A munkahelyem kertjében vagyunk, álmomban ez egy hatalmas parkot jelent, kis erdőrésszel, ahol idegenek is vannak, az egyik padon például egy fiatal csavargó ül. Nem annyira lepusztult hajléktalan, mint inkább hippi-külsejű, de azért elég szakadt. Sétálok a kertben és véletlenül belehallgatok két magasabb beosztású kollégám beszélgetésébe, amiből kiderül, hogy valami elromlott, nem sikerült, nem jött össze a munkahelyemen tervezett pozitív változtatás, valami balul sült el és (már megint) mindenki szomorú emiatt.
Hirtelen úgy döntök, ebből elég. Nem a kórházból, hanem úgy összességében. Cseppet sem vagyok dühös vagy szomorú, csak egyszerűen úgy döntök, eleget voltam itt. Odamegyek a csavargóhoz és leboltolom vele, hogy cseréljük el a táskáinkat: nálam könyvek vannak, mobiltelefon, papírok, nála pedig csak meleg ruha. Fogom az új cuccomat, és anélkül, hogy bárkinek egy szót szólnék, kimegyek a vasútállomásra, álmomban nem hasonlít a Keletire, nagyobb és modernebb. Felszállok az első elém kerülő vonatra, ami persze egy hálókocsis nemzetközi expressz, és leülök egy üres fülkében. Elindul a vonat, megnézem, mi van nálam, némi készpénz, semmi papír, néhány szakadt pulóver és egy kötött sapka. Nyilvánvaló, hogy sosem fogok ide visszatérni. Nincs jegyem, a szeretteimet, úgy, ahogy vannak, otthagytam minden búcsú nélkül, és halvány fogalmam sincs, hova megy ez a vonat. Boldog vagyok, mint még soha.
Valamikor beül mellém egy lány, aki szintén cél nélkül utazik vagy menekül valahonnan. Karcsú, sportos, rövid vörös hajú, vagány lány. Valahogy kicselezzük a kalauzt. Valamikor beül még a fülkénkbe két fickó, akikkel megismerkedünk, nagyon jó fejek, csomó közös van bennünk, vonzódunk egymáshoz (a rám jutó fickóval), ugyanazokon nevetünk, később csókolózunk, este lesz, majd éjszaka, meglehetősen kellemes és intim kapcsolatba kerülünk, még mindig nem tudom, hová megy a vonat. A másik csaj is így halad a mellette ülő pasival. Egyszer a fickók kimennek a mosdóba, épp megáll a vonat, hirtelen ötlettől vezérelve fogom a táskámat és gyorsan leszállok, leszáll velem az útitársnőm is. Az ígéretes férfiakat a máris tovasuhanó vonaton hagytuk.
Körülnézünk, hogy hol vagyunk, valamely skandináv országnak tűnik, aprócska, rendezett állomásépület, házak nincsenek körülötte, és sehol egy lélek, mivel éppen hajnalodik. Elindulunk egy gyalogúton, közben fokozatosan száll fel a hajnali köd, és észrevesszük az első napsugarak fényénél, hogy hatalmas hegyek között vagyunk. Gyönyörű, sziklás hegyoldalak fenyőerdőkkel, virágzó fákkal, kék sziklákkal, felhőpamacsokkal, ameddig a szem ellát. Elég hűvös van, lenyűgözően tiszta a levegő, és olyan lélegzetelállítóan gyönyörű a látvány, hogy meghatottan megállunk és csak nézünk egy darabig. Később továbbindulunk, a szélesebb útról egy ösvény vezet lefelé, a völgyben lévő falu felé, amihez az állomásépület tartozott. Az útitársnőm (nevét nem tudom) úgy dönt, ő lemegy a településre, megpróbál keresni valami munkát, beilleszkedni, ő olyan helyet keres, ahol letelepedhet és új életet kezdhet. Én nem. Továbbmegyek a fenyőtűkkel borított úton, amiről fogalmam sincs, hová vezet, persze, valószínűleg a következő faluba vagy városba, de nem tudom, mi az és milyen messze van. Teljesen felszáll a köd, alattam a völgyben ébredeznek a falubeliek, gyalogolok tovább. Boldog vagyok.
Valamikor ősszel álmodtam ezt, és a kedvenc álmom jó ideje. Igen, tudom, hogy felelőtlen és erkölcstelen álom, a hozzátartozóim a rémülettől félholtan kerestetnének a rendőrséggel, a betegeim keresnének a megbeszélt időpontokban, vonatjegy nélkül leszállítanának a vonatról, személyi vagy útlevél nélkül nem engednének be a skandináv országba, nincs nálam kaja és innivaló, satöbbi satöbbi. Eleve nem is vagyok ilyen az életben, én szeretem tudni, hogy mi vár rám, hova megyek és kikkel mit csinálok majd ott. Jó, biztos arról szól az álom, hogy sokat kellett emberektől búcsúznom idén, halál vagy más miatt, és megálmodtam, hogy ne kelljen kötődni és búcsúzkodni. De egészen mindegy, milyen értelmezést húzunk rá, mert annyira jó érzés kapcsolódik az álomhoz, hogy még mindig szeretem felidézni. Az az érzés, hogy még bármi lehet, és azalatt tényleg bármit kell érteni, gyalogolok az úton és nem tudom, mi van a kanyar mögött. Szabadság. Nagyon jó volt.
