Az emberek túlértékelik a Valóságot

Ami a novellámat illeti, úgy döntöttem végül, most jött el az ideje, hogy feltegyem ide.
Ez az, amit még Utrechtben, konkrétan ekkor írtam, és flow-élmény volt meg minden. A történet alapjául szolgáló ötletet, meg az összes további, a yummie.hu bejegyzései által szolgáltatott inspirációt köszönöm Humannak. A szempillaspirálos jelenetet Kisfóka egy régebbi bejegyzése ihlette, de azt nem hiszem, hogy megtalálnám még egyszer. Minden további egyezés a valósággal vagy más blogokkal a képzelet szülötte.
Életemben kb hat novellát írtam, valamint nem vagyok író, szóval ne legyetek túl szigorúak.

Két Alexandra, meg fekete bárányok

Úgy volt, hogy ma este hét körül már a Sopronba tartó IC-n olvasom a Remembering over the short term: the case against the standard model című tudományos cikket és a Shape-magazin októberi számát felváltva, ehelyett az egyik Alexandra könyvesboltban bóklásztam, amit nem is szeretek, de meg tudom magyarázni. Több, látszatra egymástól független esemény eredőjeként kerültem oda ugyanis, és ezek közül csak az egyik, hogy reményem sem volt már elérni a Sopronba tartó ma esti utolsó vonatot.

Az egyik alapvető motívum, hogy fogyókúrázom, ellenben rémisztően keveset keresek még mindig, és most az a szomorú helyzet állt elő, hogy szeretnék már valamit sportolni, de nincs pénzem fitnessbérletre. Ezért azt találtam ki, hogy fitnessdvd-t fogok venni, hosszas mérlegelés után a Béres Alexandra mellett döntöttem, mivel Norbi az idegeimre megy, Rubint Réka az idegeimre meg, Bíró Ica meg nemkülönben, és megpróbálok otthon tornázni rá, ha már futni nem tudok. Persze eddig egy DM-ben vagy intersparban sem találtam Béres Alexandrát, csak a Norbicsaládot mindenütt.

A másik alapvető motívum, hogy fogyókúrázom (igen, ilyenkor nem tudok ettől elszakadni, bocs), és a héten már fogytam két kilót, komolyan, ma reggel 68 voltam a 70 helyett, és a Marcsi nővér is megjegyezte, hogy vékonyodott a derekam. Valamint megkaptam szánalmas fizetésemet tegnap, és mint az köztudott, ilyenkor Tárgyak vásárlásával kell megjutalmazni a hős, bátor diétázót, magunkat. A tárgyak esetünkben ruhák vagy könyvek lehetnek, de ruhát hülyeség venni, amikor az ember még azt se tudja, jövő héten harmincnyolcas lesz-e a mérete vagy negyvenkettes, szóval marad a könyv. Tegnap ügyeltem, ezért nem tudtam boltba menni, úgyhogy csak az antikvárium.hu-ról rendeltem Sztrugackijt 750 forint értékben, de ma délelőtt már tettem egy kört a szomszédos Alexandrában, csak végül nem tudtam dönteni vagy hat könyv között, így visszaraktam mindet.

A vonat lekésése és a könyvvásárlás már egymástól elválaszthatatlan, ugyanis. Meghívtak a JAK Filozófiai és Irodalmi napok Könyvkritika a weben nevű kerekasztalába (kerekasztalára?), az olvasónaplóm miatt, ami még csak nem is könyvkritika, ezért örültem és megtiszteltetés, még ki is sminkeltem magam, mert megcsípte az arcomat egy szúnyog ügyeletben (vagyis, remélem, csak szúnyog volt és nem valami rondább). A vita, az nagyon érdekes volt, és érdekes emberekkel találkoztam, és még bele is beszéltem néha, bár mit sem értek hozzá, de ha már ott voltam, nem ülhettem csöndben. Azért számos értelmes dologról esett szó, de persze én nem ezekről akarok beszélni, hanem arról, hogyan hullottak porrá egykori irodalomsznobizmusom utolsó morzsái, ha léteztek még egyáltalán. Szóba jött ugyanis, hogy én, annak ellenére, hogy nem írok kritikát, csak olvasónaplót, mégis többször belinkeltem "igazi" irodalomkritikákat is, ráadásul egy alkalommal azzal a megjegyzéssel, hogy nem bírtam őket végigolvasni, ami igaz. Elmeséltem, hogy azért nem bírtam, mert az irodalomkritika az egy külön tudományág, amelynek professzionális nyelvezetét csupán annak művelői értik, de én nem mindig. Ez engem mondjuk nem zavar, és eddig azt hittem, az irodalomkritikusokat se zavarja annyira, hanem jól elvannak magukban, de tévednem kellett sajnos. Utolsó felszólalóként (ráadásul annyira utolsóként, hogy már nem is reagálhattam rá az idő rövidsége miatt) jelentkezett egy irodalmárkülsejű úr a közönség soraiból, és sajnálatát fejezte ki irányomban, miszerint elkeserítő, hogy olyasvalaki vetemedik holmi könyvismertetők írására, aki nem követi figyelemmel a kritikát, és ennek ellenére veszi a bátorságot és szövegeket alkot könyvekről, sőt, mi több, szerinte elkeserítő, hogy olyasvalaki, aki nem olvas könyvkritikát, egyáltalán könyveket olvas. Hogy olyasvalaki (én) olvas könyveket, aki nem olvas könyvkritikát. Esküszöm, ezt mondta.* Hozzászólásában még kitért arra, hogy bizonyos külföldi írók ugye úgynevezett blogot írnak a neten, és a Coelho még home videókat is fölrak, a magyar írók meg elefántcsonttornyaikban elitizálódnak többnyire, és ezen nem is kell változtatni, ez így van jól, az Olvasók utálásának szép hagyománya van a magyar irodalomban, Kosztolányi is utálta őket, Ady nemkülönben, Babits pedig egyenesen versbe is foglalja, hogy gyűlöllek, távol légy, alacsony tömeg. Sokat hallottam már arról régebben, hogy bizonyos magyar írók-irodalmárok részéről sikk az olvasót, mint olyat alacsonyabbrendű létformának tekinteni, akivel nem folytatunk párbeszédet, maximum az elefántcsonttoronyból kihajolva bottal piszkáljuk meg olykor-olykor messziről, hogy él-e még vagy megdöglött, de ez azért így bele az arcomba meglepett kissé. El is határoztam hazafelé a metrón duzzogva, hogy megálljatok csak, majd jól beleírom én ezt a blogomba, és soha nem is olvasok kortárs magyar irodalmat többé.

