London, baby. Hogy klasszikust idézzek (a Filozófust): az élet egy folyamatos örömforrás.