A szomszédokba nem tudom, mi ütött, órák óta folyamatosan veszekszenek, pedig nem szoktak soha. Addig is hallgassuk az Enjoy the ride-ot, bár cseppet sem új, de most előszedem. A Morcheeba mondjuk nekem az első két, kicsit betépett-kicsit depressziós trip-hop lemezük erejéig tetszett úgy igazán, de azért azóta is vannak jó pillanatok, például az alábbi fura videó.
A rendelkezésre álló idő rövidsége miatt jelenleg csupán bemásolnám az alábbi szerző írását, amelyet úgy rémlik, Lam révén találtam vizsgálatunk múlt heti, internetfüggő szakaszában. Az eddigi tapasztalatok alapján kézenfekvőnek tűnik a feltevés, hogy közölt írást a blogolvasóknak csupán egy jól körülhatárolható célcsoportja fogja értékelni, ennek ellenére nem tekinthetünk el a tényektől, melyeknek megfelelően a szóban forgó útmutató a témával kapcsolatos alapvető igazságokat fogalmaz meg. A következőkben tehát részlet következik Dévényi Tibor: Dr. Ezésez Géza karrierje c. összefoglaló és hiánypótló művéből, mely teljes terjedelmében a Szote honlapján, hasznos linkek címszó alatt is fellelhető.
CikkírásA cikk megírásával teszi a tudós az i-re a pontot. A cikkben sűríti kísérleti eredményeit, következtetéseit és utal a soron következõ feladatokra. Mindezt a korábbi eredmények tükrében vetíti az érdeklõdõ olvasó elé, hogy az megítélhesse, mennyire új vagy más, amit olvas. A cikkeket két nagy csoportra oszthatjuk:
1. Rövid cikkekRövid cikket minden kezdõ tud írni, legfeljebb olyan lesz, mint egy laposcsont. Vagyis rövid, de nem velõs. Hosszú cikket írni mûvészet, mert ahhoz sok mondanivaló szükséges. Ez pedig nem mindig van. Nem érdektelen tehát azoknak a módszereknek rövid összefoglalása, melyek alkalmasak egy rövid cikkre elegendõ nyersanyagot olyannyira megkeleszteni, hogy hosszú cikk legyen belõle.
2. Hosszú cikkek.
I. Kelesztési módszerAz irodalmi hivatkozások bõvítése
Ez a kelesztési módszer kiválóan összeköthetõ
ama íróasztalfiók nagytakarításával,
amelyben az irodalmazások során felhalmozódott cetlitömeget
tároljuk. A cetlik némi rendszerezésével kellõ
anyag áll rendelkezésünkre. Az így kelesztett
cikk nyitó mondata a következõképpen szól:
Arany-(Goldberger Manó, Hold u. 2.)-hörcsög
(Brehm: Állatok Világa I. Rágcs. 365. I.) mellékvese
(összef. Bálint: Élettan, 415. 1. Medicina 1960.;
lásd még Holtz; Physiologie, Springer 1932.; Holtz:
Physiologie,
átdolg. kiad. Springer, 1933.; Holtz: Physiologie, 2. átdolg.
kiad. Springer, 1936.; Holtz: Physiologie, 3. átdolg. kiad.
Springer, 1937.)-kérgében (Mauritz:
Ásványtan,
I-ll. Tankönyvkiadó, 1947.;
Földtani Szemle, 1902-1903.;
Geológiai
Lexikon, Mûszaki Kiadó, 1952.) B-vegyület (Karrer:
Organische
Chemie, 213. I. 1945.; Fieser, Fieser: Organic Chemistry, 456.
I. 1944.; Dévényi: A szerveskémia ABC-je, 1960.)
A-vegyületbõl (Karrer: Organische Chemie 214. I. 1945.;
Fieser, Fieser: Organic Chemistry, 457. I. 1944.; Dévényi:
A szerveskémía ABC-je, 1960.) képzõdik.
És ez csak az elsõ mondat!