Az események azonban váratlan fordulatot vettek, amikor rájöttem, hogy a rendezvény egyórás csúszása miatt már nem érem el a Sopronba tartó vonatot, az Alexandra viszont még nyitva van, így megvehetem a délelőtt kinézett könyvek egyikét. És akkor briliáns ötletem támadt, és úgy döntöttem, bosszúból mégis inkább kortárs magyar irodalmat fogok olvasni, ott lapozgatom majd az ÉS-t-sosem-lapozott, kapanyéltől-kérges kezeimmel, és habozom össze a fürdőkádban a Kókuszos-risztejes vadiúj habfürdőm habjával, és hordozom majd a retikülömben a zsírszegény joghurt meg a Shape-magazin között a kortárs magyar szépirodalmat a kék metrón reggelente, és aztán majd jól írok róla a kis blogomba, muhahaha. Így épp a megfelelő lélektani pillanatban került a látóterembe Esterházy Péter: Javított kiadás című könyvének 50% leárazott példánya, míg végül a kosárban végezte illusztris társaságban. Konkrétan Christopher Moore: Mocskos meló c. regénye és Béres Alexandra: Vitalitás - Zsírégető gimnasztika című dvd-je között, szóval helyreállt a világ rendje.

Most már csak az a dilemma, hogy mit csináljak ma este, nincs itthon ugyanis a férjem. Nézzem meg még egyszer az IT Crowd első évadot, vagy nézzem meg a Black Sheep c. filmremeket (a birkás zombihorror-paródia), vagy tornásszak az Alexandrára, vagy olvassam az Esterházyt.
Esetleg tegyem be az IT Crowdot és közben olvassam a Christopher Moore-t, vagy vegyek egy kókuszos-rizstejes fürdőt és olvassam a fürdőkádban a Remembering over the short term c. cikket, neadjisten tegyem be a Béres Alexandra-dvd-t és közben olvassam az Esterházyt.

*Helyreigazítás: a kommentekből kiderül, hogy félreértettem, és nem is ezt mondta, hanem épp az ellenkezőjét. Ez esetben elnézést kérek, amiért indokolatlanul duzzogtam. (Azért ez nagyon érdekes, hogy amikor azt mondta, "szégyen és elkeserítő", hogy nem olvasok kritikát, nekem teljesen egyértelmű volt, hogy énnekem kell magamat szégyelleni, teljesen belefért a világképembe, hogy ez számomra a kínos.) (Akkor... most visszavihetem a boltba az Esterházy-t?)

