Éppen utálni kezdem a Petőfi Rádiót az utóbbi időben, mivel túl sok kortárs magyart játszanak, én pedig nem szeretem a kortárs magyar popzenét, kövezzetek meg nyugodtan, még sosem mertem ezt bevallani, de titokban idegbajt kapok a Belgától, az Emil Ruleztől, a Péterfy Boritól (nála csak a szövegek miatt, de tényleg), a 30Y-tól, és az összes többitől, akiknek a nevét sem tudom, és akik iszonyú szövegekkel és iszonyú rímekkel tűzdelt magyar nyelvű hiphopot nyomatnak, és nem egyszer játsszák a számaikat az amúgy remek Petőfin, hanem naponta tizenötször. Erre e percben az Arcade Fire: No Cars Go szól. Na jó, megbocsátok. Csak ennyit akartam mondani.
Nekem ez a kedvenc Bob Dylan-számom amúgy. Még rajongó koromban (úgy 12 éve) olvastam egyszer egy könyvet is Dylan életéről, amelyben a dalt párhuzamba állítják The Beatles: She loves you yeah yeah yeah c. számmal. Szép párhuzam. Igen, várom már a filmet.
Go way from my window,
Leave at your own chosen speed.
Im not the one you want, babe,
Im not the one you need.
You say youre lookin for someone
Who's never weak but always strong,
To protect you and defend you
Whether you are right or wrong,
Someone to open each and every door,
But it aint me, babe,
No, no, no, it aint me, babe,
It aint me youre lookin for, babe.
Utálok beteg lenni, fáj a hasam, utálok mindenkit, és hogy tehette velem ezt a sors, amikor ma dolgoznom kell és lesz egy előadás is, amire be akarok menni (szakmai) és utána meg akartam vásárolni is. Jó, tudom, ez ilyen egynapos vírusos gyomorrontás, holnapra kutya bajom lesz, de akkor is. Pont most. Amikor X gyógyszercég képviselője finom szendvicseket és mindenfélét ígért ebédre.
Egyébként pedig azt szeretném még elmondani, hogy Galadrealnak (és persze a sztrájknak) köszönhetően elkezdtük a Buffy-t nézni, és te jó ég, mekkora szövegek vannak benne... kb. minden rész alatt csak kapkodom a fejem, hogy most komolyan, jól hallottam, tényleg ezt mondta? és aztán az epizód végén röhögök tíz percig, mert közben nem volt időm, mert akkor nem hallom a következő mondatot. Joss Whedon nem okoz csalódást, és bár amúgy nem vagyok oda Sarah Michelle Gellar-ért, és látszik a filmen, hogy kevés pénz volt rá, valamint, hogy 1998-ban készült, némely szörnyek mintha gumiból meg szigszalagból lennének, de... wow. Wow.
Aaau fáj a hasam.
Időközben szokásosan összecsaptak fejem felett a hullámok, lassan azért kezdek megfigyelni egyfajta éves mintázatot, szeptemberben elkezdődik az iskola, októberre már alig érek rá a blogomat írni, november az valahogy elmegy a téli depresszió miatti rinyálással, és akkor a decemberi fizetési papírom kézhezvételével körülbelül egyidőben konstatálom, hogy még a csekkeket meg a tartozásaimat sincs pénzem befizetni, nemhogy ajándékvásárlás, valamint hogy még eljárni sincs időm a kurzusaimra, nemhogy levizsgázni belőlük meg megírni végre azt a nyomorult cikket meg átnézni az adatainkat meg update-elni a teszteket meg megírni a másikhoz a protokollt meg elolvasni az ősz folyamán kinyomtatott és azóta tornyosuló ezermillió oldal cikkeket meg megírni az absztraktot és még rendesen szorongani sincs időm ezeken, nemhogy belekezdeni, különben meg olyan hulla fáradt és agyonstresszelt vagyok, hogy már attól anyázni kezdek, ha megcsörren a telefonom vagy kapok valami emailt, úristen milyen szörnyűség vár rám megint és ki az és mit akar tőlem.
Szóval akkor értékeltem a helyzetet, What Would Nancy Botwin Do, hazautaztam kis családomhoz, és a közelgő születésnapomra való tekintettel pénzt kunyeráltam anyukámtól és nagymamámtól, és hogy legyen időm elkölteni, ki is vettem két nap szabit gyorsan. Amelynek során amikor éppen nem az új blogsablonomon örvendeztem, akkor megnéztem a Macskafogót tizedszer meg a Cluelesst kétszázadszor (=Spinédzserek, magyarul nézem, mert jó a szinkron) és Suematra titkos sachertorta-receptjével is megpróbálkoztam, nem is lett olyan rossz így elsőre, és csak kétszer hívtam fel közben, hogy ez most komolyan így szerepel-e a receptben vagy csak elírtam valamit. Ezenfelül elmentem szoláriumba a Hópihétől kapott bérlettel, melyet ezúton is köszönök, valamint majdnem mindenkinek megvettem az ajándékát a fent említett pénzösszegből. Az Aréna Pláza tökéletesen üres kedd délelőtt, tágas, nincs karácsonyi zene, sem lökdösődés, elég nehéz is volt húgommal ráhangolódni a vásárlásra ilyen környezetben, valahogy hiányzott hozzá a kabátban, szatyrokkal anyázás és üvöltő Jingle Bells feeling, de azért belejöttünk és vettünk ruhát, cipőt, illatszert és fakanáltartó-állványt, az Aréna Plázában van amúgy Haagen Dazs fagyizó és az egyik kávézóban pedig Lamborghini kávét adnak Lamborghini pohárban, ami klassz. Nézeteim szerint a fogyasztói társadalom számos örömforrással szolgál az arra fogékonyaknak, nekem.
Később persze bejöttem a munkahelyemre adatokat ellenőrizni meg levizsgáztam az egyik phD kurzusomból, onnan pedig elmentem a kocsmába bloggerekkel, de ez egy másik történet, amelynek elmesélésére máskor kerítünk sort, így is három napja írom ezt a blogbejegyzést.