Elenyésző a kapcsolatom az úgynevezett külvilággal, múlt vasárnaptól kezdve egész héten az idő nagy részében a munkahelyem kötötte le a figyelmemet (igen, ez egy eufémizmus volt), majd pedig háromnapos mozgás- és táncterápiás csoporton voltam, utolsó sajátélmény, mielőtt szeptemberben kezdődik az elméleti képzés. Nagyon jó volt, különleges, most megint rá vagyok izgulva a módszerre, ez milyen jó. Olvassatok róla itt. Ezenkívül pedig Hajnalka szülinapja volt még (házibuli két hónap csúszással), ahol elképesztően remek kiszolgálásban részesültünk, úgy is, mint bivalymozzarellából készült caprese, tonhalsaláta, nyakas chardonnay, frissen, helyben sült pizza, brownie vaníliafagylalttal. Nyamm. Ennél többet azonban nem tudok mesélni, mert nem volt ideje történnie másnak, úgyhogy zene.
Joan Jettről annyit, hogy szüleim kazettái között találtam úgy kb. 17 évesen, és ez volt az első olyan zene, amit tényleg én választottam magamnak. Bár az I love rock and roll is ment minden buliban, de mivel vidám és rém egyszerű zene volt, nem volt annyira kötelező, mint a Doors meg a Pink Floyd meg a Kispál meg a Sziámi, szóval lehetett személy szerint az én saját kedvenc zeném. (Nem panaszkodásnak szántam, valójában remek volt olyan környezetben felnőni, ahol tinédzserként Pink Floydot kényszerített rám a kortársnyomás, tényeg.) Szóval ez a klip, ez meg annyira cuki.
Közhely, de tényleg az öregség jele lehet, hogy az idei fesztiválok műsorából úgy kb. két zenekart ismerek, és abból is az egyik a Tankcsapda.
Persze nem, annál sokkal többet ismerek, de ezek már egyre inkább a kis színpadok fellépői, Ladytron, Harcsa Veronika, Blues Floor, és senki olyan nem jön Nagyszínpadra, akiért így odalennék és repesve várnám, hogy te uramisten, látni fogom élőben őket végre, mert vagy nem ismerem őket, vagy nem érdekelnek, vagy már hallottam őket elégszer. Bár végülis lehet, hogy ez nem is rólam szól, hanem csak tényleg nem olyan jó az idei felhozatal.