Ezek voltak a hírek, és most hallgassunk zenét

Végre van June Tabor CD-m, örülünk. Úgy kezdődött, hogy középiskolás koromban kedvenc angoltanárnőnk egyik órára behozott nekünk egy June Tabor-balladát, mintegy szövegértési gyakorlatként, közösen szépen meghallgattuk, elolvastuk a szövegét, kiírtuk az ismeretlen szavakat, meg amit kell. Aztán kölcsönkértem tőle a kazettát óra végén, és átmásoltam magamnak, és bár utána sokáig kerestem CD-it boltokban külföldön is, nem találtam, úgyhogy kénytelen voltam a kis sony másolt kazettámat ronggyá hallgatni. Az utóbbi időben meg megint elkezdtem keresgetni, és lám.

June Taborról annyit kell tudni, hogy magyarosan hangzó neve ellenére brit, Oxfordban végzett, sokáig könyvtárosként dolgozott, és többnyire szomorú (ritkán vidám) angol folk balladákat énekelt. Nagyon aranyos szerintem, ahogyan 18 éves korában rákattant az éneklésre. "I went and locked myself in the bathroom for a fortnight and drove my mother mad. I learned the songs on that EP (Anne Briggs: Hazards of love) note for note, twiddle for twiddle. That's how I started singing. If I hadn't heard her I'd have probably done something entirely different." Most egyébként elmúlt hatvan és ilyeneket énekel:

Száraz falevelek vagyunk és sodor minket a szél

Rendesen szomorú vagyok valami miatt, amikor okom semmi. Lehet, nem kellett volna a sikeres ügyintézést követően a hideg, ködös, valamint néptelen Duna-parton gyalogolnom, nem beszélve a Dunába lőtt zsidók félretaposott cipőiről. Elég hatásos az a szoborcsoport, vagy minek nevezzem, főleg most, hogy már kicsit rozsdás is.

Persze, tudom, hogy mások miatt vagyok szomorú, pl. a történet, amit Exem mesélt el múlt héten, és amit ugyan itt nem fejthetek ki, de az elképzelhető legnagyobb igazságtalanság, ami az életben nagyjából megtörténhet. Meg a másik történet, amit Noiz ugyan nem mesélt el múlt héten, de azért a szomorúság-része akkor is átjött. Meg mert nincs pénzem és nem is lesz sohasem, meg mert alig emlékszem a múlt héten tanultakra, már nem olyan jó a memóriám, mint rég, butulok, öregszem, köd van, zsidó kislányokat lőttek a Dunába, ráncosodik a szemem, a Buffy 5. évad már nem olyan jó, minden csak jelenés, minden az ég alatt, mint a kis nefelejcs, enyész.

Mindeközben valójában semmi bajom, és egy elég régi, vidám szám megy a fejemben napok óta, amit majd felteszek ide, ha megkerestem.

Tudod, a szó elszáll, de az írás marad

Egyébként azért nem írok semmit, mert nem történik semmi, azon kívül persze, hogy tanulok, és időnként azt gondolom, uramisten, semmit sem tudok, meg fogok bukni, hogy lehetek ennyire tájékozatlan, miért nem szóltak a kollégáim eddig, hogy totál hülye vagyok, máskor azt, hogy nahát, ez a pszichiátria csodálatos tudomány és nagyon klassz, hogy már ennyire tájékozott vagyok benne. És van még az, amikor különféle hivatalokba rohangálok (majdnem minden nap, de komolyan), ugyanis a szakvizsga megszerzése, és ennek dokumentálása közül szerintem az utóbbi a nehezebb feladat. Gyűjtsön össze a város különböző pontjairól, eszement ügyfélfogadási időkkel rendelkező gonosz (ritkábban jóságos) néniktől mindenféle papírokat (legfőképpen olyanokat, amikről ők sosem hallottak, és nem értik, mért pont ide jöttél érte), közjegyző által hitelesített fénymásolatokat, adjon fel csekkeket, a végén vigye be őket ide, de vigye a diplomája és a nyelvvizsga-bizonyítványai eredeti példányát is, onnan hozza el azt, utána adja le itt, ésatöbbi. Kezdem komolyan azt gondolni, hogy tulajdonképpen az Ügyinézés az, ami a valódi próbatétel, hiszen itt kiderül, hogy a pszichiáter-szakorvosjelölt mennyire rugalmas, mennyire ért az emberek nyelvén, képes-e az asszertív kommunikációra, megfelelő-e az agressziókezelése, jól tűri-e a stresszt, a bizonytalanságot, a megaláztatást. Lehet, hogy akinek minden Papírja megvan, attól már nem is kérdeznek semmit a vizsgán, csak félelemmel vegyes tisztelettel kezet szorítanak vele neves pszichiáterprofesszorok.