Meglátni a boldogságot egy búrkifliben

Ilyenkor szokott egyébként minden évben az lenni, hogy nem írom a blogomat, meg amit írok, az is unalmas és/vagy rinyálás, mert túl sok minden történik az életben, rohangálás van, információtúlkínálat, stressz, pörgés. Jó lenne elmenni egy olyan meditációra, ahol egy hétig csöndben kell lenni és nem szólnak egymáshoz az emberek. Egyébként pedig fogyózunk töretlenül, eddig egész jól bírtam, de ma rendesen megőrülök valami szénhidrátért, pilótakekszeket és búrkifliket hallucinálok és pontosan megértem a drogosokat, e pillanatban én is ellopnám és zálogba tenném anyám ékszereit egy lasagne-ért. Vagy egy diós brownie-ért. Vagy egy somlóiért. Vagy egy kürtőskalácsért. Vagy banános-csokis fagyikehelyért. Szóval remekül megy, persze mindenki fogyókúrás tanácsokkal traktál, és mindenki megmondja, hogy nem így kell, hanem életmódot váltani és többet mozogni, vagy a kilencvennaposat kell csinálni, vagy ananásztablettát vagy akupunktúrát vagy mélymeleg terápiát vagy futni kell járni vagy minek akarsz te fogyni, satöbbi. Tudom, én is ezt csinálom, ha más fogyókúrázik a környezetemben, vele jár, része az élménynek.
Mi is volt még? Van saját rezidensem, ami szerintem vicces, tekintve, hogy rengeteg kórházsorozatot néztem eddigi életemben, így nagy volt a kísértés, hogy első munkanapján elzavarjam fánkért és tejeskávéért és aztán lebasszam, hogy nincs a fánkon elég porcukor, de fogyókúrázom sajnos, és egyébként sem lehet kórházunk büféjében fánkot kapni, meg a kávé is elég lötyi. Kollégámnak persze négy nappal ezelőtt vett búrkiflit a sajátja (a saját rezidense), és ropogtatták a szemem előtt akkora beleéléssel (néha felsóhajtva, hogy "mmm, még meleg..."), hogy négy napja nem bírom kiverni a fejemből a búrkiflit, mint kényszergondolatot.
És találkoztam bloggerekkel is, pontosabban két bloggerrel, egy Gyógyulttal (Bright) és egy Szereplővel (L.), de nem tudom, miről beszélgettünk, mert Lucia nem posztolt róla. Vagy, hogy egyáltalán tényleg megtörtént az eset, vagy csak álmodtam. (Bár arra emékszem, hogy valamely vita során elevenembe találtak azzal, hogy "Te beszélsz blogokról?! Dehát neked még saját sablonod sincs!")
Egyéb érdekes dolgok: nem lehet kapni normális mandarint sehol, miért? Az a kicsi, aminek könnyen lejön a héja, és nincs benne sok mag, olyat szeretnék. És nem lehet kapni a Herbária grapefruitos zöldteát sem, miért? Valamint megszűnt a hajfestékem is, ez már a második hajfestékem, amit egyszercsak minden előzetes figyelmeztetés nélkül kivonnak a forgalomból, ami szerintem iszonyatos aljasság a hajfestékgyártók részéről, én szerettem azt a színt, rendszeresen használtam, és bíztam bennük. Milyen üzletpolitika már ez, most komolyan. Csak azért nem hisztizek (jobban), mert találtam egy újat, ami tetszik. Ha már így belejöttem a rinyálásba: meg is vagyok fázva, rámragasztották a kollégák, szóval akkor álljunk meg egy percre és képzeljük el, mennyire kiállhatatlan lehetek, amikor nincs pénzem, egy hete éhezem, és nem kapok levegőt az orromon. A BKV is pont a megfelelő pillanatot választotta ki, hogy sztárügyvédekkel fenyegetőzve akarja beszedni az elmúlt öt évben be nem fizetett büntetéseimet.
Egyébként pont öt éve dolgozom.
És megnéztem a Knocked up c. filmet, ami aranyos volt, bár túl nagy elvárásokkal viseltettem iránta asszem, mert annyian dicsérték, és nem fetregtem a földön a röhögéstől egyszer sem, ellenben máris gyereket akarok. Ja, és a csaj nővére, Debbie.. asszem így hívták, engem annyira idegesített az a karakter, hogy azt el nem tudom mondani, tipikus 21. századi ellenszenves ribanc, vagy montag szavaival élve, mint a "kozmós kurvák, akik újságból tanulnak szopni." Vicces volt a film azért persze. És aranyos.
Ma pedig, a pszichoterapeuta-képzés keretében, ahol kiscsoportban pszichoterápiás módszereket, jelen esetben épp viselkedésterápiát tanulunk, ma egész délután arról beszélgettek (tanárom és csoporttársaim), hogy mi a Boldogság, mennyire nézőpont kérdése az, hogyan vonatkoztathatjuk el a valódi értékeket pillanatnyi állapotunkról, tették mindezt vallási és pszichoterápiás irányzatok, zen, tao, valamint Victor Frankl, Popper Péter, Keresztelő Szent János és egyebek felemlegetésével, de előkerültek iszonyatos közhelyek is, hogy már vártam, mikor jön szóba Coelho, és képzeljük el mindezt úgy, hogy közben ezer dolgom van, egy hete koplalok és nem kapok levegőt az orromon. És nem, szó sincs arról, hogy nem vagyok boldog, hiszen a Boldogság, tudjátok, az az, hogy mennyire találod meg önmagadat, vagy mennyire találod meg a legkeserűbb sorsban is az értéket, a Boldogság az nem búrkifli vagy fizetésemelés vagy átjárható légutak, de ha ez egy film lenne, akkor az engem játszó főszereplő amolyan Összeomlás-osan szétlőtte volna a tisztelt társaságot a cselekmény egy pontján.
Szóval ősszel többnyire elővesz ez a hangulat és egy időre szörnnyé változom, és hangosan méltatlankodom a villamoson, hogy "nem igaz, hogy nem bírnak beljebb menni!!", de nyugalom, mindez átmeneti.

Négy napja már

hogy nem ettünk és Lee van Cleef csak ennyit szólt: Hej.

Lee ilyen fiú.