Egyetemi kurzusokat kellene tartanom önszabotázsból, az már teljesen biztos. Régesrég túlléptem azt a bármely laikus által szakértelem nélkül űzhető szintet, amikor az ember ahelyett, hogy disszertációját (bármely egyéb hasznos dolgot) írná, "körmöt vág, virágot öntöz, kézzel mos". Sorozatokat néz, internetez, azonnal át kell mennie a postára, a boltba, a bankba, meg kell varrnia a kiszakadt zoknikat, akármi. Az igazán professzionális az a rész, amikor a disszertáció írása helyett kellő pszichológiai műveltséggel és alapos önismerettel felvértezve azon agyal az ember, hogy vajon miért nem írja, vajon mi akadályozza meg ebben. A mélyben ható pszichodinamikai folyamatok elemzése elméletileg akár segíthetne is a probléma megoldásában, de ennek a kísértésnek ellen kell állni: amikor már viszonylag világos, hogy miféle negatív sorskönyv és/vagy irracionális szorongás és/vagy genetikai prediszpozíció és/vagy szerencsétlen temperamentumdimenzió és/vagy szezonális depresszió és/vagy kapcsolati nehézség áll a probléma hátterében, akkor az effektív munka helyett inkább kezdjünk el fent említett lelki izéinkkel traktálni boldog-boldogtalant, beszéljük meg mindenkivel, aki hajlandó minket meghallgatni, rinyáljunk arról, mennyire nehezen megy és mennyire dühösek vagyunk magunkra emiatt. Esetleg írjunk a témában hosszadalmas blogbejegyzéseket, keressünk az interneten sorstársakat és fórumozzunk velük arról, hogy hogyan és miképpen nem írjuk az adott hasznos dolgot (nyugi, itt még nem tartok). Egy a fontos, hogy bármi megengedett, de semmiképpen ne kezdjünk el a témánkkal kapcsolatos irodalmat olvasni, ha mégis, akkor az első bekezdésnél ébredjünk rá, hogy 1. ezt nem értjük és soha nem is fogjuk, 2. azonnal le kell vinni a kutyát.
Persze, úgy tűnik, elbukom végül, engedek a kísértésnek és megírom a cuccot, annyi kellett hozzá, hogy kihúzzam a laptopból az internetkábelt*, a kábel végét karnyújtásnyi távolságnál messzebbre tegyem, és ne álljak fel a székről. Akkor elolvastam némi szakirodalmat figyelmesen, és ráébredtem arra az egyszerű igazságra, hogy a szakirodalom figyelmes olvasása egész megnyugtató (mert mindent értek), valamint egész hatásos (mert ötleteim lesznek, mit fogok majd írni). Magic. És hogy a sok elvesztegetett idő, rinyálás, önelemzés és még több rinyálás helyett talán már korábban azzal kellett volna kezdeni, hogy nem csak bottal piszkálom a témát messziről, hanem elmélyedek benne és foglalkozom vele. Még nyáron egyszer azt mondta nekem az edzőteremben a személyi edző - azon rinyáltam, hogy sosem fogom lefogyni a felesleges öt kilót és sosem leszek képes fél órát futni - hogy dehát azért vannak a fizikának/élettannak törvényei, amivel nem ellenkezhetünk, és ha heti háromszor ezt és ezt megcsinálom az edzőteremben, akkor teljesen mindegy, mit gondolok vagy mit remélek vagy miben hiszek, szép fokozatosan izmosabb és vékonyabb leszek majd. Hogy ha valamibe energiát fektetek, akkor annak lesz valami hatása, ha akarom, ha nem. Ki gondolta volna.
Persze, ez mind szép, a befektetett munka elnyeri méltó jutalmát, legyen szó akár tudásról, akár fitnessről, ennek szellemében dolgozom szépen (23 oldalnál tartok asszem). Persze, tudom, flow-élmény meg az odavezető út, műveljük szépen kertjeinket meg az élet célja e küzdés maga. De most komolyan, nem lenne mégis egyszerűbb zseninek és gyönyörűnek születni? Én inkább azt szeretném, ha edzőterem, diéta, smink, fájdalmas szőrtelenítési módszerek, macerás hajfestés és drága krémek helyett egyszerűen csak lélegzetelállítóan gyönyörű lennék minden hétköznap reggel (hétvégén is). És azt szeretném, ha mindenféle tanulás nélkül egyszerűen csak okos lennék, csak úgy ragadna rám a tudás magától, és veleszületett érzékem lenne a pszichoterápiához és az atomfizikához, és mindenféle előzetes gyakorlat nélkül csak leülnék és megírnám első és egyben irodalmi Nobel-díjas regényem, és bár sosem tanultam festeni, de ha véletlenül kipróbálnám, rögtön kiderülne, hogy fantasztikus képeket festek. Hogy ne kelljen akkordokat gyakorolni, csak tudjak gitározni egyből, és hosszú évekig tartó önismereti célú pszichoterápia nélkül legyek végtelenül bölcs, boldog és kiegyensúlyozott. Legyen veleszületett, oldja meg a jótündér, nyerjek a lottón, de lottót se kelljen venni hozzá. Ne kelljen már mindenért megküzdeni. Adják ide.
*És egyszer azt mondta a mra, hogy csináljunk egy Network Cable nevű zenekart, és akkor felvennénk akusztikus koncertlemezt és lehetne a címe Network Cable Unplugged.